Kelet-Magyarország, 1965. szeptember (22. évfolyam, 205-230. szám)
1965-09-26 / 227. szám
Emlékünnepségek Szatmárcsekén K önyvújdon ságok halálának 120. évében mellszobrot állíttatott, az elmúlt években lakása helyére művelődési házat építtetett, s most emlékszobát avat. A mához egy hétre, október 3-án megnyíló 'vn'ék- szoba levegője a kegyeletes és igazságos szóbeli hagyományt fogja összefogni és táplálni, a megmaradt és kiállított Kölcsey tál gyl emlékek pedig annak bizonyítékát, hogy az utókor méltóvá lett Kö’csey emlékének a gondozására. Az ünnepségek délei, tt kezdődnek a Kölcsey Ferencről elnevezett művelődési házban. Az emlékünnepélyt Gulyás Emilné dr. a megyei tanács vb. elnök- helyettese nyitja meg, majd emlékbeszédet iart Miklós Róbert, a Petőfi Irodalmi Múzeum tudományos főmunkatársa. A Kölcsey Ferenc emlékét őrző állandó jellegű k állítás anyagát ugyancsak Miklós Róbert mutatja be. A Kölcsey Ferenc emlékszoba ünnepélyes átvétele után az ünneplő közönség a temetőbe vonul, és megkoszorúz- za Kölcsey síremléket. A Kölcsey Irodalmi délután 3 órakor kezdődik. Ezt Gellér Erzsébet, a Nyíregyházi Kölcsey Ferenc Gimnázium igazgatója nyitja meg, s a műsort ennek az iskolának az :rodalmi színpada adja. Ünnepi megemlékezést Molnár József budapesti irodalomtörténész tart. Az ünnepségek befejezéseként a szatmárc.sekeJ fmsz-zenekar szerepel, rünk meg a két írásból, a* egyik a Horthy-korszak „legnagyobb magyar faluja”, a másik a felszabadulás utáni problémákkal küzdő, de egyre emelkedőbb tendenciájú város. Az első írás a pusztulás, a nyomor ellen küzdő Orosházáról szól, a második viszont annak a húsz évnek adja elemzését, amelyről az író a következőket mondja: „Nehezebb. küzdelmesebb, ellentmondásosabb lett az azóta eltelt húsz esztendő, mint vártuk. De mégis, ez a húsz év rakta le egy megújuló Orosháza alapjait.” Abban a hatalmas és rendkívül sokrétű műben, amelyről egyre jobban látjuk, hogy a XX. szSzad egyik legnagyobb alkotása volt: Bartók Béla életművében, döntő szerepet játszik a népek testvériségének gondolata. Maga a probléma nem váratlanul, nem előzmények nélkül vetődött fel Bartók és kortársai számára. A magyar szellemi élet legjobbjait is már hosszú ideje foglalkoztatta. Liszt Ferenc például, Bartók legnagyobb és legközvetlenebb elődje, Párizsból hazatérve az 1840-es években, természetesnek és szükségesnek érezte, hogy ne csak a magyar, hanem a román, orosz, ukrán, lengyel és török népzenék vagy népies zenék felé is szinte egyazon érdeklődéssel forduljon, hogy magyar és román cigányzenészek játékát szomjas búzgalommal figyelje és tanulmányozza. De mily hallatlan erőfeszítés vezetett még odáig, amíg Bartók Béla elküld- hette egy román barátjának, Busitia Jánosnak Ady Endre versét a „magyar, oláh, szláv bánat” közösségéről! S amikor hozzáfűzte, hogy a népeknek össze kell tarta- niok, hiszen „testvérek az elnyomatásban”: már meg is érlelődött benne a gondolat, hogy 6 ennek az összefogásnak költője és tudósa lesz. Bizonyára volt idő, amikor az ifjú Bartók, gyűjtő- és kutatómunkája kezdetén — Liszt Ferenchez hasonlóan még csak a „nyersanyagot” látta az előtte feltáruló hatalmas népi dallamkincsben, magyarban, románban, szlovákban egyaránt; de amikor a fent idézett sorokat leírja 1912-ben, már sokkal többet jelent számára Ke- let-Európa népzenéje, mint zenei érdekességet, tudományos eszközökkel megszerzett egzotikus anyagot, amelyet művészetté kell formálnia. A kettősség, mely az alkotóművész helyzetéből és szándékából adódik, először mint ellentét és feszültség vetődik fel benne, hogy azután — pályája második felében — egyre ön- tudatosabban ismerje fel a nagy ellentétben a nagy egységet, a nehézségben az erőforrást, a konfliktusban egy eljövendő összefogás roppant távlatait. A művész fogalmazása olyan őszinte és világos, hogy csak őt magát kell idéznünk. 