Kelet-Magyarország, 1965. augusztus (22. évfolyam, 180-204. szám)

1965-08-08 / 186. szám

SZENTIVÁNYI KÁLMÁN: Legenda és történelem MARCÓCSY JÓZSEFi JÓKAI VARÁZSA Feltárásra, várnak az író megyei kapcsolatai ŰJRAOLVASTAM egy gyűjteményben Illyés Gyu­la negyvenötös, kádártai ri­portját, amelyben újgazdák panaszolják, hogy a jutási parancsnokság ménese lele­geled a vetéseket. Negyven­ötben földosztó miniszteri biztos voltam Veszprémben. Feltörő forrásként búzgott bennem a múlt. A JUTÁSI ALAKULAT parancsnoka, magas, félka­rú ezredes gyanakodva fo­gadott. Formás beszédet mondtam, hogy megértjük az alakulat ittrekedését — a háború befejezésének örü­lünk — a parasztoknak úgy­sincs igavonójuk, adják ki a lovakat munkára, s akkor etetniük sem kell potyán azokat. Ott volt a tolmács, egy szőrmók ember, falusi csiz­madia, alig tudott többet oroszul, mint jómagam. Be­szédemet igen kurtán „for­dította” az ezredesnek. Az viszont hosszan válaszolt, kiabált velem, mintha vesze­kedne. A csizmadia tépdes­te gyér, ősz bajuszát, s így intézett el engem; — Nem kapsz lovat, el­mehetsz. — Hiszen nem magamnak kéne... — Jobb, ha iszkolsz. A parancsnok a Donnál vesz­tette el a jobbját. Biztos ott voltál te is, mi? Eredj, amíg szépen vagy, öcsém. Milyen pártban vagy te? Megmondtam. A csizma­dia azonban a parasztpártot, holmi keresztény pártnak fordította le, mire az ezredes türelmetlenül legyintett, s annyit még kérdezett: nem pópa volnék? A csizmadia ki tuszkolt. Nyikoláj Kolpakov tolmá­csa4* Pável, szőke ungvári fiú. ő hűségesen elmondta, mit szeretnék. Kolpakov gond­terhelt lett. — A jutási ezredes kicsit nehéz ember. Nem boldo­gulsz vele. S én nem adha­tok utasítást lóügyben, fia- nem tudod mit? Menj el a Második Ukrán Hadsereg parancsnokságára, hátha meghallgatnak. Kaptam autót, Pável lett a kísérőm. A parancsnokság Bécsben volt, egy szállodaépületben. Pável végül is elmaradt va­lahol. engem bevezette«; egy hosszú, egyszerűen be­rendezett terembe. Két tá­bornok volt ott — s egy ezredes tolmácsolt. Pável megölelt, a vállam- ra vert és életrevaló, ügyes embernek nevezett, s olvas­ta hangosan: az volt a pár sorban, hogy a Második Uk­rán Hadsereg parancsnoksá­ga elrendeli, a jutási lo- vakad adják kölcsön a Veszprém megyei újgazdák­Vajtal osztályvezetS mun­kája végeztével, úgy öt óra tájt a hivatálából hazatért, elállt a szava: a házfel­ügyelőnél egy zsineggel jól átkötött és a nevére cím­zett nagy tv-dobfoz várta. A délelőtt visszautasított hatalmas sonka és az ötli­teres demizson lapult ben­ne Vajtai mérhetetlen bosz- szúságára. — Ki hozta a dobozt? — kérdezte, miután már né­mileg lecsillapodott. — Két ismeretlen fiatal­ember — felelte a házfel­ügyelő. — Még csak nyug­tát sem kértek ró­la. — De én tudom, hogy ki küldte! — indulatoskodott Vajtai. — Fel fogpm jelen­teni vesztegetésért. Még ott, a helyszínen, rengeteg újságpapírral ki­tömte a doboz hézagait, hogy kellőképpen rögzítse a tartalmát; vastag spárgával duplán átkötözte a dobozt; megcímezte makacs ügyfe­lének, ráírta: „Törékeny” és — hogy egy pillanatig se maradjon nála az ide­gen jószág — a házfelügye­lő baráti segítségével