Kelet-Magyarország, 1965. november (22. évfolyam, 257-282. szám)
1965-11-24 / 277. szám
Felelősség a hazáért Megható szép történetet hallottam a minap. Szólt pedig Csire Bertalan paraszt- emberről, aki 1945. tavaszán, amikor mérni kezdték Dózsa ükunokáinak az úri- birtokot, önkéntesen magára vette a közdolgok legsúlyosabb terhét. Úgy történt, hogy valamely kétkedő azokban az izzó napokban a földet váró, földért, új rendért reménykedő emberek előtt kimondta az aggodalmas szót: mi lesz, ha mégsem úgy lesz, ahogy gondolják, ki vállalja azt, ami a faluban, s a földdel történik? S akkor Csire Bertalan vette a szekercét, s a karót, s míg az első mértékjeiző cöveket a barázdába ütötte. így beszélt: „Ami itt történik azért én, Csire Bertalan vállalom a felelősséget!” Nem tudom, merre fordult azóta, két zsúfolt évtized múlásával Csire Bertalan sorsa, mivé lett ő, s utódai, merre vezetett az útja él-e még, vagy elszármazott onnan, nem ismerem akkori, s mai pártállását, politikai hovatartozását sem. De két dologban teljességgel bizonyos vagyok. Egy: úgy ahogy akkor gondolták a kétkedők, nem kellett és soha ezután sem kell senki előtt felelni. Kettő: a felelősséget akkori és mostani dolgainkért egyaránt vállalni kell. Nem kívülállók, mást akarók előtt, nem: erre nincs szükség. De felelni kell tetteinkért önmagunk és nemzetünk előtt. Két éber bíró is figyel tehát. A lelkiismeret és a haza, a nép boldogulása. Mérni csak ehhez lehet és kell, a felelősség e kettő előtt oszlik meg, hogyan, mennyiben, milyen arány szerint: ügye-dolga válogatja. Nagy szó ez: felelősség. S ezzel is úgy vagyunk valahogy, mint annyi más, fontos és értelmes fogalommal: nyűttüfc és koptattuk, olykor félre is magyaráztuk. Talán annyiban tér el más fogalmi társaitól, hogy felemlegetni leggyakrabban akkor szoktuk, ha mulasztás történik, de ha vállalni kell, koránt sincs minden ügynek mindenkor — képletesen szólva — Csire Bertalanja. Hallottunk, s olvastunk sokféle, azonos tartalmú történetet már a felelősségről, a vele való lab- dázásról, az áthárításról, hogy lényeges ügyekért olykor — némi túlzással mondva — végső fokon a falu kisbírája maradt a „felelős” Az említett parasztember történetének kell országos méretűvé szélesednie. S hogy ez így legyen, okvetlenül felül kell vizsgálni egyfajta szemléletmódot, egy rég túlhaladott megállapítást, amely minden ügyünkért-dolgunkért kizárólag a kommunistákat tette felelőssé. S hozzátehetjük nyomban: nem valamiféle elhatározás, nem egyes emberek akarata módosít az elavult szemléleten, hanem lényegét az idők nemzetünk, országunk új története változtatta meg. Mondhatjuk, hogy ami hazánkban történt, csak a kommunisták akaratából ment végbe? Nem sokszáz- ezemyi Csire Bertalan akarata volt a földosztás és gyári Csire Bertalanok nagy-nagy tömegének eltökélt szándéka az államosítás? Uj törvényeink értelmét vajon csak a kommunisták, vagy az egész nemzet elhatározása, eélja adja meg? A párttagok felelőssége bizonyos értelemben magától adódó, természetes: politikai és közéleti szerepükből, áldozatvállalásukból következik ez. Természetes folytatása annak, hogy vállalják azt a többet, azt a pluszt, amelyet a párttag fogalma, e fogalom tartalma megkövetel. De még ebben a felfokozott formában sem vállalhatják át mindenért a felelősséget a nemzet egészétől. Vajon elvontabbá, vagy konkrétabbá válik maga a felelősség, ha minden közdolgunkért, közös, fontos ügyünkért — valljuk — a nép összessége válik felelőssé? Meghatározottabb így, utóbbi fogalmazásban. Hisz teljességében annyit jelent: hazájáért felel minden állampolgára, s ez mind jobban közelítve az egyes emberhez, alapjában kijelöli a cselekvő, a gondolkodó egyén helyét a nagy közösségben. Vagyis azt, hogy munkájáért, tetteiért, minden ember, minden percben felel saját lelkiismerete és az ország egésze előtt, felel mostani dolgaiért, s mai gazdálkodásáért a holnapi nemzedéknek. S ilyen értelmezésben, teljesebbé, megfoghatóbbá válik az a fogalom is, hogy állampolgár. Nem kívülálló, akinek életét paragrafusokba fogott szabályok döntik el, hanem legjobb lelkiismerete szerint, felelősen cselekvő egyén, aki tudja és látja, hogy maga munkájában — készítsen bár gépet vagy vessen magot, legyen párttag, vagy pártonkívüli — felelős nemzetének. S egy ilyen felfogást terjesztője a korunkhoz és rendünkhöz illő közerkölcsnek. S még annyit: a haza nemcsak a táj és nemcsak a határokkal megjelölt keret. A haza magába foglalja a nép sorsát is, s ezt szolgálni, becsülettel, igaz szívvel — csak felelősséggel lehet. Lantos László Mai történet A borravaló Kávéznák és beszélgetnek. Kényelmes fotelek, udvarias csevegés. Az egyik: Es képzeljétek, a műtét sikerült, nagyon ügyes kezű az orvos. A másik: Na és? Az egyik: Szóval, amolyan, izigvérig igazi pa- rasztbácsika volt. Nagyba- juszú... A másik: Ismerem. Ismerem milyen az izigvérig pa- rasztbácsika. Az egyik: Jó jó, de hadd fejezzem be. A másik. Na mondd. Az egyik: Szóval a műtét sikerült. Az orvos azt mondta; „Na bátyám, hogy érzi magát? A másik: Ha sikerült a műtét, biztosan jól érezte magát. Az egyik: (kissé ingerülten) Hát persze. Es az öreg, mielőtt eltávozott a kórházból, bement az orvoshoz, benyúlt a zsebébe, kivett egy félmarék aprópénzt és ezenmód leszámolt belőle HOL TART A SZOCIALISTA BRIGÁDMOZGALOM? t Ev végéze tízezren a teljesítők között tagját. (Ők külön nem kajv tak egyéni jutalmat.!) El- gondolkodtatóan mutatják az Tudósításnak ennyi is elég lenne: a fél évtizedes múltra visszatekintő szocialista brigádmozgalomba ez év elején 989 szabolcsi kollektíva közel tízezer tagja kapcsolódott be. Ugyancsak esztendő eleji statisztika szerint 401 brigád közel 4 ezer tagja mondhatta magáénak a megtisztelő címet s külön öröm, hogy ennek egyhatoda — 66 brigád — a mezőgazdasági üzemekben tevékenykedik. Két évvel ezelőtt még csupán 232 brigád szolgált rá a szocialista elnevezésre... Éppen a fél évtizedes jubileum s a mezőgazdasági szocialista brigádvezetők december eleji megyei tanácskozása indokolja, hogy megvizsgáljuk: hol tart ez az egész társadalom által figyelemmel kísért mozgalom megyénkben. LÁTVÁNYOSSÁG NÉLKÜL, DE . . . A hármas jelszó úgy mondja: szocialista módon élni, dolgozni és tanulni. Ez a vállalkozó brigádok alaptörvénye. Ide kívánkozik, hogy amennyire egyszerűnek tűnik, annyira összetett is ez a megfogalmazás. Egyszerűbben így szokták mondani: nem látványos, hangzatos cselekedeteket várunk ezektől a brigádoktól, csupán azt, hogy az átlagosnál példásgbban éljenek, végezzék munkájukat és képezzék magukat. Eleget tesz- nek-e ennek a követelménynek szocialista brigádjaink? Az esetek többségében igen. Ismerjük is ezeket az eredményeket, arról viszont kevésszer beszélünk: miként érik el? — Nem kell minket babusgatni, kényeztetni, vagy kiszolgálni. Azért mégis furcsa, hogy szakmunkás létünkre nekünk kell végeznünk az időt rabló