Kelet-Magyarország, 1966. április (23. évfolyam, 77-101. szám)
1966-04-04 / 80. szám
A f f ••• // • Az ifjúság jovoje Három miniszter nyilatkozata a fiatalok lehetőségeiről (Tudósítónktól.) Most, a pályaválasztás idején melyik szülőt ne foglalkoztatná a kérdés, mi latx a gyereke sorsa, mire számíthatnak a közeljövőben s mi lesz belőlük később. Még akkor is elgondolkoznak a gyerekek jövőjén, ha történetesen nincs a családban idén végző gyerek. Különösen érdekli most a fiatalokat és a szülőket a holnap, hiszen ezekben az években kezdenek kilépni az életbe a nagy létszámú évjáratokból kikerülő fiatalok. Ami a gyerekek középiskolai és egyetemi továbbtanulását illeti: itt ismeretes a várható helyzet, hiszen a parlament novemberi ülésén részletesen szó volt róla. Ismeretes, hogy a következő néhány évben nem emeljük a középiskolákba felvehetők számát, noha az általános iskolákban számottevően többen végeznek. Megmaradunk a Középiskolások évi 67—70 ezres létszámánál, egyrészt azért, mert középiskoláink befogadóképességét kimerítettük, másrészt pedig azért, meri a népgazdaságnak mun- másokra — mindenekelőtt szakmunkásokra — van szüksége. Mind az iparban, mind a mezőgazdaságban nagy-nagy igény mutatkozik a fiatal munkáskezekre. Ez olyan parancsoló Körülmény amelyet nem lehet figyelmen kívül hagyni. Es nem változik a közeljövőben lényegesen az egyetemi, főiskolai felvételek keretszáma, sem. Meg kell tanulnunk a felsőfokú tanintézetekben végzett szakemberekkel való „takarékoskodást” is. Szükség van erre, hiszen egye.emeink, főiskoláink máris túlzsúfoltak, s azonkívül, hogy a hallgatók számának további növelése elkerülhetetlenül színvonalsüllyedéshez vezetne, figyelembe kell venni itt is a népgazdaság igényeit és teherbíró képességét. És mindez mégsem jelenti azt, hogy „behúztuk" volna a kapukat a továbbtanulni szándékozók előtt. Nem akarjuk letörni a tanulási kedvet — hiszen az előrehaladásunknak továbbra is záloga, — csupán megfelelő mederbe akarjuk azt terelni. Nem mondunk le arról, hogy a fiatalokat tanulásra búzdí.suk, de mondjuk, hogy tanulni munka mellett is lehet nem utolsósorban szakmai ismereteket. A dolgozók tanulás iránti érdeklődését a szakmai iskolák, középiskolák felé igyekszünk terelni, mert ezt igényli mind sürgetőbben az élet. Ezek után kézenfekvőén felvetődik a kérdés: mi lesz ezekkel a gyerekekkel, ha szakmát tanulnak, megtalálják-e számításukat, boldogságukat az életben? Erre a fontos kérdésre kértünk választ három minisztertől. Veres József munkaügyi miniszter: Gondjaink csak átmenetiek Mint ismeretes, a harmadik ötéves terv első éveiben kerülnek ki az általános iskolákból a magas létszámú Korosztályok. Ezekben az években az általános iskolát végzettek száma rohamosan emelkedik és ez gondokat jelent a szakmunkástanuló-képzésben is. A jelenlegi munkaerőhelyzetet vizsgálva, mind a társadalom, mind az ifjúság szempontjából ésszerűnek és egyúttal gazdaságosabbnak látszik, ha e nagy létszámú korosztályok fiataljainak jelentős részét a szakmunkástanuló-képzésbe vonjuk be. Ezért 1970-ig a szakmunkástanulók létszámában mintegy 50—60 000 fős emelkedés várható. őszintén meg kell azonban azt is mondani, hogy az ebben az időszakban végzett fiataloknál átmenetileg előfordulhat, hogy nem mindenkit tudunk a végzett szakmájában foglalkoztatni. Ezt igyekszünk azokra a fiatalokra korlátozni, akik szakmájukat gyengén sajátították el. De 1970 után, a jelenlegi demográfiai helyzet Következményeként, az ifjúsági forrás jelentős csökkenése következik, s az átmeneti túlképzés után előreláthatólag a negyedik ötéves terv éveiben már hiány it lesz megfelelően képzett