Kelet-Magyarország, 1967. augusztus (24. évfolyam, 179-205. szám)

1967-08-20 / 196. szám

Szakonyi Károly: Csillagok és petárdák TI ajnali hatkor feléb­reszted valami züm- r’.ögés, dehát még aludhat­tam volna, hanem Ernőké hét óra felé a fejemre ült, kis kezével dobolt a melie­rt ni, hogy mondjám meg, mikor kezdődik a tűzijáték. Bárhogy szeretem Ernőkét, r isebbik fiamat, ez az os- a kérdezSsködés kihozott a ^odromból, ugyanis este htár szépen elmeséltem neki, hogy majd felmegyünk a te­tőre, onnan jól látni a Gel- lérihégyet. Nem tudom. Er­nőkét mi izgatta jobban, a tető vagy a tűzijáték, dehat emiatt verte ki az álmot a szememből. Gyula, a nagyobbik fiú, átjött a szomszéd szobából, előzőleg hallottam, hogy te­lefonon beszélt valakivel, már felöltözött, haját tele­szórta az anyja hajlakkjá­val, fogadni mernék, hogy borotválkozott is a „Phi- lips’ -emmel, pedig még pi­lléi is alig vannak, egyszóval átjött és közölte, hogy új gibbon majmokat szerzett az Állatkért, most beszélt az inspekciós állatorvossal, gibbon, mondta, latinul hylobetes, és kissé a háló­szoba tükre felé fordulva röpke előadást tartott eme majomfajtáról, méretéről, karja hosszúságáról, és ar­ról, hogy Ázsia délkeleti ré­szén található. Én nem tu­dom, mi a fenének veszi fel azt a nagyzoló pózt mostaná­ban, talán én is ilyen vol­tam kamaszkoromban, már nem emlékszem. Tény, hogy ő sem hagyott aludni. Jól van, mondtam, ha már ilyen szépen összejöttünk, hol van anyátok, adhatnav valami reggelit Ki akartam bújni az ágyból, de Ernőké me­gint rákezdte, hogy mikor lesz a tűzijáték. — Este, te átkozott kölyök — üvöltöt­tem. Persze, amilyen érzé­keny, mindjárt bőgni kez­dett. Nekem meg több sem kell, méregbe gurulok attól, hogy méregbe gurultam. — Nelli — kiáltottam. — Hol téníerengsz? — Edény csö­römpölés a konyhából, na majd kapok ezért a „ténfe- regsz”-ért! S miközben le­ráztam magamról a kétségbe­esett Ernőkét, odaállt az ágy hibához Gyula, hórihorgas a'akja, mintegy professzoré. Az arca meg egészen ráncos lesz Ilyenkor. — Az indulat elhomályosítja az értelmet — mondta. — A pedagógia legrosszabb módszere az ér­telmetlen lehurrogás. Fel kell fogni a gyermek képes­ségszintjét és inkább száz­szor megmagyarázni neki valamit, mint egyszer okta­lanul elhallgattatni, ami, ki tudja, milyen rossz pszichés következményekkel járhat... — Mintha meg is hajolna cseppet, hogy részemre be­fejezte az oktatást. Most Er­nőké következik: — Tűzijá­ték csak este lehet, mert szükséges hozzá a sötétség. Hogy jól lehessen látni a petárdákat. Érted már? Tíz órakor lesz, pontosan tizen­három óra múlva. Nem sok idő, kibírod. Ernőké tátott szájjal hall­gat, , bólint. Lemászik az ágyról, nem kívánja többé a társaságomat Meg kell hagyni, nem tu­dom mit tennénk Gyula nélkül. Most, hogy kioktatta Ernőkét papírlapot húz elő a zsebéből. — Ide nézz, apa! L ^osztottam'szépen a napot, lost hét óra húsz. Nyolcra ólöltözünk, nyolc harmincra negreggelizünk. Már intéz­kedtem a konyhán, anyunál, állalta. Kilencre kiérünk az Állatkertbe. Ha délig aka­runk maradni, az három óra. Nem sok idő, de megnézhet­jük az emlősöket, a csúszó­mászókat, a madarakat, az akváriumot, persze csak fu­tólag, a — növénykertre már aligha jut idő. Felhív­tam a Kiskakas! foglaltat­tam asztalt. Természetesen a nevedben. Zuzapörkölt megfelel? A szabadtéri szín­padok programja itt van a másik lapon. A Városmajor... a Hűvösvölgy... Megjelöltem, mit érdemes megnézni. Te­hát... Bevallom, csodálom a fiút. Honnan van benne ennyi szervezőképesség? Ti­zennégy éves, és ezt a ti­zennégy évet úgy viseli, mint a legérettebb férfikort. Beszél, mondja a programot, de én alig tudom követni, a fejem még zúg a rossz haj­nali alvástól, Ernőké sírásá­tól. Tehát a gibbon az Ál­latkertben. Ez is furcsa, mindent tud, minden érdek­li, mindenhez van türelme. Kicsit félek is Gyulától. Pe­dig büszke vagyok rá, hi­szen a fiam, az iskolában semmi baj vele, szülői érte­kezletre nem kell járni, nincs rá panasz. És tisztelet­tudó is, csak azért mégis félek tőle, titokban, mint ahogy egy öreg uralkodó fél­het elmés miniszterétől. Te­hát nekem, mi a dolgom? Borotválkozni, öltözni, reg­gelizni. Nelli az étkezőfülkében te­rít Mire kimegyek, már kész a reggeli, Gyula ott áll any­ja mellett ellenőriz. — Apának csak kevés cukrot a kávéba, ebben a korban már árt a sok cukor... (negy­venöt éves vagyok!) Fejen­ként egy tojás, lágyan, ez megvan. Jó. A napi ásványi só szükséglet Ernőkének méz. Anya, te ne egyél ke­nyeret, csak pirított zsem­lét. Hányszor mondjam? Ülünk az asztalnál, fegyel­mezetten eszünk, mert Gyu­la szerint nyugodtan, lassan kell enni. Ehhez szükséges az időbeosztás, a kapkodás ártalmas. Ugyanilyen mód­szeresen, alaposan járjuk végig az Állatkertet, ebéde­lünk a Kiskakasban, vesszük sorra a szabadtéri színpadok legjobb programjait. — Emlékszel? — mondom Nellinek — valamikor, gye­rekkorunkban ezen a napon Szent István jobb kezét hordták körül a Várban... — Lehet, csak ezért mon­dom, hogy olyasmiről essék szó, amit Gyula nem tud. Figyelem az arcát. Bólint. — Igen — válaszol anyja M ég illúziónak is va­lószínűtlen lenne, ha oda képzelném a fe­ketejávor párducfoltos ár­nyéka alá azt a fess fiatal­embert, aki délelőttönként álmos szemmel nézegeti a tó ugyancsak álmos vizét, há­tát hanyagul a kőpad tám­lájához veti és lomha kezé­ben szivar füstölög. Krúdy Gyula hangulatait már sem­mi sem idézi fel a sóstói homokon. Lengébb, Szel­lősebb, áttekinthetőbb lett minden, pedig a kemény tőinek, a lágy harsak, a zöldszálkás fenyők, a szikár akácok egy tapodtat se moz­dultak helyükről, inkább óriásokká nyújtózkodtak a hajdani dzsentrihotel fölé. Jó is ez így, takarjanak él minél többet a szecesszió talmi pompájából, abból az ízlésből, amely a semmit tu- pérozta nagyképűséggé egy vidéki cukrészsegéd túlbuz­góiméval. De ne bántsuk a sóstói szállót: olyan, amilyen, stílusánál fontosabb a cél­szerűsége, s amig nem épí­tünk melléje különbet, fo­gadjuk hálásán szolgálatait. Sőt a tiszteletet sem tagad­hatjuk meg tőle, hiszen Krúdy nevét viseli, falai kö­zött dolgozott a romatikus realizmus nagy álomlovagja, a bővérű templárius, akiben megfért a szerzetesek alá­zata és a vitézek robbané- konysága, aki szeretett inni, kártyázni, udvarolni, pár­bajozni, de mindenekelőtt alkotni szeretett, utolérve a verhetetlennek hitt Jókai munkarekordját. Miközben helyett — a budavári Zsig- mond kápolnában őrizték. Számos legenda fűződött a jól bebalzsamozott jobbhoz... Feladom a harcot. Kilenc­kor hazamegyünk, hogy megvacsorázhassunk és tízre felmehessünk a tetőre. La­pos tetejű, modern házban lakunk, a szomszédok is mind fenn vannak már, bá­muljuk a Gellérthegyet, vár­juk a petárdákat. Ernőké tü­relmetlen. Mindenféle kis történetet találok ki, hogy megnyugtassam. — Ott most, fenn a hegyen, aprócska ólomkatonák szidolozzák a rézágyúkat és majd meglá­tod, színes, fénylő golyócs­kákat lőnek az égre, hogy örömet szerezzenek Ernőké­nek, rpeg; mindenkinek ezen az ünnepen. Igaz, ami igaz, megfeled­keztem Gyuláról, pedig ott állt a hátam mögött, stoper- ral a kezében. Hanem most: bumm! felszállt az első ra­kéta, aztán a második, har­madik, színes fényeső hullt az égből. Emőke ujjongott örömében: — Ez a kis réz­ágyúkból jön? Hiszen ezek csillagok! Az égből potyog­nak le! ■— Az, az, micsoda csillageső! — örvendezem Emőkével. — Persze, nem lett volna szabad megfeled­keznem Gyuláról. — Az ilyen téveszméket, ki tudja, milyen nehezen lehet kikü­szöbölni — mondja. — Hallgass rám, Emőke. Szó sincs ólomkatonákról. Azok ott fenn a hegyen, szakem­berek. Ez is olyan szakma, mint más. A tűzijáték nem csillageső. De a csillagokról majd máskor. A tűzijáték fény- és hanghatások előállí­tása könnyen égő és robbanó anyagokból. Legismertebbek a rakéta, a szélmalom, a bengáli fény... — Nézi a stoppert. —f Igen. Pontosan öt másodpercenként lőnek fel egyet Pikk — pakk — pukk! Robbannak a petárdák. Gyu­la olyan okos. Nelli büszke á fiára. Én is. De sokszor attól tartok, mindent annyi­ra alaposan ismer, hogy ta­lán nem is örül már semmi­nek. Titokban odasúgom Er­nőkének: — Azok ott mégis csillagok. — Ernőké szigo­rúan néz rárr^ — Gyula azt mondta, nem! Hát igen. Emőke is olyan ’ lesz. Az biztos. Nelli, meg , én, majd tanulhatunk tőlük. Itt üldögélt a : feketejávor párducfoltos árnyékában a Nyírség legszebb embere, feléje sóhajtoztak legyezőjük mögül a sápadt hölgyek. Ra­jongva feddték egymás kö­zött korhelykedéséért, hiszen mi mástól lett volna olyan bágyadt, mint a lumpolás­tól? És Krúdy valóban lum­polt. Általában kora hajnal-- ban kezdte a dáridót. Két liter jegelt vörösbort és egy dbboz szivart hozatott a lon­dinerrel, mágus hatalmával föltámasztotta holtaiból a kúriák urait és asszonyait, megtáncoltatta őket, mint Nagy Péter a bojárokat, majd visszaparancsolta va­lamennyit sírjába, miután megfestette róluk pom­pázatos vásznait. Mire el­fogyott a jegelt vörös bor, kész lett a novella, Krúdy pedig a rézágyra roskadt és átaludta a délelőtt nagyob­bik felét. Aztán kiült másnaposán szivarozni a feketejávor alá. Vagy a fürdőbe vonszolta magát, ha a múzsák túlsá­gosan vámpírnak bizonyul­tak. De már a fürdőházba is nehéz odaképzelni Krú­dy! Visszavonhatatlanül megfosztotta néhai környe­zetétől az idő. Értetlenül ejtené sétapálcája hegyét a kőpadlóra, ha betévedne a zajos csarnokba. A küszöbön vörösbe öntött évszám: 1911. Az ajtóval szemben kis márványakt Kisfaludy-Strobl Zsigmond vésője alól, az akt mellett közönséges személymérleg, Sablontalan sablonok Sipkay Barna: NINCS TÖBBÉ FÉRFI Mi az. hogy nincs többé férfi? Csak semmi izgalom, ez paradoxon. A cím jól fe­di a tartalmat, mert Sipkay Barna olyan világba vezet el bennünket, ahol rengeteg az ellentmondás. Ez a világ a mai fiatalok világa. A sze­replők az ifjúság és a fel­nőtt kor mezsgyéjén élnek, mozognak. Ilyenkor már perceken belül elválik, hogy ki mire érdemes, kiből" mi lesz. Ezek a „percek” persze lehetnek nagyon válságosak. S aki jól odafigyel észreve­heti mennyi groteszk hu­mort hordoz az emberré, felnőtté válás folyamata. Sipkay Barna új regénye re­mek alkalom, hogy ismét bi­zonyságot tegyen humoráról, amit nemcsak számos novel­lájában, hanem a „Messzi harangszó” című regényé­ben már évekkel ezelőtt észrevett a közönség. A szerző és az olvasó cin­kos összemosolygása itt ugyan helyenként harsá­nyabb hangokra vált, dehát ezt igazán megengedi a mű­faj. Az író ezúttal szabadab­ban kezeli a tollat. Ha úgy tetszik megáll a cselekmény­nyel. Ilyenkor lehetünk ta­núi, hogyan küldi a dagadt Cupákot „puhapihés” ma­dárfiókákért a fára szerel­me, a rubensi idomokkal bi­rd üdülőtárs. Máskor csak úgy „menet közben” kap el egy-egy figurát. Ilyen a Tyutyu igazgatója, a szállo­dai gondnok, vagy a „talpig úriember”, aki megérti a női lélek rejtelmeit. A regényben nyüzsögnek ezek a figurák. Nyilván nem véletlenül. Sőt éppen ezek miatt az üres, pózoló forma­litásoknak élő emberek miatt szeretjük meg a re­gény központi alakjait a fia­talokat Vagy tán nem száz­szor inkább a zavaros, de meleg szívű Rockinak kí­vánjuk Tyutyut, mint az is­kola kínosan precíz igazga­tójának, akinek csak gesztu­sát szólamai vannak, de valódi érzései nincsenek. A regény értéke, hogy ezekkel a nevetséges és üres emberekkel szemben ugyan­csak nevetséges csetlő-botló, sót kongó filozófiát daráló fiatalembert állít szembe az író. Csakhogy ennek a fiú­nak a legvadabb elképzelé­sein és tettein is átsüt az emberség, a jó, a szép igény­lése. Tulajdonképpen minden tettével meghazudtolja filo­zófiáját, s mennél inkább hangoztatja a „magános kő­szikla” elvét annál több szállal kapcsolódik a környe­zethez, a társadalomhoz. Mikor végre kivívja, hogy egyedül marad, akkor nyúl legkétségbeesettebben a társa, szerelme után. Nevetünk és olykor könnyezünk rajta, így van jól, hiszen a „Nincs többé férfi” humoros írás­mű. Egy véletlen folytán el­indul egymás felé két ember A nagyvonalú, szertelen, minden konvenciót semmibe vevő Rocki, úgy akar kissé begyepesedett művezetőjén bosszút állni, hogy — a hat hét utáni válás reményében — feleségül veszi annak lá­nyát. Csakhogy Tyutyu szere­ti Rockit, s legyőzi, vagy ha úgy tetszik megszelídíti, mégpedig a fiú saját fegy­vereivel. Ha Rocki szertelen, — a siker érdekében — a lány méginkább az. Ha a fiú semmibe veszi a szoká­sokat Tyutyu úgy felrúgja a konvenciókat hogy ez még Rockit is zavarba hozza. S ahogy Rockiban tükröződ­nek a leány tettei, látjuk, hogy mennyire olcsó, tart­hatatlan és természetellenes a fiú „egyedisége”. És min­denek fölött nevetséges. Hisz a morális igazság elfogadta­tása mellett, illetve azzal együtt a cél természetesen a szórakoztatás. Az imént felvázolt cselek­mény nem mentes bizonyos sablonoktól. Erdei kunyhó, a már említett fára mászás, szo­bák körüli bonyodalom az üdülőben stb. De ezekben az ismert szituációkban soha nem az történik, amit meg­szoktunk, és pellengérre ke­rülnek a sablonok is. És ami már nem sablon: a nagy egymásra találás után Tyutyu „...arra gondolt, hogy sokat kell még küzde­nie a boldogságáért.” Ezt a mondatot sokan nem várják egy vidám könyv végén. Pe­dig nem hiányozhat, hisz a kellemes, meg a keserű ta­pasztalatok formálnak ugyan bennünket, de minden új nap ismét sok bosszantó, ne­héz, és valahol mindig mu­latságos élményével vár ben­nünket. A Magvető Kiadó szeren­csésen gazdagította ezzel a kötettel a vidám könyvtár sorozatát. Gyarmati Béla Leány népviseletben Kiss Attila rajz*. Gerencsér Miklós: Kóborlás a tóparton a mérlegen egy fürdőruhás parasztasszony, — Nyolc deka híján öt­vem kiló — silabizálja ki a skála rovátkáiból a férj, aki talpig vasárnapi feketében, kalapban, nyakkendőben mérlegeli feleségét. — Múlt vasárnap óta épp egy kilót fogytam — így az asszony. — Akkor még leadsz há­rom kilót és éppen tizen­nyolc éves leszel. — állapítja meg nagylelkűen a férj. Látni való, hogy a mese­beli életellxir se csinálna már tizennyolc éves me­nyecskét a feleségből. Ha úgy tetszik, rendkívüli sze­rencsét köszönhetek a sor­nak: az emlékezetembe vés­hetem, hogyan néz ki közel­ről, fürdőruhára vetkőzve egy idősebb parasztasszony, akinek testét inasra-csontos- ra szikkasztotta a munka a nyírségi homokon. Nem, nem ilyen idomok kívánkoz­nak a többszínnyomásos ma­gazinok címlapjára. Haszta­lan keressük vonalaiban a természet kényes esztétikai szabályait, és mégis, ez az asszony anatómiai költe­mény. Arca, amelyet az ele­ve elrendelt kötelesség rendje szigorít melle, amely négy gyermek táplálékaként fogyott el, csípője, amely biztos boltozat volt egészsé­ges magzatai fölött, keze, amely ezerféle szerszám, lába, amelyről évtizedek strapája sem tudta egészen lehervasztani a kecsességet, csendes döbbenetét pa rancsol a földi madonnák tiszte­lőire. Minden nyári vasárnapot Sóstón tölt emberével, két vasárnap között pedig hat­van őrért dolgozik a szövet­kezetben. Izzasztó a fürdőház forró párája, valamivel enyhébb odakint noha a szellő is perzseli a bőrt a kánikulá­ban. Sétautak kígyóznak a tómenti parkban, valaha ezeken járkált Krúdy Gyu­la jellegzetes gavallér lép­teivel. Ha szívesen gyönyör­ködtek benne a fürdőtelep hölgyei, úgy ő sem a cipő­je orrát figyelte. Ö, azok a vidám kisasszonyok, azok a buja melankolikus uriasz- szonyok: horhokfutón vesz­tükbe rohanó birtokosok lá­nyai, szabók, cipészek, hen­tesek, fűszeresek igájában vergődő tisztviselők felesé­gei, megannyi modell a kor­helység álarcát viselő mes­ter pávadíszes írótollához. Akkor már mindannyian a jövő oroszlán torkában sétál­tak, anélkül, hogy sejtették volna. Nizzáról, Velencéről, Capriról, Abbáziáról ábrán­doztak, ahova csak az igazi nagy urak jutottak el, nekik már Pöstyén is nagyon-na- gyon messze volt, eljöttek hát kávépótló előkelőséget mímelni a nyíregyházi Sós­tó partjára. De azért szépen kiöltöz­tek, toalettjeik Színbád igazi örömére szolgáltak. Noha Színbád, miközben kellemes nosztalgiák ébred­tek benne, megérezte a ko­szorúszagot is a hölgyek sal- langos ruháiból. Talán éppen azért pingáit szivárványszí­neket ecsetje, mert túlon­túl nyomasztotta ez a ko- szorúszag. Értette, hogyne értette volna: a bokáig érő selyemruha, a , alcsontos fűző, a csipkehabos blúz, a fátylakkal felhozol;; kalap csupa-csupa látszat, ' alódi érték nélkül, tobzódó felü- » letesség, ami mögött nincs semmi józan alaposság. S^in- bád nagyon jól tudta mind­ezt és a fülledt hálószobá­kat is ismerte, ahonnan a hölgyek előbújtak. Tudott a fellengzős korszak tériszo­nyáról, az egyensúlyért ka-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom