Kelet-Magyarország, 1965. július (22. évfolyam, 153-179. szám)

1965-07-04 / 156. szám

J\ inive bástyafokain egy borús reggelen tarka bőrruhába öltözött, csúcsos, egészen új szabású bőrsapkás hirdetők jelentek meg. A nép természetesen mindenfelől köréjük sereglett. Harsogott a városban akkor divatossá lett tökduda. Az írnokok azt állították róla, hogy ez már valóban a legtökéletesebb zeneszerszám, amelyet ember valaha készíthet. Hangja, mint a torokbeteg tehéné. Dehát mi más célja lehetne a hangszernek, mint összecsődíteni a lakosságot. Negyedóra múlva ott tolongott a hirdetők körül Ninive apraja nagyja. És azok fennhangon kiáltották ki a város tizenegy megerősített pontján a tudnivalókat.

— Asszir férfiak! — így kezdődött a szózat.

— A hatalmas és legyőzhetetlen Szinszariszkun király közli veletek, hogy a tegnapi napon megsz/iletett régen várt gyermeke, az ugyancsak hatalmas és legyőzhetetlen Tu- kultiapil-eszarra, a bölcs, a fenyességes és íölülmúlhatat- lan!

A férfiak leborultak. Végtelen nyugalom és boldogság szállta meg e pillanatban minden asszir lelkét. A trón öröklése biztosítva van hát. Csak a város kapujánál köpött ki az ott felállított nagy ketrecből egy elvadult, eszelős alak. Samas volt ez, Lagos egykori fejedelme, aki két évvel ezelőtt esett fogságba. Leírhatatlan átkokat

szórt az újszülött fejére. Amióta ketrecben ül, a köz- gúny minden szenvedése osztályrészéül jutott. A gyerekek versenyt köptek rá, a férfiak szurkálták és még a nők is szennyvízzel locsollak, ha Volt rá idejük. Ki vetne az ilyen alakra ügyet? A kikiáltók folytatták:

— A nagy kix'ály ebből az atkalomból ekképpen határozott: úgy kívánja a királyfit neveltetni, hogy az fogékony- nyá váljék minden szépre és jóra. Szeresse a művészeteket, gyűlölje a szolgalelkuséget, a durvaságot és az önkényt. Éppen ezért új központi palotát építtet a királyfi részére a Tigris-folyam partján, a Nagy Gyümölcsöskert narancs- ligetében!

— Az a föld az enyém! — harsogott egy hang a délnyugati kettes bástyátoknál. Marduxumuszur, az oda kirendelt katonák tizedesparancsnoka pajzsával azon nyomban szétzúzta a vakmerő közbeszóló nemesember fejét, a jelenlevők általános helyeslésétől kísérve.

■— Hogy a jog, a kultúra, a demokratikus érzelem költözzék már serdületlen korában a kis királyfi leikébe, Szinszariszkun király a továbbiakban közli: az új palota köré egy sor kisebb palotát kell építeni. Mindegyik palota a művészet egy-egy ágának hajléka leszen. Minden művész az asszir birodalom területéről jóllakhat ott kedvére, de ennek ellenében tartsa majd legszentebb feladatának az új palotában való szakadatlan, alkotó tevékenységet. A király nem szab határt a művészi alkotásnak Csak közli, hogy nem lát nemesebb és lelkesítőbb célt művészember számára, mint részt vállalni a birodalom majdani urának megne- mesítésében és dics Asszírok, létezhet boídogilóbb ennél?

TV em* —■ kfSJtottáfc egyemberként a niniveiek.

— Kuss! ■— mondták ekkor a kikiáltók. — Ez csak szónoki kérdés volt nagy urunk részéről, 4 véleményeteket tartsátok meg magatoknak! Egyszóval. A legyőzhetetlen, legnagyobb uralkodó, isten kegyeltje, fítinszariszkun ezennel megpa^xncsolja minden művésznek, hogy még a holnapi napon járuljon legfényesebb színe elé. ö maga akar szemlét tartani felettük, mielőtt kiadná a tervezést a palotákra. Áldás legnagyobb fejére.

