Kelet-Magyarország, 1966. február (23. évfolyam, 26-49. szám)

1966-02-06 / 31. szám

KONSZTANTYIN PAUSZTOYSZKIJ:

A HAZA FÜSTJE

Nagyobb figyelmet be!l fordítani a tanyaviiág kulturális szükségleteinek

blZtOSltaSara <7tést tartott a Megyei Népművelési Tanács

Működésének ügyrendjét és kétéves munkaprogramját vitatta meg és hagyta jóvá legutóbbi ülésén a Sza- bolcs-Szatmár megyei Népművelési Tanács. Feladatkörébe tartozik a tümegkul- turális munka helyi irányelveinek kialakítása, s eezel összefüggésben az elvi, szervezeti, módszertani és gazdasági tevékenységek ösz- szehangolása, a rendelkezésre álló anyagi erőforrások célszerű felhasználásának biztosítása.

A megyeszékhely fontossága

E témák napirendre tűzését indokolja többek között az, hogy Nyíregyháza város, mint megyei székhely fontos szerepet tölt be a megye kulturális életének irányításában. Tevékenységének eredményessége és hatékonysága a különböző szervek kulturális munkájának összehangolásától függ. A megye sajátos helyzetéből adódó népművelés távlati feladatait az országos irányító szervek irányelveinek és határozatainak figyelembe vételével kell kialakítani és meghatározni. A népművelési munka egészében biztosítani kell az ideológiai irányelvek egységes értelmezését és érvényre juttatását. A megye lakosságának 14 százaléka tanyán él. Kulturális szükségleteik biztosításáról az eddiginél fokozattabban kell gondoskodni. A családi és társadalmi események megrendezéséhez egyre inkább jelentkezik annak igénye, hogy jusson kifejezésre az állam- _ polgároknak a szocialista társadalomhoz fűződő kapcsolata. Ezért gondoskodni kell a legmegfelelőbb formák kialakításáról és elterjesztéséről.

hetővé teszi majd, hogy különféle gazdasági szervek kulturális alapjait rendeltetésének megfelelően használják fel és ne forgácsolják szét. Az élénk vitában, amelyben 14-en szólaltak fel, kifejezésre jutott az a gondolat, hogy a meglévő anyagi eszközök jobb fel- használásával az eddiginél sokkal hatékonyabb és eredményesebb kulturális tevékenységet lehetne kibontakoztatni mind a megye székhelyén, mind a falvakban. Az idén például csupán költségvetésből 19 millió forint áll a megye rendelkezésére kulturális célokra. A különböző szervek, intézmények, vállalatok, termelőszövetkezetek, földművesszövetkezetek stb. kulturális alapja is kb ennyit tesz ki együttesen egy évben. Ugyanakkor a községeknek még csak 85 százalékában működik művelődési otthon, de ezek egy része egyetlen nagyteremből áll. rosszul fűthetők és éppen a téli hónapokban, amikor az emberek jobban ráérnek, üresek. A művelődési otthonoknak 54 százalékában van televízió, 36 százalékában magnetofon, ugyanennyiben diavetítő és 16 százalékában keskeny- filmvetítő. Bútorzatuk és egyéb felszerelésük sem ki- dlégítő. Éppen ezért nem otthonosak.

Az fmsz-ek és a tanács kapcsolata

A különféle szervek nagy segítséget nyújthatnának a kultúrotthonok berendezéZenei könyvtár nyílik N agy kálidban

Az anyagi eszközök célszerű felhasználása

Az ülésen megvitatták és állást foglaltak a népművelés anyagi eszközeinek egysége« és célszerű felhasználásában. A népművelési tanács által elfogadott irányelvek — amelyeket megküldenek majd az érdekelt szerveknek, intézményeknek, vállalatoknak — gyakorlati megvalósítása lemeg mögöttük lépkedtem. Amikor az útra értünk, a nagyapa rá akart gyújtani, és kiderült, hogy nem hozott gyufát

— Ugorj — mondta Szczypának. — Kérd meg anyádat, adjon a kályháról.

