Kelet-Magyarország, 1966. november (23. évfolyam, 258-282. szám)
1966-11-06 / 263. szám
Földes Pétert Moszkvai barikádon Egy a százezer közül Látogatás Ussep Uzsepovics Hanu in últ az egykori internacionalistánál 9 met fasiszta betolakodók ellen. A magam kis területén minden erőmmel harcoltam a front minél jobb ellátásáért. A megerősödött Vörös Hadsereg — amelynek egy nagyon kis magvát mi alkottuk— végleg győzelmet aratott. A háború befejezése után a helyreállításban, az újjáépítésben dolgoztam és bizony az évek lassan eljártak a fejem felett. Magam sem hittem, de megöregedtem. Feleségemmel együtt 1956-ban jöttem haza Magyarországra. A hetvenegy év alatt nagyon sokat harcolt. De nem fáradt el. Úgy érzi, megérte. Azt mondja: jó lenne fiata- labbnak lenni, hogy sokat dolgozhasson és taníthasson. Nem először beszélgetek vele Budapesten. 71 éves kora ellenére szellemileg friss. Életrajzát szerettem volna megírni. — Nincs nekem külön életrajzom, csak egy vagyok a Hanus! József 1920-bw» .. .és 1965-ben. F utótűzként terjedt el Moszkvában, hogy Fetrográdon a nép felkelt az ellenforradalommal cimboráló Ideiglenes Kormány ellen. Csupán any- nyi, hogy felkelt — ennél többet senki sem tudott. A hatóságok azt állították, hogy Petrográddal minden összeköttetés megszakadt. Ezen a napon — a pravoszláv naptár szerint — 1917. október 25-ét írtak. Október 26-án kiderült, hogy nem az összeköttetésben van a hiba; azért nem ismerhetik meg a pétervári eseményeket, mert a moszkvai telefonközpontot és távírdát a junkerek tartják a kezükben. Október 27-én a junkerek a Kremlben lefegyverezték az arzenált őrző forradalmi katonákat, azután gépfegyver elé állították és csaknem egy szálig lekaszálták őket. Erre október 28-án reggel Moszkva valamennyi gyára beszüntette a munkát. A moszkvai repülőgépgyár műhelyeiből sem szűrődtek ki a megszokott sivítások, dobogó, dohogó, csikorgó hangok. A gyárudvar volt zajos. Az üzem valamennyi munkása ott szívta a mahor- kát az udvaron. A fiatalabbak felháborodottan vitatták az eseményeket, az öregek nagy elszántsággal tanúskodó sercintésekkel szurkálták a havat... Az oldalkapunál egy be- szögelésben kis csoport álldogált a többitől félrevonulva. Öltözékük is más volt, mint a többieké. Hevesebben is topogtak a friss havon. Felhajtott gallérral fedezték a szél elől szomorkás fiatal arcukat; valósággal elbújtak a gallérjuk mögött. Borongósan néztek a ritkán szitáló hó tüllfüggönyén át az udvar forgatagába. Meg az égre tekintgettek. A hó- fellegek olyan alacsonyan lógtak a város felett, hogy úgy tetszett, a gyárkémények dárdái lyukasztották ki őket. Az udvar tömkelegéből egy széles vállú fiatalember igyekezett feléjük. Ugyanolyan kifeslett csukaszürke katonaköpenyt viselt, mint a kis csoport tagjai. — Fiúk, képzeljétek! Forradalmi katonák ma hajnalban elfoglalták a Szimonov- szkij-lőszerraktárt. A gyári vörösgárda is elküldött már lőszerért. Azok félig hátat fordítottak neki, mert a szél irányából közeledett. Csak ketten- hárman siettek eléje, hogy minél előbb hallhassák híreit. Kiss Lajos hadifogoly, autószerelő, aggodalommal tekintett bajtársaira. — Hé, nem értitek? Moszkvában is ki fog törni a felkelés! — Á, ugyan — dünnyög- te a csoportból valaki. H uszonketten dolgoztak a gyárban budapestiek. Ebben az októberben kire a második, kire a harmadik orosz tél köszöntött. Aki már átvészelt egy itteni telet, azon könnyen fogott a hadifogoly betegség. Olyankor szokott kezdődni, amikor az őszi páráktól elszürkül az ég Lappangva keríti hatalmába a hadifoglyot. A szó elakad a torkán, zavarossá válik a tekintete. Félelem ömlik el zsigereiben. És mikor hullani kezd a hó, könnyeket facsaróan tör fel a kegyetlen téltől való iszonyattal együtt a hazavágyás, az önmaga szénása. Nem tud másra gondolni, csak hazai emlékeire, otthoni képekre, illatokra, ízekre, és úgy érzi, számára minden örökre elveszett, nincs értelme többé az életéhek. Ha egy csoportban több különösen érzékeny ember akad, azok szélsőséges hangulata az egész közösséget hatalmába ejti. A huszonkét fiatal pesti munkásból csak hárman vették körül Kiss Lajost, ösz- szenéztek. Kétségtelenül ütött az óra..., és az ő csoportjuk a , pestiek”, amely a nyáron a gyár bolsevikjainak lelkes • • Részlet a szerző Hotel Drezda című könyvéből. támogatója volt, most a tettek idején az egész világnak hátat fordít. Elvesztette a hitét. Beteg. Elhúzódik... Az egyik fájdalmas magyar mégis odavetette Kiss Lajosnak: — Lőszer az van, süsd meg! Fegyver nincs, amibe beletöltsed, a junkerek tegnap elvették az arzenált. El van hibitva minden. A gyár főkapuján teherautók gördültek be. Matrózok integettek, vörös szalag virított a sapkájukon. Matrózok? Moszkvában ritkán láttak matrózt, a városnak akkor még nem volt a tengerrel összeköttetése. — Hűha, talán kronstadti- ak! — Óriási izgalom fogta el a munkásokat. — Petrog- rádról jöttök, testvérek? Csak nem éppen Petrográd- ról? —Menekültek — sóhajtotta az egyik magyar. — Lám, ott is már mindennek vége van. — Igen, Petrográdról! — válaszolta a magyarokhoz legközelebb álló szónok. Egy hang sem hallatszott most a, gyárudvaron, csak nehéz lélegzetek reszelték a jeges levegőt. — Pefíográdon győzött a proletárforradalom! — jelentette be ünnepélyesen a matróz. — A Téli Palotában letartóztattuk az Ideiglenes Kormány tagjait! E lőbb csak megkönnyebbült sóhajtások hallatszottak, aztán ujjongva kiáltozott, tapsolt, integetett, hurrázott az udvar. — Most a munkások és parasztok veszik kezükbe a hatalmat! — kiáltotta a tömegnek a szónokoló. — Tehát ki az utcára, munkástestvérek! Döntsük meg az egész országban a burzsoáziát, állítsuk fel a szovjetek hatalmát, a munkás-, paraszt-, katonatanácsokét! A teherautóról a matrózok röpcédulákat és újságkötege- ket dobáltak a tömeg közé. — Fegyvert nem hoztatok? Fegyvert? — kérdezték sokan. Szemrehányóan tekintettek a tengerészekre. — Csak ami magunknak van. Nem tudtuk, hogy Moszkvában nincs fegyver a munkásság kezében — válaszolta a matróz sajnálkozva. — De majd szereznek a moszkvai bolsevikok. A tömeg szétkapdosta a petrográdi újságokat, és kis csoportokra oszlott. Minden csoport egy-egy felolvasó körül tömörül. A matrózok két teherautója eltávozott. At, amelyik legközelebb állt a magyarokhoz, ottmaradt, mert elfogytak az újságjai. Itt a kocsival jött öt matrózt faggatták a munkások a petrográdi eseményekről, élményekről. A pesti autószerelő megkérdezte : — Magyarok voltak-e ott a harcban? A tengerészek csodálkoztak: — Miféle magyarok? Miért éppen magyarok? Amikor megtudták, hogy a kérdező maga is magyar, barátságosan a vállára vertek. — Honnan lehetne azt tudni, venger? — felelte az, amelyik az előbb szónokolt. — Volt ott mindenféle ember. Megmozdult a főváros egész népe. Mint a tengeri hullám, úgy özönlötték el a Téli Palotát. Csakhogy ne feledjétek el, Oroszországnak két fővárosa van... Kiss Lajos a pestiekhez fordult: — Halljátok? Minden remény megvan a győzelemre! Azok kesernyésen mosolyogtak : — Nekünk már úgyis mindegy. Akárhogy lesz is, úgyse látjuk mi többet az otthonvalókat, — dünnyögte az egyik mosolygó. A szerelőcsarnok tetején kuporgók most felpattantak. Mind egy irányba mutogattak. Egyikük lekiáltott: — Junkerek jönnek erre! Négy teherautó megtömve velük! Most kanyarodnak be az oldalkapu mellett vezető utcába! A matrózok szónoka tenyeréből tölcsért formált a szája elé: — Ne engedjétek a gyár előtt elmenni őket! A városban valahol elvtársaitokat akarják megölni! F utkosás támadt. Sokan kövekkel, szerszámaikkal rohantak az oldalkapu felé. Mások tartóztatták ezeket — ne kezdjenek fegyvertelenül a junkerekkel. A gyári vörösgárdisták is elállták az útjukat — Nem lehet téglákkal menni puskák ellen! — kiáltotta a vezetőjük. — Ti is csak ezt fújjátok? — Ezt. De azt is, hogy az utcát kell eltorlaszolni! Ami már általános helyeslésre talált. — Emeljünk barikádot! Köveket, vasdarabokat szórtak ki a kapun az utcára. Az öreg portás a fülkéjéből saját íróasztalát hurcolta oda. Mások az utca köveit bontogatták. Már hallatszott a közeledő motorzúgás, de az autókat még nem lehetett látni, mert a gyár előtt az utca kanyarodott. Az út szélén, a kapun túl magas tetejű, ócska fabódé állott. Élelmiszerárusoké volt valaha, de az alapja már egészen elkorhadt, megdőltek a falai, fedele fenyegetően hajlott az utca fölé. Négy tartóoszlopa körül már csak az egyik hátsó állta az időt, az tartotta lábon az egész épületet. Kiss Lajosnak az az ötlete támadt, hogy a bódét döntsék az utca kövére, akkor aztán a junkerek autói semmiképpen sem mehetnek tovább. A kapu mellett, a fal tövében hosszú, súlyos vasgerenda feküdt. Odaugrott, megragadta. — A bódé — hördült —, segítsetek! — Izgalmában magyarul kiáltott. Teljes ere- j jéből emelte a súlyos vas | elejét. Szeme sarkából látta, emberek sietnek oda, köny- nyebb is lett a terhe, meg tudott indulni vele, már a bódé sarkához ért... A nehéz vasat először hátra-, majd teljes erőből előrelendítették. A tartóoszlop ropogott, az egész építmény belerendült. — Na, még egyszer! — kiáltotta a pesti autószerelő kifulladtam A kkor bukkant ki az utca kanyarulatából a junkerek első kocsija. A nyüzsgő népet megpillantva, lelassított. A hadapródok a kocsi tetejéről lövöldözni kezdtek. A kapu előtt az utca egy pillanat alatt kiürült, csak a bódénál állók nem tágítottak; süketek, vakok voltak az erőlködéstől. — Rajtaáa! — bődült el Kiss Lajos. Alig tudta emelni a gerendát, de az mégis lendült, s az utolsó pillanatban ő is, a többiek is minden erejüket beleadták. A portásfülke tetejéről öt fegyver sortüze csattant élesen. A matrózok lőttek a junkerekre, hogy fedezzék a bódéval küszködőket. A puskatűz zajában nem lehetett hallani az oszlop hatalmas recs- csenését, de az ütés után méltóságteljes lassúsággal megindult a bódé, fedele hirtelen előrebókolt, és most már gyorsan rántotta magával a falakat... A junkerek autója csikorogva fékezett. A hadapródok leúgráltak róla, és magára hagyva a kocsit, futottak visszafelé. Egy szemvillanás alatt mindannyian eltűntek. A szerelőműhely tetején állók lekiáltottak, hogy a másik három autó is visz- szafordul. Harsogva nevettek, ujjongtak a repülőgépgyáriak. Az a matróz, aki szónokolt, Kiss Lajoshoz sietett, megölelte: — No, venger, ezt jól csináltátok ! Hiába, látszik, hogy ti keményen összetartotok. — Mármint mi? Kiss Lajos csak most törölte ki szeméből a haját meg a verítéket Csodálkozva bámult társaira; most látta csak, hogy a földre eresztett vasgerenda körül a pestiek állnak — egytől egyig mind a huszonketten... Nem volt már fájdalmas az ábrázatuk. Elszánt volt, s a szemük is ugyanúgy csillogott, mint a többieké. 1916-ban az orosz frontra indult sokadmagával Hanusi József Nyírcsaholyból. — Alig voltunk huszonegyévesek. Nem értettük, csak éreztük, hogy idegen érdekekért kell háborúba mennünk. Talán ez az ösztönös- ség adta, hogy amikor 1916 augusztusában a cári Oroszországban hadifoglyok lettünk, mohón ittuk magunkba a híreket a közelgő forradalomról. — Minket betegkíséréssel bíztak meg Aktubinszki városból Fergánba. Mire visz- szaérkeztünk, a forradalmi helyzet nagyon is érett volt. Harci alakzatba verődtünk, és véres, kíméletlen harcot folytattunk Antamándutó, majd később Kolcsak ellen. Ebben az időben ahol én és elvtársaim harcoltunk, nem volt reguláris hadsereg. De a harci módszereket illetően nem volt hiba. Mi választottuk a parancsnokainkat és mi is vontuk felelősségre. Én javasoltam Varga Károly elvtársat parancsnoknak, mert úgy láttam, ő a legalkalmasabb. A többiek egyetértettek velem. A harcok eredménye: a mi városunkban is győzött a forradalom. Ezután átkerültünk Ukrajnába. Már 1919-et írtak. Győzött a Magyar Tanácsköztársaság. Ekkor Gyenyikin ellen harcoltunk, majd átkerültünk a lengyel frontra. 1920-ban az SZKP javaslatára kerültem tiszti iskolára. Itt lett tudatossá bennem a hovatartozás gondolata. A tanulás azonban nem volt nyugodt, hiszen az antant támadásainak visszaverésében is részt vettünk. 1921-ben volt az utolsó ütközet, amelyben részt vettem és megsemmisítettük az intervenciósokat, Tambuszki megyében. i A katonai iskola befejezése után mint a Vörös Hadsereg hadnagya teljesített szolgálatot, egészen 1938-ig. — Sajnos, nem tudtam végleg levetni a katonai ruhát. Mert, bár közben gazdasági munkát is végeztem Moszkvában, harcolni kellett a néKi sem pihente a másfél napos utat, amikor a televízió meg a filmhíradó kamerái előtt riporterek kérdésekkel halmozták el. Szergej Jutkevics, ez az első látásra is rendkívül rokonszenves szovjet filmrendező azonban állta a rohamot, gondosan válaszolt minden kérdésre. Bárhol jár a világon: Párizsban és Varsóban, a tengerentúl és az afrikai országokban, mindenütt pontosan tudják róla, hogy a szovjet filmművészet forradalom utáni első nagy generációjának egyik legkiemelkedőbb képviselője, akinek életműve „A puskás ember” és a „Szverdlov”. a „Halló Moszkva” és az „Otelló”, vagy ez a legújabb filmje, a „Lenin Lengyelországban”, — amelynek dísz- bemutatójára Budapestre érkezett — jelentős helyet foglal el a szovjet filmművészetben. Amikor beszélgetünk vele, szükségképpen a szovjet film helyzetéről kérdezzük először. — Minden művészet történetében vannak hullámhegyek és völgyek — mondja Szergej Jutkevics, közben cigarettára gyújt, aztán így folytatja: — A mi filmművészetünk felvirágzása a forradalmat követő években kezdődött, még a némafilm idején. A forradalom lendülete, az százezer közül. Nem voltam tábornok, csak egy parányi része annak a nagy népnek, amely átformálta a történelmet. Kitüntetései felől érdeklődöm. Megmutatta, de nem szeret vele dicsekedni. Több kitüntetése van a Nagy Honvédő Háborúból. Hetvenedik születésnapján nagy öröm éréletből ellesett történetek feldolgozása olyan utat nyitott meg a film előtt, amelynek jelentőségét talán még ma sem tudjuk pontosan lemérni! Ez a fellendülési folyamat a hangosfilm első évtizedeiben folytatódott, ekkor születtek azok a nagy realista alkotások melyeket a filmtörténet és a filmesztétika mindenütt a világon ismer, sőt elismer. Életünket később feldúlta a háború, ezekben az években különösen szép eredményeket értünk el a dokumentumfilmgyártásban. A személyi kultusz nehéz évei után, de az utóbbi évtizedben, legfőképpen pedig az utolsó években nagy pezsgés, fellendülés van nálunk. — A mi nemzedékünk tagjai, de tanítványaink, a fiatalok is olyan hévvel, lendülettel dolgoznak, hogy öröm látni Sok-sok újdonság született eddig is, olyan filmek, amelyek műfaji változatosságuk mellett valamilyen technikai bravúrral is meglepik a nézőket. R. Bikov például nemrégiben egy excentrikus komédiát készített, amelynek az az érdekessége, hogy a szereplők időnként kilépnek a vászonról... Hogy ezt miképpen teszik? A filmvászon ugyanis variálható, több részből áll. Persze ez a vetítési módszer csak az úgynevezett 70 milliméteres szuperfilmek esetében alte: Mikojan elvtárstól átvette a Harci érdemérmet. — Elismert szülőhazám is — mutatja a Dobi István elvtárstól kapott kitüntetést. Boldog, de nem' nyugodt most sem. Most is harcol. A maga módján: tanácsaival javaslataival segíti hazánk felvirágzását. Végh János kalmazható. Nálunk egyre hódít ez a forma, így készül — többek között — Bondarcsuk „Háború és békédének harmadik és negyedik része is. Talán ezekből k példákból is kitetszik, hogy nem alaptalanul beszéltem fellendülésről. 1938-ban készítette „A puskás ember” című kitűnő filmjét, ebben szerepelt először Lenin. Csaknem három évtizeddel később, 1966-ban milyen elképzelések késztették arra, hogy elkészítse a „Lenin Lengyel. országban”-t, amelyben visszatér Leninhez? — Ma már el sem tudják képzelni, hogy mit jelentett 1938-ban filmet készíteni Leninről! Megteremteni, felidézni a forradalmi évek, napok atmoszféráját! Mégis úgy láttam, hogy akkor csupán körvonalazni tudtam Lenin nagyságát, alakját igazi mélységében nem rudtam felvillantani. Szerges Jutkevics filmje az idei Cannes-i nemzetközi filmfesztivál erős mezőnyéből is kitűnt, díjat kapott. A rendező most halk szerénységgel vall erről a kitüntetésről, mint ahogy szerényen beszél egész művészi pályafutásáról életéről. Ez a szerénység egyébként árad filmjeiből is, amelyekkel kitörölhetetlenül beírta nevét a filmművészet nagykönyvébe... Lenin, ahogy ma látjuk... Szergej Jutkevics szovjet filmrendező Budapesten
