Kelet-Magyarország, 1966. november (23. évfolyam, 258-282. szám)

1966-11-06 / 263. szám

,•< ■ \ , ’ Rakéták és galambok Molnár Géza: Barabás Tibor: Lenin Zürichben, Prágában, Krakkóban vjr rtak és filmeztek, be- I szeltek róla, két as- ■ pektusból: érte és el. || lene. Könyvtárnyi könyvben, vezércik- \ kék, megemlékezések légiójában, filmek tucatjai­ban örökítették meg esz­ményeit, eseményeit vezér­alakjait, nem is említve itt a katedrákat és gyűléster­meket. Szeretni lehetet, gyűlölni lehetett ezt az eseményt, de közönyösnek maradni iránta nem, mert minden nép, minden osz­tály s minden ember életé­be beleszólt, változtatott rajta, a változások máig nyúlnak, s folytatódni fog­nak tán az idők végeztéig. “Z első hasznos nukleáris robbanása volt ez a történe­lemnek, mely évezredek bi­lincseit szakította le az em­berről, s láncreakciója a század olyan méretű átala­kítását indította el, amely a politikai és társadalmi változások előretartó, prog­resszív folyamatain 'túl a kultúra, a tudomány terü­leteire is átcsapott, s meg­állíthatatlan erővel' helyezte centrumba az embert, a dől. gozó ember igényeit. Innen van, ebből a szakadatlanul ható és' változtató energiájá. bői a forradalomnak, hogy az évek múltával új és új jegyeit fedezzük fel a vi­lágon, új és új gyümölcseit érleli a humanista civilizá­ciónak s az évfordulók jó alkalmat adnak, hogy a gaz. dagodást szemügyre vegyük, azt ami szemhatárunkba fér, rögzítsük, hisz teljes felmérésére úgysem vállal­kozhatunk. Oroszország az első vi­lágháború végén nemzeti katasztrófa felé rohant, s úgy tűnt, nincs olyan erő, mely a mélybe zuhanást megakadályozhatja. A fron­tok mészárszéke új, s újabb katonatömeget nyelt el, a hátországban éhinség dúlt, a gazdasági összeomlás aláaknázta az ipart és me­zőgazdaságot. Adatok: az ipar Össztermelése 1917-ben az 1916. évi felére csökkent, márciustól augusztusig 568 üzem szüntette be a terme­lést. 1-914 júliusában 1,6 milliárd papírrubel volt for. galomban. 1917 novemberé­ben 22,4 milliárd, az állam- adóss.ágok 50 milliárd rubel, re emelkedtek. A munkások reálbére 1917-ben az 1913. évinek 57,4 százalékára zu. hant. A közszükségleti cik­kek ára tizenkétszerese, az élelmiszereké kilenc és fél­szerese volt a háború előt­tinek. A háború ugyaneb­ben az időben mesés ha­szonhoz juttatta a bankokat és az iparvállalatókat. Az orosz nemzeti vagyon kiáru. sítása Is folyt, 1917 nyarán az ipari és banktőke gaz­dái úgy döntöttek, hogy az uráli vasbányákat, a moszk. vai szénmedencéket, a kau­kázusi rezet, az altáji aranybányákat, Szahalin szén- és kőolajkincsét kon­cesszió formájában, meg­alázó feltételekkel az ame­rikai tőke kezére játsszák. Vajon a Téli Palota ost­romára induló katonák és matrózok, felfegyverzett munkások akkor, azokban a ■ ' -n- nkós téli napokban tud. ' ’ ’:-e, hogy forradalmuk - 'lmutat Oroszország ha­tárain? Tudták-e vajon, hogy rohamuk nemcsak Oroszország nemzeti létének megmentéséért folyik, hogy gépfegyvereik nemcsak a szipolyozó orosz burzsoáziá­ra, nemcsak a kancsukás arisztokráciára dörögnek, hogy puskatusaikkal nem­csak a cáratyuskás, tőkés, földesuras pápás államren­det verik szét, de a Nagy Október ágvútűzét szétgör­geti a történelem a világ négy égtája felé?... • Tudták. A forradalom zse. niális vezérének, Leninnek munkássága, fellépése kez­deteitől az imperializmus világrendszere ellen irá­nyult a munkásosztály