azon nyomban elcipelte a postá­ra, Kifizette a tetemes nak munkára, akinek a ne­ve ide van írva, az felelős a lovakért. — Hogy el ne felejtsem, távozás előtt, odamutatott az egyik tiszt, s a kipontozott helyre be kellett írnom a nevemet. Mikor Pávai harmadszor olvasta el bizonykodva az értékes papirost, majdnem el is hittem a dolgot, s ő tisz­telettel ejtette ki, hogy az engedély aláírója nem más, mint Malinovszkij marsall. Pável sokkal boldogabb volt nálam, magam abban voltam az úton, a íjutasi al­ezredes úgysem adja ki a lovakat. ANNYf igaz, hogy hi­tetlenkedve nézte az alá­írást és pecsétet, hanem meg is toldotta a parancsot, vagy százötven lóhoz szer­számot is adatott, s kije­lentette, vihetjük a kocsi­kat is, volt ott vagy ötven nagykerekű jármű, már nem kellett az alakulatnak. Gyorsan elhíreltük a me­gyében, hogy lovat adnak köjcsönbs s jöttek a mon­dott napra egészen távoli falvakból is. A községi föld­osztó bizottságoknak adtam át, amennyi jutott. Nem le­hetett ott igazságot tenni, szereztem is halálig feszülő haragosokat, némely küldött­ség későn érkezett, de visz- szavenni újraosztani nem leKitett már. Kocogtak el a kocsik az erdőaljon, akinek az nem jutott, szőrén lo­vagolt... Hamarosan kettes­ben maradtam a félkarú alezredessel. Megkínált vod­kával, kezet fogtunk és el­ment ő is. Legyintett még egyet, értettem: arra gon­dol, ezek ugyan nem hoz­zák vissza a lovakat ebben az életben! Bizonykodtam, s akkor még magam sem tudtam, hogy igaza lesz az alezre­desnek! Zsebemben volt a névsor, — pepita füzetlapok, kacs- karingós aláírásokkal. „Át­vettem két lovat kölcsön — Kovács Pál.” Család és köz­ségnevek kavarogtak ben­nem. Se a félkarú alezredes, se Kolpakov nem kérte el tőlem az okmányokat. Ballagott el a nyár. Ha találkoztam azokkal, akik­nek jutott a ménesből, a báliamra vertek, rám ka­csintgattak és esdekelve kérdezték, ugye nem kell visszaadni ezeket a jószá­gokat? Valamit be kell most val­lanom, mikor augusztus ele­jén megjött az értesítés a félkarú alezredestől. hogy vissza a lovakkal, némi fon­tolgatás után kimentem Berhidára, a szülőfalumba. Többszáz ló, kocsik, szerszá­mok... Hogyan szedjem én össze két nap alatt távoli portóhöltséget, gondosan tárcájába tette a feladóve­vény, és mint aki dolgát jól végezte, segítőkész tár­sával hazaballagott. Másnap reggel makacs ügyfele tevékenységéről és próbálkozásairól jelentést tett a felettesének. — Nyilvánvaló, hogy a vesztegetéshez két fél szük­séges. Az egyik, aki adja, a másik, aki kapja és elfo­gadja — mondta a főnök. — Ez kétségtelen — hagyta helyben Vajtai. — ön nem fogadta el a felajánlott ajándékot. Az ügyfél többszöri kísérlete is hiábavalónak bizonyult. Ez rendben is lenne... — Örülök a véleményé­nek, főnök kartárs — hagy­ta rá ismét Vajtai. — Mégis megérdemel ön egy írásbeli megrovást, mert már az ügyfél első kísérle­tét jelenteni kellett volna... — Nem akartam herce- hucát, és főleg nem akartam a becsületességemmel kér­kedni: Az én lelkiismere­tem tiszta... — magyarázko­dott az osztályvezető. Két nap múlva érte Vaj- tait a legnagyobb meglepe­tés, A tv-dobozt sértetle­falukból, annyi