Kelet-Magyarország, 1966. február (23. évfolyam, 26-49. szám)
1966-02-06 / 31. szám
Ratkó József: ÉJSZAKA Szombat van. Éjszaka van. Vak az ég, világtalan. Nincs í*ny sehol, ee fent, se lent A holdfény megalvad. A lámpák halott szentjánosbogárkák. Növeszti karmait a csend. Gondjaira borulva alszik a munkás, a paraszt. Senki nem virraszt. Egyedül van a világ, fénytelenül. Fölötte minden csillag . megüvegesedik, kihűl. Egyedül vagyok én is, egyedül, 6 félek. A súlyos éjszaka nyitott szemeimbe dűl. Elfér benne — olyan nagy. Olyan kicsi. Nincsenek határai, csak részei vannak, részei. Tornyok, faluk, álmukban is forgolódó, csikorgó városok, oly kicsik, hogy szemem csak sejti őket. Amőba-országok tolulnak, türemkednek, egymáshoz szorulnak, lökdösik, feszítik a Földet. Emitt, mint óriás csiga, lassú ház mászik. Fénylik a nyoma: nyálzik. A rész most nagyobb az egésznél, mert látszik. Lófejű fejsze vicsorog, dühében a tőkét harapja, A varas tőkére csorog habos haragja. Eső csurog, az isten nyála. Csurog az építkező fára, virágra, a megemészthetetlen világra. A Hold: cigányszem — ragyogna, s elfeketül. Fél az anyag egyedül. Föltoronylik a jegenye, imbolyog, célt kutat. Körülötte a bokrok, a kövek beássák magukat. Falu kinnhagyott kisfia, gyerek-riadtan dermed a tanya. Mozdulna, s nem mer. Nem talál haza. Észrevette, nézi az éjszaka. Nem vesz tudomást a veszélyről, háborúról, közelgő télről, csak nő a fű. Azt hiszi, örök életű, mint én hittam gyermekkoromban. Ahol én vagyok, nyugalom van. Nem fél a rönk amin ülök, a homok nem vacog. Bíznak bennem a körülöttem surrogó atomok. Érzik, hogy itt vagyok, s ember vagyok. A halhatatlan anyag bízik a halandó anyagban, hisz benm*m — pedig neki csak változás az elmúlás, amely elpusztít engen?Az anyag indulata csupán energia: fény, mozgás és meleg. Az anyag nem szeret, nem szaporodik, csak átlényegül. El időtlenül, terméketlenül — ráér; s ez adhat néki nyugalmak Nekem a szerelem. Szívembe nyomhatnám a kést, ha nem volna velem. Versei a forradalom kalapácsai Emlékezés az első magyar kommunista költőre Mert nekem a szerelem merész, halálig tartó összeesküvés, gyönyörű, páros lázadás a zsarnok elmúlás ellen; örök harc, konspiráció — ha róla szólna, elnémul a szó, mert páromat én el nem árulom! Halálra ítélt engum az idő, de az életet mégis vállalom. S ezért vagyok különb a kőnél. Lélekkel magasabb az ércekbe gyűrt örök erőnél, a forró földnél, amely majd magába fogad. Az ember nagy, nem az anyag. Hajnalodik. S ahogy felállók, felmagasodnak a suhanc akácok, a világ is feláll. Épülő dóm a jegenye, orgonasípja kismadár. Most szellőzködni kezd a táj. Lobogóit a fény kibontja, feljön a Nap. Alvó puli a boglya, gőzöl, szárítgatják a sugarak. Ag roppan, s pörögve lehull, a földbe belesimul — anyag honvágya, * gravitáció! Az apró neszre a kutya álmában hegyezi fülét, de föl nem ébred. Már nincs veszély. A kotlós lombok alatt mocorog, alszik a szél. Vas-tündér, izzó Nap, tündökölj ! Komját Aladár hetvenöt éve született, s jövő ilyenkorra eltelik már a halálától számított harmincadik esztendő... Legjelentősebb modern költőink egyike megérdemelné már mindenképp, hogyha úgy kerülne végre helyére a magyar vesolva- sók tudatában, mint nem csak a korai halálban rokona a már rég közkinccsé lett kortárs klasszikusoknak. Költői útja — életében a halálában egyként: különös. Müve — mint minden igazán jelentős költőegyéniségé — összekeverhetetlenül saját. A magyar líra nagy kezdeményezéseinek folyamatába behelyettesíthetetlenül illeszkedő. Művei sorsa hasonlóan egyedi. Az