har­cának világméretű győzel­méért. Lenin tisztában volt vele, hogy az imperializmus láncának Oroszország testén felszakított leggyengébb láncszeme igazi „láncreak­ció” kezdetét jelenti. Lenin nem hitt a forradalom ex­portjában, de tudta, hogy a forradalom maga beleszól a világtörténelembe is. Már a forradalom győzelmének másnapján, november 3-án este a II. szovjetkongresz- szuson felolvasta a békéről szóló dekrétumot, amely a szovjethatalom nevében ki­jelentette: „A kormány az emberiség elleni legnagyobb gonosztettnek tartja ennek a háborúnak folytatását, amely azért folyik, hogyan osszák fel az erős és gazdag nemzetek között az általuk meghódított gyenge népe­ket, és ünnepélyesen kije­lenti, hogy eltökélt szándé­ka haladéktalanul aláírni egy olyan béke feltételeit, amely ezt a háborút a fen­tebb megjelölt és kivétel nélkül minden nép számára egyaránt igazságos feltéte­lek alapján megszünteti.” A forradalom tehát már szinte születése pillanatában bele­avatkozott a világtörténelem menetébe, nemcsak példa­adásával, nemcsak eszméi­nek szétsugárzásával, de aktív politikai lépéseivel is. Azt mondta Lenin erről a forradalomról: „Megterem, tettük az állam szovjet tí­pusát, és ezzel új világtör­ténelmi korszakot nyitot­tunk: a proletariátus politi­kai uralmának korszakát, amely felváltja a burzsoá­zia uralmának korszakát.” A világ első munkás—pa­raszt állama a szovjet ha­zában nemcsak az emberi­ség utópisztikusnak tűnő nagy álmát valósította meg, a kizsákmányolástól is sza­bad szocialista társadalmat, mely a termelés javait, a kultúra szépségeit, a tudo­mány vívmányait a dolgo­zók nagy közösségének hasz. nára gyümölcsözteti, de a maga szervezett erőinek tá­mogatásával az egész embe. riség sorsának alakulásába is beleszól. A fasizmus el­leni harc példázata, a kö­zép-európai népek nagy családjának felszabadítása, a népi demokratikus álla­mok kialakulása, mint en­nek a világformáló tevé­kenységnek döntő állomá­sa, — közismert. Hazánk nemcsak szabadságát, de szocialista rendjének állan­dó segítését, s újólagos megmentését köszönheti a testvéri szovjet népnek. A Nagy Októberi Szocialista Forradalom tüze szerte lo­bog e hatóban, jó ember­meleg fénnyel világítja munkánkat, útunkat. S hogy éppen napjainkban Viet­namnak mit jelentenek a szovjet rakéták és szovjet szakemberek, azt a vietna­mi államférfiak nyilatkoza­tain túl ennek e kis nép­nek egész hősi helytállása is aláhúzza az amerikai hadi- gépezet szörnyetegével szem. ben. A forradalom azonban nemcsak felszabadít, nem­csak rakétával kenyérrel és tanáccsal segít, nemcsak ta­pasztalattal támogat. Elő­feltételeket teremt, anélkül, hogy határai közül kimoz­dulna, mint Kuba forradal­ma is mutatja, vagy éppen a gyarmati világ széthullása. Évezredek peregtek el sok háborúban, felkelésben, for. radalomban ontotta vérét a szabadságot áhító, elnyomott nép. Sok háborút elvesztet­tek, sok forradalmat, felke­lést levertek — igaz, sokat meg is nyertek, győzelemre vittek. A nép sorsa az el­nyomottaké, időlegesen tán javult is, de hosszú távon — a dolgozók öröknek tű­nő sorsa távján — minden maradt a régiben. Ahogy a marxizmus fogalmazza: egyik kizsákmányoló rend­szert a másik váltotta fel. Ma már azonban a szocia­lizmus levegője az egész vi­lágot belengi. A kommuniz­mus munkálkodó társada­lom, a népi demokratikus országok közössége új meg­világításban mutatja a dol­gozó osztályok helyzetét, a kultúra, a tudományok, a politika feladatait. A szo­cialista országok a maguk társadalmi vívmányaival, — mondhatnánk: — puszta je­lenlétükkel olyan nyomás alatt tartják a kapitaliz­must, amely nemcsak a munkás bérében fejeződik ki, nemcsak a szociális lé­tesítményekben testesül meg, de a munkás, a dolgo­zó ember személyes rang­jában, presztízsében is. Mert: ma már nem lehet úgy beszélni a munkással odaát, a másik világban, mint a háború előtt, a for­radalom győzelme előtt év­századokon át lehetett. Fi­zetni is kell jogot is kell adni, követeléseit meghall­gatni, hiszen itt a nagy ri­vális, az igazi konkurrens, az igazi ellenfél, a szocializmus a szomszédban. Ma már anakronizmus világot bőszí. tő jelenség a fajgyűlölő re­zsim Dél-Afrikában, pedig nemrég az egész, gyarmati világot az a szellem és az a gyakorlat determinálta. Ma már nem „comme il faut” a fasizmus Spanyol- országban, kell rá a demok. ratikus cégér, hogy az a tő­kés világ, amely életrehívta, támogatta, ne csavargassa az orrát finnyásan. Ma már nem lehet úgy ütni, rúgni a négert az Egyesült Álla­mokban, még délen sem, mint akár egy évtizede. Mert: a világ alapvetően megváltozott, s a Nagy Ok­tóberi Szocialista Forrada­lommal kezdődött ez a szá­guldó, viharos átalakulás. A forradalom örökifjan jár közöttünk ma is. Vörös kozákja szputnyikon lovagol a Hold felé, tenyerén Picas­so galambját viszi, óvón, melengetőn. Olyan az ifjúság, mint a legjobb rézmetsző. Az emlé­kezet friss lapjaira árnyala­tosán finom, erős és felejt­hetetlen alakokat vés az élet. Oly szép tájakat, lány­arcokat, árnyékba tűnő hi­dakat és virágzó fákat lá­tunk, mint azután soha, és minden olyan érdekes, vál­tozatos és egyszerű volt, mintha az élet csak nekünk tartogatta volna ezeket a ritka képeit.'így élnek em­lékezetemben Zürich utcái is. 1933 őszén diákként ke­rültem ide, nyomorogtam, s mégis, most újra látom a Zürichi-tó különös, mély. kék vize fölött a surranó sirályokat. Éhesen róttam Zürich ut­cáit. Megálltam a Paradel- platzon, a Spüngli előtt. Nézegettem a cukrászda előtt várakozó autóparkot és benn a hatalmas ablaktáb­lák és földig érő csipkefüg­gönyök mögött uzsonnázó, előkelő társaságot. Az An- kerstrassén laktam. Hosszú utat tettem meg naponta az óváros könyvtáráig. Zwing­li házához közel, a Prädiger- platz temploma alatt egy szuterénhelyiségben volt a Zentralstelle für Soziale Literatur. öreg bácsi volt a könyv­táros. Ódivatú, felpödvött bajuszát simogatta és ma­gas gallérját1 tágította ide­ges ujjakkal. Szociáldemok­rata volt, de csak a fiatal kommunistákat szerette. Már egy hete hurcolta asz­talomra a közgazdasági és statisztikai könyveket, ami­kor szelíden megjegyezte: — Tudja ki ült a maga székén, ki dolgozott itt? — Nem! — fel ellem, és kíváncsian ránéztem. — Nem kisebb ember, ember mint Rosa Luxem­burg! — No, akkor átülök — tréfálkoztam az öreggel. De ő harsányan nevetett, úgyhogy, köhögnie kellett. — Akár oda is ülhet, mert itt meg Bebel írta A nő és a szocializmust. De ott, oda nézzen, közvetlenül ott, az ablak alatt, Lenin ült. Igen, fiatal barátom. Vlagyimir Ijics, akár hiszi, akár nem, itt írta az Imperializmust. Világoskék szemében most nem tréfa villant, ha­nem valami más, meghatott­ság és emlékezés. Ettől a pillanattól lázasan kerestem a zürichi Lenin-emlé- keket A szűk és keskeny Jakobsbrunneges- sen, túl a kúton, lakott Le­nin és Krupszkája. A ház olyan, mint a többi óvárosi épület, keskeny homlokza­tú, tágas ablakokkal. A falon emléktábla. A szoba kicsi és világos, ablakából egy antikvárius poros kira­katára látni. Oly szűk ez a tiszta kis szoba, hogy el­képzelni sem tudom, mi­ként járhatott fel-alá, uj­ját a kabátnyilásba akaszt­va Vlagyimir Iljics. Itt fo­galmazta a zimmerwaldi baloldal téziseit, s talán itt vetette először papírra az áprilisi téziseket is, hisz in­nen indult el Bernen át Svédországba, s onnan ha­za... A száműzött, akit ha- zátlansággal vádolt a Du­ma többsége, akinek min­den gondolata Oroszország felszabadítása és boldogsága volt. Azt hallottam később, hogy az Eintrachtban evett Sok századdal ezelőtt ez az Eintracht úgynevezett „szabadságház” volt. Ván­dor mesterlegények szálló- és hálóhelye. Olyan is ma­radt. Vastag fagerendák alatt itták a sört a munká­sok, ittak és ettek a tarka abroszokon, mint akkor, amikor Lenin közöttük élt Egy pincér emlékezett még Leninre, de csak annyit mondott, hogy mindig vitat­kozott és sokat nevetett. Ö akkor sem ér rá hallga­tózni, most sem. Még egyszer találkoztam vele. Egy öreg munkással sakkoztam az Internacioná- léban, Itschnernek hívták. Közepes sakkozó vagyok, öt lépésig terjed a kombiná­ciós képességemet. Rosszul állt a parti, nehéz volt a választás, léptem s a futó­val ütöttem. Az öreg hom­lokára tolta vaskeretes sze­müvegét és szemrehányóan így szólt: — Látja, több merészség kell ide. Lenin nem ezt húzta volna! Nevettem rajta. — Miért? Honnan tud­ja, Itschner elvtárs, hogy mit húzott volna Lenin? — Honnan ? Eleget játszot­tam vele két esztendeig... — mondta halkan, és gondter­helten már a következő lé­pésen törte a fejét. így élt hát Lenin* a könyvtári munka, a konfe­renciák szünetében, munká­sok, mindig csak munkások között. Mielőtt legenda ve­hette volna körül zömök* erős mozgékony alakját egyszerű emberek barátsá­ga környezte. Prágában csalt egy pilla- lanatra és kívülről láthat­tam azt a belvárosi házat, ahol 1912 januárjában Lenin a párt VI összoroszorstógi konferenciáját vezette. Na­gyobb szerencsém volt Krak­kóval, ahol legalább két napot tölthettem. A Visztu­la partján épen maradt az ősi kereskedőváros. A Fő­téren, a hatalmas Má- ria-templommal és egy XI. században épített kis kápolnával szemközt, a posztósok régi vásárcsarno­ka mögött — valamikor fé­nyesnek tűnő — kávéház van. Olyan igazi ferencjó- zsefi, sok és nagy ablakkal néz a macskaköves térre. Lenin 1912. június 12-én érkezett Nagyezsda Krupszkájával és felesége anyjával Krakkóba. Több mint két évig élt lengyel földön. 1912 decemberében Krakkóban ült össze a Központi Bizottság, hogy a pártfunkcionáriusokkal megvitassa a párt egy évi munkáját, a prágai hatá­rozatok eredményeit. A Lubomirszka 51. számú házban új munkatervről vitáztak. Krupszkája így ír visszaemlékezéseiben a krakkói évekről: „Krakkó nagyon tetszett Iljicsnek, mert Oroszországra emlé­keztette. Az új környezet, az emigrációs zűrzavar hiánya megnyugtatták kis­sé Lenin idegeit. Figye­lemmel kísérte Iljics a krakkói nép életének min­den mozzanatát, a mun­kásosztály, a szegények életét... Lenin a krakkói években megőrizte a ter­mészetére annyira jellem­ző élességet és természe­tes egyszerűségét. Ke­mény munkája után meg­engedte magának a szóra­kozást is. Nyáron a Visz­tulában fürdött, télen szí­vesen korcsolyázott. Sze­rette a kirándulásokat, a wolski erdőket, este pe­dig sakkozott. „No, de nem ezzel teltek a krakkói napok. 1913 januárjában megelégedett levelet írt Gorkijnak arról, hogy jó alap volt a krakkói Platt­form. „A krakkói út igen hasznosnak bizo­nyult a mi szempontunk­ból.” 1913 januárjában Krupszkája megbetegedett, az egész telet ágyban töl­tötte. Az orvos azt mond­ta, hogy Zakopánéba vagy máshová, de mindenkép­pen a hegyek közé kell menniök. Krupszkája írja: „Mivel Zakopáne nagyon drága és zajos volt, Po- rondnra esett a választá­sunk, ahol Leninnel The- reza Skupinen paraszthátó- ban találtunk szállást... Poronin hét kilométerre van Zakopánétól, de az árak sokkal alacsonyab­bak, és hétszáz méter ma­gasságban fekszik.” Lenin később is dicsérte orosz barátainak Poronint, csak azt sajnálta, hogy távo­labb van Oroszországtól, mint Krakkó. Itt, Poronin- ben egy háromszobás pa­rasztházban tartották meg 1913-ban a pártértekezle­tet. A poronini postames­ternő jól emlékezett Le­ninre. Az újságok tömege jött neki: a New York Herald, a Neues Wiener Journal, a Die Zeit, a Le Figaro, amerikai, olasz és angol lapok egész tömegé­vel. A lázas világ ütőerén tartotta a kezét, hogy pontos és igaz legyen a történelmi diagnózis. Szí­vesen járt a hegyek közé, pásztorokkal és favágók­kal beszélgetett, s ha meg­állt a poronini utcasarkon, azonnal körülvették öt a gyerekek. Gyakran a pos­tán írta meg az utalvá­nyokat, és ő írta alá az ajánlott leveleket is. Kora reggel és minden délután beállított a postára. Ha a reggeli vonat késett, leült egy fatönkre, s azonnal körülvették az elvtársak, akikkel oroszul beszélt Mihelyt megérkezett a vo­nat, beállított a postahiva­talba, tollat kért, és nyugtázta az ajánlott leve­leket. „Jól emlékszem az ő csontos és erős kezére — mondotta a postames­ternő. — Szerényen öltöz­ködött, panamakalapot hordott, fekete szalaggal. Mindig a felesége kísérte, aki vászonruhát viselt, öv­vel.” Másodszor volt Le­nin Poroninban, amikor a világháború kitörésének el­ső órájában az osztrák rendőrség letartóztatta. A Nowv-Targi börtönbe hur­colták.. .. Sokáig ültem ott, a krakkói kávéházban. Be­esteledett, nyolc óra volt már, s a templomtorony­ban megszólaltak a trom­biták. Igen, a trombiták! Mert a Mária-templom tornyából évszázadok óta kürtszóval jeleznek min­den órát. Ezt a kürtjelet furcsa módon magyar szó­val „hajnal”-nak hívják. És sohasem fújják végig. A legenda szerint azért, mert a tatárok betörése idején a riadót fújó őrsze­met halálra sebezte az el­lenség nyílvesszeje. En­nek emlékére a nap min­den órájában csak félig fújják el a kürtjelet. Sokszor hallgatta Lenin is a Mária-templom ma­gas tornyából a furcsa órajelzést. És a krakkói kávéház egykori vendé­gei nem sejtették, hogy ott, az utolsó márvány- asztalnál ül az az ember — gondokba és gondola­tokba merülten, — aki először fújja majd végig az emberiség hajnali ria­dóját. .. Taskent: új lakónegyedek Az üzbég főváros egyik új lakónegyedét látjuk a képen: ízelítő Taskent jövőjéből ez az új lakónegyed. A város Közép-Ázsia gyöngye lesz. A városközpont területe 1500 hektárt tesz ki, beleszámítva a Lenin teret, s a leendő városmagot alkotó parkok és körutak egész rend­szerét. Az igazgatási épületek, a sportlctesííminyek, a mozik, a kávéházak, az étkezdék és a művelődési otthonok között minden csupa zöld lesz. A képen: Csilanzar: az új lakónegyedek körzete.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom