Kelet-Magyarország, 1965. augusztus (22. évfolyam, 180-204. szám)

1965-08-29 / 203. szám

3EgftjrY^V3B®3PO]LC S A századforduló nagy íróegyéniségei egy kötetben “ Meg sent ísnesmiSni a* új elnököt — mondta a legöregebb. A többiek bólogattak. — Sándor más volt. Szakajtóba hajtogatták az ennivalót, Kalán András pedig intett a kölyöknek, s pénzt nyújtott feléje. A kölyök fogta az üveget, meg a húszast és elporoszkált az úton, mely zöld akácbokrok mögé vezetett. S azokon túl messze, a kocsmáig. — Sándorral ki lehetett jönni. Szót értett az em­berrel. Éva — Kalán András egyszem leánya — felállt: — Láttam. Jóképű. 'lem olyan suttyóféle, mint az itteniek. —• A derekad töröm le.. f A lány a diófa alatt ült le, kissé messzebb a fér­fiaktól, mintha nem is hoz­zájuk tartozna, és az al­mafákat nézte. Miért éppen ilyenkor vi­rágzanak? — gondolta. Fa- gyosszentek előtt. Mintha incselkednének a borzas idővel, mely hetek óta nem engecti ki kaptárjukból a méheket. A fák alatt fehér szirom­lepkéket söprögetett a szél. Az ágak — még megannyi virágkoszorú — dacosan hajladoztak, alattuk sunyí- tott a hűvös, hofnokos föld. — Sánjlor nem záratta be a borospincét. Ettől meg szomjan is dögölhetne az emberfia. Az asszonyok kissé távo­labb ültek, oldalt, a major naposabb falának dőlve. — Ettől még krajcárt sem láttunk... — Emlékeztek? Sándor minded nyolcadikén előleget osztott! Fejük fölött félsarkából kifordult padlásajtó lógott a levegőben. Nyikorgóit. A szél bele-beleákaszkodott, s ilyenkor meglibbent, mint­ha repülni akarna, akár egy kiterjesztett szárnyú, hatal­mas varjú. — És nem Moszkvicsról dirigált. Beszélt az ember­rel, nemcsak elsuhant az úton.. — Bezzeg a vezetőség most is kapja a fizetést! Megérkezett a kölyök, Kalán Hon legelső apátián fia. Lihegett kissé, mikor átadta az üveget Kalán Andrásnak, aztán leült a fal mellé. — Mi van az ügyeddel? — kérdezte az ötödik férfi, aki addig meg sem szólalt. — Mi közöd hozzá? — mordult rá Kalán András, és a legöregebbet is meg­előzve, hosszút húzott a pálinkából. — Azelőtt nem abaigat- ták az embért az alméslá- dákkal sem — mondta ma­ga elé két kortylntás kö­KUN ISTVÁN: Kalánok ■r-rá. ' -■: i ■ • zött Kalán István, — mégis visszaadta ki-ki a tsz-ét. Éva a raktár elé sietett, felvett egy öl venyigét, s indult vissza, a diöla alá. Mikor a férfiak elébe ért, megkérdezte: — Nem gondolják, hogy dolgozni kéne? — Nagyobb pofád van, mint anyádnak. A fánál elővette metsző­ollóját, és vagdalta a vesz- szők korhadt részeit. — Nincs cserepes tanyám — gajdolta a károgó pad­lásajtó alatt Kalán István. — Már sincs? — Nevet­tek. A kölyök ismét elindult az üveggel. ★ Délre járt. Az útról Moszkvics ka­nyarodott a major mellé, s a raktár előtt állt meg, a venyigerakásnál. Az elnök és a gazdász pillanatig még a kocsiban maradtak. — Ez az a híres nemzet­ség — mondta a gazdász. Elballagtak az emberek előtt, köszöntek, amazok visszabólogattak, de ültek továbbra is. Egyedül Kalán István nem köszönt, mert a falnak dőlve aludt. Ar­cát, vasutasforma sapkáját a szél porral borította be, s úgy nézett ki, mint ho­mokkőből faragott szobor, mely ott ül negyven éve. A diófa mellett halad­tak. Kalán Éva felállt, kö­szönt nekik, és követte őket a dombra. Az elnöknek fekete haja volt, hullámos, alatta bo­zontos szemöldök és kék, égszínű szem. Fiatalnak látszott. ’ • — Ezt a szőlőt a Berta- lan-tagban lévővel együtt telepítettük — mondta a gazdász. —. A .Kalánok mű­velték. Sok kipusztult, ezért amonnan is kiszedetem, s megpróbáljuk itt tömöríteni. — Kevés lesz — szólalt meg a hátuk mögött Éva. — Tízezer vessző kéne még. Az elnök csodálkozva rá­pillantott. A lány elpirult, és odébbment néhány lé­péssel. Az almafákat nézegették. Néhány pillanatra jobban kibújt a szürkeségből a nap is, szokatlanul narancsszínű sugaraival megtarkította az ágak virágfüzéreit. — Ez kellene — szólt a gazdász. — Kidöngenének az öreg Suhajda méhei is. Lenne termés. Bő, sok. Az elnök jegyezgetett egy noteszbe, azután visszatér­tek az emberekhez. A padlásajtót éppen el­kapta egy dühös szélroham, s libegtette, ráncigálla. Az elnök fölnézett, s visszahő­költ a röpködő ajtótól. — Ügy dolgozunk, mint tavaly, emberek? — kérdez­te a gazdász. Csönd fogadta szavait, a lengő ajtó is elcsitult. Kalán András fölállt. — Nincs kedvünk. Amíg nem tudjuk, mi lesz. — Hogy-hogy mi lesz? — Az én ügyemmel. Amiért szerdán bementem az irodára. — Most ezért nincs ked­vük? Máskor miért nincs? — Maga könnyen gúnyo­lódik. Hej, de nehéz,,de nehéz! — gondolta az elnök. Megjelent előtte az öreg Suhajda ráncos, törődött arca. Az esti vezetőségi ülésen, amikor halkan meg­szólalt, eldöntött minden vitát: — A borospincéi* törte fel. Még ha éhes lett volna, s kenyérért. . . De bor nél­kül megél az ember. Erre már mondták az em­berek noszogatás nélkül: — Menjen csak be! — Ráfér az a négy hó­nap!-— Ügyse dolgozik. Mind­egy neki, hogy nyáron vagy télen üli le, nem igaz? Most mondja a döntést szemébe? Ügy, egyszerűen, durván? Hogy ráfér. A mun­kákat pedig nélküle is el­végzi valahogy a tagság, így mondja? Ellenségek lesznek az emberek. Itt mind. Pedig nem ellensé­gek ők. Vagy tanácsoljon valamit, s úgy bújtassa el, finoman? — Szóljon már valamit elnök elvtárs! — biztatta gúnyosan Kalán András. Az elnök arcát elöntötte a forróság. Vártvtníg csilla­podik. A Ipg&tégBÖb^ KfJán fel­. állt. Ő a láff&feaíiabb. — "Neni/ír— mgödfa krá- kogvd HZ' elnök. “bNem ké­rünk magának halasztást. — Ehendöglik a család! — bődült el Kalán András, mint aki a habozásból már várta, tudta a döntést. A legöregebb eléje lépett, s megfogta a karját. Az elnök köszönt, , sar- konfordult. Porzott az út utánuk, s a por — mint sűrű, fojtó köd — a bokrok felé szállt. Az­tán a szél megragadta az egész gomolyagot, s vitte, cibálta. A diófa mellett el­sodorta, a domb mögé, messze, a semmibe. A minden korábbit felül­múló, az anyagterjedelmet, a marxista rendszerezést, elemzést és összefog­lalást tekintve pedig a magyar irodalomtör­ténetek sorában példa nélkül álló vállalkozásnak immár ötödik kötete látott napvi­lágot. Tizenöt évet ölel fel: az új magyar irodalom ki­bontakozásáét. Amíg az elő­ző — a negyedik kötet — az 1849—1905 közti irodalom alapjelenségeként határozta meg a társadalmi kérdések háttérbe szorítását, addig a mostani — az időszakhoz hűen — az irodalom érzé­keny reagálását méltatja a kor létfontosságú problémái iránt. Megoldásra váró tár­sadalmi és nemzeti kérdé­sek, az első világháború, majd a forradalmak töltik meg a közéletet; kibontako­zik a harc az ország átala­kításáért. A magyar irodalom törté­nete 1905-től 1919-ig c. kö­tetet szerkesztette Szabolcsi Miklós. írták: Bodnár György, Czine Mihály, Fe- renczí László, Ilanák Péter, József Farkas, Kiss Ferenc, Komlós Aladár, Osváth Bé­la, Rába György, Szabolcsi Miklós, Ungvári Tamás, Var­ga József, Vargha Kálmán. E másfél évtized Irodal­mát elemezve a mű szer­zői — igen helyesen — a központba az új irodalmi törekvéseknek otthont és műhelyt biztosító Nyugat című folyóiratot állítják. Összegezik a kor kritikai áramlatait, majd több mint négyszáz lapon megrajzol­ják a századelő nagy író­egyéniségeinek, Ady Endre, Móricz Zsigmond, Kaffka, Margit, Babits Mihály, Ju­hász Gyula, Kosztolányi Dezső, .Tóth Árpád, Karinthy Frigyes, Krúdy Gyula. Ter- sánszky Józsi Jenő és Füst Milán portréit. Az irodalomtörténészek természetesen foglalkoznak a kor egyéb áramlataival is. A konzervatív irodalom erői kezében a hivatalos hatalom és mellettük tevé­kenykednek a jobboldali radikalizmus hívei. Széles körű közönséghatást érnek el a polgári liberális esz- meiségű írók. Mindamellett kibontakozóban van a szo­cialista irodalom. Kezdetei­vel, valamint a magyar avantgarde törekvésekkel és a forradalmak irodalmával önálló fejezet foglalkozik, első ízben ilyen részletes­séggel. A korszaknyitó: Ady fel­lépése publicisztikai reme­keivel és az „Uj versek­kel, Ady ekkor a Budapesti Napló szerkesztőségében dol­gozik. Itt és az Osváth Ernő szerkesztésében megjelenő Figyelőben, a Nyugat leg­jelentősebb előfutárában szinte egyszerre jelenteti meg két hasonló gondolat­körű nagy írását. A nacio­nalizmus alkotmányát, il­letve az Ismeretlen Korvin- kódex margójára című val­lomását. Mindkét cikkben az igaz patrióta hazája iránti féltése szólal meg. „A nacionalizmus: dühödt hazafiság — írja A naciona­lizmus alkonyá-ban máig helytállóan. — De még az sem. A patrióta nevet ugyan sokszor kompromittálták már, de még mindig szen- tebb fogalom köpenye, hogy- sem a nacionalizmust föd­hesse. A nacionalizmus nem hazafiság. A hazafiság vala­mi olyan sine qua nonja az embernek és a társada­lomnak, hogy még fogalom­má sem kell sűríteni, s szót sem keresni hozzá. A közös kultúrában, s közös társa­dalmi munkában álló becsü­letes, munkásemberek mind azok. Hazafiak, ha úgy tet­szik. Aki ellensége a ha­ladásnak, a jobbra törésnek, az emberi szellem feltétlen szabadságának, hazaáruló, ha örökösen nem is tesz egyebet, mint a nemzeti himnuszt énekli.” Ady számos cikkben kom­mentálta az 1905-ös orosz Samuel Becket első film­jét, amelynek címe egysze­rűen csak „Film”, főszerep­lője pedig Buster Keaton, a 26. velencei fesztiválon mu­tatják be. „Mezítláb a parkban’’ címmel két esztendeje nagy sikerrel játszanak egy szín­darabot a New York-i Broadway*n Neil Simon darabját most filmre viszik. Robert Youngson a Met- ro-Goldwyn-Mayer filmgyár számára elkészítette a Lau­forradalom híreit, de az „Uj versek”, „A magyar Ugaron” című ciklusának költeményei is ebben a vi­haros esztendőben íródtak. A fiatalok szervezői: Osváth Ernő és Fenyő Miksa oko­san irányították a figyelmet Ady új költeményeire... A kötet a kritikus arcké­pek sorában különösen Igno­tus, Osváth Ernő, Hatvány Lajos, Fenyő Miksa, Schöpf- lin Aladár, Horváth János és Szabó Ervin eszmevilágá­nak elemzésében nyújt ki­válót. Mindenekelőtt megra­gadó Osváth értékelése. E nagyhírű kritikus munkás­ságáról találóan állapítja meg: ..Legértékesebb kriti­kai műve... nem összes írásai, hanem a Nyugat húsz évfolyama.” Ugyancsak fi­gyelmet érdemel a század eleji drámáról készült átte­kintés: ez a csaknem har­minc lap a hiányzó dráma­történetet igyekszik pótolni a szóban lévő időszakról, Bartha Lajos, Gárdonyi Gé­za mellett olyan kevésbé is­mert életutakat elemezve, mint Lengyel Menyhérté, Bíró Lajosé, Szomory De­zsőé, Hevesi Sándoré, Her­ceg Ferencé és Molnár Fe­rencé... Gazdag tény- és adattár egészíti ki a kötetet, vala­mennyi fejezet végén pedig útbaigazító bibliográfia, s szakirodalmi válogatás nyújt segítséget a kutatóknak, pe­dagógusoknak, egyetemi és főiskolai hallgatóknak és mindazoknak, akik a mar­xista irodalmi közgondolko­dás kialakításán munkál­kodnak. (Akadémia Könyv­kiadó). rel és Hardy (Stan és Pan) filmek legmulatságosabb jeleneteiből készült antoló­giát. Mel Ferrer szatirikus fil­met akar forgatni a hideg­háborúról. Elflo Cravo Peixolo, Gu­nabara (Rio de Janeiro) ál­lam idegenforgalmi hivata­lának főtitkára bejelentette, hogy 16 ország fogadta el a meghívást az első Rio de Janeiro-i nemzetközi film- fesztiválra, amit szeptem­berben tartanak meg. Filmkrónika FÖLDES GYÖRGY: Gavallér hölgy Piroska kissé moletten, gesztenyebarnán és immár harminc évesen, tizenkét esztendő óta tölti ki a vál­lalatnál a bérjegyzékek rub­rikáit. A mamával lakik Pest környéki kertes, családi házukban s tulajdonképpen semmi gondja sincs, csak éppen nem talált még olyan férfira, aki az anyakönyv- vezetőhöz vezette volna. Nemrég baráti beszélgeté­sünk közben, így ecsetelte Piroska a helyzetet: — Nem mentem még férjhez, de nekem nem is sürgős, — mondta egy ki­csit bánatosan, s egy kicsit büszkén is. — Vagy nekem nem felelt meg a fiú, vagy én nem tetszettem neki. És ha már nagyjából stimmelt is az ügy rendszerint közbe­jött valami... — Ilyen az élet — mond­tam, mert valóban ilyen is ritkán „stimmel” minden. Piroska egyetértett velem, de nem kesergett, inkább vidáman végezte munkáját a bérelszámolóban. Egy napon még vidámab­ban végezte: tizenkettes to­tótalálata vidította fel, az átlagosnál nagyobb mérték­ben. — Képzelje, tizenkét ta­lálatom van a totón — lel­kendezett boldogan, s a nyakamba borult örömében. Aztán elmondta a hivatal­ban, ahol mindenki az ő nyakába borult, ki örömé­ben, ki irigységében, de Pi­roska ezzel mit sem törő­dött: meghívta az egész bér­elszámolót ünnepi bankett­re, egy divatos kiskocsmá­ba. Nagy volt a vígság: ki­lencvenhatezer forint nem kis pénz — mondogatták a kollégák egymás között, s bár Piroska szemérmesen hallgatott a nyeremény ösz- szegéről, mindenki tudta, hogy azon a héten a tizen­két találatra kilencvenhat­ezer forintot fizetett a totó. Csak ezen az egyetlen es­tén kétezer forintot költött el Piroska, aki valósággal beleszépült a nyereménybe. Annyira beleszépült, hogy Menyhért, akit a hivatalban csak Menyusnak becézlek, s egyébként a társvállalat főkönyvelője, hirtelen felfi­gyelt Piroskára, noha ko­rábban a szimpla és udva­rias jónapoton kívül nem méltatta figyelmre a lányt. Menyus most már kezétcsó- kolommal köszönt és dél­után ötkor egyre gyakrab­ban megvárta Piroskát. Sőt megvárta reggel is, ami érthető, hiszen alig rövid utcányira lakott a lánytól, amit eddig Menyus csodá­latosképpen sohasem vett észre. Piroska az egyik délután, útban hazafelé így szólt Menyushoz: — Mondja meg nekem Menyus, van női egyenjogú­ság, vagy nincs? —- Most már van, igenis van! —• erős! tgette Meny­hért, némileg dadogva, ami­közben azon elmélkedett, hogy vajon mi célja lehet Piroskának ezzel a szokat­lan kérdéssel. — No ha van egyenjogú­ság — mondta Piroska, — akkor én magát most meg­hívom a cukrászdába egy­két Hubertusra. És mivel Piroska nemcsak női egyerijogúsággal bírt már, hanem a totón nyert rengeteg pénzzel is rendelke­zett, gyakran meghívta Me- nyust hivatalba menet és hivatalból jövet, egy-egy rumra, feketére, sőt olykor egy pohár ginre is. Estén­ként Piroska szerezte be a színházjegyeket, Piroska fi­zette a vacsorákat, és ő egyenlítette ki szombat es­ténként is a mulatóhelyeken fogyasztott ételek és italok tetemes számláit. Különösen hangzik, de Me­nyus alig néhány hét alatt egyre Szebbnek látta Piros­kát, amiben a pletyka sze­rint, a totónyeremény ját­szott jelentős szerepet. De csak a rosszmáj úak illették Menyust számítónak, vagy hozományvadásznak és csak azok hangoztatták, hogy Pi­roska kilencvenhatezer fo­rintja hatott a fiú lírai lel- kületére. Egy konyakban dús nyári este után, Piroskáéi! kertes, háza előtt, italtól és szere­lemtől mámorosán búcsúzott Menyus Piroskától: — Imádlak Piriként — li­hegte most tegezve először a lányt, majd félénken átölelte s megcsókolta a homloka kellős közepét. Megcsókolta egyszer, kétszer, háromszor, aztán többször is. Már nem­csak a homlokán... Amikor Menyus érezte, hogy heves és meg-megújuló rohamait Piroska nemcsak tűri, hanem viszonozza is, azonnyomban, ott a zöld ke­rítés előtt, a holdvilágos éj­szakán megkérte a lány kezét. Mit is szólhatott volna ak­kor szegény Piroska! Meg­remegett a boldogságtól, be­szaladt a kiskapun, egy pil­lanatra szembefordult a fiú­val és így susogta lágyan, szerelmesen; Majd holnap megbeszéljük a részleteket, drága Menyuskám! Aludjon jól. így mondta szerényen, halkan. Mert a lányok nem tegezik mindjárt vissza h fiúkat. Csak valamivel ké­sőbb... Másnap meg is beszélték: két hét múlva esküvő, Me­nyus Piroskáékhoz költözik, a mama is örül, hiszen Jől elférnek hárman majd a kétszobás, tágas kerti lak­ban. Nem merném nyugodt lé­lekkel állítani, hogy Menyus kiszámította volna mennyit költött el Piroska a kilenc­venhatezerből, vagy arra gondolt volna, hogy még legalább hetvenezer forintja maradt a lánynak. De az kétségtelen, hogy baráti kö­rében jónéhányszor szép és bíztató tervekről beszélt: majd a tavasszal vesz egy Wartburgot, hadd legyen min furikázni szombaton­ként Piroskával a Balaton­hoz. De ha Menyus nem is Volt olyan anyagias, hogy kicsi­nyes számítgatásokkal fog­lalkozott volna, annál inkább részletes számításokkal ör­vendeztetett meg engem Pi­roska, amikoi -.smertette ve­lem a hadihelyzetet. — Huszonötezer forintot költöttem el eddig szórako­zásra, kozmetikára, ruhákra és egyebekr j *- magyarázta szomorúan, kifetiyelvel küsz­ködve. , — Nem kell izgulnia Pi­riké, maradt még elég! — nyugtattam a lányt és óva intettem attól, hogy eddigi könnyelműségével tovaDb szórja a totón nyert ezrese­ket. Figyelmeztettem, hogy ha továbbra is úgy herdálja a pénzt, mint eddig, hama­rosan elúszik a kilencven­hatezres totónyeremény. Az utolsó fillérig,.. — Már késő — felelte Piroska atyai intelmeimre, s bánatos szeméből megered­tek a könnyek. — Egyetlen fillérem sincs már... Piroska telesírva a zseb­kendőjét és az én két vál­lalhat, majd arra kért. sze­rezzek neki kétezer forint kölcsönt, hogy megtarthas­sák az esküvőt, mert a lát­szatot továbbra is fenn kell tartani. Hiba volt azt hinni, hogy Piroska végzetes könnyel­műségével rövid néhány hó­nap alatt kilencvenhatezer forintot költött el. Pontosan csak huszonötöt költött! Csak ennyit nyert ugyanis a tizenkét találattal. — Én sohasem mondtam — szipogott Piroska —, hogy kilencvenhatezret nyertem. Ezt csak a kartár­sak mondták a vállalatnál...1 A derék lány ugyanis egy héttel előbb nyerte a hu­szonötezer forintot, de né­hány napig elhallgatta, majd éppen akkor jelentette be a tizenkét találatot, amikor már a következő heti kilenc­venhatezer forintos nyere­ményt fizette a totó. Megértő lélek vagyok, megszereztem a kölcsönt, Piroska megtarthatta a lát­szatot éé az esküvőt is. De hogy miből fog majd Me­nyus a tavasszal Wartburgot venni, arról halvány fogal­mam sincs.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom