Kelet-Magyarország, 1965. szeptember (22. évfolyam, 205-230. szám)
1965-09-26 / 227. szám
SZAKONYI KÁROLY: napon És Árnyékban E rős kátrányszagot árasztott a raktár. Az öntvényekkel telerakott fészerek között fehér zúzottkő út kanyargóit, kifutott a dróthálós kapu alatt és eltűnt a domb mögött. Onnan bukkant elő tizenegy óra tájban a teherautó; a kapu előtt dudált; Laji előbújt a raktár fekete hűvöséből, odaballagott, elfordította a kalantyut és kitárta mindkét kapuszárnyat. A teherautó megugrott; a sofőr alig várta meg, hogy Laji félre lépjen. A fiú ijedt szökkelésén kacagott. Hirtelen lefékezett a raktár előtt, cigarettát tett a szájába és kiszállt a vezetőfülkéből. Nem csukta be az ajtót, hadd szellőzzön a kabin. Erős és forró motorszag terjedt a fényes levegőben. Laji füttyentett, három munkás jött elő a fészerek árnyékából. Tenyérvédőt húztak a kezükre, lecsapták a kocsi oldalát és kezdték lerakni a selejt vasakat. Meleg volt, az öntvények átvették a nap hevét, égettek, mint a forró lábos. — Te is inkább muzsikálnál, mi? — kérdezte a sofőr Lajit. A sofőrnek köny- nyű volt viccelődni, elhúzódott az árnyékba, nekidőlt a vízzel teli benzineshordónak és locsolgatta csuklóját. Cigarettája a szájában, s hogy a füst ne marja a szentét, fejét féloldalt billentette. — Nem tudok és muzsikálni — mondta Laji és nevetett. — Nem-e? Hát micsoda cigány vagy te? Laji a vállát vonogatta és tovább nevetett. Szombat volt, az emberek lassan dolgoztak. Hátukra tapadt az ing, a félmezteleneken meg szürke izzadtság csörgött a nadrágszíjig, ott felitta a szövet és egy idő múltán csípni kezdte a bőrt. Nagy bakancsokat viseltek, nehogy az ötvények kárt tegyenek a lábukban. Rossz volt nézni a forróságban azokat a vastag bőrű bakancsokat. Mindamellett igen jókedélyüek voltak. Viccelődtek; egyik-másik arról beszélt, hogy strandra megy délután, vagy kialusz- sza magát a szoba hűvösében, hadd legyen friss estére a tánchoz, vagy más szórakozáshoz. A sofőr szőke, fiatalember volt, hálószerű trikót viselt és a nap ellen zöld színű szemüveget, melyet most a hűvösön a homlokára tolt. Tetszett neki, hogy amig a többiek dolgoznak a napon, ő a csuklóját hűti az ócska benzineshordó poshadt vizében. Incselkedő kedve támadt. — Akkor hát teknővájó vagy? — kérdezte Lajitól. A fiú a kocsi platóján állt, lihegve adogatta le a vasdarabokat. Poros svájci sapkát hordott fekete, göndör fürtjein. Vékony termetű volt, barna, izzadó bőre olajosnak tetszett a nap fényében. Minden gúnyolódáson csak nevetett. M eg tudnád-e mondani, hogy ki volt az apád? — kérdezte a sofőr.' — Lópatkoló. — Lópatkoló. De azt már nem tudod, hogy hol születtél? — Valahol az országúton. A teherautó sofőrje szerette a sikert, ellódult a benzineshordótól, egy homlokrántással orrára ejtette napszemüvegét és odaballagott a kocsihoz. — Az apád meg éppen patkóit egy gebét, aztán a tűz fölé tartott, attól lettél ilyen kormos? A kerítésen kívül fony- nyadó bodzabokrok zöldelltek az iparvágányig, azon túl domb takarta el a lenti tájat, csak a magasba nőtt salakhegy, és távol a kohók, meg a hűtőtornyok, s köröttük a gyárépületek látszottak. A bodzák közül egy lány tért az útra, megállt a drótkerítés mellett. Barna, karcsú alakját zöld selyemruha fedte, fekete haján megcsúszott a fény. integetett. Mindannyian háttal álltak a lánynak, csak Laji látta meg a kocsi tetejéről. Felegyenesedett, nyújtott karral intett vissza és egyszeriben megfeledkezett az emberekről. A sofőr észrevette az integetést, megfordult. Meglátta a lányt, elismerően füttyentett. Laji nevetett: — Lujza — mondta. — ö a Lujza. Az emberek már ismerték Lujzát, de a sofőr még soha nem látta. Az emberek tudták, hogy Laji szereti Lujaát és mesélt is már arról, hogy