kézből? Re- i"% nytélén vállalkozás — s talán vissza sem hoznák csak úgy üzenetre. A FALUMBAN IS VOLT vagy nyolc ló, két kis mo- kány szürke, éppen apám­nál. Otthon anyámnak be­vallottam a teljes igazságot. Helyeselte amit tettem. így beszélt: — Ezektől fiam? Annyi, mintha a földet akarnád visszavenni! Mit ér a föld. amit osztottak, jószág nél­kül?! Még halódó porodban is átkoznának, ha te magad mennél a lovakért... Küld­jön a parancsnokság, vi­gyék el a szovjet katonák, ha kell nekik... Még apámnak sem mer­tem megemlíteni, hányat ha­rangoztak. Hevertem a szü­lői házban, mint a beteg ma­dár. Forgattam magamban, el kellene menni Malinovsz- kijhoz — többet tudtam már róla, mint a találko­záskor — ő biztosan megér­tene! Elmúlt néhány nap, egyszercsak katonai autó állt meg a ház előtt, Bent az udvarunkon kiabált Pá­vel hadnagy, anyám ugyan tagadta, hogy itthon lennék, dehát a hadnagy ismerte a dörgést, szelíden félretolta anyámat és bejött. Gyanú­san ragyogott a képe! S igen furcsán kezdte: — Jól tetted, hogy el­jöttél Veszprémből... Hű, a jutási alezredes összekapott ám Kolpakovval. Kolpakov szerencsére elérte telefonon a marsallt... Nincs mér sem­mi baj. Gyere! Anyám riadozott. valamt elemózsiát készítgetett, s még a magyarul beszélő szovjet tisztről is azt hitte, tán börtönbe visz! — Gyere már! Megjött az utasítás, írást kapsz, hogy a lovakat nem kell vissza­adni, a Vörös Hadsereg az úigazdáknak ajándékozza... Nálad van a névsor, mi? — Nálam. — Hét akkor gyerünk! Anyám egészen az autóig kísért, az elemózsiás csoma­got is odacsempészte. Veszp­rém felé falatoztunk Pável­lel. HAMAROSAN passzust válthattak a lótulajdonossá lett újgazdák. A régi, negy­venötös, kétnyelvű papirost őrzik az emberek, s hallot­tam már olyan vélekedést, azokat maga Malinovszkij írta alá, hallván az újgaz­dák bajáról. Még senkit se világosítottam fel róla, hogy azt a papirost tulajdon ma­gam írtam alá. Pável had­nagy szerzett rá szovjet pe­csétet is. ...Mindez Illyés Gyula ri­portjának olvastán jutott eszembe a pirosán fénylő negyvenötös évről. nül visszakézbesítette hoz­zá a posta. A címzett nem fogadta el. És amikor az ügyet hi­vatalból tovább vizsgálták, és Radák Elemért felelős­ségre akarták vonni, a ma­kacs ügyfél mindent taga­dott. — Eszem ágában sem volt vesztegetni. Különben sincs erre bizonyíték... — De a doboz, amit kül­dött, bizonyít! — erősítő­dön igaza tudatában Vaj­tai. — Nem én küldtem, ké­rem. Ezért is nem vettem át a postától — tiltakozott Radák. — Elvégre nem fo­gadhatok el olyan csomagot, amely a címemre szól ugyan, de nem tudom az eredetét. Ebben mindenki egyetér­tett. Es nem volt eltérés a te­kintetben sem, hogy a há­lás és makacs ügyfélre sem­miképp sem lehet rábizo­nyítani a vesztegetés vád­ját. — Ne búsuljon, osztály­vezető kartárs! — szólalt meg Radák a felismerés nagy csendjében, a kétség- beesett Vajtaihoz fordulva. — Radák Elemérnek van szíve! Nem fogom önt rá­galmazásért feljelentenie. EBBEN AZ ÉVBEN már éppen 140 esztendeje szü­letett, s 61 éve múlt annak is, hogy meghalt, de ma is népszerűsége teljében áll a legismertebb magyar regény­író: Jókai Mór. Az elmúlt években