— Áldás! — kiáltották egy- e érként a niniveiek. Csak egyetlen egy kiáltotta: „Átok!" Samas volt, Lagas egykori fejedelme, a ketrecben. De ki vet ilyen senkiházira ügyet?

Másnap a palotát környező

1965. július 4.

széles térséget ellepte a *•- kaság.

— Mi az, ennyi művész él birodalmunkban? — kérdezte a király kedves bölcsét, az öreg Ikkatumot.

— Nem éppen — felelte az.

— De fia arról van szó, hogy valaki palotában élhessen, gond nélkül tömhesse a ben- dőjét és cserébe csak a királyfit kell dicsérnie, erre sokan kaphatók.

— Jöjjenek hát sorra? — mondta kedvetlenül a király. Tervétől már nem akart elállni, ahhoz meg lusta volt, hogy válogasson.

— íme, a küllők! — monda kisvártatva Ikkatum, és a tróntermet egyszeriben megtöltötte egy anyagtáblácskákkal felszex'elt, sisere- had. Szinszariszkun király undorral nézte, hogyan veszekszenek, lökdösődnek még magas színe előtt is. Meglátott köztük egyet, aki nem vett részt a hemzsegésben.

— Mi lesz a te feladatod? —.. kérdé ettől.

— Szépeket írni! — kiáltott csillagó szemekkel az ifjú.

— És mi a szép?

— Szép a nép. A természet. Az élet.

jyi arduxumuszur tizedes nem is várt parancsra, csak pajzsával egycsapásra szétloccsintotta a vakmerő koponyáját.

— Mi a szép? — kérdé ismét az uralkodó, most már egy hangoskodótói.

— Szép a te fiad, a leghő- sebb és legfényesebb Tukulti- apil-eszarra, áldott legyen az ő neve mindörökké ámen.

— Jól feleltél — mondá ekkor az uralkodó. — Te leszel ezentúl a költők parancsnoka. Bölcs, számold meg, hányán vannak és építtess palotát, hogy mind kényelmesen zenghesse fiam tetteit.

— De szólj, ó, legnagyobb, gyermekednek milyen tettei vannak? — kérdezte egy sápadt, buta képű költő.

— Hülye! — mondta ekkor a király. — Neked valóságos tettek kellenek ahhoz, hogy zenghessed őket? Ilyen nézetekkel te nem jöhetsz be » palotába! Örökös rabszolgaságra veled! És gyerünk a következőkkel.

A szobrászok jöttek. Okulva a tapasztalatokon, az uralkodó most már a legszemte- leliebbet szólította meg.

— Milyen terveid vannak?

— Köbe vésem fiad legfé- nyességesebb, büszke ábrázatát.

— Fiam most éppen a térdemig ér. Mekkora lösz hát a szobor?

— Akár a legmagasabb jegenye.

— Fiam kicsiny, mint már említéxTX. Még bőgni tud csak. Mit tesz hát majd a szobron?

— Bátor tekintettel előre néz, egyik kezében kard, másikban mérleg.

— Jól van — szólt büszkén a királyi atya — és ti itt, több faragcsálok, mit szóitok ehhez#

— Helyeseljük. Mi ia ezt akarjuk! — zúgta a kórus.

A népszónokok követheztek. Ezeknél csak utasításra voit szükség.

— Olyan hévvel beszéljetek fiam tetteiről, mint Démosz- thenész!

— De uram! — kiáltott egy kövér, kopasz népszónok. — Hogyan vegyünk példát róla, amikor ő csak kétszázötven év múlva fog megszületni?

— Ez a ti dolgotok, és különben sem szeretem, ha valaki közbeszól, ez az én előjogom — mondta a király, aki igen unta már a játékot.

— Jöjjenek a továbbiak.

És elhaladtak előtte az. építészek, az edényfestők, a ze- neszerzxik, az előadóművészek (akik egyben szóba hozták rossz javadalmazásukat), a táncosok és a szakácso’» mert akkoriban még a főzés is művészetnek számított. Különösen az építészek fogadkoztak, hogy a rabszolgák életét nem kímélve emelnek majd kéjlakot, mauzóleumot, palotát tu- catszámra, amilyent a világ eladdig nem látott. De mindannyian égre-földre esküdöz- tek, hogy lakásért és teljes ellátásért Híven dicsőítik majd a csecsemőt. Akkor a nagy Szinszariszkun tekintetét a térre veté; a sokaság dolga- végzetten szétszéledt, csak két szál szurtos. rongyos, sebhelyes alak álldogált még ott. Behivatta azokat.