időrendben legelső magyar kommunista költő. Kormát Aladár költészete a f/szabad, tás után, több nagy példányszámú kötetkiadás jóvoltából megkezdhette végre terjedése gyűrűző útját az oivasó tömegben. Néhány verse régóta az iskolai tankönyvekben szerepel. Nem a verseken múlott, hogy Komját Aladár költészete halála után huszonkilenc, s a fel- szabadulás után huszonegy évvel sem foglal el megérdemelt jelentős helyet a magyar köztudatban, verseiből nem lett tömegolvasmány, művét leginkább csak a „szakmabeli” olvasók ismerik. Emberi-költői egyéniségére valami látszólag sorszerű szerénység jellemző, amely azonoan vállalt, tudatos költői-emberi program. Komját 1891 február 11- én született Kassán, tisztviselő családban, s adóhivatalnok édesapja szolgálati költözködései már gyermek-" korában megutaztatták, néhány esztendőre le-letelepí- tették az akkori monarchia különféle vidékein. Egyik legelső emléke egy kettős gyilkossággal bevér- zett aratósztrájk. Fiúméban a kivándorlók látványa, Pesten, ahol a megkezdett jogi egyetem után gyári tisztviselő — a munkássors közelről szemlélt élménye ivódik véglegesen emlékezetébe. Az 1913-ban megjelent A Dózsa-vér című forradalmi verse miatt elkobozzák a Népszavát... Korai költészete: adys formai hatások, túlzásig menő pesszimisztikus életérzés, feloldódást nem találó, dühös világfájdalom, amely az első világháború minden keserűségét betetőző élménye nyomán széttöri a költemény hagyományos „héját”, — a szabadversek áradását fakasztja elő ... Az élmények — ezzel egy- időben — elvezetik Komjátot a kommunista világnézetig. A csüggedést céllal felváltó, a dühöt társadalmivá töltő felismerésig. A háborúellenes tiltakozáson keresztül a Kommunisták Magyarország: Pártjáig, amelybe az elsők között lép be. A Tanácsköztársaság idején az írói direktórium tagja. A Vörös Könyvtár kiadásaként jelenik meg az Űj Internationale című kötete. Ez a cím minden következő tartalmat meghatároz. 1920-ban Komját Aladár elhagyta Magyarországot, hogy valójában csupán jóval halála után térhessen haza újra. Olaszország, Ausztria, Németország; pártmunka az emigrációban, az Internacionálé folyóiratánál ... 1930-ban részt vesz és felszólal a harkovi írókongresszuson. Moszkvában lát napvilágot Mindent akarunk című új kötete. Svájc, végül Párizs. Ott él álnéven s hal meg 1937 január 3-án. Sírja a Pére-Lachaise temetőben: jeltelen. Utolsó versesköteté, a Párizsban kiadott „Megindul a föld” — halála után és évében jelenik meg. Nem sokkal több verset írt száznál. A mozgalmi harcos személytelen alázatához illő „véletlen”, hogy két legnépszerűbb műve tulajdonképpen anonym. Az Ernst Thalmann vezette 1923-as hamburgi, őszi munkásfelkelésről írt proletár- balladája még egy nem olyan rég megjelent német mozgalmi antológiában is 297 000 kötet könyvet tartottak számon megyénk köz- művelődési könyvtáraiban 1960 végén. A második ötéves tepv egyik megyei célkitűzése volt a könyvtár- hálózat olyan mértékű fejlesztése, hogy 1965 végére a megye minden lakosára 1,2 könyv jusson. Azóta — költségvetésből, községíejlesztési és különféle kulturális alapokból és egyéb forrásból — évenként milliókat kitevő összegeket fordítottak az állomány bővítésére. Csupán tavaly több, mint két és fél millió forintot költöttek erre a célra. A tervszerű fejlesztés „névtelen költő” verseként szerepelt. A spanyol polgár- háború idején keletkezett „Madrid határán”, a „Nemzetközi brigád indulója” pedig, amely Magyarországon máig is egyike a legkedveltebb, legnépszerűbb mozgalmi kórusműveknek — valljuk meg — nem sokban idézi fel éneklői közül Komját Aladár nevét... Méltatóinak legtöbbje egyoldalúan „választja ki” a politikust Komját Aladárból, mintha ez a „külön minőség” elválasztható volna egyáltalában. Pedig nem szabad elhagyni Komjátnak olyan verseit, amelyek for- mai-stiláris hatása éppen a „legköltőibb”, legnagyobb s amelyek épp ezért, (mert folytatásaik eleven költészetünkig elérnek) — a szó nemes értelmében egyszerűek immár. Komját verseit a szinte „költőietlen” keménység, a prózaian hétköznapi beszédszerűség jellemzi. Ezek a versek: eszközök. A forradalom kalapácsai. S a kalapácstól sem volna okos azt kérni számon, miért nincsenek színes szirmai? ... Komiét Aladár versel meggyőzhetnek arról, hogy eredeti, a „költőit” illetően is nagy tehetségű alkotó mondott le az aktuálisabb kötelesség miatt arról, hogy kiteljesítse költői lehetőségeit, hogy „hálásabb” mondandó kevesebb kockázatával kényelmes „költészetet” miveljen. Másképpen szépek a versei. Az élet és a mű halálig — s azon is túl — való egységessége olyan rim, amely csak a legnagyobbak verssorai végén csendül így össze. Hars György eredménye, hogy a legfrissebb adatok szerint ma a kötetek száma 743 000. Jelenleg a megye minden egyes lakosára — a csecsemőket is beleszámítva —* 1,3 kötet könyv jut A tervet tehát annak ellenére sikerült teljesíteni, hogy időközben a törlések száma is meghaladta a 100 000 kötetet. Megyén belül is kiemelkedik e tekintetben a tisza- löki járás ahol kb. 1.8 kötet könyv esik egy lakosra. Ma már szinte érdekességként hat, hogy 1952-ben a megye könyvtárainak állománya mindössze 30 000 kötet volt. 743 ezer kötet könyv AZ UTOLSÓ KÉP Kazimierz Őrlőé: Kazimierz Orlos fiatal lengyel lró — 1935-ben született Varsóban, jogot végzett, Jelenleg a Beszkideb- ben él és dolgozik — első elbeszélései 1958-ban jelentek meg, majd ezt követte 1961-ben a ,,Medzv brze- gami” (Két part között) című köteté, g most, alig négy hónappal eze.ött a második, a „Koniec zabawy’’ (A játék vége) című kötet. Az alábbi novella, e kötetéből való. (a ford.) A ház előtt, a küszöbön üldögéltünk, s lévén vasárnap, nem tudtuk, mihez kezdjünk, Szczypa ásítozott, én meg hallgattam, hogy az ajtó mögött, a konyhában miről beszélget Szczypa anyja és Michalowska, a szomszédasszony, és hogyan igyekszik a nagyapa néha- néha mondani valamit, de olyankor az asszonyok hangosabbra fogják a szót, hogy túlkiabálják. Beszéltek a lisztről, melyik a legjobb fajta, majd kedvenc témájukba fogtak — az új tiszteletesről. A nagyapa ekkor megint bekapcsolódott a beszélgetésbe és mesélni kezdett a papról, akit a tenger mellé hívtak (tudtuk ezt a történetet már emlékezetből) és aki végül szakított a hivatásával — a nagyapa különösképpen hangsúlyozta ezt a szióit: „hivatás” — és felcsapott halásznak. S az asszonyok újra hangosabban kezdtek beszélni, hogy túlkiabálják a nagyapát, ő azonban mondta a magáét — hangját úgy hallottam, mintha a távolból jött volna, az asszonyok lármáján túlról, és igyekezte m mindent meghallani, jól megérteni, bár ezt az elbeszélést már emlékezetből tudtam. Azután Michalowska kijött Szczypa anyjától, kinyitotta mögöttük az ajtót, majd bezárta (sovány volt, fogatlan és köpködve beszélt) és így szólt: — Csináljatok már valamit ezzel az öreggel, gyerekek. Vigyétek ki a partra. Mutassátok meg neki a vizet Hátha észhez tér? Nem tudok anyáddal nyugodtan beszélgetni: folyton ő teszi le a garast. A kabátom ujjával letöröltem a homlokom, mert Michalowska köpködve beszélt; Szczypa meg oldalba bökött és azt mondta: — Te, Pietrek, ez nem rossz gondolat! — Ugyan már! — mondtam. Nem volt kedvem gondolkodni — Szczypa rámragasztotta az ásítást és jólesett volna elüldögélni így a küszöbön estig. — Gyere — szólt Szczypa és felállt. — Kivisszük nagyapát a tengerhez. Nagyapa béna volt és egy kocsin üldögélt, amit Szczypa apja készített neki egy régi fotelből és egy kerékpárból. Azelőtt halász volt — sokat járt a tengeren, hajókon is, de mióta megbénult, ntfci látta a tengert, még csak a partján sem volt. Néha mesélt nekünk a szigetről, ahol mindenki boldog, és sok más históriáról. Amikor hazajöttünk, nagyapa mindig a tengerről kérdezősködött. — Na, milyen ma, fiúk, csendes? — Csendes — mondta Szczypa, csakhogy lerázza magáról az öreget, Vagy: — Hullámzik. — Bár jóllehet azon a napon egyáltalán nem is voltunk a parton és nem láttuk a tengert. Ismertük minden elbeszélését, amelyeket már az unalomig ismételgetett. Például azt, amikor menekülés közben fogták meg a lazacokat, felfelé menet a folyón, és hogyan ugráltak a háló felett; senki s<jm tudott akkor fogni, nagyapa pedig rájött, hogy a hálót fél méterre a víz fölé kell emelni, s így néhányat sikerült kifogni, de a többiek üres kézzel tértek meg és csodálkoztak. Vagy azt, amikor egy heringcsapatra bukkantak és megrakták az egész kut- tert ugyannyira, hogy a víz szintje alá merült, aztán jött a hullám és ki kellett dobálni a heringeket, hogy kijuthassanak a partra ... De néhány éve már nem látta a tengert, csak folyton beszélt és kérdezősködött róla, végül mindenkit untatott már a locsogásával — senki sem hallgatta meg, sőt még mi is otthagytuk, szó nélkül, elbeszélése felénél, mert tudtuk mi azt mind, emlékezetből is. Egy szép napon Szczypa anyja kitolta a kocsit a nagyapával a ház elé, és az öreg ott üldögélt a gyámfalnál estig bepermetezte a homok; és nézte az erdőszéli fenyőfákat. A tenger morajlása hallatszott, amikor fújt a szél, vagy nagyobb hullám csapódott, de így is megkérdezte tőlünk, csendes-e, vagy viharos, mert bizony egy kissé tnár megromlott a hallása és úgy tűnt, mintha azok a fenyőfák zúgnának, ott a ház mögött. — Gyere, Pietrek — ismételte Szczypa és kinyitotta az ajtót. Meleget éreztem a kályha és az ebéd illatával keveredve, aztán meg hideget, ami az udvarról jött be utánunk. — Nagyapa — szólt Szczypa — kivisszük a tengerhez! Visszaemlékszik majd nagyapa, hogy is volt annak idején. — Mi az? — kérdezte a nagyapa. A foteljében ült, a kályha mögötti sarokban, lehorgasztott fővel. Biz tosan elbóbiskolt Micha lowska távozása után, most meg, amikor megálltunk előtte, felébredt. Szczypa anyja a lefolyó felett mosogatott. — Mi jutott eszetekbe? — kérdezte. — Nagyapának biztosan nem lesz hozzá kedve. Michalowska tanácsolta — mpndta Szczypa. — A nagyapa folyton a tengerről mesél, de mióta megbénult, még a parton sam járt. Hadd emlékezzen vissza, hogy is volt valamikor. * Szczypa anyja vállat vont. — Ha a papa akarja, akkor vigyétek. — Mi az? — ismételte a nagyapa. Nyugtalanul megfordult u lótejben. Lábain megigazította a pokrócot. Ilyen hii'tilen, most, minden nélkül? — Hát miért ne? A tenger nincs messze. Csak egy rövidke út az erdőn át. Elfelejtette a járást, iiagj apa V — mosoiyodott el Szczypa. Odaáll t a kocsi mögé és az ajtóhoz tolta nagyapát. En mögöttük mentem. — Méghogy apám is akarja — mondta Szczypa anyja, amikor túljutottunk a küszöbön. — Mi ütött magukba? Annyi éven át elüldögéli itthon és minden rendben volt Hideg nap volt; a fákról már hullottak a levelek, de a szél nem fújt és a tenger morajlása sem hallatszott. Mentünk lefelé az ösvényen, az útra — Szczypa tolta a kocsit, én