anyag- mozgatást, a segédmunkát, így hiába várnak tőlünk csodákat, bajba jutunk, idegesek leszünk, szitkozódunk, mint mások. Aztán ránk mutatnak: szép kis szocialista brigád. KINEK HASZNOS? Egy építőipari szocialista brigádvezető mondta ezeket a szakszervezet megyei klubjában nemrég. Jogos-e az ilyen fújta háborgás? „Kérem, a hétköznapi munka nem koktélparti” — válaszolják erre sokan. Igaz, az ünnepélyes vállalásokat szürke munkásnapok követik. Csakhogy ezek az emberek éppen arra vállalkoztak: szakítanak a megszokott, hibás gyakorlattal, jobban dolgoznak. Ebben már benne van az igényük is a jó munkaszervezés iránt. A segítség, amit az asztalra; Egy pengő, két pengő, három pengő, há- romhűsz, háromnegyven, háromhatvan. A másik: Aztán? Az egyik: Aztán az öreg beleköpött a markába, ösz- szedörzsölte tenyerét, megfogta az orvos kezét és egy jó nagyot belecsapott: „Na doktor úr, ezt pedig igya meg az egészségemre” — és elment. A másik: Három forint hatvan borravaló? Es az orvos mit mondott? Az egyik: Nevetett. A beszélgetők fanyarul mosolyognak. Isszák a feketét. Ropogtatják a burgonyaszirmot. Seres Ernő kérnek nem több annál, hogy mások — vezetők is — számoljahak az ő igyekezetükkel, mert ez végső soron az egész vállalat hasznára is válik Tapasztalatok igazolják, hogy a szocialista brigádokat nem mindig ott foglalkoztatják, ahol az átlagosnál jobb helytállásra van szükség. Ez nemcsak a példamutató, szocialista munka fogalmát veszélyezteti, elveszi a kedvet a tartalmasabb együttéléstől és a sok lemondást, erőfeszítést jelentő tanulástól is. ÚGY HÍVJÁK. PATRONÁNS Maradjunk még a segítségadásnál. Ugyancsak a szocialista brigádvezetők klubjában hangzott el: „Gyűjtöttünk mi a beteg munkatársnak pénzt, meglátogattuk, aztán segítettünk házépítésben, az üzem rendbehozásában. A naplóban, a számadási könyvben ennek semmi nyoma. Képzelhetik, nehéz a munkásember keze a dolog után, türelme sincs a krónikázáshoz. Nem csinálhatná ezt valaki?” Van példa rá, hogy csinálhatja. Úgy hívjak: patronáns. Sajnos, kevés az ilyen mecénás. A patronálok egy-két hét után teljesen megfeledkeznek kötelességükről. Áll ez azokra a műszakiakra is, akik pedig az egész kollektíva előtt tettek ígéretet arra, hogy menet közben gyarapítják a szocialista brigádtagok szakmai műveltségét. Ehhez kapcsolódik az a tipikus jelenség is, hogy a szocialista brigádtagok hiába igénylik a tapasztalat- cserék szervezését, nem kerítenek arra sort. Néhol különcködésnek vélik az ilyen kezdeményezéseket, a vezetők nem gondolnak arra: az egész üzemre kedvező hatással lehet a jó tapasztalatok importálása, s az, ha a szocialista brigádok merészen nekivágnak az új módszereknek. EGYEDÜL NEHEZEBB... Néhány napja a kisipari szövetkezetek szocialista brigádvezetőinek tanácskozásán pedig arra világítottak rá: miért jutnak a feledés, az érdektelenség sorsára a megtisztelő címet egyszer már elnyert kollektívák. Azért, mert az újabb vállalkozást a vezetők nem kísérik figyelemmel, természetesnek veszik, hogy a brigád most már jól dolgozik. A kampányszerű erkölcsi elismerést nem követi az anyagi jutalmazás. Igaz, a szocialista címért nem jár külön pénz, ha így lenne, veszítene értékéből ez a nemes mozgalom. Ez viszont nem jelenti azt, hogy kiemelkedő munkájukért ne kapjanak illő jutalmat. Megtörtént az egyik nyíregyházi üzemben, hogy az ünnepi jutalmazás alkalmával fejenként 300 forint prémiumot osztottak a jól dolgozóknak, s ezt követően a megtisztelő cím átadásakor — „nagylelkűen” — összesen csak 300 forinttal jutalmazták a szocialista brigád tíz ilyen esetek, hogy a gazdasági vezetők egy része miiyen jelentőséget tulajdonit az egész mozgalomnak. MÁR FÉLEZER! A szocialista brigádmozgalom erejét, vonzó hatását bizonyítja, hogy egyre gyarapszik résztvevőinek száma. Év végére Szabolcsban talán már a félezredik brigád is megkapja az oklevelet, a követelményt teljesítők száma elhagyja jóval a tízezret. Közöttük vannak már a mezőgazdasági üzemek munkabrigádjai: a termelő- szövetkezetek nélkül is 66 brigád mintegy ezer fővel. A számszerű növekedés aránytalanságokat is takar. Például azt, hogy a címet elnyert brigádok túlnyomó többsége Nyíregyházán van. Jóllehet, itt van a legtöbb ipari üzem is, de ez nem mond ellent annak, hogy vidéken sok még a fehér fojt. Cselekvésre sürget továbbá, hogy eddig mindösz- sze 25 üzemnek volt szándékában a mozgalom kiterjesztése nagyobb kollektívára s közülük csupán egy birtokolja a szocialista címet. Amikor külön szervezés nélkül, az egyszerű dolgozók kezdeményezéseként útjára indult ez a mozgalom, kevesen hittek, hogy rövid időn belül ilyen népszerűségre tesz szert. Most már jól látni a kezdeményezés egyik fontos erénye, hogy nemcsak a benne résztvevők. hanem a termelés irányítói elé is újszerű követelményeket támaszt. Megfelelni ennek a követelménynek ma már alapvető feladat. Angyal Sándor Szemtanú —■ Goncsarov temetéséről Válaszlevél Kremencsugha Néhány héttel ezelőtt érkezett szerkesztőségünkhöz egy szovjet édesanya, Gon- csarova asszony levele, Kremencsugból. Fia, a felszabadító harcokban fiatalon hősi halált halt gárdahadnagy megyénkben nyugszik: testét a tiszavasvári temető hantjai őrzik, emlékét a járás lakói. Az édesanya levelét lapunk egyik októberi számában közöltük, s hamarosan telefonüzenetet kaptunk. A Tiszavasvári Gépjavító Állomás női szocialista brigádja november 7- én — a szovjet tiszt halálának 21. évfordulóján — két koszorút helyezett el a síron: az egyiket a hála jegyében, a másikat a katona édesanya nevében. Most újabb levél jött a tiszalöki járásból. Egy ti- szadobi pedagógus ír, aki szemtanúja volt a gárdahadnagy temetésének. Levelét az alábbiakban közöljük: „Goncsarov édesanyjának Kremencsug Lenin u. 24—40 sz. 36. Drá*a édesanya! A „Kelet-Magyarország” című lapban olvastam levelét. A leírtak alapján valószínű, hogy fia temetésének szemtanúja voltam. Tiszadobra kemény küzdelem után, november 8- án érkeztek meg a szovjet csapatok és eljutottak a Tiszáig. A felszabadított területeken elesett katonáknak a tiszavasvári hősök szobra mellett ástak sírokat. November 9-e, vagy 10 lehetett, amikor én az akkori községháza ajtaján kilépve géppisztolyos katonákat láttam zárt rendben vonulni. Utánuk két szekér haladt. Az egyiken koporsó, a másikon egy halott fiatal tiszt feküdt. A közelben lévő hősök szobránál megálltak. Leemelték a koporsót és az elhunytat, s az elkészített sírokhoz vitték. A temetés után géppisztolyok tisztelgő lövése dördült. A sírokat koszorúkkal, virágokkal borították. A temetéskor őszinte könnyeket hullattak a ti- szadobiak. A háború vihara községünkből is sokakat elsodort. Azok az assza* nyok, akik ezt a temetést végignézték, sírtak. A halottakban saját gyermeküket, férjüket látták. Őszinte szívvel kívánok mielőbbi gyógyulást. Barcsa Béla tanító Tiszadob, Kossuth u. 1* A szobor, ahová a gárdahadnagyot eltemették 1944-b«■
