Kelet-Magyarország, 1967. március (24. évfolyam, 51-76. szám)
1967-03-19 / 67. szám
KILÁTÁS AZ ÉSZAKI ALKÖZPONT TORONYHAzARÓL AZ ŰJ NEGYEDRE KÖZNAPI VALLOMÁSOK Árpád álca 77 Btvfltröl egészen jól mutatott az a ház az Árpád ut- *a 77 alatt, melyben Kris- áofoletti Lajos mozdonyve- ■etó élt népes családjával. Kilenc gyermeknek kereste a kenyeret, kilenc lánynak. Majdnem húsz éve költöztek be az Árpád utcai két nagy szobába, amihez tágas konyha, speiz és pince is tartozott. JÚLIA: — Régebben, arte már én is emlékszem, leszakadt a konyha meny- nyezete. Apa megcsinálta. Később a tűzfal dőlt ki kétszer is, mert a víz feljött kiáztatta. Apa nagyon ügyes ember, kijavította azt is és laktunk tovább. Csak a nyártól féltünk, amikor sötét felhők jöttek és villám- lőtt: vajon melyik pillanatban omlik ránk a tető. Mert gyenge volt az építmény, hóolvadáskor megtelt a pince vízzel. Olyan jó volt tudni, hogy már reggel van és nem történt semmi. i+, Így ették Kristofoletfiékj közben a nagy lányok egymás után férjhezmentek, Júlia is leérettségizett s elment szakmát tanulni. Irodagépműszerész lett. Most már a 3 húga mellett ő a nagylány otthon, 21 éves és a takarékpénztár műszerésze. — ,, fÜLIAt Vidéki Kiszaílá- moa voltam február 24-én. Ahogy délután jövök haza, messziről észrevettem a tömeget a házunk előtt. Jaj, mi lehet! Sietni kezdtem s látom, romokban a lakás. A szomszédos Horváthéké teljesen, a mi részünk már alighogy áll, megnyüt a fala. Édesanyám, aki a szívével beteg s otthon volt, a robajra kirohant a lakásból. A három húgom s a nálunk lakó nővérem családja szerencsére nem tartózkodott a lakásban. Osz- saeszorult a torkom: mi lesz most már velünk? Mentettük a bútorokat, mert minden pillanatban várhattuk, hogy összeomlik a mi lakrészünk is. Másnap, huszonötödikén ez is bekövetkezett. Akkor már mi nem voltunk ott, a rokonoknál, ismerősöknél húzódtunk meg, szerte a városban. Én a Maláta utcai nagynéniéknél töltöttem az éjszakát. i ★ A mozdonyvezető vigyázta a házat, áruig tudta. Saját pénzen javítgatta, eró- sítgette éveken át, nem ment a tanácsra, hogy adjanak biztonságosabb lakást Csak azért aggódott, hogy asz- szonylánya nyolcéves igényét elégítenék ki végre. Egy gyerekkel nála szorulnak az esküvő óta. JÜLIA: Én még ma sem akarok hinni a szememnek amikor benyitok a Vörösmarty közben lévő új lakásunkba. Valóság lenne, amiről még álmodni sem mertem? Mert február 25-én segített rajtunk a tanács, soron kívül adta a kulcsot. Apa aznap indult haza Harkályból, ahol szanatóriumban üdült gyógyítgatták a reumás lábát Pesten tudta meg egy kalauztól, mi történt itthon. Képzelheti, mit élt át hazáig. Az Árpád utcai romoknál keresett bennünket mások irányították útba új otthona felé... Igaz, az asszonynővé- remékkel együtt tizen lakunk két szobában, de így is nagyon jó. A fürdőszoba, a parkett, meg hogy csapból jön a víz, nem kell a kútra járni. Olyan jó, hogy segítettek rajtunk az emberek s nem hagytak magunkra bennünket a bajban. Angyal Sándor A harmadik ember A ruhatár előtt beszélgettünk. Bent a teremben az újonnan választott szb ülésezett. A harmadik ember idős vasutas két füllel figyelt Arra is mit kérdezek, de méginkább azt, mit mond Bállá József. Minduntalan közbeszólt. Amikor Bállá József elsorolta, hogy négy gyermekéből kettő diplomát szerzett, a lány érettségizett, a kisebbik fia most jár gimnáziumba, a ruhatáros kijelentette: — Ja, kérem így van ez na már. Tanulnak. Kérdeztem Bállá Józsefet, mire vitte volna ha neki is az jut osztályrészül, mint gyermekeinek. A ruhatáros megelőzte a válaszban : — Még miniszter is lehetett volna. Miért ne lehetett volna? Bállá József meg azt mondta: — Fél életemet tengelyen töltöttem. A ruhatáros: — Nekünk az volt a so*sunk. Az is szóba jött, hogy milyen kevesen utaztak régen vonaton. Bállá József olyan példát mondott, hogy Hegyalján, hajnalban indultak gyalog munkába az emberek, mert nem volt pénzük vonatra. Beszélgetésünk „fogadatlan prókátora” ébből sem maradt ki: — Tessék megnézni, mi van most a vonatokon. Ma már repülőn is többen utaznak, mint a mi időnkben a vonaton. Rövid időre én, a riporter megszűntem létezni. Csak hallgattam hogyan győzködi szavakkal egymást a két veterán. Az volt az érzésem, hogy nekem akarják bebizonyítani mennyire más a világ. Aztán megkérdeztem, beszélnek erről fiaiknak, lányaiknak. — Beszélünk. — A ruhatáros elgondolkodott, majd így folytatta: — Hát az a Hammel József felvétel« beszélgetés azért más. Mi megértjük egymást, mi a súlyát is érezzük annak, ha így véletlenül összekerülünk, és szót váltunk. Mert azt tapasztalni kellene ami volt. Dehogy kellene tapasztalni. Ezzel az utolsó mondattal nem értettem egyet. A ruhatáros elmosolyodott Nem úgy gondolta ő, világért sem úgy gondolta. Csakhát az ember mondja, mert minden ember annak az ételnek érzi az ízét, amit eszik. A harmadik ember csak alkalmi társ volt a beszélgetésben. Nem kérte senki, hogy szóljon, de szólt és hogy miért tette azt meg lehet érteni. Seres Ernő ■■ Orom gyógyítani Nincs nagyobb, ragyogóbb tollú író az életnél. A 19 éves súlyos beteg fiatalember lelki válsága szinte átalakította eddigi felfogását az emberi éleiről, az élet értelméről, céljáról. Az orvostudomány 1949- ben megmentette Kovács Lászlót, a debreceni parasztfiút, s elindította egy egészen más, egészen új úton. Ha visszapillantott szülei verejtékes hétköznapjai, a földdel vívott örökös küzdelem, a megélhetés keserves gondjai elevenedtek meg előtte. Mi lett volna belőle — ha marad a földesúri rendszer — örök titok marad, sommás, éhbérért robotoló alkatrésze a monoton gépezetnek? Ki tudja? Aligha látta teljesen tisztán az utat, amely előtt állt Inkább ösztönösen sejtette, mintsem tudatosan, hogy valami más kezdődött el körülötte, a földhöz ragadt emberek gyermekei is felegyenesedhettek, tehetségük, szorgalmuk nem el- kallódásra ítélt, veszendő érték többé. így kezdődött... Élete legnagyobb élménye a gyógyulása. Emberek, az orvostudomány visszaadta az egészségét, az életbe vetett hitet. Azt hitte össze- roppantja a belső izgalom, majd a felvételi után az öröm: orvostanhallgató lett a debreceni orvostudományi egyetemen. Már ez is óriásinak tűnt, pedig még mennyi volt hátra. Véget nem érő éjszakák, megfeszített tanulás, sikerült behozni a hátrányt, amivel a munkáscsalácfi környezet elindította. Szólamok nélkül illet rá a mondás: olyan fiatal aki azért tanul, küzd, hogy megváltsa a világot. Néhány év kemény küzdelmei után odaállhatott a rendelőasztalhoz. Dr. Kovács László megkapta a diplomát, az orvosi tudás és gyakorlat alapjait, hogy folytonos tanulással, kutatással azóta is tökéletesítse, csiszolgassa. Mikor a fárasztó vizsgálatok, beteglátogatások után egy kicsit elgondolkozott az orvosi hivatásról, Albert Schweitzer korunk nagy orvosának, nagy emberének életpályája lelkesítette, aki otthagyva a művészi pályát — kényelmes otthont — vállalta az életveszedelmet, s egy néger faluban telepedett le, gyógyította élete végéig a betegeket. Nyíregyházán sokan ismerik dr. Kovács Lászlót, kis mopedjén járja a körzetét. Közvetlensége egyszerűséggel párosul, nemcsak betegségét, panaszait, hanem emberi gondjait, örömeit is ismeri betegeinek. Öröm ma gyógyítani — azt vallja — a megfeszített munka ellenére is. öröm, mert az orvost olyan körülmények segítik az eredményes gyógyításban, melyekkel a betegek százainak, ezreinek egészségét lehet visszaadni. Csak szeretni, tisztelni kell az embert, az orvosi hivatást, amely az egyik legszebb emberi küldetések közé tartozik. Páll Géza A VAGÉP elektroműszerészei ifjúsági szocialista brigádban dolgoznak. Ennek a kollektívának a tagja Jámbor Pál motortekercselő is. Holt szavak (Vannak élő és holt szavak. Amelyek élnek, megtalálhatók a valóságban. De itt van ez a fogalom: cseléd. Csak az emlékekben él s kiejtése keserű szájízt hagy. Különösen olyan emberben, mint idős Kosa Zsigmond.) — Távoli már az a világ, de ha arra gondolok, hogy apámmal együtt harminchat esztendeig