— Ti milyen szerzetek vagytok, he? i— kérdezte idegesen.

MÁTÉ GYÖRGY:

NINIVE

— Szatirikusok.

— Derék, nagyon helyes — mondta a király.

— Mi az?

— Mi azzal foglalkozunk, hogy megmondjuk á hibákat.

— És még éltek? — így ámult az uralkodó.

— Tudjuk, ez meglepő, de már csak ketten vagyunk! — mondta a lomposabbik.

— Beszélj csak bátran, fiam — bíztatta ekkor a nagy uralkodó. — Mondjál valami közelebbit a tevékenységtek- ről.

— Mi bizony az emberek szemébe mondjuk gyengeségeiket, gyarlóságaikat. Az a rögeszménk, hogy akkor ráébrednek hibáikra és megváltoznak.

— Ó, ha ezt előbb tudom! —* kiáltott fei a nagy Szinszariszkun. — Hisz ez nagyszerű. Utálom én . azt a sok dics- himnuszfaragót. Hazug, pénz- éhes csűrbe! Csak elkényeztetik az én szegény, édes fiókámat. De majd ti ketten! ráébresztitek, hogy ő sem fenékig tejfel. De megparancso- lom, hogy bátrak legyetek, kíméletlenek a hibákkal szemben!

— Megboldogult elődeinknek is ezt mondták! — vetette közbe a magasabbik, üsz- kösödő fekélyeit kaparva.

— Mert nem láttuk nemes szándékaitokat! — mondá a király, és parancsot adott, építsenek a szatirikusoknak 1* egy palotát a királyfi közvetlen közelébe. Nem kell nagyon díszeset, de azért ne essen be az eső.

• •

Q tvenezer rabszolga építé négy éven át a királyfi palotáját és a művészet űj hajlékait. Húszezer elhalt a nélkülözések következtében, húszezret elpusztított a pestis, csak tízezer maradt élve, de a túlhajtott munkától a végén azoknak sem volt már emberi formájuk.

— Megépítem! — szólt ekkor elégedetten Szinszariszkun, — Örökkön örökké hirdeti most nxár ez az'épületcsoport a magam és a fiam dicsőségét! (Égy kőtörmelék, még ma is látlxató belőle a damaszkuszi városi múzeum alagsorában, négyszáz más hasonló kődarab társaságában.) Ő azóta érett, négyéves ifjúvá serdült. I.egfőbb ideje, hogy ti, művészek ugyancsak munkához lássatok, ne csak én 'dolgozzam mindig, és méltóképpen ábrázoljátok nagyszerű cselekedeteit.

a művészek és álművészek ellepték a fehér falu, boltíves, tornyokkal díszített palotákat, a kultúra megannyi hajlékül. A falak megrepedeztek, alxogy ők beleptek, de ezzel mit sem törődtek, mert ünnepi ebéd volt a megnyitás tiszteletére. Délután már vad verseny kezdődött, ki alkot előbb és többet. Ebben persze a csalók verhetetlenek voltak. Tele is zabolták magukat és a levágott csontokat odadobálták az alkotás pillanatára váró művészeknek. Azok eleinte tiltakoztak az ellen, de amikor megéhezlek, jól belaklak a hulladékból.

A király kedves bölcse, Ikkatum, rövidesen jelentette: íródott 624 költemény, 451 zenemű a fiúról. 1686 szónoki beszédséma született. 135 szobor. 608 köcsög őrzi fényes ábrázatának mását, 199 mauzóleumtervet készítettek az építészek. 818 új ételreceptet alkottak a szakácsok, 60 az eddig ismeretlen harci és hódolati tánc szolgálandja majd épülését.

— Nagyon helyes — szólt a nagy ui-alkodó és sűrűn bólogatott. — Nem sok ez az én kis fiúkám valóságos értékeihez képe,sí. de kezdetnek azért valami.

Aztán összeráncolta a homlokát, úgy kérdezte:

— És a szatíraírók?

— Már csak egy van — felelte a kedves bölcs, Ikkatum —, a másik, művének előadása közben, amikor tapintatosan figyelmeztettük a fogyatékosságokra, elhalálozott. Hogy a még életben maradt mit művelt, azt nem tudom.

A nagy uralkodó magas színe elé vezettette őt. Ugyanolyan rongyos, férges, beteg és büdös volt, mint azelőtt.

— Csináltál te is valamit, vagy haszontalamxl etetlek csak? — kérdé baiátságosan Szinszariszkun.

— Dolgoztam én sokat — mondta rémülten az ember —, de engedtessék meg nekem, hogy magamba tartsam dalaimat. Minek kell ez a királyfinak, teneked, és főképpen énnekem?

— Ne vitatkozzál! —• így förmedt rá a király. — Ha volt pofád benyakalni azt a sok köleskását, most legyen bátorságod elmondani, mit kotyvasztottál.

A toprongyos akkor elővette szamárbőrből készített tam- buráját és elkezdte a gyermek élenjáró tulajdonságait dicsérni. A negyedik versszaknál azonban Szinszariszkun félbeszakította:

— Hát ami sok, az azért sok. Tudomásul kell venned, hogy Asszíria jövendő uralko- dójóról ilyen parlagi módon gúnyolódni mégsem lehet. Ábrázatát például te egyszerűen fényesnek mondod, holott nálunk minden gyerek tudja, hogy az a legfényességesebb.

De a' dallam így nem stimmelne — vetette közbe bátortalanul az ember.

— Szóval te a formát a tartalom elé helyezed! — kiáltotta megbotránkozva a király. — De én a világért sem akarok a művészetbe beleszólni, csak folytasd.

A szatiradalnok reszketve éxxekelt tovább. De már nem sok ideje volt hátra. A bősz király kitépte csontkezéből a szamárbőr tamburát és rátaposott.

— Legfényességesebb, leg- bölcsességesebb, legkegyelmesebb, az mo3Í már igen, de Nabu és Maxduk isten legkegyeltebb gyei'meke, hadaknak ostoxa, az nem? . így rikácsolt

A szatirikus az uralkodó lába elé borult.

— Gondoltam én erre — zokogta —, gondviselés áldása, de nem mertem belevenni a versbe. Féltem, megsértődnél: hiszen az ember fia oly kényes arra, ki a gyermekének atyja. Egyébként a bírálat csak ezután kezdődne.

— És ha szabad kérdeznem, mi nem tetszik? — kérdé az uralkodó és mosolya hasonlított a hiéna szájmozdulatára, amikor az kacag.

— A palotáról lett volna egynéhány szavam. Az építészek becsapták a legmagassá- gosabb királyfit, mert ócska homokfalakat építettek, és azt mázolták be hamis arannyal. Kis lökés kell, és a fal Összedől. Tolvajokkal és csalókkal van körülvéve a királyfi, akárcsak te, ó hadak ura.

Marduxumuszur, a tizedes, aki tettrekészen állt ott, pajzsával ekkor lesújtott a vakmerőre. Szinszariszkun megértőén bólintott, majd elfoxdult, csak hallgatta, ahogy a csapások alatt, pozdorjává törik az utolsó szatiraíró csontozata.

— Végered mértben helyes, ha a hibákra rámutat valaki — moi'Ogta közben. — Csak aiTa kell vigyázni, hogy ez a bírálat étütő legyen. Úgy, ahogy te csinálod, Marduxu- muszur fiam.

Kisvártatva a tizedes befejezte a bírálatot a szatirikus tevékenysége fölött. A művészből egy maréknyi véres haj maradt a föld színén és egynéhány csontszilánk. A tizedes azokat is gondosan beletaposta a földbe.

Múltak az évek Tukulti- apil-eszarra valóban deli ifjúvá serdült. Szerette a művészet minden ágát és ifjonti lelke úgy fogadta be a sok dicséretet, miképp a száraz föld a nyári zápor vizét. Jó volt és gyengéd, egyszer, amikor játék közben szálka ment a kezébe, elájult. Apja akkor felnégyeltette az összes asztalosokat az országban; tanulják meg, hogy gondos munkát feíll végezni. Amikor kiderült, hogy nem gyalult deszkából, de élőfából származott a szálka, vállat vont és ezt mondta:

— Hát egyszer én is tévedhetek! Vagy talán van va.*L*i, aki nem ért ezzel egyet?

Az élet folyt volna tehát békésen és nyugodtan Asszíriában. Egy szép napon azonban babiloni és méd seregek törtek az országra. Kyaxarés és Nabu-apal-uszur csapatai körülvették Ninivét és ostromolni kezdték. A védők kikacagták őket.

— Jaj nektek, mert velünk

a legfényességesebb! — kiáltották le nekik a falakról a költők.

— A legbölcsebb, legkegyelmesebb, legvitézebb! — így daloltak az előadóművészek, és közben javadalmazásuk fokozását kérték.

— Nabu és Marduk isten legkegyeltebb gyermeke vezet! — rikkantották a szobrászok és versenyeztek, ki készít életnagyságánál négyszerte nagyobb agyagképmást a királyfiról.

— Ó, te szellem napvilága, remények reménysége; ellenségeid reszketve omlanak térdre puszta látásodra! — sápítoztak a táncosok és karperecét csörgetve ropták a duhajságot a király trónusa előtt.

F s ekkor a ketrecben el- bődült Samas, Lagas volt fejedelme, akinek a szenvedés és megaláztatás régen megzavarta az eszét:

„Pusztító jön fel ellened. Őrizd a várat, nézzed az utat, erősítsd derekadat, keményítsd mjg igen erőidet.”

„Vitézeink pajzsa veres, ruházata bíborszínű, hadiszekere acéitxV/ben ragyog fegyverkezése napján, és a dárdákat rengeti.”

„Az utcákon robognak a szekerek, összeütköznek a piacokon; tekintetük mint a fáklyák, futkosnak, mint a villámok.”

„A folyóvizek kapui megnyílnak és a palota megrendül.’'

A niniveiek megbabonázva hallgatták és rémület telepedett a szivekbe. Hát elképzelhető, hogy Ninivét valóban legyőzzék? Hát hazudott volna a sok költő, zenész, táncos?

— Verd szét a fejét! — kiáltott dühöngve Szinszarisz- kun király. De Marduxumuszur, a tizedes habozott.

— ölj! — ismételte az lurű!- kodó. — Szakaszvezetővé léptetlek elő, csak ölj.

Marduxumuszur nem mozdult.

— őrmester vagy. Hadnagy. Vezérezredes! Csak ne halljam már ezt a hangot! Old meg! — kiáltott őrjöngve a király.

Marduxumuszur vállat vont. Aztán megfordult és lassan felbaktatott a szatirikusok elái'vult kastélyába, amelyet már régen felvert a bojtorján. Ott hevert szanaszét az elhalt mesterek vésője, sok kőtábla, törlővas. leült egy tábla elé és vésni kezdett.

Az osti'omlók közben gátakkal elzárták a Tigi-is vizét, amely kilépett medréből és nekizúdult Ninive falának. Az meg összedőlt, minT amit homokból emeltek. Mert igazán abból volt; a költők által annyit dicsőített építészek ellopták a kő árát. Nem is kellett volna hozzá ilyen nagy erőfeszítés. A roppant víztömeg végigzúdult az asszir főváros utcáin. Samas, Lagas volt fejedelme kacagva pancsolt az árban és énekelt, amíg csak szájáig nem emelkedett a víz:

„Raboljatok ezüstöt, íabol- jatok aranyat. Száma sincs a í-ejtett kincseknek, gazdagságnak.”

„Jaj a vérszopó városnak! Mindenestül hazug és erőszakkal telve és nem szűnik rabolni.”

„Ostorcsattogás, kerékzörgés zaja, dobogó ló, robogó szekér.”

„Törtető lovak, kardok villogása, holtak sokasága. tíincs száma az elesetteknek.”

„És rr#nd, aki meglát, elmenekül tőled és ezt mondja,

elpusztult Ninive! Ki bánkódik rajta?”

„Akik híredet hallják, mind tapsolnak feletted, mert kire nem hatott volna a te gonoszságod?”

A z asszír 'üézek, akiket ugyancsak sokat dicsértek a költők, az első támadásnál megfutottak. A művészek térdre rogytak a hódítók előtt és most őket istenítették. Szinszariszkun csakhamar másodmagával állt már palotájának emeletén és az erkélyről bámult a semmibe. Nem volt többé £ás fegyvere, csak egyetlen rnezitelen kardja. Nem maradt más mellette, csak Ikkatum, az öreg, kedves bölcs. Az agg királyra pislogott apró malacszemével és ezt mondta:

— Áldás fejedre, ó legfényességesebb, Nabu és Mar- duk isten legkegyeltebbje, bölcsesség, jóság, mennyei kecs, bajvívók példaképe te!

— Fogd be a szád! — ri- vallt rá a király. — Elegem volt ebből a hülyeségből. Nincs szemed? Dicséret közben mindenemből kiforgattatok, dögök! Azt mondd meg inkább, mitévő legyek?

— Azt nem tudom — mondá a bölcs. — Sosem kérted tőlem, hogy gondolkozzam. Egész életemben csak dicsértelek. Ezért lettem a bölcsek, bölcse is. Máshoz sajnos, nem értek.

— Akkor pusztulj! — mondta a király és egyetlen metszéssel megszabadította a fejétől. Aztán berontott az ostromlott palotába.

A kívülállók csak annyit láttak, hogy láng csap ki dús oszlopai közül. Ott pusztult el a víz és a tűz csatájában nyomorultul Asszíria utolsó uralkodója. Végső percében azon mérgelődött, -hogy rendesen fel sem tudta gyújtani a palotát, mert a sokszorosan kitüntetett építészete ellopták a faanyagot is.

Az asszir emigráció Szíria egy kietlen tartományában ütötte fel sátorfáját és ott új állam alapjainak lerakására készült. De még jóformán meg sem érkeztek, máris két táborra szakadtak. Az egyik csapat szerint teljesen nyilvánvaló, hogy a csúfos bukást a szatirikusok aknamunkája okozta. Ennek a csoportnak szószólói az elmenekült művészek és azok a katonák voltak, akik az első bajvívás elöl háti'áltak meg. A másik csoport összesen egy emberből, Marduxumuszurból állt. Szerinte az asszírok elpuhultsaga, elbizakodottsága, embertelensége vezetett a pusztuláshoz. Már-már kenyértörésre került a sor, ami abban az időben egyértelmű lett volna Marduxumuszur agyoncsapásával. De az első ütést még meg sem kapta, amikor egy kedves, ércesen csengő hang leintette a gyilkolni készülőket:

— Megálljatok! Nem hullott tán elég vér? Mit tesztek, szerencsétlenek?

Tukulti-apil-eszarra volt, a deli ifjú, Asszíriának immáron jog szerinti királya.

— Gyalázott téged — viny- nyogták a menekült művészek és katonák.

— Igaza volt! — kiáltott lelkesülten az ifjú király. — Megérdemlem, mert elpuhul- tam, tűrtem a ti hízelgéste- ket, tapnyalástokat, hagytam, hogy kilopjátok a szememet, nem védtem meg azokat, akik esetleg megmondták volna, hol hibázok.

— Te hibátlan vagy, légfény ességesebb! — harsogták a művészek és a katonák és ünnepi táncba kezdtek, hogy csak úgy csörgött a tömérdek karperec.

— Szerencsétlenek ti — mondá ekkor Tukulti-apil-eszara. — Ti ilyen rettenetes leckéből sem tanultatok serr.» t. De én tanultam. HalljáiuK hát szavam: a jövőben jaj annak, aki elvtelen dicséretekkel gyengíti karomat és lágyítja szivemet!

— Ez megőrült! Mi lesz velünk? — suttogták kétségbeesve körül a művészek, de hangosan nem mertek semmit mondani.

.— Mától fogva csak arra szabad jót mondani — folytatta a király —, ami jó. A rosszat ostorozzátok és jaj annak aki bántani meri a szatirikusokat.

p nnek 2506 éve múlt.

És azóta megszüne aa elvtelen dicsérgetés, és a megbíráltak örömmel fogadtál) a szatirikusok szavát (az asz; szíroknál).