Kelet-Magyarország, 1967. március (24. évfolyam, 51-76. szám)
1967-03-19 / 67. szám
Palotai Borist I Nem válogatunk \1 ar nyolcadik hete. x x — mondta az öregasszony, és várta, hogy a lánya sóhajtson. De a sóhajtás elmaradt. — Az a fő. hogy’ jobban vagy — mondta szigorú mosollyal Vilma, s a szájaszéle vibrált, össze kellett szorítania. attól keményedett meg a mosoly az arcán. — Beszéltem az orvossal, jövő héten hazaenged. A kórteremben megfülledt a levegő. A verejtékes testek kigőzölgését nem tudta elnyomni a kinti világ illata, amelyet a látogatók hoztak magukkal. Vilma egy cserép jácintot tett az asztalra, támadóan édes illatán keresztülszivárgott az öregasszony savanykás lehelete. — Jövő hét... azt csak úgy mondják — dünnyögte az öregasszony, és a falnak fordult. Vékony hajfonata szürke madzagként futott a hátára. — Én már el lennék itt... csak miattad... Hogy bírod... hogy bírod egyedül? — Azzal ne törődj, mama. Látod, bírom. Kóstold meg reggel sütöttem. Az öregasszony gyanakodva harapott a piskótatészta ba. — Nfem szalonnás. '— Miért lenne szalonnás? — a sóhajtás most hangzott el. Fegyelmezett sóhajtás volt. nem az a mélyről fakadó, kétségbeesett, mely az öregasszony idegeiben élt. — Mennyi bajt zúdítok a nyakadba, mennyi munkát! Bevásárlás, főzés... mikor tíiitsz hozzá, hogy a magad dolgát csináld ? — Hát._ úgy osztom be, hogy mindenre jussön idő. Épp most készültem el két bori tólap-terv vei — mondta Vilma egy árnyalattal lelkesebben, mint ahogy akarta. Nem tartozott a befutott grafikusok köze. Még mindig rengeteg utánjárás, telefonálgatás előzte meg, hogy megrendeléseket kapjon. Mire a rajzasztalához ült, elfáradt a könnyed csevegéstől, attól, hogy „fontos” emberekkel itta a duplákat, miközben azon töprengett, nem célravezetőbb-e, ha panaszkodik: két gyerek, meg a mama.. a ferjem disszidált... úgy maradtam itt... 'Kislánykorában, amikor tánciskolába járt, az volt a vágya, hogy azt mondhassa: minden négyesem foglalt már. De erre sohasem került a sor. Nagylány korában azt szerette volna, ha egyszer legalább késve érkezik a randevúra. Ez sem sikerült. Mindig előbb érkezett, mindig neki kellett várni, az 'ajtónyílást lesni, szorongva számolni a perceket. Most pedig arról álmodozott, hogy a noteszában böngészgetve kijelenthesse: sajnos, képtelen vagyok több munkát vállalni! ‘ — Na, mamikám... minden úgy megy, mint a karikacsapás. — Hogy bírod... — hajtogatta az öregasszony — Az a sok bevásárlás, cipekedés... nekem nem volt sok. Egész életemben azt csináltam... ellátni a családot, úgy be- ösztani... de te... sohasem tudtál beosztani. Most tudok... Az ember belejön. Egy-kettőre összecsapom az ebédet... Az öregasszony arca besüppedt, a szeme is mintha hátrább csúszott volna. — Összecsapni... Mindennek ^megvan az ideje... Képzelem, hogy néz ki a lakás. A parkett összetaposva, a szekrény teteje poros. Nem is győzheted egymagádban, segítség nélkül, Győzöm — mondta Vilma eltökélt türelemmel. Szegény mama, még mindig a parkett miatt bánkódik. Olyan a lakás, mint egy zsibvásár. A gyerekek nem segítenek, önzők, akár az apjuk! Természetesnek találják. hogy elébük rakja az ételt, mosson, főzzön rájuk. Észre sem veszik, hogy az örökös gondban elmorzsolódik az élete. Az öregasszony szempillája megrebbent.. — Szóval, győzöd — mondta színtelen hangon. — Mit adsz ma vacsorára? Mit tudom én, gondolta Vilma. Ezer dolgot kell még addig lebonyolítani. Dudás megígérte, hogy egy plakáttervezést szerez neki. Mit főz! Majd csak akad valami otthon. Ha más nem... — Mit mondasz, mámé kam? Semmit. Vilma abban a percben megérezte, hogy a mama azt várta tőle, hogy kétségbeesve panaszolja, meg se tudok mozdulni mama nélkül, képtelen vagyok dolgozni, nézzen rám, ez a sok házimunka lenyúz, tönkretesz, kiszívja az energiámat. Az nyugtatta volna meg a mamát... Ha ö nélküle boldoSzőnyi Gyula rajza gul, akkor mirevaló az erőlködése, hogy ezt a rozoga szervezetét foltozgassa. .. mi értelme az életének, ha nem tudja hasznunkra fordítani, ha minden úgy megy, mint a karikacsapás?! — Paradicsomlevest főzök. Bontok egy üveget... — Ugyan — legyintett az öregasszony. — Ildikó utálja a paradicsomlevest t— Nem válogatunk — mondta összeszűkült torokkal Vilma, mert valami gyengédet akart mondani, valami olyat hogy a mama megsejtse, szüksége van rá, az éjszakáit átvirrasztja miatta, reszket érte, ei sem tudja képzelni az életét nélküle, mama, mama! De csak ez a suta, szigorú mondat jött ki belőle: nem válogatunk! Amikor beadta a vacsorát, Ildikó elfintorította az arcát. — Paradicsomleves! Mikor jön haza a nagymama? — és zaklatottan, reszelős sírással, — mikor jön már haza? Mindenért szidsz és paradicsomlevest kell enni és ideges vagy és... — hirtelen félrekapta a fejét, mint aki pofont véd ki. Sohasem értette meg hogy pofon helyett miért szorította úgy magához az anyja, hogy a brosstűje recésre nyomta a homlokát. ű-iwl(} IJ ry- enferegtek, nezdegéi- X tek. Senki sem szólt hozzájuk. Méregették őket, errefelé még szokatlan bőrkalapjukat, szivacskabátjukat és a foglalatot, a lapos, zöld gépkocsit, amely olyan volt, mintha ráült volna egy óriás. Jöttek-mentek, nézelődtek. Aztán egy süldőlány lépett hozzájuk. — Keresnek valakit? — Nem éppen. — De maguk keresnek valakit — állította a lány. — Azt is tudom, kicsodát. Odavezessem magukat? Mivel ők csak előőrs voltak, a többiek valami okból késtek még, hát ráálltak a kirándulásra. Gondolták, hogy majd a kültelki szőlők között zug bormérés fogadja őket, jó itallal, szivár- ványos vén poharakkal. — Menjünk — mondták a lánynak. — Tíz forint — mondta tárgyilagos hangon a lány. — Tíz forint — és mar1 tartotta is apró markát. — Ilyen kicsi lánynak ennyi sok pénzt — inger- kedtek vele az idegenek. — Pontosan ennyi jár nekem — közölte a lány. — Ez a tarifa. Fizettek és nekivágtak. Végtelen kerítések között baktattak, nagyon sokáig és egyre a hegynek. — Nem erre van a Rezgő-völgy? — kérdezte az egyik bőrkalapos. — De, pontosan erre — mondta gyanakodva a lány. — Ismerik ezt a vidéket? — No csak úgy, általában. Végre kapu nyílt, sövénykapu. Útjuk völgynek ment az aranyzöld délelőttben egy elvadult, hatalmas kerten át Kerek völgybe lejtettek, amely olyan volt a dombok szívében, mint egy megszelídült kráter. — Az ott a Rezgő — mutatott alá a lány. — Mindjárt helyben leszünk. Sokáig kellett zörgetnie. A csengetés mozitól a szélesvásznú cmemascope-ig Riport a szabolcsi filmvilágból” A fiatalok csak az idősebb generáció elbeszéléseiből ismerik a mozi bölcsőjét. Romantikus patina vonta már be az első nyíregyházik mozik, a Hungária, az Apolló, a Diadal zongoráit; a diszkrét „csengető? mozgó” élményeinek lovagjai már tisztes nagyapák, dédnagvapák. Az akkori nagy filmek — a Stan és Pan, a Tarzan, a Megfagyott gyermek, a Hyppolit — ma már a filmmúzeumok tekercsei között pihennek. A régi „szabolcsi filmvilág” két képviselője még ma is ebben a szakmában dolgozik. Stefán Lászlóné 1935-ben a mai színház helyén, a Hungária moziban dolgozott, ma a Békében kezeli a jegyeket. Harsány: Antal 1943 óta mozigépész — most esténként a Gorkij moziban vetít. 19-253 Huszonkét évvel ezelőtt 19 mozi indította a siker útjára az első szocialista magyar filmalkotásokat Sza- bolcs-Szatmárban. Azóta 253-ra emelkedett a vetítési helyek száma, s a megye filmszínházainak nézőterén egyszerre 38 ezren foglalhatnak helyet. Egyetlen esztendőben 80 ezer kilométernyi filmszalag pereg le a vásznakon. Ma, a korszerű mozik, a modern filmezés idején csupán megyénkben annyian tevékenykednek a szakmában, hogy három tekintélyes nézőteret megtöltenének együtt. Kilencszá- zan gondoskodnak a 253 mozi filmmel való ellátásáról, a műsorok összeállításáról, a propagandáról, a vetítésről, a jegyek árusításáról és kezeléséről. Fi!méh és u menetrerűi A filmes szakma mutató- sabb részéről nap mint nap hallunk. Forgatásokról, színészi. rendezői, filmírói produkciókról a hírektől a regényekig szinte minden műfajban írtak már. de kevesebb szó esik a filmvilág „hátországáról”. E hátország egyik stábja a Moziüzemi Vállalat nyíregyházi központja. Érdekes, színes világ elevenedik meg az Irodaház földszintjének néhány szobájában. A falakat plakátok. sztárfotók, díszítik, az asztalokon menetrendhez hasonló kimutatások, plakátok. „Műsor- csoport”: itt születik a megye moziműsora. A kes- kenymozik műsorbeosztója havonta 2400 előadás 1172 filmjéről gondoskodik, a normálmoziké pedig 1200 előadásra csaknem 400 filmet biztosít. Ki hinné, hogy ebben a munkában legalább annyira kell ismerni a filmek tartalmát, mint egyCsak nagy késve szólt ki egy mély és nyugodalmas női alt. — Anna ?! — Igen. — Egyedül jöttél? — Nem. Még mindig várni kellett a hajdani kis vadászlak előtt. Csend volt itt, csak a szél zúgott néha a jegenyéken át. Aztán beléphettek. Tiszta szemű öregasszony várta őket, szedett-vedett bútorok közt. A két kitárt ablakon át özönlött befelé a békés világosság. — Mire kiváncsiak? — hajtotta félre a fejét, mint egy figyelő madár. Nem értették a kérdést. Anna bíztatta őket.. — Ö mindent megmond. Látja a holtakat is. Leghamarabb a legidősebb bőrkalapos találta fel magát. — Miből jósol néni? Kártyából? Kávé zaccból? — Én nem jósolok — mondta az öregasszony szárazon. — Tényeket közlök. Hamuból. A hamu a legtisztább anyag Most egy másik bőrkalapos kérdezett. egy szabolcsi község mozilátogató közönségének igényeit, vagy mint a MÄV és az AKÖV menetrendjét. A vonat- és buszjáratok ismerete nélkül a műsorbe- osztók nem tudnák pontos időre eljuttatni a filmet egyik községből a másikba, vagy egy másik országrészbe. Nekünk, akik szórakozni, kikapcsolódni, művelődni ülünk be a nézőtérre, kissé különös, hogy munkaidőben, kötelességszerűen is lehet filmet nézni. Havonta három napon át reggeltől késő estig peregnek a filmek egy budapesti mozivásznon. Összesen csaknem harminchat órán át ülnek a nézőtéren a megyei mozi üzemi vállalatok képviselői — köztük nyíregyháziak is —, és ismerkednek a legfrissebb hazai és külföldi alkotásokkal, hogy e szakmai vetítések után gondosan kidolgozhassák a megye jövő havi műsorát „Tízezer nap“ — „Gól*’ A legutóbbi szakmai vetítésről meglepetéssel tértek haza a szabolcsi filmesek: hamarosan megérkezik a megyébe a legújabb magyar film, a „Tizezer nap”, — melynek rendezője a nyíregyházi Kosa Ferenc, s egyik szereplője az ugyancsak megyénkbeli Kozák András. A filmből április végén Fehérgyarmaton és Nyíregyházán tartanak beMitosz nélkül állítja elénk könyvében Vadász Ferenc a magyar munkásmozgalom egyik kiemelkedő részvevőjének, Sollner Józsefnek alakját. A tettekhez történő hű ragaszkodás az író felelősségére utal. A személyes ismerettség, elvtársi barátság semmi mással nem pótolható ténye pedig küiön varázsa a könyvnek Élete nagy részét Angyalföldön töltötte: ma modem házak, napfényes ot! honok alkotta utca viseli nevét. A közelmúltban megtartott névadó ünnepségen sokan voltak ott olyanok, akik emlékeznek még a húszas- harmincas évek kemény harcaira — a nemesfémmunkások sztrájkjára, amit Sollner szervezett, a kirándulásokkal leplezett politikai szemináriumokra, a merész pártnapra, amiről hosszú ideig beszéltek a — Mi lesz a Rezgő-völgy jövője? — Értem — biccentett a jósnő. — Maguk tehát mezőgazdászok. Maguk akarnak itt szőlősíteni. Anna! A hamustálat! Rezgett a szürke por, ahogy időnként megrázta. — Kérem. Rossz lapra tettek fel. Jégveréseket látok, aszályos nyarakat. Ne fogjanak hozzá — A néni mindig igazat mond — állította a lány. — Fogadják meg a tanácsát. — Kár ezért az érdekes házikóért — mondta a legidősebb bőrkalapos — dele kell bontani. Maga, nénike, a jövő héten költözik. Az új telepen kap szép lakást. A jósasszony elszürkült. Helyette Anna kiabált. — Kik maguk? Van éppen elég hely itt! Minek akarják elűzni a nénit? Még mások is laknak a völgyben! Szeliden válaszolgattak a bőrkalaposok. — Nem űzünk mi el senkit sem. Dehát nagy terület kell nekünk. Erőmű épül | ide. I Darázs Endrei mutatót a két művész részvételével. Még néhány várható film- újdonság: a tv Fellini riportjában néhány hete sokszor említett „Julia és a szellemek”, a legutóbbi labdarúgó VB-ről készült angol film, a „Gól!”, valamint a „Fantomas visszatér” című francia és „A nevük azonos” című szovjet film. A vállalat műszaki osztálya is szolgál meglepetéssel. S e bejelentés előtt nem árt ismét felidézni a néma filmek, a zongorás előadások idejét, a mozi őskorát. Még két évtizednek kell eltelnie ahhoz, hogy a Lumi- ere-testvérek találmányának, a mozgóképnek centenáriumát ünnepeljük, s most a vetítés históriájának újabb szakaszához érkeztünk: a legkisebb mozikban, a tanyák rögtönzött nézőterén hamarosan szélesvásznú filmek peregnek. Megyénkbe 27 úgynevezett „Cinemascope” 16 milliméteres vetítőgép érkezett Csehszlovákiából és Jugoszláviából. A műszakiak végzik a beszereléseket, s rövidesen levetítik az első keskeny-széles filmeket is. A nézőtér megtelt, kihunynak a lámpák, két órán át pereg a celluloidszalag, majd megjelenik a VÉGE, az ENDE, a KONYEC, vagy a FINE felirat, felgyulnak a fények a nézőtéren. — Ez a folyamat jelenti a mozit De valóban csupán ennyi a mozi ? Szilágyi Szabolcs Váci úti üzemekben — <i még többen olyanok, akik a felszabadulás után ismerték meg. Aki nem hallott Sollner Józsefről, a könyvet végigolvasva plasztikus képet őrizhet róla emlékezetében. Aki hallott róla, aki ismerte, most teljes életútját mérheti fel, választ kapva arra, hogy a forradalomba vetett hit, hogyan formál optimista hősöket. Apró epizód, de igen jellemző, hogy teljesen vadidegen, soha nem látott fiatalember figyelmeztette a gödi strandon: rendőrkopók tartják szemmel. Nemcsak harcostársai, hanem maga az egész osztály óvta, védte, segítette. Az egyszerű nemesfémmunkásként a mozgalomba bekapcsolódó fiatalember a Magyar Tanácsköztársaság napjaiban már ezredes. A bukás után börtön és internálótábor lakója, a szabadulását követő napon már ismét ott van barátai, elvtársai, Angyalföld munkásai között, hogy küzdjön, vitatkozzon, a párt politikáját hirdesse. Sokszor kerül a fasiszta rendszer kegyetlen nyomozóinak karmai közé, hosszú időt tölt börtönökben, fizikailag meggyötrik, mégis töretlen hitű kommunista, egész ember marad. A másokon segítő humanista, a holnapért áldozó optimista — így jellemezhetjük legfőbb, legjellemzőbb vonását. Vadász Ferenc nagy hűséggel rajzolja meg e tettekben gazdag életutak A munkásmozgalomba bekerült fiatalembert, az internálótáborban ellenállást szervező, a börtönben is tanuló, a koncentrációs táborban is másokat bíztató, segítő barátot. A szerző hűen, a valóságon semmit sem változtatva mutatja meg e nehéz, küzdelmes éveket, a harc eredményeit, a buktatókat és a hibákat is. Az emberről szóló dokumentumregény így válik a dolgok szinét és fonákját egyaránt megmutató, fontos történelmi krónikává. (») Vadász Ferenc : A NAGY OPTIMISTA tKOSSUTH KÖNYVKIADÓ)
