Kelet-Magyarország, 1965. október (22. évfolyam, 231-256. szám)

1965-10-03 / 233. szám

Gellert Oszkár:

A rettegés, 5 a hála

Félt: megszületett az isten.

Megmenekült: imára nyílt a szája, így párosult a félelem s a hála.

Tedd meg,

hogy az embj-r többé rie merítsen

feneketlen kútjából a félelemnek,

iszonyú terhet ne cepeljen a válla,

karmait a betegség s a rettegés

agyába-szívébe ne vájja,

s csak az maradjon, ami megigéz:

arcának boldog mosolya, bája,

s a szeme ne bandítson a kíntól,

száját a rémülettől el ne ferdítse a fintor —

akkor majd számon nem kérheti tőle

bármelyik mai vallásnak őre,

hogy hálát rebegjen Annak, aki rettent,

s hogy mindennél és mindenkinél,

aki él,

mindaddig, míg az élete kilobban,

sajátmagánál is jobban

azt a Valakit szeresse,

s hogy maga fölé megteremtse

azt a Lehetetlent,

aki búzgó imára serkent —

s akkor majd nem párosul benne a rettegés

s a hála,

s nyugodalmas és szép lesz, méltó a földön emberi szerepéhez a halála.

A X. Magyar Képzőművészeti Kiállításról

A kiállítás egyik részlete, előtérben Somogyi József szobrászművész Sirató című kompoziciója.

(MTI foto— Sziklás Mária felvétele)

Vészi Endre:

Füstölgő történelem

M

anapság divatosak a memoárok. Nos, én nem ember vagyok, de kályha, ám amit átéltem, az emberek története. Es úgy vélem, erről nem szabad hallgatnom. Amit most elmondok, füstbetükkel írtam az égre. '

A minap egy alkonyodó délután arra ébredtem, hogy ismét lobog bennem a tűz. Igaz, a lélegzetem egy kissé akadozott — rég járhatott erre kéményseprő. A szoba, amelynek melegemből kellett adnom, nem valami nagy — ablakai udvarra nyílnak, bútorai vegyesek. Egyszerű dolgozó lakásába kerültem! Ettől egy pillanatra megszűkült bennem a lélegzet és a sok széndioxidtól megsárgult a lángok taraja. De ez csak egy pillanatig tartott, mert életem javarészében, új koromban cselédek, inasok gondoztak. Vagyis dolgozók. Es kik élvezték a melegemet? Urak. Mégis, mi, a kályhák családjába tartozó hősugárzó egyéniségek, nem tudtunk még egészen megszabadulni előítéleteinktől. Persze más az olyan kartársak helyzete, akik már beleszülettek a demokratikus lakástársadalomba. Az új lakótelepi radiátorok már más szemmel nézik a világot

Este hét felé járt az idő. A szobában még mindig csend. Igaz, a kéménykürtőn keresztül néhány szót váltottam háztartási jellegű kartársammal, egy derék konyhai tűzhellyel, aki közölte, hogy mindhárom karikáján vacsora fortyog. Bólintottam és erre a szén parázzsá omlott bennem. A lángok nyelve zsugorodott, kellemes dünnyögést érezvén, no meg ötvenöt év sem kicsiny idő! Elbóbiskoltam. S egyszerre csak láttam születésemet. Újra átéltem azt a pillanatot, amely életre hívott engem.

Egy báró szeplős, hosszú ujjai röpködve kísérték a szót. „Ilyen legyen” — bökött egy rajzra és az építész bólintott. És olyan lettem, amilyennek elképzelt. Krómozott lábaim a padlóba kapaszkodnak, négy sasláb. Nem mondom, kicsit kényelmetlen örökké kapaszkodni. Oldalamon rózsaszínű és kék csempe. Homlokomon máriaüveg. Hogy örökkön láthassák a lelkemet, a bennem égő tüzet. „Éjjel-nappal égő legyen”. Az lettem. Egy pil1965. október 2.

lanatnyi nyugtom sem volt többé. Szeretem a tüzet, de a báró a tűz őrültje volt. Az igazságnak tartozom, hogy óriási műtermet kellett befűtenem. A báró ugyanis festett. És csak télen tudott festeni. És csak meztelen nőkre mozdult a képzelete.

Akkor jött az első háború. A báró is bevonult. Katonának? ördögöt! Szanatóriumba. Kimondták róla, hogy gyengeelméjű, a műtermet, a festményeket beszőtte a pók, én pedig hidegen maradtam.

Megtelt a műterem. Három munkáscsalád költözött ide. A nagy némaság után gyerekek lármája, a reggeli mosdáskor felröppenő csivitelés, három nagy család mindennapi élete következett. Már tele voltam korommal, de egy reggel két sovány, gyors kezű asszony parfisnyélre kötött szalmacsutakkal tisztára dögönyözött. Nekiestek a mennyezetes ablakoknak is és egyszerre beáradt a fényes nap a műterembe. Az aktképeket a falnak fordították, a serdületlen gyermekek miatt.

Alig múlt el néhány hónap, amikor egy éjszaka ránktörtek, mégpedig darutollas katonák. A tisztek pisztolyaggyal verték ki a családokat

Nemsokára megjött a báró. A műtermet teljesen átalakították. A báró tánciskolát nyitott. Központi fűtést vezettetett be, rajtam pedig túladott egy csomó ka- cattal együtt.

Oj lakásba kerültem. A valutarendőrség egy nyomozójához. Rendesen etettek, egy tüzianyag nagykereskedő ellátta gazdámat szénnel, fával, persze hozómra. Aztán jött a második háború. Egy éjszaka házigazdám, aki akkor már a valutaügyészség fontos beosztottja volt, felbontotta mögöttem a falat és aranyat ékszert, idegen pénzeket rejtett el. Gondoltam, ő a szakember, ő tudja! Később gazdámat bevonultatták, úrhölgyemhez pedig egy vékony, hosszú katonatiszt járt, később még egy katonatiszt. Aztán három civil következett. Aztán megint katonák, de németek.

Folyt a háború, légiriadók, bombázások. Egyszer egy gyönyörű alkony, rövid szirénázás után arra ébredtem, hogy széthullok. Mintha az egész ég lezuhant volna. A tejszínű, suhogó porfelhőben megvakultam. Megnyílt a fal. Az a befalazott arany, meg ékszer is az alattunk lévő lakásba potyogott, mert a padló is kettévált. Egyszerre alattam is mozogni kezdett a föld Hiába kapaszkodtam, sas- karmajm a levegőbe markoltak. Estem, xuhanaz esztam, elvesztettem méletemet.

Aztán elmúlt a háború. Mindenféle kőművestől

tudtam ezt, amint hordtak kifelé az omladékok közül. Bár éreztem, hogy életképes vagyok, mégis a többi ronccsal együtt egy bombatölcsérbe dobtak és földet szórtak rám. Azt mondtam magamban: így

kell neked meghalnod, az emberek bűne miatt..

Hosszú évek múltak el. Egyszercsak a tetszhalálból gyermeklármára ébredtem. Először egy kettészelt kasszát emeltek ki a gödörből, megjegyzem ez a kassza egy piszok alak volt, mert éveken át rámtehén- kedett és szép máriaüveg szemeimet is megre- pesztette. Es nem tudott mást ott a gödörben, csak nyögni, sóhajtani, hogy őbenne valamikor mennyi érték, értékpapír, arany volt, hogy úgy jártak eléje, mint az oltár elé, és aki belenézett, annak izzadni kezdett az arca és fényleni a szeme. Micsoda nagyképű barom! Egy kettészabdalt páncélszekrény kevesebbet ér, mint egy lyukas fazék. Én pedig mégiscsak kályha maradtam. Ezt a gyerekek is észrevették, sőt egy vékony, fekete kisfiú rámtette

könnyű keaét és azt mondta: „Ezt hazaviszem”. így jutottam ehhez az új családomhoz. És annyi évi pihenés után megint visszatérhettem a foglalkozásomhoz, tüzet raktak belém és én meleget adtam. A gyerek papája meglehetős tisztelettel bánt velem, s amikor a felesége, egy apró szőke asszony, azt mondta: mit vacakolsz annyit ezzel az ócskasággal, — a derék ember így válaszolt; „Visz- sza kell adni a stílusát!” Érthetetlen, hogy gondja van ilyesmire. Es elkezdtem újra élni...

így gondolkoztam az életemen, amikor egyszerre csak meggyulladt a szobában a villany. A kis szőke asszony megterített, tányérokat, sót hozott be, a konyhából benyomult a vacsoraillat. Bejött az én pártfogóm, a kisfiú is. Meglehetősen pimaszul nyilatkozott. „Füstöl ez az öreg, füstöl” — mondta lenézően, de azért hangjában volt egy kis szeretet is.

Nemsokára hazajött a férfi, összedörgölte piros kezét, reccsent alatta a dívány, várta a vacsorát. „Látod — mondta a feleségének — azért érdemes volt beleverni az időt és munkát ebbe az ócskavasba. Most már egészen rendesen szuperál.”

