Kelet-Magyarország, 1965. április (22. évfolyam, 77-101. szám)

1965-04-18 / 92. szám

SSfyom LSszTB:

PÉTIKÉ

H

űsvétvasárnap délután, amikor Kó- ezián Pál hazament a futballmeccsről, a szoba legsötétebb sarkában talált rá fiára, Petikére. Olyan búsmogorván gubbasztott ott mintha a Vörösmarty-vers dramatizált változatának címszerepére készülne.

— Csókolom — morogta az orra alatt és villogott hozzá a szemével nagy dühösen.

— Szervusz — fogadta apja a köszönését és lehajolt hozzá. Hát neked meg mi bajod?

— Semmi — dörmögte a legény ke tömören.

— Mégis? — íaggatta ax

apja.

Pétiké azonban hallgatott tíz évének konokságával. Hiába is próbálta szóra bírni apja, inkább hagyta.

hogy meghomérőzze. Láza nem volt. Ekkor következtek az Ígérgetések. Először ötven fillér készpénz, majd forintos fagylalt, végül két pofon.

Peti azonban hű maradt a költő megénekelte druszájához és hallgatott.

— Tartsd meg magadnak! — dühösödéit meg az apja én kiment a fürdőszobába.

Ott furcsa illat csapta meg az orrát.

— Te öntötted ki a kölnit a fürdőszobában? — fogadta a feleségét köszönés helyett.

Az asszony le sem tette a retiküljét, bement a fürdőszobába

— Hát ilyen pacsulit hasz nálok én? — támadt nagy mérgesen a férjére. — Szépén vagyunk, már meg sem ismered a kölnim szagát.

F

él órába került, amíg megbékítette a feleségét Kóczián. Akkor kezdték együtt nyomozni a rejtélyt. Petit is megkérdezték, mi a véleménye a fürdőszobai szagról.

— Ä nagymama öntötte ki, nem én —- védekezett a kisfiú.

— Mit öntött ki a nagymama?

Hát a kölnit a locsolóm hói!

— Mit beszólsz te összevissza? — támadt a gyerekre az anyja.

__ Miért? — kérdezte

rosszat sejtve az apja.

— Hát... — sütötte le szemét Pétiké, majd fölvetette tekintetét és dühösen az apja szeme közé nézett: — Miattad!

— Miattam?

— Igen. Mert azt mondta a nagymama, hogy neked okozok kellemetlenséget azzal, ha locsolni megyek.

Coda Gábor:

— Nekem? — bámult a

gyerekre az apja és anyjára nézett, hogy talán ő érti ezt De amikor az asszony is csak meresztette a szemét, újra Petikéhez fordult: — Miért lenne az kellemetlen nekem, ha te locsolni mégy holnap?

— Hát..mert... azt mondta a nagymama, hogy akkor azt mondják majd

hogy te kéri

__ kiéri . .

szóval olyan szellemben nevelsz engem.

— Áhán! — bólintott Kó- czián és a feleségére nézett, majd újra a fiára. — Aztán megmagyarázta a nagymama. hogy mi az a klekális szellem?

— Kérdeztem, de ő azt mondta, hogy ne törődjek vele. úgyse érteném és kiöntötte a locsolómat — vallotta a gyerek és nagyokat nyelt, hogy a pimasz köny- n.vektől megőrizze férfiasságát.

— Az édesanyád . . , —

mondta jelentős hangsúllyal

feleség «nek Kóczián.

— Maradtál volna itthon, vagy vitted volna magaddal a fiadat! — válaszolta az asszony és ki robogott a konyhába.

A férfi kettesben ma- radt a fiával. Néhány mély lélegzetet vett. számolt tízig, azután némileg megcsillapodva. maga mellé ültette Petikét.

Beszélt az ünnepekről. a népszokásokról. Pétiké bö cs gyermeki tapintattal úgy tett, mintha minden szavát figyelné, értené. Még bólogatott is hozzá. De valójá- jában csak annyit fogott fel

az egészből, hogy az apja csöppet sem ért egyet a nagymamával. Tehát van remény rá, hogy holnap reggel a második emeleten lakó copfos Pannikához becsöngethet és — ha ugyan sikerül valahonnan kölnivizet szereznie — meglocsolhatja.

S amíg ő azokról a tömött hajfonatokról ábrándozott, amelyeket olyan jólesik megráncigálnia, édesapja már ott tartott, hogy..

— . . a locsolás, a télapó, a fenyőfa, sőt a szilveszter is, Petikém, népszokások!