feleségül veszi. Bíztatták, mert kedvelték a fiút. A házasságnak egy akadálya volt: a szülők ellenezték. Ahogy Laji emlegeti: „Az én nemzetségem nem szereti az ő nemzetségét”. Lujza bekiáltott: —i Megvárlak! Laji intett, aztán nevetve visszafordult dolgozni. Nagy, nehéz öntvények voltak, száz-százhúsz kilósak, sok vesződséggel járt a lerakodás. És rettenetesen tűzött a nap. Az emberek arcáról rácsöppent a verejték az égett, hámló öntvényekre, s ott egy szempillantás alatt felszáradt. Mikor Laji később felnézett, a sofőrt ott látta a kerítés mellett, háttal feléjük, amint tíz ujjával belecsimpaszkodik a dróthálóba és enyeleg a lánnyal. Lujza meg egy bokor árnyékában ült és kacarászott. Laji lekapta fejéről a fakó, poros sapkát, végigtörölte izzadó arcát, aztán leugrott a kocsiról. Odament a kerítéshez, megállt a sofőr mellett, anélkül, hogy arra ránézett volna, s odaszólt a lánynak. — Eridj haza! A lány nevetése elakadt, húsos ajkát kissé elbigy- gyesztette. Lesütötte a szemét. Lajin még jobban kivert a veríték: — Eridj haza, Lujza! A sofőr elengedte a kerítés dróthálóját, zsebredug- ta a kezét és kissé hintázó testtartással nézte a fiút. Azt mondta: — Hát így kell bánni a hölgyekkel? Lujza lassan felemelkedett a fűről, végigsimított selyemruháján és előbb La- jira, aztán a sofőrre, kicsit elmosolyodott; de aztán megint Lajira tekintett és kihúzta magát. A kocsi mellett álldogáltak az emberek, de nem sürgették a fiút. Laji mégsem akarta húzni az időt, még egyszer ránézett a lányra, aztán visszament a teherautóhoz. Hátul, az ütközőre lépve, felmászott a platóra. Lujza akkor indult el, s mert tudta, hogy Laji is, meg a sofőr is figyelik, illegő, lassú léptekkel távolodott, időnként megrázta hosszú, fekete haját. A teherautó vezetője fü- työrészni kezdett, előre sétált a fészer sarkáig, megállt, felpillantott a kocsira. Laji nem figyelt rá. Akkor abbahagyta a füttyöt, észrevette, hogy nadrágszárára egy bogáncs akadt. Fél lábon állva leszedegette; a bogáncs kis puha tüskéi beletörtek a nadrág szövetébe. Kicsipegette mind, s megint felpillantott a kocsira^ Laji hajlongott, nem figyelt a sofőrre. A sofőr még várt így néhány pillanatig, aztán visszament a vízzel teli benzineshordóhoz, bemártotta jobb kezét, kissé megbillentve rákönyökölt. Folytatta a fütyöré- szést. A sofőr nem szerette, ha beleszólnak a dolgaiba.. Különösen, ha akárki beleszól. A füttyén lehetett érezni, hogy bosszús. A vizet is mind mérgesebben locskolta, majd hirtelen abbahagyta, megkerülte a teherautót; azon a felén, ahol az emberek rakodtak keresett egy árnyékos helyet, kis ideig nézte a munkájukat; megdörzsölte szőke borostás állát. Elnevette magiát: — A legjobban azt szeretem a nőkben, hogy nem tudnak ellenállni. — Egy magas, vörös ember állt hozzá legközelebb, annak magyarázott. — Ha hiszi, ha nem, szakikám, egy sem tud ellenállni. Csak a módokat kell tudni. A vörös ember nem szólt semmit, feltekintett Lajira. A fiú összeszorított foggal dolgozott. A sofőr kiköpött, homlokára lökte napszemüvegét, átballagott a kocsi másik felére. Folytatta: — Elég sok könyvet olvasok. Sok butaság van, persze, de egyszer találtam az egyikben mégis valami okosat. Az volt benne, hogy a gránit, az már igazán kemény anyag, de ha egyazon helyen sokáig hull rá csep- pekben a víz, csak kikezdi. A legtisztább nőre célzott ezzel. Hát nem így van? Tűzött a nap és a raktár szigetelőpapírral borított teteje kátrányszagot árasztott. Ez még elviselhetetlenebbé tette a meleget. — A fenében is!... — mordult bosszúsan a sofőr — én nem veszem a nőket semmibe! — Belerúgott egy kavicsba; a kavics nekirepült a teherautó sárvádőjenek, koppant. Utána csend lett. A sofőr csak azt vette észre, hogy ott áll előtte Laji. Arcáról, válláról szakadt a verejték. — Velem viccelhet — mondta. Nehezen szedte a levegőt. — Velem viccelhet, nem baj, de őt ne bántsa! — Megfordult, elindult a raktár felé. — Hé! — kiáltott utána az egyik ember — hová mégy! A vörös hajú azt mondta: — Ne bándd, hadd menjen. A sofőr hökkenve állt, aztán idegesen felkacagott: — No nézzék! — mondta. — No nézzék!... A vörös hajú felugrott a kocsi platójára. — Fogjátok — morafita —, gyerünk, fogjátok ezt a hengerfejet! Már csak néhány darab volt a kocsin. A sofőr állt egy darabig, elkomorodott, aztán megköpte a tenyerét és odament a három emberhez. — Na, majd segítek. A z egyik, anélkül, hogy hátrafordult volna, elhárította fél kéz- ael. Maga csak menjen innen. Még baja lesz. A sofőr felegyenesedett, elhúzta a száját. Megkerülte a kocsit és beült a kabinba. Délre járt, kegyetlenül perzselt a nap. A sofőr hallotta, amint az emberek egyszerre mondják: — Ho-hopp! — az alkatrész a földre huppant, aztán felhajtották a kocsi oldalát és beakasztották a biztosítóláncot. Várta, hogy ma 34 valamelyik odamegy hozzá, mint máskor és szól: „Mehet, szakikám!” Várt négyöt percig, de senkit nem látott. Szemére ejtette napszemüvegét, becsapta a kocsi ajtaját, benyomta az indítót. Az autó megremegett. Most se jött senki. Káromkodott, rükvercbe kapcsolt. Olyan féktelenül farolt az útra, hogy egy üres ládát szétlapított a hátsó kerekekkel. Amint oldalt kipillantott az ablakon, látta, hogy az emberek a raktár felé mennek és egymást kínálják cigarettával. d Uatíuh'u két oldalán. A Közgazdasági Technikum általános esti tagozatán, a dolgozók iskolájában vagyunk, örök problémaként vetődik fel az idő beosztása. Munkahely, család és iskola között kell azt megosztani; de a barátok, ismerősök, televízió és egyéb szórakozás sem maradhatnak teljesen számításon kívül. Ahogy mélyedünk a problémába, úgy vált a hang is egyre őszintébbre. Egyik legnehezebb helyzetben kétségtelen, hogy a váltakozó műszakban dolgozók vannak. Húszéves, életerős, a munka végét megfogni szerető fiatalember — az ifjúság sajátos problémáit is látva, — magáról beszél: — Olyan családi körülmények közül jövök, hogy a nyolc általánost gyenge eredménnyel tudtam csak elvégezni. Mióta dolgozom, minden erőmet az önművelésre összpontosítom. Az üzemben sem szeretném, hogy munkatársaim dolgozzanak helyettem csak azért, mert én tanulok. Ha délutáni műszakban leszek nem tudom, hogyan járok iskolába? Családanya, aki maga is fizikai munkás, veszi ót a szót: — Míg gyermekeim kisebbek voltak, nem tanulhattam. Most meg már fáradékonyabb vagyok. Az órákon szeretném elsajátítani az anyag egyik részét. Hogyan álltam helyt eddig munkámban? Úgy, hogy panasz ellenem eddig nem volt, sőt jutalomban részesültem. És hogy álltam helyt a tanulásban: Ez már nehezebb dolog, de az első osztályon túl vagyok, és nem hagyom abba. S mi van otthon? A gyerekek iskolások, a férjemmel megosztjuk a munkát. Másik igen súlyos problémát az esti iskolában a bejáró hallgatók helyzete jelenti. Az esetek döntő többségében ők is dolgoznak. Meg kell jegyezni, hogy a falusi fiatalok közül egyre többen jutnak el a továbbtanulás gondolatához, de a falusi ifjúság középiskolai esti oktatása jelenleg csakis a bejárással oldható meg, és így fokozott gonddal kell foglalkozni a problémáikkal. — Persze nemcsak fiatalok járnak már esti iskolába falvaink- ból. Az ő problémájuk abban jelentkezik, hogy a munkahelyen nekik is helyt kell állni, — sokszor ez sem helyben van —. A munka után át kell öltözni, könyveket, iskolai felszereléseket magához venni, és valamilyen járművön eljutni az iskola székhelyére. Ez a jármű 90 %-ban a vonat. A MÁV menetrendje a népgazdaság különböző hatóerőit — köztük a továbbtanulást is — figyelembe véve