Rendes emberek ezek. Es lehet, hogy még jó sokáig ez lesz a munkahelyem. No- hát, nincs is semmi baj, meg kell szolgálni azt a kis nyugdíjat. Meleget kell adni az embereknek.

A könyv falusi ünnepe

Immár ötödször kerül sor hazánkban az őszi megyei könyvhetek megrendezésére. Az október elsejei megnyitótól december közepéig két és fél hónapon át egymást követik majd a falvakban az író-olvasó találkozók, könyv- barátnapok, irodalmi estek, szellemi vetélkedők, könyvkiállítások. A cél: a könyv és az olvasók találkozásának elősegítése, a könyv iránti igény felkeltése, ébrentartása és a falusi olvasótábor növelése. Különösen a mai magyar irodalom, elsősorban a szocialista mondanivalójú művek és a mezőgazdasági szakirodalom népszerűsítése áll a könyvhetek központjában.

Az elmúlt négy esztendő tapasztalatainak tanúsága szerint egyre népszerűbbek a könyv hetei a falusi lakosság körében. Elegendő bizonyíték erre a tavalyi két hónap könyvforgaima, amely meghaladta a tizenhatmillió forintot! Csupán a házról házra árusítás keretében két és fél millió könyv talált gazdára. Hogy mit jelent két hónap alatt tizenhatmilliós könyvvásár, azt csak az érti meg igazán, aki ismerte a huszonöt-harminc év előtti magyar falut, amelyben a könyv olyan ritka vendég volt a parasztházakban, akár a fehér holló.

Jelentős pozitívuma ennek az évről évre ismétlődő eseménynek, hogy nem csupán mind több jó szépirodalmi könyv talál gazdára a falusi emberek körében, hanem egyre erősebb a mezőgazdasági szakirodalom térhódítása is. Következik ez abból, hogy a nagyüzem több tudást és feltétlen szakosítást kíván. Az a paraszt- ember aki korábban univerzális szakember volt a kisgazdaság követelményének szintjén, most vagy a kertészetben, az állattenyésztésben, vagy éppen a növény- termesztésben dolgozik. A megváltozott körülmény új termelési módszerek elsajátítását teszi szükségessé. Ezért ezrek és ezrek tanulnak a különböző szakmunkásképző tanfolyamokon és a dolgozók iskoláiban. A szakkönyv megkönnyíti ismereteik gyarapítását — sokan ezért vásárolták már eddig is. Most itt az alkalom, hogy újabb ezrekkel és tízezrekkel ismertessük meg a munkát segítő és könnyítő mezőgazdasági szakköny- veket.

Az őszi megyei könyvhetek nem egyszerűen könyvárusítási akciót jelentenek, hanem egy általános kulturális megmozdulást a falusi népművelési idény kez'de‘tén. Mindannyiunk számára ismeretes: a könyv nagyobb térhódítása jelentős kulturális előrelépést jelent a falu életében. Éppen ezért a könyvterjesztés nem lehet csupán a földművesszövetkezetek feladata. A tavalyi könyvhetek megrendezése ott volt a legeredményesebb, ahol a földművesszövetkezetek munkáját széles körű társadalmi összefogás segítette. A művelődési házak és könyvtárak, a könyvbarát- bizottságok és az iskolák, valamint a társadalmi szervezetek egyaránt részt kell, hogy kérjenek ebből a munkából. Természetesen mindenki a maga módján. A művelődési házak a gazdag és színvonalas műsorok biztosításával, a pedagógusok irodalmi ismeretterjesztő előadásokkal, a könyvtárak kiállítások megrendezésével működhetnek közre az őszi megyei könyvhétek programsorozatában.

Nagy feladat vár ebben az időszakban a tanyavilágot és a kisebb településeket járó művelődési autókra. A filmvetítések és a könyvkölcsönzések mellett könyvpropagandával és árusítással járulhatnak hozzá a könyvhetek sikereihez. Tevékenységük azért is fontos, mert éppen a kevésbé látogatott helyeken lehetnek terjesztői, szószólói a szép- irodalmi és mezőgazdasági könyveknek.

A könyvhetek sokrétű feladatot állítanak a népművelők elé. A megyei ünnepélyes megnyitókon túr minden községben egy vasárnapot az őszi megyei könyvhetek ünnepévé kell emelni. Az egésznapos rendezvénysorozat lényege: délelőtt gyermek-, vagy ifjúsági könyvankét író részvételével; házról-házra árusítás; délután szellemi vetélkedő; este irodalmi est, utána könyvbál. Az író-olvasó találkozó, irodalmi est színesebbé, vonzóbbá tételében sokat segíthetnek az irodalmi színpadok erre az alkalomra összeállított műsorukkal;

Tavaly kétszázötven sikeres író-olvasó találkozó gazdagította a programot. Az idén legalább ennyit rendeznek ismét az őszi megyei könyvhetek keretében. Ezúttal azonban elsősorban olyan községekben, tanya- központokban, termelőszövetkezetekben és állami gazdaságokban kívánatos sort keríteni író és közönség találkozására, ahol ilyet még soha nem rendeztek. így szélesíthetjük tovább a falusi olvasók táborát, s ébreszthetjük fel a könyv szo- retetét még szélesebb tömegekben.

„Az embernek Moszkvába kell utaznia...46

Antonioni beszámolója a L’ Europeo-ban

Michelangelo Antonioni, a világhírű olasz filmrendező, aki részt vett a moszkvai filmfesztiválon, majd utána — ahogy mondta — „egy kicsit csavargóit” Moszkva környékén és ellátogatott Leningrádba is, a „L’ Europeo” című római hetilap hasábjain beszámolt a Szovjetunióban szerzett élményeiről. Az intellektuális hangvételű filmek rendezője — Moszkvában az „II deserto rosso”. vagyis ,.A vörös sivatag” című új filmjével szer repelt — nem fukarkodott bizonyos kritikai megjegyzésekkel sem, összbenyomása azonban igen kedvező volt. Mint sző szerint írta: „Az embernek Moszkvába kell utaznia, s néni azért, hogy rövid idő alatt valóban megbízható értékeléseket csinálhasson. hanem hogy meggyőződ jön róla' gyakran milyen olcsó fogásokkal él a szovjet életről szóló olasz tájékoztatás."

Antonioni leírta Romanov szovjet miniszterrel való hosszabb beszélgetését és elmondta, hogy a szovjet filmügyek vezető funkcionáriusával folytatott eszmecseréjéből két — számára meglepő — tapasztalatot szerzett. Először is megtudta — „s ezt később is bebizonyítottnak láttam” — hogy a Szovjetunióban nincs filmcenzúra. „Pedig ezt nálunk még a tárgyilagosságra törekvők is állították. Érdemes elgondolkodni ezen

__” — fűzte

hozzá az olasz filmrendező. Meglepte és elgondolkodtatta Antonionit az is, hogy Romanov miniszter közölte vele: a Szovjetuniónak — amikor filmeket importál — tekintettel kell lennie arra, hogy a filmeket legalább harminc nyelvre kell szinkronizálnia. Ezt a nagy munkát pedig valóban csak a legjobb filmekre érdemes fordítani...

Antonioni megnézte

Moszkvában Bondarcsuk új filmjét, a Lev Tolsztoj regényéből készült „Háború és békét”-t: „Szilárd, két

lábon álló alkotás” — jegyezte meg többek között — róla. A fiatalok stúdiójában látta egy fiatal, kezdő — ahogy Antonioni kedvesen írta, „még nevet sem viselő” — rendező „ök ketten” című kisfilmjét és erről azt írta: „Művészi, érzelgősségtől mentes”.

A szovjet és az olasz filmközönség ízlése — állapította meg Michelangelo Antonioni — nem azonos, de „talán sehol nincs olyan lelkes, az alkotókat és az alkotást annyira tisztelő közönség, mint amilyennel Moszkvában ős Lenin grádban találkoztam.”

Az olasz filmrendező különben Moszkvát „hatalmasnak és erőteljesnek” nevezte, s hozzátette: „Nem csoda, hogy még Napóleont is megriasztotta a nyilván már akkor is érezhető erő.” A leningrádi „fehér éjszakák”-ban — a filmművész érzékeny szemével — „sok bájt és finom szomorú- ság”-ot látott. Színházakat — mint írta, nagy sajnálatára — nem láthatott, de „kihallgatott” több olasz és francia művészt, akik elragadtatva nyilatkoztak — többek között — arról a leningrádi színházról, ahol

— Antonioni a moszkvai filmfesztiválon.

mostanában Cserkaszov is játszik.

Érdemes még egy apró epizódot idézni Antonioni cikkéből. Ehhez a leningrádi Ermitázsban lejátszódott epizódhoz az olasz rendező nem fűzött sem pozitív, sem negatív megjegyzést, íme, szó szerinti leírása:

— Megkérdeztem egy leánykát, aki ott állt Picasso egy sötétkék képe alatt, hogy vajon tetszik-e. „Jobban tetszik az ott alul” — felelte. „Az ott slur! egy Rembrandt-kép volt.

8