1920-ban írja Busitia Jánosnak, hogy Berlinben megtelepedhetne ugyan, de ,.a népdalok nehezen engednek engem nyugatra; hiába minden, kelet felé húznak." És a megoldás ott van már abban a levélben, melyet Octavian Beunak ír 1931-ben: „Az én igazi vezéreszmém: a népek test- vérréválásának eszméje, a testvérréválásé minden háborúság és mindén viszály fellenére. Ezt az eszmét igyekszem —• amennyire erőmtől telik —■ szolgálni zenémben...” S azt az éppenséggel nem könnyű utat, mely idáig vezetett, legjobban felmérhetjük akkor, ha Bartók teljes világképében látjuk, mit jelentettek számára a népek. Ebben a képben .— ma már világosan látjuk — a legsajátosabb módon egyesült a rousseaui romantika a XX. század tudományos realizmusával, s persze a zeneköltő fanatikus igazság- szeretetével. A nép embere Bartók szemében az egyszerű, az őszinte, az igaz ember, nem azért, mert közel maradt egy régebbi történelmi állapothoz, hanem mert közelebb maradt a természethez. Bartók leveleinek tanúsága szerint, húsz-huszonkét éves korában, elfordulva a maga gyermek- és serdülő 1965. szeptember 36. éveinek, neveltetésének tételesen vallásos irányától, (mint fejtegetései elárulják) természethívő, panteista lett Esküjét, vagy hitvallását — írja 1907-ben — legszívesebben azzal kezdené: „A Természetnek, a Művészetnek, a Tudománynak nevében...” A természetnek ez a nagy, csodálkozó, gyermeki bámulata, a természettel való mély közösség vágya és tudata Bartókot haláláig elkísérte. Innen, hogy rokonait, közösségi támaszát, művészetének gyökerét és humuszát is csak a természet közelségében tudta keresni, — ott van az az erdőkben és pusztákon, az erdei és pusztai zsellérkunyhókban. Nem illúzió-e mindez 1920-ban és 1930-ban, nem romantikus önáltatás-e, s A z egyik este elrom- lőtt az áramfejlesztő, mely Bartókot hangulata szerint hol kevésbé, hol meg a kétségbeesésig, de örökösen bosszantotta, s a házra vaksötétség borult. Nem ért váratlanul bennünket, mert egy része már hetekkel azelőtt kiégett, mit a háborús anyagkorlátozás miatt ideiglenes szerkezettel pótoltunk. Sok petróleumlámpást tartottunk készenlétben, hogy szükség esetén kéznél legyenek. Most elérkezett az idejük. Alig egy pár perccel azután, hogy a házra sötétség szakadt, kopogtattam Bartók ajtaján. Égő lámpát tartottam a kezemben. Válaszolt a kopogásomra, de amikor beléptem, csukott szemmel feküdt, feje visszahanyat- latt a párnájára, arcát örömtelen alvásnak engedte át. Aztán sem látott meg, hogy kinyitotta a szemét. De ahogy ott álltam, az égő lámpát kezemben tartva, szeme hirtelen a fényre •Részlet a szerző Bartók amerikai évei című művéből. épp annak a művésznek ajkán, aki annyira a XX. század gyermeke, s aki mindé- nekfelett annyira harcosa az újnak, a legújabbnak, a holnapinak és holnaputáninak? Bartók számára ea a kétkedő kérdés azért nem merülhet fel, mert önmagában érzi a kettőt; a legrégibbet és legújabbat, a természetit és a civilizáltat — valamint a népet és a teremtő lángelmét. így, és csak így érthető, hogy számára mindig menedék lehet egyik a másik után: hogy Franciaországból Moldvába vágyik, í’e alföldi falvakból Berlinbe, Párizsba, Londonba menekül; hogy arab oázisokon és török falvakban szerzett élményei nyugati nagyvárosok hangversenydobogóin kell, hogy megszólaljanak; villant, s szomorúsága szilaj örömre változott. — Petróleumlámpa! — kiáltott fel. amint a jámpa melegen sugárzó fénye örömmel árasztotta el az arcát. — Mikor találta? Itt volt a házban az egész idő alatt, s maga meg sem mutatta nekem? Elrejtette előlem, míg én éjszakáról éjszakára viaskodtam annak a gépnek a borzalmas dobpergésével? Nem érti'’ Ez a petróleumlámpa mindent megoldhatott volna! De már, persze, nagyon elkésett Szünetet tartott egy kis ideig, szemét ismét a lángba mélyesztette nagy csendben. — Ültem és dolgoztam — folytatta —, s egyszer csak körülfogtak az éjszaka hangjai. Figyeltem erre, arra, a kis éles fegyverzetű bogarak élet-haiál tusájára. hallani véltem azoknak a kis fekete foltoknak a hangját, amelyek a falevelek fonákján láthatók néha, s oly csendesen keletkeznek, hogy alig rez- zentik meg a levelet a születésükkel, s egyszerre látom magát, azzal a lámpával a kezében. ban a kínai színház ragadja meg legerősebben; hogy nagy román népdalgyűjteményét végül is, elhagyatottan és betegen, New York házrengetegében revideálja. A két motívum úgy egybefolyik nála, úgy kiegészítik egymást ebben a hősies és csodálatos életrajzban, mint egyazon szimfóniának egy- másbakulcsolt, örökre ösz- szefonódó' zenekari szólamai. E szólamok között ott az arab, török, belga, roman népzene hangja, de ott zeng a német, olasz, francia har- moniavilág is. így és csak így válik érthetővé, hogy élete legboldogabb napjainak azokat vallja. amelyeket falun, parasztok között töltött: élete végén Is úgy emlékszik vigsza népdalgyűjtő munkájára. hogy „az az idő, amit ilyen munkával töltöttem, életem legszebb része, nem adnám oda semmi másért.” Romantika ez vajon, Bartók rousseaui romantikája 1943-ban, a második világháború végefelé? S azé a Bartóké, aki Strausstól Schönbergig, Deliustól Ravelig felszívta kora műveltségének, lázának és lüktetésének egész ritmusát? Altatta magát vajon, vagy ner»« tudta meglátni az akkori parasztélet mély nyomorúságát, ellentmondásait, keserves és vak küszködését? Nem: a választ megadja mgga Bartók. A népek testvérréválását akarom szolgálni — írta híres levelében, és kései hitvallása is csak erre a gondolatra tér vissza: a népek testvérré akarnak válni, testvérré fognak válni egy napon! a művész legszebb feladata, hogy e nagy testvéresülést előkészítse, hogy hírnöke legyen a béke eljövendő nagy ünnepnapjának, akkor is, ha tulajdon élete szenvedésbe, magányba, megnem- értettségbe és nyomorba hanyatlik. Eljön az ünnep — hirdette a búcsúzó Bartók Béla, amikor utolsó szerzeményeiben és írásaiban meghirdeti azt az eljövendő ünnepet, a nagy napot, melyen a népek egymásra találnak. Helyet kerestem a lámpának az ágya mellett lévő kis asztalon. Egy pillanatig sem vette le róla a szemét, barátságos mosollyal követte, mintha rég nem látott barátjával találkozott volna. — A belét meg kell nyirni — mondta, közelebb hajolva hozzá. — Nem egészen egyenes. Majd magam viselek rá gondot, értek az ilyesmihez. Elég sokáig dolgoztam ilyen lámpa fényénél, s mily boldogan. S jegyezze meg, hogy mostantól fogva hallani sem akarok arról a szörnyű masináról! — A sápadt sárga fénykörben ült. olyajn keskeny volt, mint egy gyermek, lassan szívta magába, mély lélegzetekkel a dongó, zümmögő nyári éjszakát, mintha megjavult volna a levegő íze, miután az a „pokoli masina” abbahagyta a dorombolást. Ettől az estétől fogvást sosem hiányzott a lámpa Bartók szobájából. Maga viselt rá gondot gyengéden, mindenre kiterjedő szeretettel. Mindig az éjjeli asztalán állott, üvege ragyogott, bele egyenes és fehér volt, tisztelt és dédelgetett jószág volt az a lámpa, az öröm végtelen forrása. Szatmárcseke neve közismert az országos irodalmi körökben. Cseke volt Kölcsey állandó tartózkodási helye ifjúságától egészen haláláig. Innen indult el közéleti szereplésre, s ,tt érte utói a halál is. Szatmárcseke büszkén vallja magáénak Kölcsey emlékét, s így emlékezik rá a fa u népe: „ö a miénk volt”. Mindez indokolttá teszi, hogy az országos Kölcse/- ünnepségek itt megyénkben, s éppen Szatmárcsekén legyenek. A községnek azonban többszörösen is jelentős ez az év. Százötven évvel ezelőtt, 1815 tavaszán telepedett le Kölcsey Csekén, „a puszta, magányos faluban, Szathmárnak végső szélein.” Az első nyár elteltével így ír új lakóhelyéről Kölcsey: „A körny, melyben lakom, el van dugva szem elől, szép, de vad, s felette magányos. Egyfelől a Tisza foly, másfelől a Túr, mely itt amabba szakad, s minket a torkolatban hagy laknunk. Egyfelől nagy erdők körítenek, másfelől nyílás esik, s láthatárainkat a máramaro3i hóbércek határozzák. Nem poétái hely-e édes barátom? Csak az a baj, hogy nekem emberek kellenek, nem lélektelen szépség.” Mi tagadás, küzdelmes élete volt Kölcseynek Csekén: nem értették meg magánéletét, gátolták társa • dalmi harcait. Szatmárcseke mai népe azonban hűségesen őrzi Kölcsey emlékét: Aprily Lajos: Fecskék, őzek, farkasok. A kitűnj költő új kötete — versek helyett — ötven elbeszélést tartalmaz. Aprily eleven élményei. megfigyelései az állatvilág gazdag életébe nyújtanak betekintést. Az elbeszélések értékét, érdekességét hatásos módon fokozzák Szántó Piroska jól sikerült illusztrációi. Darvas József: A legnagyobb magyar falu. Darvas két szociográfiáját — egy 1937-ben született és egy felszabadulás után készült Írását — tartalmazza a kötet. Két Orosházát ismeUgyancsak ettől az estétől fogvást hallgatott éjszakánként az áramfejlesztő. Minden alkatrésze szétszedve, felforgatva hevert. Egynéhány pislákoló petróleum- lámpától eltekintve az egész ház sötét volt. Kényelmetlenségünkért csupán azzal vigasztaltuk magunkat, hogy Bartók boldogon dolgozik a csendben. De ez az öröm sem maradt sokáig zavartalan. Hamarosan felfedezte, hogy a petróleum nem tart ki reggelig a lámpásban, másik lámpára is szüksége volt. Vittünk tehát egy második lámpát is a szobájába. De az nem nyerte meg a tetszését. Sem pedig a többi, amit egymás után hord- tunk elébe a házból. Egy sem volt fogható ahhoz az elsőhöz, amit vaktában választottam ki. Bár míg át- átszalajtott bennünket a szomszédokhoz, hátha tudnának kölcsönözni egy olyan lámpát, amilyen az első volt, én már tisztában voltam azzal, hogy semmilyen lámpa sem hozhatja vissza a meglepetés hirtelen örömét; az a hirtelen varázslat. mely egy múló pillanatra visszaidézte a múlt legszebb ízeit, többé meg nem ismételhető. Mert n jelenben csak annak örült, ami a múltra emlékeztette, de ezek a csalóka tünemények azonnal szétfoszlottak a Jelen valóságának hideg érintésével. Ezek a szegény, törékeny jelképek halálra voltak ítélve szinta* mielőtt testet ölthettek volna, csak a kísértő emlékeket hagyva maguk mögött, amiktől a jelent még nehezebben tudta elviselni. Egyszer. amikor éppen tisztogatta a lámpáját, az elsőt, az egyetlent, mert nem maradhatott meg egyetlen másik sem a szobájában, megszólított. — Ha lenne szíves keríteni nekem egy darab szalonnát, de jó vastagot gondolok, nem olyan papiros vékonyságú ízetlen szeleteket, amiket maguk szalonnának neveznek. Akkor készíthetnék magamnak egy kis vacsorát, megsütném a szalonnát, megpirítanám a kenyeret a lámpásom üveg ja felett, mint akkor szoktam amikor azokban az isten háta megetti falvakban laktam. Ó igen, sokszor ez volt az én vacsorám, mégpedig, igen jó vacsorám. Hoztam a szalonnát, nem ízetlen, papirosvékony szeletekben, hanem ió vastag darabbal, ahogy óhajtotta. Mérhetetlenül örült neki, de nem bízta a nehéz barna papirosba burkolt csomagját a konyhai hűtőszekrényre. hanem kitette a szobája ablakpárkányára Onnan azonban hamarosan eltűnt, s mivel sosem hoz« szóba, csak azt gondolhat-« tam. hogy a vele felkeltett emlékek bizonyára szerezteti neki egy kis békét és firö' met... hQgy amerikai világvárosokSZABOLCSI BENCE Agatha Fassett: A petróleumlámpa*