Szczypa visszament én meg ottmaradtam a nagyapával és ráncos, kövér ujjait néztem, és azt, hogy reszket a keze. Salmmit sem mondtam, ő se szólt, csak köhintett néhányszor. Aztán visszajött Szczypa a gyufával, a nagyapa rágyújtott és továbbmentünk. Szczypa oldalba bökött, s megkérdezte:

— Na, milyen a tenger, nagyapa?

— Csendes — mondta az öreg. — Szélcsend vám

Szczypa újra meglökött és azt mondta:

— Ej, nagyapa, mit gondol? Vihar van a tengeren, nagyapa meg itt azt mondja, hogy csendes! Talán V>egsüketült, hogy nem hallja a zúgását?

És Szczypa rámmordult, mert azt akarta, hogy az öreg képzelje el magának a viharos tengert és a nagy hullámokat, és azután, ha kiértünk a partra, csodálkozzon, amikor meglátja, hogy csendes.

Ezután már nem kötekedtünk a nagyapával; a szputnyikokról kezdtünk beszélgetni és arról, hogy

Az év első felében nyílik meg a Nagykállói Krúdy Gyula Járási Könyvtárijain a zenei részleg. A 14 ezer kötetes könyvtár mintegy 5—600 hanglemezzel bővül, melynek kölcsönzését a könyvhöz hasonlóan bonyolítják majd le. Klasz- szikus és népzenei számok, irodalmi műsorok és

szabad szemmel látható lenne e. Én azt mondtam, hogy nem, de Szczypa nem engedett a negyvennyolcból, s állította, hogy látható lenne, ha éppen felettünk repülne át —Hadd toljam egy kicsit — mondtam, hiszen egész idő alatt ő tolta a kocsit, én meg mellette mentem. De Szczypa nem hagyta.

És beszélgettünk a meccsről, .-amelyet a csapatunk a Novvy Dwor-i pályán elvesztett, ahová a múlt szombaton autóbusszal

utaztunk el — öt kettő, félidő: kettő egy.

Elhagytuk a gerendából vert utat és mentünk a hegyre, egyre feljebb, arra a magaslatra, ahonnan látni a tengert, a homokbuckákra épült telepet és a homokra vetett csónakokat.

— Engedd, hadd toljafcn

egy kicsit — kértem újra. — Ne légy ilyen. — De Szczypa nem engedte.

És újra a meccsről beszéltünk, hogy a szünet után a mieink megtörtek, aztán meg szépíteni akartak, de már késő volt. És beszéltünk a lányokról is — Szczypa szerelmes volt az egyikbe, Szymanski lányába, ő azonban engem szeretett, és én tudtam ezt, de nem szóltam Szczypának semlmit;, csupán elégedett voltam magamban.

seinek, felszereléseinek, a könyvtárak állományának bővítéséhez kulturális alapjaikból. E tekintetben igen jó az együttműködés a tanács és földművesszövetkezetek között. Évi nyereségük fél százalékát költik ilyen célokra, így például évenként csak könyvek vásárlására 200 000 forint körüli összeget költenek. Tavaly az ismeretterjesztést 80 000 forinttal támogatták. Ezen kívül jóné- hány művészegyüttes működését segítik. Az is támogatást jelentene a községek, de főként a tanyai lakosságnak, ha a szervek, vállalatok kiselejtezett, de még használható bútoraikat vagy más kulturális felszereléseiket adnák ál, amin* tette ezt tavaly a Nemzeti Bank. Könyv jóváírással többszáz asztalt, széket és egyéb berendezési tárgyat adott a művelődési otthonoknak. Az olyan tanyákon, ahol nincs villany, jól lehetne használni még a kiselejtezett és valószínű elfekvő telepes rádiókat. Van a megyében olyan középiskola, ahol ezeket, ha kisebb nagyobb hibájuk miatt nem használhatók, örömmel kijavítanák.

Mint az üléseken kiderült I az együttműködésnek e tekintetben számtalan változata, lehetősége van. Ha e lehetőségeket sikerül jobban kihasználni, a meglévő anyagi eszközök felhasználásával is gyorsabban lehet előbbre jutni a községek és a megye- székhely kulturális életének a fejlesztésében.

Hódi László

nyelvleckék között válogathatnak az érdeklődők. A könyvtár zenei szakkönyvekről is gondoskodik.

A hanglemezek tárolását a brüni zenei könyvtár mintájára oldják meg. Tranzisztoros magnetofont Is terveznek vásárolni, zenei irodalmi műsorokkal járják majd a káliéi tanya világot.

— Te — mondtam Szczypának, amikor felértünk arra a magaslatra, ahonnan látszik a tenger — most add ide, végre, hogy én toljam.

Szczypa azonban újra eltolt engem, s akkor én elgáncsol tarn, Felállt, meg akart rúgni, de elugrottam, s amikor ismét megmozdult, megint elgáncsoltam. Ekkor otthagyta a kocsit a nagyapával az ösvény közepén és odaugrott hozzám. Verekedni kezdtünk, ráestünk a keményre döngölt földre, amelyet apró kavics burkolt. Szczypa átkarolta a nyakamat, én meg hasba akartam vágni őt, hogy akadjon el a lélegzete. Egy ideig így verekedtünk azon a kemény földön, az ösvényen — tenyerem alatt apró kavicsokat tapintottam — majd észrevettem, hogy a nagyapa nincs azon a helyen, ahol Szczypa a kocsit hagyta.

— Eltűnt a nagyapa — mondtam. Szczypa elengedett és mindketten felálltunk. Lepillantottunk az ösvényre. Még láttuk, amint a kocsi eltűnik a fordulónál, ahol az út legmeredekebb része kezdődik a tér és a homokbuckákra épült telep előtt. Ott már nagy lendületben volt, ugrándozott a keréknyomokban és a nagyapa feje minden döccenésre rándult egyet Egymásra néztünk,

(Készlet a Magvető Ví ágkönyvtár sorozatában megjelent műből).

Marija Prohorovna Szav- kinóban, a falu legszélén, egy düledező házban telepedett meg.

A ház gazdája — egy magányos falusi kovácsmester —, amikor megtudta, hogy közelednek a németék, hátára vette tarisznyáját és elment, tárva-nyitva hagyta a ház ajtaját, és egyszer se tekintett vissza szülőfalujára A kovács szigorú, mérges természetű ember volt. Az asszonyok panaszosan néztek utána, és így sóhajtoztak:

— Itt hagyott bennünket! Most mit tegyünk, asszonyok? Hová legyünk a gyermekekkel ?

Marija Prohorovna nem mert Mihajlovszkojéban maradni egyedül. Svejcer földkunyhót ásott magának a ligetben, ahová a múzeumi tárgyakat rejtette, és szemmel láthatóan hosszú időre odaköltözött. A védett terület alkalmazottai szétszéledtek — ki hová.

Két napig senki se volt az egész házban-kertben Marija Prohorovnán meg egy vén farkaskutyán kívül

Harmadnap hajnalban megrázkódott a föld: felrobbantották a trigorszkojei vasúti hidat. Puskinszkije Gori táján dörögni kezdtek az ágyuk. Elekor Marija Prohorovna egy zsákba rakta szegényes holmiját, és átcipelte Szavkinóba, három kilométernyire, a kovács házába.

A németek egyszer behatoltak Szavkinóba. A lányok az erdőbe menekültek, amikor megpillantották őket. Á katonák hahotázva összefogdostak jó néhány aprójószágot, Marija Prohb- rovnától elvittek egy csomag új kártyát, felgyújtották a roskatag iskolát és elmentek. Az iskola leégett, és nagyon sokáig füstölgött — senki sem oltotta. De nem is volt mivel oltani.

Svejcer már régóta nem borotválkozott, kemény szálú, ősz szakáll borította az arcát. Ruhája maszatos volt az agyagtól. Marija Prohorovna elfordult és felsóhajtott, valahányszor látta, hogyan, milyen mohón rágja Svejcer a kétszersültet, és hogy issza rá a forró teát.

— Rossz nézni, ahogy a szeme villog. Szem jón Lvo- vics — mondta néha Marija Prohorovna. — Még a

és mindketten ugyanarra gondoltunk.

— Az árok! — kiáltott Szczypa.

A telep előtt, az ösvényre keresztbe, árkot ástak a kábeleknek, amelyeket még nem fektettek le, és az a fél méter széles, egy méter mély árok néhány napja nehezítette a telep megközelítését. Hallottam,

Amint a nagybátyám mesélte* hogy a téren kell át- vinniök a halas ládákat, a raktártól az autókhoz, mert egyik autó sem tud bemenni a telepre.

Rohantunk lefelé — kétszer is megbotlottam — végül kimelegedve, kifulladva odaértünk a kanyarhoz, majd átszaladtunk azon a bizonyos legmeredekebb szakaszon, és már láttuk a felfordult kocsit, a kerekét, amely forgott és a nagyapát a homokon, az árkon túl. Odafutottunk és megálltunk felette — mozdulatlanul feküdt, arccal a földnek, a kerék meg szüntelenül forgott és csendesen nyikorgott.

Nagyapa! — szólt Szczypa. Letérdelt és megrázta az öreg vállát

— Nagyapa! — ismételte.

Szczypa erőlködött, hogy felemelje és kissé felvette a fejét. Ekkor egy csepp vért láttunk a homokon/. Szczypa felállt, elsírta magát, és így álltunk egy

sötétben is borzasztóan villog. Mi lelte magát?

Svejcer eleinte hol tréfával ütötte el a dolgot, hol heveskedve, de halkan magyarázni kezdte Marija Prohorovnának: ő azért

maradt itt, hogy a lehetőségekhez képest megőrizze a dada házikóját, Puskin sírját és a gödörben elrejtett múzeumi tárgyakat. Marija Prohorovna — bár eléggé együgyű volt — jól tudta, hogy Svejcer maga sem hisz ebben — hisz hogyan is birkózhatna meg egy ember ilyen feladattal?! Tudta, hogy a partizánok éberen Vigyáznak Puskin sírjára. Az már sokkal biztonságosabb dolog! Tisztán látta, hogy Svejcer csak hirtelen nekibuzdulásból maradt itt, és most azért él Mihajlovszkojéban, mert nem mehet sehová.

Marija Prohorovna egyre jobban sajnálta Svejcert, és egyre jobban félt tőle. Svejcer néha csendesen állított be, összegörnyedve üldögélt az asztal mellett, és ügyetlenül szívta a ma- horkát. Szeme vörös és duzzadt volt. Fecsegő lett. Elmondta Marija Prohorovnának, hogyan élt Szerafi- ma Makszimovnával, hogyan halt meg réges-régen hároméves kislányuk, és milyen nehezen viseli el, hogy nincs felnőtt lánya. Elmondta, hogy éjszakánként fél a földkunyhóban. Egy éjjel német lovasok haladtak el a kunyhó mellett. Bizonyára elvesztettek valamit, leszálltak a nyeregből. és úgy kotorásztak a földön. Ö lélegzetét visszafojtva feküdt.

Hajnalban kiment az útra, ahol a németek elhaladtak A patkóhyomokban sárga víz állt. Az út szélén, a fűben egy vastag szivarcsutkát pillantott meg, de nem vette fel, hanem beletaposta a sárba.

Svejcer szárazon, sípolva köhögni kezdett, és fejfájásról panaszkodott. Marija Prohorovna phenacetin port adott neki, amely egy megsárgult újságpapír-darabba göngyölve összepréselődött az állástól. Svejcer be akarta venni, de leszórta; kétségbeesetten legyintett, és búcsú nélkül elment.

Marija Prohorovna ezen az őSzi estért megint várta Svejcert. A házban hideg füstszag volt. A tető beázott. A kályha mellé, egy vaslemezre zengve koppantak a cseppek. Ódáidéig — Szczypa sírt, a nagyapa mozdulatlanul feküdt, a kerék pedig még mindig forgott.

— Menj — mondtam Szczypának. — Hívd anyádat és apádat.

— Félek — szólalt meg Szczypa.

— Úgyis öreg volt már

— mondtam.

— Félek — ismételte Szczypa. A sírást nem hagyta abba, s remegni kezdett a keze.

— Menj már — löktem meg. — Gyorsabban. Talán még nem halt meg? Doktort kell majd hozni.

Szczypa elment egy darabig. Sírt, folyvást és reszketett a keze.

— Michalowska elégedett lesz — mondta.

— Menj már — kiáltottam rá. — Es hagyd abba a sírást.

Magánt maradtam; a tér felett néhány sirály húzott át — ott lent Volt a tenger, a homokon csónakok és karókra akasztott halászhálók. A kerék forgása megállt.

Arra gondoltam, hogy Szczypa nagyapjával és a tengerrel úgy esett, mint azZal a könyvvel, amelyik egy képnél becsukódik, de még egy pillanatig az ember szemében marad a kép, majd semmivé válik.

Fordította: Szilágyi Szabolcs

künn még halványan világított a távozó nap.

Svejcer besötétedés után érkezett, a pitvarban egy törött késsel sokáig vakar- gatta a sarat lyukas cipőjéről. Marija Prohorovna, mint mindig, forgácslángon teát forralt, mire Svejcer jött, és kiöntötte a forró teát egy csuporba

Svejcer olyan sietősen itta, hogy megégette a száját. Odakünn varjak károgtak.

— Hallja? — kérdezte

Svejcer, és elnevette magát. — Repülnek Minden éjjel így repülnek.

— Hadd repüljenek — felelte haragosan Marija Prohorovna.

— Csak ne repüljenek! — mondta ravaszul Svejcer, és ismét nevetett Csak ne repüljenek! Én már régóta figyelem, mit csinálnak ezek a varjak. Arrafelé repülnek! — Svejcer az ablak felé mutatott.

— Merre? — kérdezte ijedten Marija Prohorovna.

— Merre? — kérdezte Svejcer is, és gúnyosan nevetett — Kelet felé, kedvesem! Kelet felé! Ahol most folyik a harc. Zsákmányért mennek!

— Ugyan már. Szemjon Lvovics — felelte Marija Prohorovna, és ijedten nézett Svejcerre.

Svejcer elhallgatott, megitta a teát, felvette a bundáját, és kabátjának zsebéből a bundába kezdett átrakni különféle holmikat. Marija Prohorovna értetlenül nézte Svejcer drótdarabokat, keskeny szalagokat, zsinegeket húzott elő és magában dörmögve, néha felnevetve nézegette őkét.

— SZemjon Lvovics! — kiáltotta kétségbeesetten Marija Prohorovna.

Svejcer megrezzenve odafordult.

— Hát mit csinál. Szemjon Lvovics?! — mondta szaporán Marija Prohorovna. — Elment az esze, vagy mi?! Miért cipel mindenféle szemetet a zsebében?

— Szemetet?! — szólt Svejcer. — Ez is szemét? — Egy lövedék szúrós kis szilánkjára mutatott. — Lehet. hogy ez ölte meg egy jövendőbeli Tolsztojunkat. Érti? És egy morzsányi ciánkáli!? Azzal a morzsával száz embert is meg lehet mérgezni. Nincs szemét a világon. Mindent fel lehet használni a pusztításra. Mihdent!

Marija Prohorovna elhűlve nézett Svejcerre, aki egy vékony drótdarabot egyenesített ki.

— Megy az ember — mondta —, dűdolgat, a csizmájával beleakad egy ilyen drótdarabba, a lába alatt felrobban egy akna, és leviszi a koponyája felét. És maga azt mondja — szemét! Tudja-e hogy Hitler a napokban eljön ide. Puskin sírjához. Nem? De én tudom. Szántszándékkal jön ide, hogy megmutassa: a fasiszták köpnek a mi kultúránkra. A gálád! A bitang! Már száz \*ersztá- nyira bűzük a vértől.

— Szemjon Lvovics! — kiáltotta kétségbeesetten Marija Prohorovna.

— Halkabban — mondta Svejcer — Ne kiabáljon! Mindent elront Az állomáson el akarok lopni a németektől egy aknát. A sírkő alá rejtem. Hallja? És majd meghúzom ezt a drótot. Ezt ni És ne gondolja, kérem, hogy én megőrültem — tette hozzá szigorúan.

— Én olyan világosan látom az egészet, mintha már fel is robbant volna az akna.

Marija Prohorovna Svejcerre nézett, és apró kereszteket vetett magára. Svejcer átrakta a holmikat a bundába, nyugodtan elbúcsúzott és elment. Marija Prohorovna pedig magára kapta ócska télikabátját, és átszaladt Protapov- nához. mert félt egyedül maradni.