Pétiké most először bólintott őszintén és nagyon agyába véste azt a kedves szót, hogy „népszokás”.

— Tudod, mi odahaza a Mátrában — folytatta az apja — kivittük a leányokat a patakra és vödörszám locsoltuk rájuk a vizet!

— Az lenne jó — lelkesedett Petiké.

— Úgyis hívtuk a húsvéthétfőt, hogy „vízbehányó hétfő”.

— Vízbehányó! — mulatott Peti. — Csuda jó! En is majd viszem a korsót...

— A korsót? — nézett rá apja.

— Nekünk nincs vödrünk! — válaszolta panaszosan Pétiké. — A fölmosó vödörrel mégsem locsolhatom meg Pannát.

— Nonono! — intette fiát Kóczián. — Maradjunk csak a locsolónál. Gyere, az utcán még árulnak kölnivezet.

— Á, már késő van — le- gyintett Pétiké — és kár a pénzért.

rj e az a kegyetlen apja ^ csak levitte és vá- sárolt neki egy üveg kölnit. Sőt, reggel személyesen bocsátotta útjára, s gondosan ellenőrizte, hogy riincs-e nála más, mint az a „vacak” kis locsoló.

Rímesek

— a múzeumban

Mintegy tízezer szólásmondás gyűjtemény

Tiszalökről

Bodnár Bálint kisvárdai lakos körülbelül két évtizede foglalkozik szellemi néprajzok kutatásával. Sok egyéb mellett megkezdte a tiszalöki népi szólásfnondá- sok gyűjtését. A ma már 54 éves ember gyermekkorát e« ifjú éveit ugyanis Ti-za- lö'kön töltötte, s jól emlékszik a sok-sok érdekes beszédre. tréfás megjegyzésekre, amit ott hallott. Szülőföldjével rendszeresen tart ja a kapcsolatot, s az idősebbek elbeszélése alapján gyűjti a szólásmondásokat. Vaskos kötetre való anyag gyűlt már össze, számuk mintegy tízezerre tehető, d? még mindig sok anyag vár feldolgozásra. A gyűjtemény értékét csak növeli, hogy a környéken használatos „i”-t végig meghagyta a szövegben.

A cseréptálakban közel félezer, szebbnél- szebb húsvéti himes tojás sorakozik a Beregi Múzeumban, Vásárosnamény- ban. Csiszár Árpád múzeumvezető kétéves gyűjtésének egyik eredménye ez az anyag, amelynek tudományos, néprajzi értéke van.

— Ez a Beregben felkutatott

gyűjtemény újra csak azt igazolja, hogy a húsvétolás nem vallási eredetű ünnep, hanem az élet tavaszi megújhodásá- nok jelképes kifejezése. Forrásmunkákból tudjuk, hogy már az avar sírokban is találtak himes tojásokat. A tojás, mint a húsvét legfontosabb kelléke, már önmaga is jelzi, hogy az emberek a tavasszal kitárulkozó éleinek

adóztak a himessel Csakúgy,

mint a társadalmi szokássá

vált locsolkodással, „öntözéssel”.

Figyelemre méltó ezen túl a Beregi Múzeum vezetőjének az az összegezése is, amelyet a húsvéti himes tojások készítésének technikájával kapcsolatban rögzített. Rábukkant a tojásfestés ősi készítésének módjára: Tiszakerecseny és Mátyus környékén hosszú időn át berzsenyfa forgácsából főtt lével pótolták a festékanyagot, amely kisebb mennyiségben piros, nagyobb mennyiségben főzve pelig fekete festéket adott. Főzés előtt viasszal írtak a tojásra, s az így berajzolt rész festetlenül maradt, ez adta a díszt.

— A húsvétoiás világi eredetét igazolja többek között az is, hogy már évszázadokkal korábban a tavasz első zöld leveleit, füveit mintázták, nyomatták természetes úton a tojásokra — mondja Csiszár Árpád.

A tojásfestés korszakainak nyoma is kitűnik a beregi gyűjteményből. Amikor a bar- zsenyfa forgácsét felváltották a festékek, nyomban megkezdődött a többszínű hjmeeek készítése. Ekkor lett divatos Barabás környékén a tojáskaparás: a díszeket, mintákat késheggyel, vagy vékonyabb vaslárggyal karcolták a már megfestett tojás héjára. Az iparosodás újabb eljárást hozott: a hímzést hígított sóLányok himessel.

savval „írták” a már festett tojásra. Ez a módszer főleg Vásárosnamény környékén vált általánossá. Néhány egészen szép darabja van a naményi múzeumban az újabb hullámnak: az olajfestésnek, melynek a központja még jelenleg is Tárpa. A különböző

technikával készülő himesek mintái a sajátságos beregi népművészet tipikus képviselői. Akárcsak a térítőkön, itt is fellelhetők a keretszemes motívumok, s a nép álmait, ábrártdjait formázó életképek

(as)

Foto: Hammel J.