jó. Azonban mindezek ellenére a kisvonatosok, de a más vonalakról bejárók is kora délután indulnak és késő este érnek haza. Hétköznap tanulásra csak a vonaton marad idő. Elég-e ez ‘vajon négy éven keresztül? Ha innen közelítjük és vizsgáljuk a vidékről bejáró hallgatók gyengébb tanulmányi eredményét, akkor kétségtelen, hogy akarásukat figyelembe kell venni, és gondolkodni kell azon, hogy mik lennének azok a lehetőségek, amivel a jelenleg iskolába járó falusi ifjúság középiskolai tanulmányait könnyíthötnénk, a jövőben pedig szélesíthetnénk. A vidékről bejáró felnőtt tanulók zöme az első órát nem tudja rendszeresen látogató; az utolsó óráról szintén zömmel hamarabb távoznak. Ennek az anyagnak a magyarázat nélküli elsajátítása szintén plusz nehézségekkel jár. Itt merül fel még az órák látogatásának problémája is. Rendeletileg csökkentették a félévenként hiányozható igazolt és igazolatlan órák számát. Tegyük hozzá rögtön, hogy ennek hasznát mind a hallgató, mind az iskola látja. A „vendég hallgatók” így végre válaszút elé kerülnek. És mondjuk meg őszintén, hogy az óra- látogatások terén zömmel a legfiatalabb korosztályok tagjai marasztalhatok el. Sokszor alapos indok nélkül maradnak távol a tanítási órákról. A munkahely jogos és vélt panasza jelentik még azokat a problémákat, amelyek csakis a széles látókörű vezetés és az egyéni problémák humanista elintézésével oldhatók meg egyik oldalról, míg a másik oldalról a becsületes, a szocialista szellemű munkához állás viszi előbbre az ügy kétoldalú igazságos megoldását. Persze az egyéni sorsok, sajátos helyzetek, ezer és egy problémát jelentenek üzemnek, családnak, iskolának. társadalomnak. Es éppen társadalmunk az, amely a legmesszebbmenő humanitást tanúsítja az egyéni sorsok előre ívelő kiteljesedéséhez. Az iskola azt az utat keresi, amely a jelenlegi tananyag programozásában végrehajtható úgy, hogy a hallgatóknak megkönnyítse a tananyag elsajátítását. Ehhez viszont a tanári kar tagjainak alkotó jellegű odaadó akaratára van szükség, hisz a programozott oktatás még most kezd teret hódítani, és a hozzávezető eredményes módszertani kultúra nincs kidolgozva. Ez országos problémaként jelentkezik, és véleményein szerint szakfolyóiratainknak hatékonyabban kellene foglalkozni a felnőttoktatás módszereivel; különös tekintettel a programozott oktatás dolgozók iskoláiban alkalmazható módszereire. A tananyagot a tantervek és a tankönyvek rögzítik. A módszer viszont tanáronként változik és teljesen a tanár módszertani műveltségének és gyakorlatának van alárendelve. Van aki évtizedes jó vagy rossz módszerére támaszkodik, van aki állandóan új módszer, vagy módszerek után kutat. Kétségtelen az utóbbi a haladó, a korszerű, de magában rejtheti a módszertani szabadosságot is. A Művelődésügyi Minisztérium álláspontja a követelményszínt emelése. Ez kettős probléma. Egyik oldalról többet adni a hallgatóknak az új anyag közlése alkalmával, másik oldalról többet kérni számon a hallgatóktól a tanítási órákon. Egyik a tökéletesebb módszerekkel érhető el, a másik a rendszeresebb tanulással, és minimumra csökkentett hiányzási átlaggal. A tantestület egyöntetűen foglalt állást a szemléltető eszközök használatának maximális szintre emelése mellett, bekapcsolva a tv-t, magnót és más modern eszközöket is. Meg kell jegyezni, hogy a szemléltető eszközök feltöltésére, kiegészítésére nagyobb gondot kellene fordítani. a kettős költségvetés talán e tekintetben a legmerevebb. Az anyaiskola költségvetése csak a délelőtti tagozatra van előirányozva — a szemléltető eszközök még itt sem érik el a kívánt szintet — és nem veszi figyelembe a nagylétszámú dolgozó osztályokat. Sigér Imre Arany János utcai építkezés Váczl András rajza 1965. szeptember 26.
