Kelet-Magyarország, 1966. április (23. évfolyam, 77-101. szám)
1966-04-04 / 80. szám
Fekete Gyula: Egy emlék ébresztése Aa 1945-ös előjegyzési naptáramban, március közepén találtam egy kusza bejegyzést: Sz. főparancsnokság! Nyilván: Szovjet főparancsnokság. De mi dolgom volt nekem a szovjet főparancsnokságom? Eltöprengek ezen. Csak egy villanás: hát persze, az volt az! — s tisztulni kezd a kép: megyünk — nyolcan-tizen — valamelyik debreceni utcán, a balra egy kapunál szovjet őrség áll, dzsippek sorakoznak az épületek előtt. A főparancsnokság. Oldalamon az ócskapiacon vásárolt új vászon tarisznya billeg. zsebemben friss pecsétes trém arról, bogy mint hivatalosan kiküldött miniszteri biztos »Borsod vármegyében a földreform végrehajtásával kapcsolatos minden Intézkedést* tegyek rrvwg Azonfelül a zsebemben van még valamennyi — ha jót «nlékszem: százötven — nyomdafesték szagú, ropogós hadipengő is; első fizetési előlegem az életben. Néród szorongással gondolok a pénzre: mit kapok én ezért a kiéhezett Miskolcon? (Nem sok jóval biztatott a származása annak a háromszáz pengőnek, melyet — jó két hónappal azelőtti — otthonról hoztam magammal. Már készülődtem a debreceni útra, amikor egy magyar bajuszos, idősebb szovjet katona zörgetett be a kapun, 6 mutatta az udvart: „Kurica, kurica!—" Megfogtam neki egy tyúkot. Hóna alá szorította, s körülményesen előhalászott a pufajka belső zsebéből három darab százast. Szabadkoztam, amennyire kétes szótári nyelvtudásomból tellett »Vójna, vójna— nyenáda, tavaris _* —, de azután csak megmozdult bennem a kívánság. „Mnóga, mnóga!* —, s elvettem az egyiket. Az öreg a markomba nyomta a másik kettőt is, valamit magyarázott, de látván, hogy nem értem, egy kézlegyintéssel befejezte: „Nyicsevo!” —, s elballagott á tyúkkal. Ezt a háromszáz pengőt hoztam magammal az útra, s a debreceni Zsi- bogón egy pár jóravaló utászcsizmát kaptam érte — igaz. négy-öt számmal nagyobbat a szükségesnél, de legalább sók kapca fért bele —, s futotta még egy vászontarisznyára is. De kapok-e vajon — Miskolcon és majd három hónappal később! — százötven pengőért csak egy napi kosztot is?...) Tiszta már a háttere a képpek: miért mentünk a szovjet főparancsnokságra. A kormány részéről kérték meg a főparancsnokságot, hogy a megyeközpontok parancsnokai — éppen értekezletet tartottak — állo- máshe1 vükre visszamenet vigyenek el néhányunkat az autójukon. Megtakaríthatunk ezzel két-három nap viszontagságos utazást. Nagy előcsarnokra emlékszem. vörös transzparensekre. vörös drapériákra, vörös futószőnyegekre. S egy jelenet ugrik elő a sémimből. Fokról fokra olyan élesen kirajzolódik minden részlete „mintha csak tegnap történt volna” Valószínű, hogy soha az életben eszembe sem jut, ha most nem erőltetem úgy az emlékezést. Gyámoltalanul ácsorgunk a futószőnyegekkel fölszabdalt előcsarnokban, félrehúzódva a jövő-menő tisztek útjából. Böngészgetek egy cirillbetüs transzparenst, s — mint vizsga előtt a diák — hiányos nyelvtudásomat próbálgatom. „Da adrasztvujit... Jól van, kü- lön-külön már érteném, de így együtt mi köze ennek a két szónak egymáshoz? ■ Mert ha „zdrasztvujit”, minek ott a „da”? Oldalt, a szőnyeggel takart, széles lépcsőn egy ka- tonanő fut lefelé — mintha a lépcsőt nem is érintené a lába —, s egyenesen felénk tart. Fölírja a nevünket, s azt is, ki hová „óhájt” menni. Főhadnagyi rangja volt — legalábbis úgy tetszik most, ha visszagondolok, „sztár- sd-lejtynant” —, bár az igazat megválva, nem a rangjelzést néztem én. Búzaszőke. finom arcú lányka (valamiből rögtön meg- éreztem, hogy a lány. nem asszony még), húsz év táján, komoly — nem hivatalból, inkább tünődó-ál- modozóan komoly — és ártatlanul őszinte szemekkel. Karcsú és könnyed, jól áll neki a katonaruha, de csak úgy. mint színésznőnek a szobalány bóbitája — nem a lényéhez illő. Fölírja, amit föl beli írnia, és máris otthagy bennünket Szemmel kísérem a lépcső fordulójáig, aztán nyomott hangulatban, gondolatok nélkül tovább bámulom a hosszú transzparenst. öt perc múlva — rögtön észrevettem a lépcsőn — megint közénk röppen a kis szőke eztársl-lej- tynanft. Legyünk türelemmel — mondja —, félórán belül indulás. Most; hogy összefüggően beszél, idegen kiejtése jobban feltűnik. Szívesen válaszol a kérdezősködők- nek, nem siet vissza, sőt, mintha ő is éppen azt akarná, amit mi: hogy erre a félórára velünk maradhasson. Azzal a szívmelegítő bájjal cseveg, ahogyan csak idegen anyanyelvű szép nők tudják tömi a magyart — Feldrefarmat csinálni lesz az nagyon szejp munka magúktól... — megrázza a fejét — ...maguk rejsze- re... jól mondom? — De mielőtt helyreigazítanánk, kijavítja, most már a biztonság örömével: — Maguknak!... — Kellemes szoprán hangon csilingel a nevetése. Megmoccan bennem az izgága kamasz, szeretném a figyelmét magamra vonni, — s az utolsó pillanatban ráérezve ormótlan csizmámra, vászontarisznyómra, s arra is, milyen átlátszó és sületlen próbálkozás ez — fü'ig vörösen megkérdem: hogyan kerül egymás mellé a „da” és a „zdrasztvujit”. „ , — Éljen azt jelenti. Felszólítás — feleli komolyan, s előzékenyen, mintha észre sem venné zavaromat. Pedig egy futó pillantás, le egészen negyvenhatos csiz1945: a szabadság születésnapja. mámig, elárulja, hogy észrevette; talán az okát is érti. Én is megnézem a csizmámat Hiszen nem volna ez utolsó csizma; mégiscsak jobb, mint a tarisznyára szorult, tátogó orrú bakancs. Kár, hogy nem a lábamra szabták, csak ku- burcol benne az ember. Az biztos, hogy az övé mellett — mert ugyanazzal a pillantással látom az ő csinos, harmónikaszárú csiz- mácskáit is — merő nevetség — Maga magyar? — kérdezem később, alkalmas pillanatban. Szemlátomást jólesik neki, hogy ilyen nagyra tartom a nyelvtudását. Kedvesen rám mosolyog — Nem. nem. Or06z vagyok. — És hol tanult meg ilyen jól magyarul? — Jól, jól, egejszen nem jól — ingatja a fejét önkritikusan, de a szeme mint a napsütés: leplezetlenül örül az elismerésnek. — Egyetemen. Maszkvaban. Elakadok egy pillanatra, noha egyetlen akarat vagyok. hogy folytassam. A budapesti egyetemeken — tudtommal — nem tanítottak orosz nyelvet. Jó két esztendeig éltem egyetemisták közt, sohasem hallottam róla. Moszkvában viszont tanítanak magyarul? Míg tétovázom, egyszerre hárman is kérdezik. Féltékenyen topogok az érdektelenségben. Ha csak tábornok volna ez a kis szöszke főhadnagy, vagy miniszter, vagy félelmes hírű politikus, akkor természetesen nem volna okom lámpalázra, sőt arra kellene vigyáznom inkább, nehogy zsebre dugott kézzel szóljak vele. De 6 ezeknél mérhetetlenül nagyobb hatalom, mert lány. fiatal és szép, — s ezzel vége Is az én nagy önbizalmamnak. Valamennyi erőgyűjtés után aaért visszacsikarom a társalgás jogát. — És mondja elvtársnő... nehéz volt? Nem érti, másfelé szövődött közben a beszéd. — Micsoda ne'nejz volt?... — Megtanulni magyarul. Nehéz volt? — Da, da, igen — bólint és mosolyog. — Nagyon ne- hejz. Szívesen beszél erről a témáról. Érteni már elég jól ért mindent, legjobban az írott szöveget Sok baja van viszont a szórenddel, a ragozásokkal, a magánhangzóilleszkedéssel, mert az „nagyon nehejz”. De nagyon szeretem. Maguknak van nagyon szejp nyelv... — megakad egy pillanatra — ..nyelvük. Szeretem Petőfit. Ejs legjobban szeretem Arany verseket. Leg... leg... legjobban szejp nekem, mindent olvasom. Nem fér a fejembe, hogy egy fiatal moszkvai lány magyarul tanul, és Arany Jánost — éppen Arany Jánost! — olvas, eredetiben. Motoszikál bennem a gyanú: hátha apja, vagy anyja magyar volt? Vagy kárpátaljai származék esetleg, s ki tudja, milyen rokon- szenv — egy fiú, egy emlék — fölkeltette az érdeklődését? — Hová valósi? Ráncolja a homlokát, nem érti. — Falosi?... falusi?-. — Moszkvai?... Moszkvában lakott? — Á... ejrtem, igen, igen. Egyetemen Maszkvaban. — Fölkacag megint. Nagyon kedvesen tud kacagni. — Maszkva... nem falusi. Makacsul tovább nyomozok. — Ott Is született?— Úgy értem... a szülei is moszkvaiak? — Nem, nem. Hirtelen komolyodik el. s azt a napsütést a tekintetében valami nehéz tűnődés felhőzi be. — Nem tudok... nem tudom, rejgen... Két év óta pem tud a családról. Édesapja eltűnt a fronton, édesanyjának, testvérének (vagy: tersvéreinek nyoma veszett, szülőfaluja — nem emlékszem már) elpusztult a voronyezsi területen... Váci Mihály: E földet, hogy szeretem] Fütyörészve kiállók az utcasa rokra, mosolyom aranyait pazarolva. Jönnek öreg tanítók akiket mint régi regényeket úgy szeretek: életük porba-homokba merült dülőútjain én is indultam messze velük. Ha nénike jön, — tudom, mit sirogat; s tudom azt is: — azokat a sírokat hol fedi fűz! —s melyiket jelöli fejfa, s kinek ég csak az oltáron a gyertya. Valamennyi öreg rokona nagyapámnak: — ez adósa, ezzel együtt idogáltak, amaz emlékszik egy szép kacajára: — s én szívesen vagyok mindnek unokája! Hát még ha a lányaikat, fiúkat öntik elém daloson az utakl Kemence-padok, küszöbök, ereszek esti meséiből ismerem mindezeket. — „Ez a bácsi szerette..." — de nevettük. ha susogta a pletyka, hogy — „ezek, együtt!" Csak ezek? — Azok is! Az is ott! Valahányról tudom én, amit ő se hisz már ma magáról! S ha nádereszek emlékeivel szelíden merengő szemű férfiak jönnek szembe velem, tudom: — ennek az apja gerendák lágy tenyerén nagy szögeket vert át; s emezé gyalogolt szomorú lova mellett dalára a sovány-sikolyu kerekeknek; annak bicegő lábú apja varázsos csomagok mellett volt ruhatáros. S most ők, a fiák, — (valamennyi barátoxn) gyönyörű gondok gazdái országnyi határon. Amerre sietve mennek: büszke, vidám szelet vernek köszönő kalapok alakjuk után. Ismerem őket mind! 0, ismerem én itt az egek magasát, sírok nagypénteki mélyít, s a szíveket — a Múlt beleiört dárdahegyével — verve-szakadva azért, mit időnk dele érlel: ismerem én e földet, ahol az akácok pattogva, görcsökkel hozzák a virágot, s szinte szemenkint acélossá kalapálva érik csak nehezen a búza kalásza; hol a rozsfény-álmú rajongó gyermek, mint a vert-fém, dacok üllőjén szikrázva csitul emberré. E földet hogy szeretem! hol a késztető élet szele tépi a pázsit-kapaszkodású népet, s ahol a gyökerek olyan mélyre nőnek, hogy termővé kötik fergeteges Időnket. Virágzó gyümölcsfák. (MTI foto — Járai Rudolf felvétele*
