Kelet-Magyarország, 1966. június (23. évfolyam, 128-153. szám)
1966-06-11 / 137. szám
Gazdálkodjunk az aranyat érő szaktudással Nem tartanánk okos embernek szomszédunkat, ha azt látnánk, hogy szakkönyveket olvas, s műszaki rajztanfolyamra jár, csak azért, mert kisfiának papír- repülőt akar hajtogatni. Még furcsább szemmel néznénk azt az embert, aki egyetemre jár, diplomát szerez valamelyik mérnökkaron, s utána beáll a raktárba, anyagkiadónak. Első olvasásra képtelen ötletnek tűnik mindez: miért is tenné bárki ezt? A szaktudás, a hozzáértés — kincs. És mégis: nap mint nap fcéí kézzel szórjuk, pazaroljuk. A főmérnök néhány perc türelmet kér: árkus papírok előtte, golyóstolla sebesen szalad, az utolsó sorokat róva a műszaki konferencia beszámolójához. Az igazgató házon kívül van, a titkárnő, mint ismerősnek, megsúgja: anyag után szaladgál. A műszaki fejlesztési osztály vezetője — nagy tehetségű mérnök — a kilencedik telefont bonyolítja le, időpontokat egyeztet, különböző bizottságok tagjait invitálja, mikor ejthetik meg az új üzemcsarnok ún. műszaki bejárását? Az üzemvezető — ugyancsak mérnök — munkalapokkal bajlódik, s zavartan magyarázkodik: „ralizták” a műhelyirnokot. ■Szerencsére, a példák nem egyetlen gyárból valók; bár olykor egyetlen gyárból is származhatnának. A felület: mindenki lázasan tevékenykedik, lót — fut, annyi a dolga, hogy „meghalni sincs ideje”. És a lényégét, a felszín alatti mélyt érintő kérdés: mindenki a maga dolgát végzi-e?! A főmérnök olykor a gyorsírónő munkáját végzi, az igazgató az anyagbeszerzőét. a műszaki fejlesztési osztály vezetője — kiemelt, ún. személyi fizetéssel — egy ügyintézőét... És ez csak a kisebbik baj: a drágán megfizetett munka. A nagyobbik. s értékében már- már felmérhetetlen kór az az idő és energia, ami így pocsékba megy. A főmérnöknek egy délelőttje ráment, míg maga leírta beszámolóját; ki tudja, az igazgató az anyagbeszerzésre fordított órák alatt mi mindent tehetett volna meg a termelés egésze érdekében ? Mert sajnos nem csak néha. nagyon kivételes alkalmakkor következik be e furcsa. de egyáltalán nem szokatlan szerepcsere. Lassan addig jutunk el. hogy egy- egy ember idejének negyedét — felét ilyesmi foglalja le, s tudása, energiája, ideje aprózódik szét, ahelyett, hogy arra koncentrálódna, ahol a legtöbbet, a legértékesebbet teheti a kisebbség közösség, s azon át az egész társadalom érdekében. Igaz, e nem kívánatos szerepcserékben, pontosabban szólva szerepváltásban hibásak maguk az érintettek is: miért vállalják, hagyják, hogv így legyen, miért csinálják? Mégis, rovásukra csupán a hiba kisebbik része írható. Az igazi okot a felületességből eredő látszattakarékosságban. s ami még ennél is általánosabb: az üzem és munkaszervezés alacsony színvonalában kell keresni. Látszatra takarékosság csak, hogy az említett üzemben nem foglalkoztatnak műhelyírnokot; a megtakarított ezerkétszáz forint fejében az üzemvezető nyakába szakadt e munka, s mivel egy ember az egy ember, más, a munkalap kitöltésnél jóval fontosabb, értékesebb munkáját hagyja el, vagy végzi kapkodva, felületesen. Van, ahol darabra kiszámolják a géppapírt, s a korábbinál jóval később cserélik ki az írógépben a szalagot: s ugyanakkor jólkép- zett műszakiakat foglalnak Rőzsepokróc a Szamosban „Fegyelmezik“ a rakoncátlan jobbpartot Soha ennyi gépet, gyors és szorgos munkát nem láttak még a kérsemjéni Sza- mos-parti emberek. Március első napjaiban tanyahaió állt meg a semjéni partok alatt, sárhajók, pontonok, uszályok, emelődaru, kotrógép követte. S megkezdődött a Felsőtiszavidéki Vízügyi Igazgatóság egyik legnagyobb munkája: ötmilliós költséggel árvízvédelmi töltést építenek, medret szabályoznak. építenek, biztosítanak. Évtizedek óta szinte minden évben problémát okozott az árvízvédelemnek az itteni jobbpart. Leomlással, csúszással, gáttöréssel fenyeget évről évre, s hiába végeztek kisebb javítást, korrekciót, nem vezettek eredményre. Érdekes, különleges munka befejező részén dolgoznak most a vízügyiek: 420 méter hosszú, tíz méter széles pokrócot kötnek tisztaberek! rőzséből. S amint a sebes sodrású víz tetején tizenöt—húsz métert megkötnek, máris tíz centiméter vastagon kővel szórják meg, és süllyesztik végleges helyére, a Számos-meder fenekére. — Azért kell ez a pokróc, — magyarázza Báthori Gábor brigád vezető, hogy ráépíthessük a vezetőművet, kőgátat, ami a Szamos folyósát megszabja majd. Erre nyugodtan lefiet építeni, nem süpped el a kőszállítmány a folyómederben. Távolabb a II. uszály gyomrából a követ rakják a pokrócra, s a hullámok között itt-ott látni engedi magát a kőgát: a víz gyűrűzve perdül meg rajta, s indul tovább az emberszabta új irányba. A munkások megfeszített erővel dolgoznak: kihasználják a kedvező idő és vízállás helyzetet. Szinte egy percre sem áll meg a kezük, s műszakonként negyven méter rőzsepokrócot is elkészítenek. Toldi Ferenc, a „Vásáros- namény” tanyahajó gondnoka külön kis birodalom felett rendelkezik. — Központi fűtés, villanyvilágítás. könyvtár, rádió, a konyhában hűtőszekrény — sorolja pillanatok alatt hajójának erényeit, a munkásokat kiszolgáló kényelmet. Bármelyik nyíregyházi szálloda megirigyelhetne bennünket. Néhány kürtjelzés a Szabolcs vontatóhajó érkezéséről ad hírt. Rakományával Vásárosnaményból érkezett. — A szerelés után hétfőn megkezdődik a kotrási munka is — mondja Ignatisin Endre építésvezető. — Megérkezett a sárhajó is, a kotró erre rakja az új, fő folyómederből kitermelt iszapot.- Ezt a keresztgátak mögé szállítjuk, s ott szivattyúk, vízágyuk segítségével rakjuk ismét a mederbe, már a számunkra kedvezőbb helyre. Előkerülnek az építkezés térképei is: az ötmilliós beruházás során — amelyet két ütemben valósítanak meg — még ez évben elkészítik a vezetőgátat és a hét bekötő keresztgátat, elvégzik a Számos-meder kotrását, s a munkákhoz kapcsolódóan megkezdik a töltés mellett haladó útnak. és magának a töltésnek az áthelyezését. Szeptember első napjaiban megjönnek a szkréperek, földgépek, s hatszáz méter hosszban bontják el a jelenleg omladozó, bizonytalan Számos- töltést, s tizenegyezer köbméter földet megmozgatva készítik el az újat. Kérsemjén lakóit, földjét nem fenyegetheti többé az árvízveszély. Szamoskérl pedig az új partbiztosítás védi Marik Sándor le általános adminisztrátori teendőkkel, s a rangos konstruktőr, a műszaki fejlesztés gazdája titkárnői teendőket végez. Hát hol itt az igazi takarékosság? Ennyire gazdagok, tehetősek vagyunk, ennyire nélkülözhetjük, pazarolhatjuk a százezreket és milliókat érő szaktudást? Ahol a látszat fölibe kerekedhet a lényegnek, ott már a másik bajt okozót is könnyű tetten érni: a szervezetlenséget. Ahol takarékosságnak fogadják el a kül- dönci státus megszüntetését — s utána ki-ki maga talpal irodáról irodára, üzemből az igazgatóságra, s fordítva — ott mostoha gyerek az üzemszervezés is. Érdekes és tanulságos dologba kezdett egyik textilüzemünk: „kölcsönkértek” három üzemszervezőt. Utólag bevallották: „lesz, ami lesz alapon”. Az első hónapban alig néhány ember akadt, aki ne tette volna szóvá a „sétálókat”, a „mit keresnek ezek itt”-et, ne mondta volna el. A második hónapban már nem sok ügyet vetettek rájuk, s kelletlenül válaszolgattak a mind sűrűbb kérdésekre. A negyedév végén — ennyi időre szólt a kölcsönkérés — a három üzemszervező elég vaskos, hatvan oldalas tanulmányt, s javaslattervezetet tett le az asztalra. Ennek több, mint fele az irányítás átszervezésével, megjavításával foglalkozott. Pontosan azzal, hogy mindenki a maga dolgát végezze. És — csak a maga dolgát! Ennek megoldására gyakorlati módszereket is ajánlottak. A javaslatokat megvalósították, minek sok más eredménye mellett gazdasági következménye is lett, a gyár terven felüli nyeresége hét százalékkal emelkedett. Némi túlzással, de mégis igazat szólva, úgy fogalmazhatnánk, hogy belső tartalékainak felszabadításának szinte csodaszere lehet az az egyszerű tény: jól szervezetten mindenki végezze képességével, tudásával összhangban álló saját munkáját. Azt a munkát, amiért a fizetését kapja, amire szaktudása, tapasztalata, begyakorlottsága a leginkább alkalmassá teszi, amit kedvvel, szivvel-lélekkel végez. A jó szakember, tudása, magas színvonalú munkája, aranyat ér — mondogatjuk. Biztosítsuk hát annak feltételeit, hogy ez a tudás és ez a munka ne csak aranyat érjen, hanem — „aranyat” is termeljen... (m) Az első ceruzavonástól Fehér keretbe foglalt, almazöld három emelet. Jövő héten már költözködnek a két és fél, három- szobás lakásokba. Közben talán nem is gondolnak arra; milyen sok gonddalbajjal, nagy igyekezettel készültek építői, hogy két hónappal adják át határidő előtt A szerény szó mögött Az épület egyike az eddigi legsikerültebb lakástípusoknak. Az ötletes elrendezéssel valóban elégedettek lehetnek majd a lakók. A jó elhelyezésű, világos lakószobák, a zárt, körültemperált, meleg fürdőszoba, a tágas konyha; mind-mind az új fészekra- kók kényelmét biztosítják. — Mi csak adaptáltuk a típustervet — mondja szerényen Paulik Zoltán, a Megyei Tervező Iroda irányító tervezője. — Az eredeti terv készítői dicséretes munkát végeztek. Adaptálás: a típustervet helyszínre alkalmazni, beépíteni az adott helyzetbe, környezetbe, nem is olyan egyszerű munka. A szerény szó mögött ezúttal 300 mérnöki nap 2400 munkaóra húzódik meg. Paulinyi, Csomosné, Fazekas, Bakos, Hornyák, Szarvadi és a többiek... mérnökök, tervezők, technikusok, rajzolók, előkészítők, árelemzők, or- ganizátorok, talaj mechanikusok, gépírók, fénymásolók, adminisztrátorok és így tovább. Felsorolni is sok, mennyien dolgoztak rajta, hogy még jobbár., a követelményeknek megfelelőbben készüljön el a 35 lakásos épület. — Lehetővé tettük például — magyarázza az irányító tervező —, hogy az épületeknek mind a három szekciójából legyen kijárat az udvarba. A típusterv szerint csak a középsőből lehetett volna. Gondoltunk a gyermekes anyákra is; a feljárathoz betonrézsüt terveztünk, hogy a gyerekkocsikat könnyűszerrel feltolhassák. Figyelembe vették, hogy jövőre már itt is üzembe helyezik az épülő gázvezetéket. A tervet gázbolyler és gáztűzhely beépítésével egészítették ki és természetesen a vezetékek beépítését is előírták. A laza talajviszonyoknak megfelelő, mélyebb alapozást kellett tervezni és így tovább... Ami szinte lehetetlen Az építkezés bontással kezdődött. Négy régi épületet és egy vasbetonból készült légópincét kellett szétverni, elszállítani Márton Ferenc kubikosbrigádjának ahhoz, hogy megkezdhessék az alapozást. — Éppen egy éve, hogy megkezdtük a munkát — emlékezik vissza Almási László építésvezető. — Úgy terveztük, hogy az épületet még a tél beállta előtt tető alá hozzuk, hogy az embereket ne kelljen fagyszabadságra küldeni. A terv szép volt, de az anyagellátásba hiba csúszott. A vasbeton áthidalók hiánya kéthónapos kiesést okozott. A munka folytatásához szükséges anyag csak október közepén érkezett meg, s szinte lehetetlennek látszott a nagy lemaradás behozása. Nem adták fel a reményt. — Az építésvezető azt mondta — idézi a „meleg napokat” Márton Ferenc — hogy ha törik-szakad, az épületet tető alá kell hozni. Ment is a munka. Volt úgy, hogy a betonozásnál reggeltől másnap estig do1- gaztunk egyhuzomba. — Meg vasárnap, szabad szombaton — folytatja Kocka János kőműves brigádvezető. — Mi Mártoné- kat biztattuk, ők meg minket. Egymás nélkül nem is boldogultunk volna. Lassan megelevenednek az izgalmas napok: az utolsó felvonást jelentő harmadik szint keleti falának felhúzása, utána a zárófödém betonozása a tomboló hóviharban. A betont már forró vízzel keverték és kálciumcloridot tettek bele, hogy meg ne fagyjon. A jeges szél még a toronydarut is elfordította Nagyszerű fiú A z egyik este, úgy kilenc óra tájban, derék barátomba, Kelemenbe ütköztem. Sietett, s ro- hantában majdnem fellökött az utcakereszteződésnél. — O, te vagy? — torpant meg. — Képzeld, most jövök az év végi szülői értekezletről. — No és? — Hogyhogy és?.' — méltatlankodott. — Persze, neked nincs gyereked, köny- nyen beszélsz. — Nem egészen... — világosítottam föl. — Ma már a pedagógia közügy, drága barátom ... Hogy úgy mondjam, társadalmi kérdés,.. Csak nincs megint baj a fiacskáddal? Kelemen mérgesen nézett rám: „UgratszT’ — Világért se ... Kíváncsi lennék. — Hát akkor hallgass ide — kezdte megenyhülten. — Te ismered a Pistit? — Pályás korától. — Es mi a véleményed róla? — Hát... hogy is mondjam ... Elénk. Igen élénk... amolyan fürge fiú — udvariaskodtám. — Na látod... És ezt nem értik meg. Elképesztő! — És mégis mik a kifogásaik1 — kíváncsiskodtam. Barátom legyintett. — Bagatell dolgok, úgy mondjam, apró-cseprő esetek ... És ezekért hármas magatartást akarnak neki adni! — Felháborító! — mondtam. — Persze, hogy az!... Nem is nyugszom bele. Fel megyek a... — Jól teszed... De mégis miket kennek a fiadra? — Hogy mondtad? Kennek? — Nem titkolt büszkeséggel elmosolyodott. — Az a Pistike szokása ... Tudod, olyan eszes, találékony gyerek, hogy kirándulások alkalmával, persze éjjel, cipőpasztával bekeni alvó társai arcát... Hát nem leleményes?.' — Meglepően! — szóltam őszintén. — Dehát ez csupán apró csíny. — Persze, hogy az... Ezt a Márton tanár úrnak is meg kéne értenie. — O az osztályfőnök? — Nem ... Csak véletlenül az ő arcát is bekente a Pistike! — Tévedni emberi dolog — nyugtattam meg. — Ezt mondtam én is. És egyáltalán, minek alszik egy tanár a diákokkal egy szobában?! Még éjjel is bakterkedni fölöttük? Aludjon külön, és hagyja, hogy bekenjék egymást! — Hát persze. — És hogy bokán rugdossa a lányokat?!... Édes istenem! Minek kezdenek ki vele'! — Ügy. Elvégre férfiméltóság is van a világon... És csak ennyi a kifogásuk ellene? Barátom nagyot lélegzett, majd megtörölte izzadt homlokát. — Van még egy-két apró eset, de szóra se érdemes — Gondolom... De azért csak jólesik, ha kipanaszolja magát az ember. — Igazad van... Hogy milyen megértő barát vagy! — s a kárvallott panaszos férfiasán megrázta jobbomat. — Egyszóval? — Tudod, milyen régi iskola az övék. Valami mindig elromlik. Pisti ilyenkor azonnal beveti magát. Hiszen ezermester! Például a múltkor is rendbehozta a vécét — Bravó! lelkesedtem. — És már ez is baj? — Nagyon finnyásak... Míg Pisti kijavította a vécét, egy kis víz kiszaladt a folyosóra. — Ebben a hőségben! — legyintettem. — Ez mondtam én is... Talán baj volt, hogy egy-két szélirányban. Más építkezéseken leállt a munka, de itt egy napra sem: Ők, az építők — Mire az igazi r.agy hideg beköszöntött, már túl voltunk a nehezén — mondja az építésvezető. — Az épületet januárban már bezártuk. kezdődhetett a belső munka. A kéthónapos lemaradást december végére már nemcsak behoztuk, hanem a tervet egymillió forinttal túlteljesítettük. S a lendület nem hagyott alább. A hidegtől elzárt épületben gázkályhák ontották a meleget, volt munkaterület bőven a szabad kapacitással rendelkező szerelőiparnak is. Márciusban már a burkolók és a villanyszerelők is munkához láttak. A sikeres té- liesítés újabb előnyökhöz juttatta az építőket: a tervezett július közepe helyett már jóval az építők- napja előtt átadták az épületet. Nyíregyháza, Arany János utca. Csupa új épület, egy egész városrész. A most elkészült 35 lakásos épületen még nincs házszám, a számtáblák talán még most készülnek, határidőre. Apróság. Akik a lakást kapják, így is megtalálják. Az építők — akik alig száz méterre már új munkába kezdtek — szívesen útbaigazítják a költöz- ködőket: „Az ott. Az a szép almazöld, fehér keretben. Azt is mi építettük, menjenek csak bátran”. ök, az építők, valameny- nyien; a tervezők, kubikosok, kőművesek, ácsok, vízvezetékszerelők, lakatosok, művezetők, éptésveze- tők... Talán százan, vagy még ennél is többen. A finisben egyszerre nyolc- vanan. De egy év alatt, ki tudja? Almási László már az ételiemben épülő 66 lakásos épület munkáinál tartja számon valamennyit. Tóth Árpád órán át mezítláb mentek be az osztályba?!... Bokáig érő vízbe különben sem fulladt még bele senki! — Csak ennyi az egész? — Hát van még, amit nagyon f elhány tor gatnak ... Tudod, Pistikém igen gyakorlatias ember. Nem szereti a fölösleges cuccokat. Nagyon únta már, hogy a megmaradt rongyok, egy zsákba gyömöszölve, ott foglalják a helyet az udvar egyik sarkában. Az az ötlete támadt, hogyha a MÉH- nek már nem kell, hát égessék el!... Egyik hűvös napon ez meg is történt... Hogy közben szél támadt, és a lángok belekaptak az iskolába? ... Erről a fitn igazán nem tehet!... De azt meg kell hagyni, hogy most is talpraesetten viselkedett. Rögtön riasztotta a tűzoltókat! — Bámulatos! — mondtam. — No ugye?!... — És még ilyen nagyszerű fiúnak akarnak magatartásból hármast adni! Balogh Béni 1966. június 11. II» — avagy részletek H KlllCSlg a 35 lakás krónikájából