parancsoltak, s ezért a verítékkel termelt szolgakenyeret ettük még mindig él bennem. De erről még beszélni is fájó. És egy helyen, Jármy Andor földbirtokosnál húztuk az igát (Nagydobos, Újtelep, Petőfi út 31. Helyén valami- ke«’ földbe vájt sárkunyhó állt Itt nevelte öt gyermekét a Kósa házaspár.) — Ezt mondhattam a magaménak harminchat esztendei szenvedés után. De már szabad ember voltam. Nem parancsolt senki! A háromszáz öles telket, amelybe saját kezemmel vájtam a kunyhót négy esztendeig nyögtem Benne, benne volt az a földbe. Földsikátor volt a bejárata. Benne három ágy, egy dikó, asztal és a karosláda. Emlékszem, 1937-ben akkora hófúvás volt, hogy nem tudtunk kijönni. Olyan volt a kunyhó, mint egy hógombolyag. És még meg akart büntetni az elöljáróság, merthogy nem mentem havat lapátolni. Csak az mentett meg, hogy mondták a főjegyzőnek, hol lakunk, s minket is úgy menekítettek ki a „kéményen” keresztül. (A földkunyhó örökre a porba hullt. Helyén cseréptetős ház áll. Ikerablakokkal. Besüt a nap. Benn zománcozott asztali tűzhely. Üvegajtó. Villany minden helyiségben. Az udvaron szőlőlugas. A szobában régi bútorok. Karosláda, a kunyhóból maradt faragott ágy, földszagú, erős, vaskoslábú asztal. Szinte lehelik a múltat. Ha lenne olyan múzeum, amelyben bemutatnák, hogyan élt e honban a zsellér ember, ott lenne a helyük.) — Ma már csak emlékek. A miénk, s az öt gyereke-; mé, akik ezen nevelkedtek! Három fiú, két lány. Ha repültek a házból vitték aa újat. Nekünk maradt a régi. Így voltunk a rádióval is. Zsiga fiam a tsz-ben brigádvezető Becsülik, jó munkás. Jóska a gyümölcsösben dolgozik. Miklós szintén a tsz-ben van. Juliska férjhezmenetelekor bikát hizlaltam, s az árából vettünk bútort Szépen kielégítettem őket. Erzsikéék most építenek új házat. Minden gyermekem a tsz-ben dolgozik. Szépen élnek, villanyos, rádiós házakban. Ez már más világ. (Idős Kósa Zsigmond 71 éves. Harminchat évig volt cseléd, tíz évig zsellér. Négypitvaros és földkunyhóban lakott csaknem fél évszázadig. Emberhez méltó élete igazán akkor kezdődött, amikor a szövetkezet tagja lett. Nyugdíjas tsz-tag.) — Tavaly november 7- ém mentem nyugdíjba. Voltam növénytermelő, utóbb éjjeliőr. Kapok háztájit, három sertést hizlalok, van aprójószág, ketten a feleségemmel vagyunk már itt. Megélünk. Nem panaszkodhatott. (Vannak élő és holt szavak. Élő ez a fogalom: nyugdíjas tsz-tag. A holt szavak pedig lassan kivesznek az emlékezetből. Mint az a kunyhó is, amely e helyen állt valamikor.) Farkas Kálmán Egy tanító száz forintja A tanító, akiről az alábbi kis történet szól, immár huszonhetedik éve tanít az aporligeti ősláp közvetlen szomszédságában meghúzódó iskolában — eléggé távol a községtől. A választási összeírások során, még a megbeszéléskor mondta, hogy az összeírásért járó pénzt felajánlja a vietnami nép megsegítésére. A közelmúlt napok egyikén szerkesztőségünk rendes pénzesutalványon 100 forintot kapott. A tanító küldte. Az utalvány hátlapján kért bennünket, hogy az összeget juttassuk el rendeltetési helyére. A pedagógust délelőtt kerestük fel iskolájában, épp a negyedik osztályosoknak tartott fogalmazási órát. — Láthatják, a mi gyerekeink a tavaszról írhatnak. A vietnami gyerekek pedig nem örülhetnek gondtalanul a tavasznak. Ilyesmire is gondoltam, amikor az összeírásért kaptam 67 forintot Ezt kipótoltam százra. hogy kerek összeg legyen... Nem nagy összeg tudom, de Vietnamnak mát akkor is segítünk, ha felesleges forintjainkkal támogatjuk ügyüket — Kérem, hogy ne csináljanak ebből nagy ügyet Az egész ország megmozdult a gyárakban külön műszakokat tartanak, hogy segítsék a vietnami szabadságharc ügyét., ügy érzem, hogy ennyit nekem is kötelességem volt megtenni. Arra sem tartok igényt* hogy megírják e néhány forint miatt a nevemet Kérésének eleget teszünk. Nem írjuk ki M. L. aporligeti tanító teljes nevét Száz forintjának történetéről azonban szándékosan nem hallgattunk. Az általa küldött pénzt befizettük a közös számlára. Bézi László 5