szakmunkásokból. Nagyon sok múlik azon, hogy a tanulóképzés jelentős létszámfejlesztését mely területeken, milyen ágazatokban, illetve szakmákban szorgalmazzuk. Megítélésünk szerint, ha a fiatalokat sikerül azokra a szakmákra irányítani, ahol a későbbi foglalkoztatásuk és elhelyezésük a leggyorsabban biztosítható lesz — pl. a mezőgazdaságba, a szolgáltató jellegű szakmákba — akkor ez a gond már 1970 előtt is lényegesen kisebb lesz. Kormányunk a harmadik ötéves tervben is jelentős összegeket fordít a szakmunkástanuló-képzés anyagi bázisának fejlesztésére. Mégis, a szükségletnek csak egy részét tudjuk fedezni a rendelkezésünkre álló beruházási keretekből annak ellenére, hogy a harmadik ötéves terv ideje alatt 500 tanterem, 2300 otthon férőhely és 1500 tanműhelyi munkahely létesítését tervezzük. A szakmunkástanulóképzés létszámának növekedéséből adódó feladatokkal párhuzamosan megoldani kívánjuk a képzés korszerűsítését is. Ez számunkra különleges feladatot jelent. Biztosítani kívánjuk azt is, hogy a szakmunkásképző iskolát végzett fiatalok a későbbiek során a középiskolai végzettséget is megszerezhessék. Nagy Józsefné könnyűipari miniszter: A lányok is megtalálják helyüket Ismeretes, hogy a köny- nyűiparban nagyobbrészt nők dolgoznak. De a nők nemcsak dolgozóink, hanem fogyasztóink is, ők hordják legtöbb termékünket, s rendszerint vásárolják a család többi tagjának is a ruházati cikkeket. Az pedig, hogy a könnyűipar ennyire női iparágnak számit, egyben azt is jelenti, hogy mi is számítunk a szorgalmas, szakképzett nőkre, mégpedig saját érde1966. április t kükben is, hogy igényeiket mindjobban ki tudják elégíteni. Az elmúlt 10—12 év alatt a könnyűiparban végzett szakmunkások 80 százaléka nő. Az 1965/66-os tanévben a könnyűipar 35 szakmájában végző tanulók közül mintegy 5 ezer a lány. A szakmásító és egyéb tanfolyamokon — amelyekkel az a célunk, hogy a betanított munkásként elhelyezkedett, szakképzettség nélküli nőknek szakmát adjunk — több mint 20 ezer nő vett részt. A köny- nyűipari középiskolákban, a textilipari és a cipőipari technikumokban a tanulóknak 32 százaléka volt leány, illetve asszony. Az idén 5100 ipari tanulót, köztük 4000 leánytanulót várunk. Azzal is köny- nyítjük a 15 éves lányok elhelyezkedését, hogy évente kétszer is, februárban és szeptemberben indítunk szakmunk'ás-képzést. Az ismert szövő-fonó szakiskolákon kívül újabb szakmákban is megindult a lányok képzése. A gyapjúipari üzemekben a műszövést, a ruhaipari üzemekben a női angol és férfi ruhavarrást, a cipőgyárakban a cipőfelsőrész készítést tanítják. Az ipari tanulók bérezésében új kedvezmény, hogy teljesítménybérben foglalkoztathatják és a felnőtteknek megállapított bér 90 százalékát kaphatják azok, akik négyes-ötös átlageredményt érnek el az utolsó félévben, illetve negyedévben. Ez a lehetőség nagy előnyt jelent a gyengébb anyagi körülmények között élő fiataloknak. Mindezek ellenére a könnyűipar vezetőinek évek óta legnagyobb gondjuk, hogy a legnagyobb szakmában, a textiliparban — mégpedig Budapesten és egyes vidéki városokban is — hiány van fonó- és szövőnőkben. Ennek oka elsősorban ipartelepítésünk, amely nagyon is függvénye anyagi lehetőségeinknek. Ezenkívül az is oka a munkaerőhiánynak, hogy iparunk bár „könnyűipar”, a fonás és a szövés nem a legkönnyebb munka. Szerepet játszhat ebben az is, hogy évek óta elhanyagoltuk az ifjúság munkaszeretetre nevelését, nem ismertettük, szerettettük meg a nehézségek leküzdésének örömét, a harcot. Hamis illúziókat keltve túlságosan is hangoztattuk, hogy nálunk mindenki az lehet, ami akar, s nem jutott eléggé kifejezésre a nehezebb munkák megbecsülése. Megnőtt tehát a könnyebb, és gyorsabban nagyobb keresetet biztosító szakmák (fodrászat, kozmetika) iránti érdeklődés. El kell érnünk, hogy a pályairányítás és a pályaválasztás számoljon a népgazdaság munkaerőigényével, s a társadalom és egyén érdekeit ösz- szehangolják. Célunk, hogy ne érezzék a fiatalok szinte tragédiának, ha nem éppen a legdivatosabb szakmában helyezkedhetnek el. Másik gondunk, hogy a fiatalok nem törekednek eléggé szakképzettségük növelésére. Nagyon eluralkodott a „papír szemlélet”, amely szerint elsősorban nem a szaktudás a fontos, hanem a bizonyítvány. Számos üzemünkben tapasztaljuk, hogy ügyes szakmunkások a legkülönbözőbb — rendszerint irodai munkára képesítő — iskolákba akarnak beiratkozni, ahelyett, hogy a választott szakmában tökéletesítenék magukat. Ezzel felesleges terheket rónak a társadalomra, s természetesen saját érdekük ellen is cselekszenek, hiszen egy megszerzett szakképesítést dobnak el maguktól. Losoncai Pál földművelésügyi miniszter; Azok cselekszenek okosan, akik a mezőgazdaságban maradnak Nem túlzás azt állítani, hogy mezőgazdaságunk egész jövője jórészt attól függ, dolgozik-e termelő- szövetkezeteinkben, állami gazdaságainkban elegendő, jól képzett fiatal mezőgazdasági munkás. Köztudomású, hogy a falu szövetkezeti átszervezése óta íél- milliónyian hagyták el a mezőgazdaságot, vállaltak munkát az iparban. Ezeknek az embereknek a túlnyomó többsége fiatal, vagy javakorabeli, munkabíró férfi. Az egyébként természetes dolog, hogy a gyors ütemben fejlődő ipar növekvő munkaerő igényeihez a falu is hozzájárul. Nálunk azonban a kívánatosnál nagyobb méreteket öltött ez a folyamat. A mezőgazda- sági termelés gépesítése, általában a technika, a ke- mizálás térhódítása nem volt, s ma sem olyan gyors és nagyarányú, hogy ekkora elvándorlás ne okozna gondokat. Kárát látja az elvándorlásnak a mező- gazdaság, végeredményben az egész népgazdaság. Ezért igyekszik elősegíteni a párt és a kormány, hogy o fiatalok számára is vonzóvá váljanak a mezőgazdasági nagyüzemek. A közelmúltban születtek olyan intézkedések, amelyek csökkentik a különbséget a bérből és fizetésből élők és a tsz tagok szociális ellátása között. Ezek az intézkedések is azt a célt szolgálják, hogy a szövetkezeti parasztság életszínvonala fokozatosan közelebb kerüljön a munkásokéhoz. És ezen a helyes úton haladunk tovább. Ahogyan az ország anyagi lehetőségei engedik, sor kerül a ma még meglévő, többi különbség mérséklésére, megszüntetésére is. Mindez természetesen csak az egyik csoportját adja azoknak az okoknak, amelyek miatt a kelleténél többen mentek el a mező- gazdaságból. A fiatalokat csábítja az iparba a biztonságosabb kereset és az is, hogy ott korszerűbb eszközökkel, kedvezőbb munkakörülmények között dolgozhatnak. Ami a jövedelem biztonságát illeti, az évről évre növekszik a tsz- ekben, s azon leszünk, hogy ebben a vonatkozásban is minél gyorsabban csökkenjen a különbség a tsz-tag és a munkás között. Ezzel egyidejűleg igyekszünk felszámolni mezőgazdaságunk viszonylagos technikai elmaradottságát és gyorsítani a termelés korszerűsítését. A fiatalok elvándorlásának egyik okaként emlegetik azt is, hogy falun kevés a kulturális és szórakozási lehetőség. Való igaz, hogy Budapesten és más nagyobb városokban több az ilyen lehetőség. Mégis, azok, akik naponta járnak el falujukból valamelyik gyárba, vagy építkezéshez, nem sokat szórakozhatnak a városban sem, hiszen szabad idejük nagy részét elveszi a fárasztó utazás. Ha pedig albérletben, vagy ágyrajáróként „laknak” valahol, akkor anyagi és egyéb akadályok miatt nem élvezhetik a város előnyeit. Persze a falusi fiatalok szülei sem nagyon bíztatják fiaikat, lányaikat arra, hogy tsz-tagok, mezőgazda- sági munkások legyenek. Bizonyos fokig érthető ez, hiszen az idősebb paraszt- emberek csak a régi paraszti életet ismerik, az újból még nem sokat tapasztaltak. Mi a holnap mező- gazdaságát, az abban való munkálkodást, s az abból fakadó szép, tartalmas emberi életmódot ajánljuk a fiataloknak. A csirái, az első hajtásai már megvannak a holnapi mezőgazdasági nagyüzemeknek, az ilyen falusi életmódnak. Biztosra vehetik a fiatalok, hogy nem hosszú idő múlva az lesz az általános, amit ma még csak néhány száz termelő- szövetkezetben értek el. S azok számítanak okosan, azok cselekszenek helyesen, akik ebbe az irányba fordulnak, akik nem hagyják el a falut, hanem a mezőgazdaságban akarnak dolgozni, megélni. T A N M E S E egyes elégedetleneknek E1 zt mondta valahol Va- laki, nem fontos a neve, talán úgy is magára ismer, hogy Svájcban nem rossz még hotelszolgának sem lenni, van kifutás... Hogy mi az a kifutás? Ezt nem mondta Valaki, de sejteni lehet, hogy a kapitalista viszonyokra gondol, arra a mákonyra, amely nálunk is kísértett egykoron: mese a gépíró kisasszonyról, akit a vezérigazgató vesz feleségül, a szorgalmas szatócsról, akinek végül is húszemeletes áruháza, az ügyes mesterlegényről, akinek gyára lesz, és így tovább. No, ez a Valaki itt született a Szarvas utca környékén, egy minden komfort nélküli szobakonyhás lakásban, és most csoport- vezető egyik fontos intézményünknél. Hitvese Valakinek túrós, gombócot főzött vacsorára, amiből ő elcsipegetett 16 darabot, este nyolc órakor, meg tv után — mert a szocialista nyomor igencsak őrli a fiút — kiment a kamrába és megeszegetett 30—-40 deka sonkát ecetes uborkával, még rá egy kis befőtöt, és jöhet a szundi. Reggel ment az intézménybe, felsietett szobájába, azonban íróasztala mögött cvikkeres idegen férfi ült, aki ingerülten rászólt: „Hallja kend! Magát ki engedte ide be?” Valaki teljesen elhült a meglepetéstől. dadogott — „Elnézést, de nem értem... Ez az én szobám..." A cvikkeres csöngetett és ráordított a belépő hivatal- segédre. — Micsoda disznóság ez Szedlacsek! Hogy kerül ide ez az ember, ez a részeg alak... A pimasz az* mondja, hogy ez az ő szobája. Szedlacsek Valakihez lépett és megragadta a karját: „No indíts kifelé!”— mondta határozottan, de némi jóindulattal. Az ajtón magas kövér férfi lépett be, Valaki meglepődve ismerte fel benne báró Stanmachot, az intézmény egykori tulajdonosát. Végképp megdermedt. Hát ez mi az atyaisten. Hogy kerül ez ide? Hiszen ez 1944-ben elment nyugatra és most Kanadában él... Báró Stanmach beleszagolva a szituációba, erélyesen kérdezte. „Hogy kerül ide ez a fickó?!” — De elvtársaim... — dadogott Valaki, hát én ezt nem értem... A báró felordított: — Elvtársak?! Ez kommunista agitátor! Ismerem, egy koszos munkásnak a fia a Szarvas utca környékéről. Felrántotta az ablakot és lekiabált: „Rendőr, jöjjön fel!” — Jajj! — kiáltott fel Valaki és felugrott az ágyában. — Mi történt? — nézett rá ijedten felesége a szomszéd ágyban. — Semmi, semmi, — válaszolta Valaki, de az ijedség még zsibbasztotta lelkét, a sok gombóc pedig a testét. Az ablakhoz lépett és kinézett. Hajnalo- dott és csend volt a nyíregyházi utcákon. Az első kisvonat zötyögött végig a vágányon és jó nagyot fütyült. Ez mindig bosszantotta. Most azonban úgy hallgatta, mint a legszebb muzsikát W TAVASZ Darázs Endrei Tavasz van Azelőtt őrültünk, Hogy végre tavasz van. Most meg élünk fénylő, Örökegy tavaszban. A csillagok mind már Vállainkra szállnak, Akárcsak friss-röptű Tavaszi madárhad. Akár ág, hajol ránk A Nap új sugara, Nyí'ik rajt, virul a Szabadság virága.