kü­lönböző népművelési szer­vek, oktatási intézmények, könyvtárak részletes felmé­réseket végeztek a körük­be tartozó dolgozók, tanu­lók olvasottságáról, s vál­tozatlanul a legelső helyen Jókai könyvei állnak. S ez a népszerűség nem korlátozódik Magyarország területére; hiszen a Szov­jetunióban is megjelennek új fordítások, Lengyelor­szágban egy-egy regény szinte kötelező olvasmány számba megy; Németor­szágban, vagy az angol nyelv területén is újabb és újabb kiadósok válnak szükségessé Jókai művei­ből. VARÁZSOS HATÁST említettünk a címben: va­lóban valami ilyesmiről van szó. Az ember termé­szete hajlik a romantikára: s ezt a vágyát Jókai feltét­lenül és teljes mértékben kielégíti. A mai ember épp úgy szereti az ábrándozást, mint a régi: hiszen bár­mennyire is javul sorsa a mindennapok során, mégis vannak benne vágyak, ame­lyek előbbre viszik, tovább hajtják. Ha a történelem érdekli és a múlt nagysá­ga, vagy a tanulságos bu­kások érdeklik, Jókai el­viszi őt a nagy szabadság- harcok helyszínére: a de­kabristák küzdelmeit épp­úgy bemutatja, mint a kar- bonórik, vagy a bécsi diákok elszánt harcát; megismer­jük több nemzet forradal­mi múltját a kuruckort, — sőt a honfoglalás korába is visszavisz Jókai magával ragadó képzelete. Ha az ol­vasó természettudományos érdeklődésű, akkor néhány regényfejezet, vagy egy-egy terjedelmesebb novella ragyo­gó ismertetést ad valamely fizikai, vagy kémiai kísér­letről, csillagászati megfi­gyeléseiről, esetleg a föld és az emberi élet kialaku­lásáról, — s azt is tudjuk, hogy Jókai jóval a szaktu­dósok előtt „felfedezett” egy csillagot a világegyetem tág terében. A mai ember már nem ismeri a régi vi­lág életet és jellemet rom­boló tőzsdei manipulációit: a kapitalizmus szükségsze­rű kísérő jelenségeit. Az „arany” ember élete, Be- rend Iván vállalkozásai le­hetőséget adnak ezek be­mutatására is: romantikus kritikáját, csömörré vált elvágyakozását nemcsak a Senki szigete fejezi ki, ha­nem az a vidék is, „Ahol a pénz nem isten” — mint egy kisebb regényének cí­me jelzi. Nem egy olyan műve van, amelyik a fan­tazmagóriákat kedvelő ol­vasót elégíti ki, amelyekben utópiákat közöl, megdöb­bentően éles elmével meg­álmodott álmokat ír le — térben és időben eltávolod­va korától, hazájától, kon­tinensétől. SZABOLCS-SZATMÁR MEGYÉBEN megfelelő kap­csolatai is voltak Jókainak. Ezekről sem szabad meg­feledkeznünk. Sőt, a visz- szaemlékezés pillanatában arra is fel kellene hívni a figyelmet, hogy ezek a kap­csolatok még feltárásra vár­nak. A kocsordi Tisza-kas- télyban, a csengeri Szuhá- nyi könyvtárban Jókai-le- velek és kéziratok is vol­tak. Vajon nem lehetne még ezeknek a nyomára bukkan­ni? Szamosangyaloson a Domahidyekkel volt kap­csolatban: velük Petőfi köl­tői házigazdája, Teleki Sándor révén érintkezett; együtt is látogattak ide 1876-ban. Ennek a látoga­tásnak eredménye az az anekdota, — mint Molnár József, a kiváló Jókai-ku- tató közli —, amely A csengeri kakas címmel je­lent meg az Üstökösben 1876. szeptember 16-án. Az ekkor tett séták írásbeli emléke: Az Ecsedi-lápban című cikk is, majd pedig a Lőcsei fehér asszony cí­mű regényben találkozunk az itt szerzett benyomások­kal. A képviselő Doma- hidyek már előzőleg is gyakran meséltek Jókainak a képviselőház folyosóin sok szabalcsi-szatmári anekdo­tát, amelyeket rendre meg­írt Jókai. — Néhány év­vel ezelőtt Mátészalkán halt meg egy Domahidy doktor, aki még sokat tudott a csalá­di hagyományokról. Ezeknek is utána lehetne még jár­ni. Más forrásai is voltak Jókainak. Az „Egy magyar nabob megköltése” című jegyzetében a regény ke­letkezéséről elmondja, hogy egy erdélyi útja közben a hosszú utazás alatt felesége, Laborfalvi Róza tájékoztat­ta őt régebbi szabolcsi úti­élményeiről és Józsa Gyu­ri, a heccmester „dinaszta” kópéságairól: ezek nagyré- sze bekerült az 1853—54-ben írt Kárpóthy-regénybe (Egy magyar nábob, Kárpáthy Zoltán). Szintén csak hal­lomásból értesülhetett a Csenger környéki helyzet­ről, a klsgéci—kisszekeres! Haynau-birtokról, mert a valóságnak megfelelő hely­zetrajz és a történelemi eseményekkel egyező tör­ténet olvasható Az új föl- desúr- ban — amely még 1862-beli regény. A kritikai kiadások szerkesztői most már nagyrészt felderítik ezeket a vonatkozásokat, de ezek többnyire nem helyszí­ni kutatások alapján ké­szült jegyzetek, s egyet, s mást még a mi megyénk kutatóinak kell összeszednie. Például a Kárpathy-re- gények mindkét családi fő­szereplője (János úr és Abellinó is) sok jellemvo­nást kölcsönzött Józsa Gyuritól, ettől a valóságo­san létezett személytől. Ez a tiszafüredi földesúr (aki­ről a Borovszky-féle monog­ráfia Heves megyei köte­te részletesen ír, illusztrá­ciók kíséretében), jó vi­szonyban állt a Kótajban és Ibrányban birtokos Ibrá- nyi családdal, amelynek szintén voltak olyan tagjai, akiknek csak a — néha nagyonis dúrva — tréfálko­zásokon járt az eszük, bármennyibe is került, bár­mennyire sértett is egyik­másik heccük. Ennek • a Józsa Gyurinak földije volt Bernáth Gáspár, aki a sza­badságharc után közeli kap­csolatba került Jókaival, s ő tájékoztatta ezekről az esetekről az írót. Józsa ek-' kor már halott volt; el­hunyt az a Keglevich gróf is, aki Józsáék méltó „szín­vonalú” partnereként isme­retes. Az ötvenes-hat vápás években eleinte csak név nélkül közölgette ezeket az adomákat a Vasárnapi Új­ság, meg az Üstökös (nagy­részt Jókai megfogalmazá­sában); később kiírták a kezdőbetűket (J... a; J. Gy); néhány év elteltével aztán a teljes név is szere­pelt, sőt Bernáth egyik kö­tetében maga az ilyen dúr­va tréfa jelzőjeként már a „józsagyuriéda" kitétel használatos. — A már em­lített Egy magyar nábob kezdő fejezete (egy különc 1822-ből) közvetlenül Kótaj környékén játszódik. A megnevezett község, Ke- resztút, nem más mint Kó­taj régi neve. Néhány év­vel ezelőtt még lehetett látni olyan keresztleveleket, amelyben a község nevének mindkét alakja szerepel és ugyanarra a helyre utal. A jelenleg is élő kótaji ha­gyomány szerint az Ibrá- nyi, később Tahy-kastély volt a regénybeli Kárpáthy Jánosé, s az egyik utolsó tulajdonos emlékezete sze­rint nemcsak Józsa Gyuri, hanem maga Jókai is meg­fordult Kótaj vidékén. Ez utóbbi állítás igazolása is még az elkövetkező idők kutatási feladata. — A kótajiak emlékezetében egyébként ma is él a határ­ban még másfél évtizeddel ezelőtt is megvolt Törik- szakad csárda; sőt a Bo­rovszky-féle megyei mo­nográfia még egykorú ké­pét is bemutatja. — A nyíri pajkosok afféle vezére, Józsa Gyuri megjelenik egyébként az 1870—71-ben írt És mégis mozog a föld című Jókai-regény két sze­replőjében: Csollán Berti és Bálvándy báró alakjá­ban. Az utóbbiban már több a Kegievich-reminisz­cencia. De a Mire megvé­nülünk Topándyjának jel­lemrajzához is sokat köl­csönzött Jókai Józsa Gyuri élő alakjából. Az új földesúr megyei vontkozásait — Luby Mar­git és Molnár József gyűj­tése nyomán — közli a nemrég megjelent kritikai kiadás. Föltétlenül érde­mes lenne azonban ezeket a kisgéci, kisszekeresi ha­gyományokat újra, meg új­ra megvizsgálni, feljegyezni — napjainkban is. Hogyan élnek ezek a legutóbbi, majd két évtizeddel ezelőt­ti feljegyzésekhez képest. Ezentúl azonban végére kel­lene járni a valóságos, tárgytörténeti igazságnak is. Néhány évvel ezelőtt még élt Csengerben, a reformá­tus templom tőszomszédsá­gában az a Pongrácz Erzsi néni, aki annak a Pongrácz Gézának volt a leánya, aki az egyik csengeri vásáron ökröket kívánt eladni. Az akkoriban itt lakó Haynau, a szabadságharc véres ke­zű letörője, szintén kiment a vásárra, s megnézte az állatok árát; mire Pong- ráncz, azzal a felkiáltással, hogy „hazaárulónak se- hogyse adja”, még szembe is köpte a generálist. Igaz, hogy azonnal nyakába szed­te lábait: előbb az Ecsedi- lápban bujdosott, majd Garibaldi seregéig vitt az útja, — s csak jóval később került vissza Magyarország­ra. Ez a lánya 97 éves volt, amikor 1956-ban meghalt. — Az is nagyon jól kifejezi a nép megvetését és gyűlö­letét Haynauval szemben, ahogy azt mondták el Luby Margitnak és Molnár Jó­zsefnek a nemrég még élt idősebbek, hogy milyen fé­lelemben éltek Haynauék a kisgéci kastélyban. A ha­gyomány szerint a sok átok úgy fogamzott meg, hogy a táborszernagy leánya any- nyira szőrös lett, hogy nem tudott társaságba menni a hajdani „hiéna” pedig csak szürkületkor járt ki, hogy ne találkozzon az em­berekkel. AZOKAT A HAGYOMÁ­NYOKAT is össze kellene gyűjteni, s érdekes lenne megvizsgálni, hogy a Sze­retve mind a vérpadig cí­mű regény elején leírt ku- ruckori hadltett, a tisza- becsi átkelés helyrajzi le­írása, megelevenítése meny­nyire fejezi ki a tárgyi va­lóságot (A rongyos gárda című fejezetben). Tudtom­mal ezzel sem foglalkozott még senki. S vajon hon­nan került az És mégis mozog a föld című regény­be Pátyod neve — már 1871-ben: mint a világ vé­gét emlegeti ezt á falut. És vajon tudják-e a tarpaiak, hogy róluk is írt Jókai. Amikor az Osztrák—Magyar Monarchia írásban és Kép­ben című sorozatban a Tisza menti élet című rajzát mutatja be a magyarországi II. és III. kötetben, akkor nemcsak a bezdédi nagy pálinkafőző gyárról beszél, meg Varsány község ketté- szakításót említi meg, ha­nem ezt is írja: „Tarpán sok szilva terem, aztán meg kormosalma; meg ször­nyű savanyú bor, melyet ollóval kell elvágni, ha megnyúlósodik.” Ezt majd­nem száz éve írta Jókai; azóta már biztosan jobb a tarpai bor is. De ezt is be kellene bizonyítani...

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom