Kelet-Magyarország, 1965. május (22. évfolyam, 102-126. szám)
1965-05-20 / 117. szám
Szovjet- indiai közös közlemény Nem érdemes farmernek lenni r : tiülpoliűhni kommentár: Az elnöki tüififoiiak Moszkva, (TASZSZ): Moszkvában közzétették a Sasztri indiai miniszterelnök látogatásáról kiadott szovjet— indiai közös közleményt. A felek ismét megerősítették, hogy hívek a békés együttélés elveihez, amelyek lehetővé teszik, hogy a népek a politikai és gazdasági függetlenség megerősítésére, az életszínvonal emelésére összpontosítsák erőfeszítéseiket, s amelyek egyszersmind elősegítik a nemzeti felszabadító mozgalom fejlődését is. A felek egyetértettek abban, hogy a nemzetközi vitákat — beleértve a területi és határvitá- • kát i< — békés úton kell megoldani. A két kormány nagy aggodalommal foglalkozott a vietnami helyzettel és kinyilvánította. hogy a vietnami kérdést csupán az 1954. évi genfi egyezmények keretében lehet rendezni. Azonosak a két fél nézetei a szigorú nemzetközi ellenőrzés mellett megvalósítandó általános és teljes leszerelés szükségességét illetően. A szovjet kormány helyesli az Indiai kormánynak azt az elhatározását. hogy a nukleáris energiát kizárólag békés célokra kívánja felhasználni. A felek kifejezték azt az egyöntetű óhajukat, hogy tovább kell erősíteni az Egyesült Nemzetek Szervezetét. Egyben hangoztatták, hogy az afro-ázsiai országoknak nagyobb képviseletet kell biztosítani a világszervezet fő szerveiben. A felek síkraszálltak a gyarmati rendszer maradványainak teljes felszámolásáért, elítélték a Dél-Afrikai Köztársaság fajüldöző Apartheid politikáját. Támogatták az ázsiai és afrikai országok küszöbönálló második értekezletének összehívását. A közös közlemény rámutat, hogy a két ország gazdasági és műszaki együttműködése sokoldalú és sikeres. A Szovjetunió kijelentette, kész folytatni ezt az együttműködést az indiai negyedik ötéves terv időszakában, hajlandó egyebek között részt venni egyes vállalatok felépítésében, indiai káderek képzésében, a tengeri halászat fejlesztésében. A felek elégedetten állapították meg, hogy sikeresen fejlődik a két ország kereskedelme. Olyan megállapodásra jutottak, hogy célszerű egy újabb ötéves kereskedelmi Vyezmény megkötése. Az indiai kormány meghívta Leonyid Brezsnyevet, Alek- szej Koszigint és Anaszlasz Mikojant, hogy látogassanak el az Indiai Köztársaságba. A szovjet vezetők elfogadták a meghívást. y Átadta megbízólevelét a Mongol Népköztársaság új magyarországi nagykövete Dobi István, a Népköztársaság Elnöki Tanácsának elnöke szerdán fogadta Magalzsavm Zsamszran rendkívüli és meghatalmazott nagykövetet, a Mongon Népköztársaság üj magyarországi nagykövetét, aki átadta megbízólevelét. Magalzsavin Zsamszran nagykövet a megbízólevél átadásakor beszédet mondott, melyre Dobi István, az Elnöki Tanács elnöke válaszolt. A megbízólevél átadása után a nagykövet bemutatta Dobi Istvánnak a kíséretében megjelent Bat-Ocsirin Dasceren nagykövetségi másodtitkárt, Handin Gombo nagykövetségi attasét és Jumzsagijn Ajus kereskedelmi tanácsost. Az Elnöki Tanács elnöke ezután szívélyesen elbeszélgetett a nagykövettel. Magalzsavin Zsamszran nagykövet megbízólevele átadása után a Hősök terén megkoszorúzta a magyar hősök emlékművét. A Süllős farmerek nagy csoportokban, feliratos táblákkal vonultak az angol képviselőház elé. Tábláikon becsületes mezőgazdasagi politikát követelnek a kormánytól. Azt hirdetni, hogy a tfrlt farmerek jövedelme 12 év óta stagnál és hogy ezt az árak becsületes rendezésével kell megszüntetni. Dél-Angliában, Middlesex- ben a farmerek legutóbbi gyűlésén 250 tag helyett mindösz- sze 37-en jelentek meg. „Nem hibáztathatjuk őket __ mondta a gyűlés hivatalos szónoka — hiszen a szerencsétlenek napi 16 órát dolgoznak.” S ez valóban így van. Angliában sokan irigylik a farmereket, mert állami támogatást kapnak, s megfeledkeznek arról, hogy ez csupán szemfényvesztés. Az állam — az adófizetők pénzéből — ad némi árkiegészítést a farmereknek, hogy a mezőgazdasági árakat olcsón tarthassa, s a fogyasztót ezzel elégedettségre hangolja. Az árkiegészítés rendszere azonban egyre mélyebb válságba jut. A mező- gazdasági minisztérium ez évi rendelkezése szerint csak az kaphat ártámogatást, aki bizonyos mennyiség alatt, tehát minél kevesebbet termel. Az árak viszont még a kiegészítéssel együtt is alacsonyak, a farmernek csak úgy lenne kifizetődő a gazdálkodás, ha egyszerre nagy meny- nyíségű árut dobhatna piacra. Ez esetben viszont minden kedvezményt elveszít... Az angol farmerek tehát a kapitalista termelési módra oly jellemző hibás körben mozognak, amelyből nehéz, sőt lehetetlen a kiszabadulás. Míg a mezőgazdasági termelés az utóbbi tizenkét évben 33 százalékkal nőtt, a mezőgazdasági lakosság keresete ugyanezen idő alatt másfél százalékkal csökkent. „...reggel hatkor már bent vagyok a londoni piacon és egyedül rakom ki az árut a teherautóból” — mondja az egyik farmer. „Magam házalok a tojással, mert nem engedhetem meg, hogy alkalmazottat tartsak...” — így a másik. De a legérdekesebb egy nagyobb tőkeerejű farmer véleménye: „A kisfar- mereknek nincs tőkéjük, anélkül viszont a mai világban nem élhetnek meg. Szerintem életképes csoportokba kellene tömörülniük, közös beruházásokat eszközölniük, mert ha ezt nem teszik, a földtől való elvándorlás még nagyobb méreteket ölt majd, meg súlyosabb lesz...” Néhány perccel azután, hogy az amerikai törvény- hozás újabb 706 millió dollárt szavazott meg a vietnami háborúra, Lyndon B. Johnson, az Egyesült Államok elnöke — hálás megemlékezésül — több tucat monogrammos töltőtollat osztott ki a honatyák között. A jelentések nem részletezik, kik kaptak az elnöki ajándékból. De, hogy kik nem kaptak, azt mégis csalhatatlan bizonyossággal megmondhatjuk. Azokra a honatyákra gondolunk, akik — olykor hónapok óta — határozottan ellenzik az Egyesült Államok vietnami agresz- sziós cselekményeit. Ez a lista — bármilyen különösen hangzik —, ha számszerűen, talán nem is, de politikai jelentőségénél fogva jóval tekintélyesebb, mint a megajándékozott fejbólintó szenátorok névsora. Élén ugyanis nem kisebb személyiség áll, mint a demokrata párti Johnson elnök demokrata párti kongresszusi többségének vezetője, akinek márcsak tisztjénél fogva is automatikusan az elnök akcióit kellene támogatnia. Am Mansfield " montani szenátor — mert őróla van szó — többször is nyilvár nosan elítélte a saját pártjából verbuválódott kormány délkelet-ázsiai katonai és politikai akcióit. Csatlakozott hozzá Fulb- right arkansai szenátor is, akit nem azért idézünk annyit, mert sokszor kimondja az igazságot az amerikai politika bűneiről, hanem azért, mert ezt az igazságot az ő személyében — az amerikai szenátus külügyi bizottságának elnöke mondja ki. Aligha kapott az elnöki töltőtollakból Morse oregoni szenátor, aki éppen Vietnammal kapcsolatban jelentette ki, hogy ha Johnson így folytatja — az USA legrosszabb emlékű elnökeként vonul be majd a történelembe", hacsak nem váltja le idejében McNamara hadügy- és Rusk külügyminisztert, vietnami politikájának közvetlen alakitói-végrehaj- tóit. Az ellenzék hangja? Az elnök saját párthíveinek szava. Nem is holmi öncélú ellenségeskedés, vagy személyes ellentét diktálja ezeket a bírálatokat, hanem az a meggyőződé«- USA agresszív beavatkozási politikája kárt okoz magának az Egyesült Államoknak. „Belülről'’ bírálják tehát Johnsonl és kormányát: Hadd idézzük most Gajbraith professzort, a Harvard egyteni tanárát, aki évekig az USA nagykövete volt, s akit James Reston, washingtoni kommentátor — Johnson politikai védelmezőjének tart. Nos, ez a professzor, éppen a Johnson-kormány védelmében, helyteleníti a VDK elleni légitámadásokat. így érvel: „Ezek az akciód eltávolítják tőlünk ázsiai, európai és afrikai barátainkat és valószínűleg éppen ellenfeleink helyzetét erősíti meg. Pedig barátok nélkül nem lehetünk meg...” Tudjuk, az Egyesült Államok szívesen beszél „elkötelezettségéről” Vietnamban. Valójában azonban reklámmegoldásokról van szó, mint azt Hans J. Mor- genthau chicagói profesz- szor, a külügy, illetve a hadügyminisztérium korábbi tanácsadója megállapítja. Gondolatát így fejti ki: „Vietnam esetében attól félünk, tekintélyünkön csorba esik, ha vissza kell vonulnunk egy tarthatatlan pozícióból. De vajon nem éppen a nagyság jele volna-e, ha az ilyen és hasonló esetekben j meg tudnánk engedni magunknak, hogy ne gondoljunk a presztízsünkre?... Nem akarjuk azt az illúziót kelteni az olvasóban, hogy az Egyesült Államokban mindenki ellenzi a Johnson-adminisztráció ag- ressziós politikáját. Ám azzal a több tucat töltőtollal, amit Johson a vietnami megajánlásban hűséges honatyáknak kiosztott, sem lehet keresztülhúzni azt a tekintélyes névsort, amelyen épnen vietnami politikájának ellenzői sorakoznak... (sp) __________J Sípos Gyula: A nagy éjszaka 30. — Hát nem olyanok az emberek, mintha álarcot hordanának — gondolta Kati? __ Mikor vacsora közben feszes derékkal ült az asztalnál és mindenáron tekintélyes komolyra formálta arcát, ki hitte volna erről az emberről, hogy nevetni is tud, sőt nevettetni? Hogy ilyen világlátott és tele van élménynyel, vidám történettel? A másik asztalnál is kezdtek már kibújni a lepkék a bábból. János maradt csak komoly és csöndes, mintha bánata volna. Kati nem is értette, mitől ennyire borús, hiszen minden jól alakult? A többiek egyre vidámabban adogatták egymásnak a szót, Csekő az újságírót ugratta, de már az sem maradt adós, vissza-vissza lőtt. — Volt nekem egy öreg tanárom, az szokta mondani, hogy fegyvert csinálni köny- nyű, de embert, azt nehéz. Ti is így vagytok mind. Azt hiszitek, hogy traktor meg műtrágya, meg istálló, avval kész a világ. Embert csináljatok, komám, embert! — Azt csak te tudsz a toliaddal, mi? — Mi meg csak lövöldözünk, meg műtrágyázunk? — toldotta hozzá Kosa is. — Tudok, vagy nem tudok, az majd eldől. De azért mondok valamit Kosa elvtárs, megcsináltuk a szövetkezetét, nagy dolog, jó dolog, nem is volt könnyű. De embert még nehezebb lesz csinálni hozzá. _ Meg lesz az is — mondta Szőke István és közben szorgalmasan töltött a poharakba, de előbb' mindenkivel megitatta a magáét. — Rátöltés nincs. — Azt hiszed, mi ezt nem tudjuk? — Te csak ne legénykedj — ölelte át az újságíró Kosa János vállát. — Tudod mivel jöttem én ide? Díszlövés Pestre ért a híre, hogy ti durván dolgoztok. Ez már a harmadik útam, hogy úgy mondjam: e tárgyban. Az első az volt, hogy itt a közeletekben bekényszerítettek egy gazdát a szövetkezetbe, már nem bírt ellenállni, aláírt, aztán hazament és baltával levágta a jobb kezéről azt az ujját, amelyikkel a tollat fogta. Ótestamentumi történet. Csak éppen nem igaz. Se orvos, se levágott ujj, se gazda, pedig három napig jártam utána. Aztán jött a társasutazás, hogy be az autóba, visszük — és mire visszajönnek, megvan az aláírás. Hát ebből is csak az autó volt igaz a kocsmáig, présházig, rokonig. Most jöttök ti! — A dúrva módszereinkkel? — Pontosan. Talán tagadod? _ Dehogy tagadom. — Vigyázz, mert, ez megírja! — évődött Csekő. — Meg is írom, meg én! Na idenézzetek. Elővett egy belépési nyilatkozatot, melynek alján ott állt tulajdon aláírása, eléggé bizonytalan betűkkel, hogy Seres István. — Beléptem! — szusszan és emeli poharát. — Éljen! — vágja rá Szőke István. — Csak nem ette meg a fene — hüledezik az öreg Lovas — éppen az újságíróban van hiányunk. — Legalább megtanul dolgozni — kajánkodik Csekő. — Vissza a papírt — hangoskodik Seres — nehogy a végén fölhasználjátok ellenem. Beléptem, na, de ez maradjon köztünk. — Erőltettek? — kérdi Kosa. — Hajjaj! — sóhajt jelentőségteljesen az újságíró. — Fegyverrel. — Ne marháskodj. — Megmutassam a golyók nyomát? — már ‘mókázik, érzi, hogy az asszonyok is odafigyelnek — Sitty! — elhúzza kezét a füle mellett. — Itt a golyók nyoma. — Mondanék én valamit azokról a golyókról, ha asz- szonyok nem lennének a társaságban. _ Mondtál te már asszonyok előtt különbeket is. — Hogy volt? — Ne lódíts! — Mért ne lódítson, az a legjobb az egészben. — Újságíró! — Halljuk, halljuk! — Milyen bor volt? — kérdi Csekő. Nevetnek. ■— Ez az. Erre az egyre nem emlékszem, hogy milyen bor volt az utolsó. Csak azt tudom, hogy Kis-Tóth Jóska bátyám kitette a demizsont az asztalra, _ az ő présházában voltunk — meglotyog- tatta: ebben még van, aztán mellétette a présházkulcsot, hogy nekik menniük kell, én csak pihenjem ki magamat. Le is dőltem, talán aludtam is, de nem sokat, mert kopogtak. Azt hittem visszajöttek Jóska bátyámék, örültem is, mert fogytán volt a cigarettám, de ismeretlen emberek jöttek hárman. Ott álltam előttük borotválalianul, álmosan, kérdik: merre van a Varjú-ház, magyarázom, közben leülnek, töltök nekik, de se bemutatkozás, se semmi, csak beszélgetünk. — Maga már belépett? — kérdi az egyik. Akkorát nyerítettem. hogy csak néztek: — Hogy én? — Mert — kérdi a legöregebb — olyan rossz az? Rossznak nem rossz, mondom — de én azért nem lépek be. — Szóval akkor mégse tartja jónak? — Nem nekem találták ki. — Fölemeli a poharat, böki felém: — Ezt magának találták ki? Mondom: — Ezt nekem. _ Aztán jövőre mit iszunk? — Hát, amit az isten ad. —• Az istent hagyjuk ki a játékból — mondja. — Aztán, ha nem akar kimaradni? — Ügy látom, maga akar kimaradni. __ Én igen. — És miért? — Mondom, hogy nem nekem találták ki. — így kex-ülgettük egymást, közben ittunk. — Barátságból se írod alá? — kérdi az öreg, amikor már énekeltünk egy-két nótát. — Barátságból ige» — mondom. — De nem sok hasznotok lesz belőle. — Azt látjuk — mondja, mert te ugyancsak megiszod a jövedelmet. Amikor aztán fogtam a tollat, előkapja az öreg a riasztópisztolyát, azt mondja: __ Díszlövés! És elsüti kétszer a fülem mellett. — Álmodtad az egészet! — Itt a papír! A bizonyi- lék — és már gyűri is a zsebébe. — Miért adtátok vissza neki? — Hallod: meginná a jövedelmet! — De te legalább beléptél — mondja Kosa és néz Jánosra. — Van, akin a bor se fog, se a pisztoly. Ez volt ,az első célzás és Kati megijedt: jön utána a többi, a vita, a számonkérés, vagy veszekedés, de János csak mosolygott. — Van _ mondta csöndesen. Van akin csak más fog. És Kati ettől a csöndes mondattól jobban megrémült, mintha valóban veszekedés kezdődött volna. Az előbb még olyan egyszerű, olyan világos volt minden. M; történik itt tulajdonképpen? Végül is mit döntött János? INíótaszó Ki kezdte a nótát? Ketten is kezdték egyszerre, de se- hogyse tudtak egyenesbe jutni, mert az egyik azt fújta: „Ha kimegyek a temető mélyárkába...” — a másik meg: „Asszony lesz a lányból, bimbóból a rózsa...” Fújták, fújták csatlakozásra várva, kikit győz le alapon, míg végül Seres a gyakorlott békéltető mozdulatával szélesen elébük kaszált: — Hamis! — döbbentette meg a szólistákat. — Hamis. Majd és megadom a hangot. És kis dünnyögés után belekezdett: — Réten réten, sej a nagy- szőlősi réten Elvesztettem a zsebrevaló késem. Késem után a karikagyűrűmet. Azt sajnálom, nem a régi szeretőmet... Igaza volt Seresnek, senki se gondolt már a temető mély árkára, de még a bimbózó és elnyíló rózsára sem, ezt a dalt mindenki tudta, zengték teli tüdővel, még a temetőárkos is olyan buzgalommal, mintha most ismert volna igazán magára. (Folytatjuk)