Könyvbarátnapok

Baktalórántházán

KönyVbarátnapok kezdődnek április 23-án Bak- talórántházáh. Egymást követő hetekben hat nagyobb rendezvényre körül sor. Ezeken részt vesznek más járások társadalmi szerveinek, könyvbará Ibi Zott sá lainak képviselői is. A rendezvényeken az irodalom ismert vezetői tartanak tájékoztatókat. Az első előadás címei „A könyv szerepe az irodalomban”. A továbbiakban előadás hahgzik fel többek között a falu irodaimi műveltségének helyzetéről, a könyvbarátmozgalóm feladatairól, irodalmi életünk problémáiról, irodaimi folyóiratainkról.

Emlékezéseim könyvéből

„HIVATALI KORSZAKOMRÓL” sok emléket őrzök,_ kivált abból az első időből, amelynek lényege nemcsak az újjáépítés volt, hahem az új építése is. Ott ültem nagy hivatali dolgozószobámban, vagy hat telefonom mellett, előttem aktahalmaz, s egymás után érkeznek afféle küldöttségek. Micsoda ügyek! Sose gondoltam, hogy ilyesmiket oldat meg velem az élet. Jönnek a liliputiak, kérdezik, mihez kezdjenek ebben az új világban? Jönnek a panoptikumból, mihez kezdjenek ama természetrajzi felvilágosító viasz- tárgyakkal. amelyeknek Ízetlenségét okmányban bélyegeztük meg. Jönnek a mutatványosok a Ligetből, kérdezvén, hogy vajon községesítve lesz- netf-e majd ők is a barlang- vasúttal és a körhintával egyetemben? Csupa történet, csupa emlék. Úgy tűnik, mintha mulatságos dolgok lennének, holott minden kérdés mögött emberek változó sorsa, hogy ne mondjam „életműve” áll.

aztán egyszercsak

jönnek az úttörők. A kispajtások, de a nagyobbak is, s

szemükben az a becsületes szigorúság, amely jogos követelések lázában ég. Hogy hányán lehettek, már nem emlékszem, de népes deputáció volt és azt kérték, hogy á már három éve felszabadult fővárosnak legyen végre „igazi” adatkertje. Mert hát igazi állat az nem a minden- napos madár, a szat* vas. marha, nem a disznó, nem az apró- jószág. Hiába mondtam nekik, hogy tető kell a házakra, villany az ország minden zugába, cipő és bakancs a lábakra, ők csak hajtogatták, hogy a fővárosba állatkert kell és kész. Beszéltem én nekik költségvetésről és mondhatom, meg is értették, hogy komoly dolgokról van szó, de azért nem engedtek a negyvennyolcból.

Az egyik gyerek azt kérdezte:

— Mit csinál az elefánt, az az oroszlán olyankor?

Mármint olyankor, amikor bombák hullanak a városra, házak omlanak össze, egyszóval háború van.

Nagy dolgozószobám volt, az összes gyerek letelepedhetett törökülésben, közibük ültem

én magam is. Azt mondtam nekik:

— Utána jártam a dolognak és megtudtam, hogy mit csinált az elefánt, az orosz- Ián, a tigris, az óriáskígyó, a jegesmedve, a poniló, a zsiráf és a többiek.

NAU VON FIGYELTEK.

Én meg csak meséltem, s ha talán nem is volt minden pontosan úgy. ahogy mondtam, megnyugtatott minden elbeszélés mély törvénye, hogy nem csak az igazat kell mondani, hanem a valódit.

— Bizony az állatok is megszenvedték a magukét. Itt van például Sziám. Ti már nem ismertétek az öreget, de én még ültem a szeles hátára rakott nyeregben és két négernek kormozott állatápoló kíséretében baktattunk vele körbe az állatkertben. Az öreg Sziám — így becézték mindenütt — lefogyott és hiába lengette kéregető ormányát, amellyel egyébként már két embert ölelt halálra százesztendős életében, nem adott neki senki egy falatot sem. A hitlerista katonák csak' Szuronnyal böködték ormányát, így szórakoztatták. Végiül egy német tank nekiment hátulról és ha Sziám fel is fordította a tankot, mert rettentő erő volt benne öreg napjaira is, a tank ráláposott a fülére, agyarára, ormányára és ezt már ő se bírta. Még aznap kiszenvedett.

— Ö, ó — mondták a gyerekek. mert a történet meg- indította őkét.

NEKILENDÜLTEM, bál tar- toltam tőle, hogy valamilyen nagyon nagy és komoly ember be talál nyitni a tanácsnoki dolgozószobába és ott lát bennünket törökülésben a földön. Az volt csak szép. Összever- búvált kis tekintélyemet egyszeriben elfricskázná az ormótlan felnőttség szigora. Hanem már mélyebben benne voltam magam is az elbeszélés Lázában, semhogy abból egykönnyen ki lehe ett volna billenteni. így hát folytattam:

A fasiszta hillerkatonák öl- dösték az állatokat és ha kedvük szottyant bölény-, zebra-, kenguru-, antilop-, gímszarvas-, dámvad-, őzhúsra — hát nosza elő a bicskát, puskát, fejszét. revolvert és egy-kettőre megölték őket.

— Dísznóság — mondták a gyerekek.

— Itt van például a nagyon mérges fenevadak esete. Húst persze nem adtak nekik. Ami volt maguknak tartották, mert hiszen ők is fenevadak voltak, csak senkinek sem okoztak örömet. Az egyik légiakna elpusztította az állatokat elkülönítő tolóajtókat, s igy szabadon közlekedhettek egymással. Hetek óta éheztek már. Húsra Vágyódtak. Hát egymásnak mentek. A fasiszta hillerkatonák két napig i,4 elnézték a fenevadak küzdelmét. Gyönyörködtek benne. Az oroszlán és a tigris előbb legyőzte a többieket, aztán egymásnak gyürkőztek. Egyik sem győzött, nem bírtak egymással. Harmadnapra holtan rogytak össze.

— Hát a majmok? — kérdezték a gyerekek. És ahogyan emlékszem, nagyon' izgatottak voltak.

— Nem birták szegénykék a húsz-huszonöt fokos hideget. Csak ültek, zsugorodtak és nem értették az egészet. Időnként átlestek a rácson. Addig remeglek, amíg megfagytak. A meleghez, csendhez, nyugalomhoz szokott krokodil Is, a madarak százai, az óriáskígyó is éh- és fagyhalált szenvedett. Még a sasokról szólnék, feltéve, hogy érdekel benneteket a sasok szomorú sorsa.

— Nagyon, — mondta az egyik. — Engem nagyon érdekelnek a sasok, mert azok szabad madarak, bátrak és merészek. Az ég oroszlánjai.

— IGY IS VAN — hagytam jóvá tanácsnoki súlyommal. Csak az öreg Kondorról mesélek nektek, mert ő volt az állatkert legrégibb lakója.

Nagyon öreg volt már. Azt mondják, a Sziámot is öcsémnek nevezte, ha ugyan szóba állt vele. De nemigen állt szóba senkivel. Csak ült a ketrecében, a legfelső műszirten, háttal a közönségnek, amelynek kiváncsiskodását ennyi évtized Után már Unta. Inkább a Nyugati pályaudvarra befutó vonatokat nézte, amint pöfögve suhannak el, karvajsze- fű orra alá fújva a füstöt. Néha kiterítette szárnyát — csak ha nagyon sok nézője akadt — s ilyenkor úgy tett, mintha felszállna a rácson át a szabad ég felé. Aztán nem lett a dologból semmi, maradt a helyén, csak így szárnycsattogva álmodozott. Nézte az elzúgó bombavetőket, vadászgépeket, azt hitte, kisebb-na- gyobb sasok, irigyelte őket. Egy napon durranást hallott. Sasszeme még látta, mint pusztul nem messze tőle a karjá- ma, a nyergesgólya, az argala, a tyuklüdak, az íbiszek, a bat- lák. kócsagok, üstökös gémek, csak azt nem látta, miként hull le ő maga is a műszirt- ről és terül el holtan, vagy száznegyven éves korában, egy repeszdarabtól.

A GYEREKEKET Kondoí

sorsa megrendítette, nem ii kérdezlek semmit, hallgatlak) mintegy a gyász jeléül.

— A kétezerötszáz állat« ból bizony csak tizennégy maradt. öt víziló, egy Mala nevű indiai elefánttehén, égj kétpupu teve, egy zebra, égj