Kelet-Magyarország, 1965. február (22. évfolyam, 27-50. szám)
1965-02-27 / 49. szám
A közvélemény ereje A nyereség alapja — takarékosság és mMség Nagy sikerrel zárult a KISZ ..Mit mondanék, ha felszólalnék?” című pályázata. A téma nemcsak ötletes volt. hanem elgondolkodtató is. Mert — emlékezhetünk rá — volt nálunk egy időszak, amikor nagyon sok volt nálunk a felszólalás, de e felszólalások néni kis részében nem sok köszönet volt. Az emberek így része frázisok hangoztatásával, szólamok ismételgetésével takarta el saját, legmélyebb gondolatait, bár akadtak olyanok is, akiknek semmiféle gondolatuk nem volt és ezért kapaszkodtak a közhelyekbe. Emlékezhetünk a felszólalóknak arra a típusára is, amely mindenképpen szerepelni vágyott és részben mindenféle bálánk kai hódolt a nagyobb és kisebb „fejesek" címére, másrészt megemésztetlen élményei és olvasmányai alapján mondott, hosszú, szinte kivárhatatlan „szpics'’-et, hogy megmutassa: mennyi minden van a tarsolyában. Mostanában sokkal kevesebb a felszólalás — tegyük hozzá rögtön, a kelleténél kevesebb —> de az bizonyos, hogy megszűnt. Vagy legalábbis majdnem teljesen megszűnt a felszólalás üres bokoló, fecsegő, időrabló formája. Aki ma felszólal — az üzem. a hivatal, a társadalmi szervezet gyűlésén, ösz- szejövctelén — az általában asért beszél, mert valami mondanivalója van. Mert va- vanii olyasmit lát, amit jobban lehetne csinálni, vagy ha a lehetőséget nem is észleli, érzi a „kell”-!, a javítás szükségét és arra szólítja fel társait: láttassák fel együtt az előtte rejtve maradt lehetőséget. Illúzió volna azt vélni, hogy a legőszintébb és legnívósabb felszólalások önmagukban megoldhatják egy sor meg nem oldott problémákat és egyik napról a másikra fellendíthetne elmaradt iparágakat, nem elég jól menő színházakat, stb., stb. A közvélemény megnyilatkozott szava nem fújhatja el az objektív tényeket, de a közvélemény maga is objektiv ténnyé, olyan hatóerővé válhat amelynek fontos szerepe lehet a fejlődés akadályai elhárításában. Van-e már nálunk ilyen közvélemény? Sajnos, azt; kell mondani. bőgj’ még nincs, bár az alapja megvan és ez nem kis dolog. Nagy eredmény az is, hogy akik kisebb-nagyobb társaságban felszólalnak, már nem azért I eszik, hogy bókoljanak, hogy önmagukat mutogassák. Ezek a férfiak és asszonyok már mernek őszinték, „kényes kérdések” felvetői is lenni és nem félnek attól sem, ha esetleg tévednek. De azért még sokan hallgatnak, olyanok is, akiknek pedig közérdekű meglátásaik, kiérlelt/ kimondani való gondolataik lennének, S e hallgatás oka nem annyira a félelem — bár a rossz múlt, a kínos tapasztalatok beídegződöttsége nem kis erő — hanem kényelemből hallgatnak és abból a meggondolásból is, hogy ..mások se butábbak nálam, biztosan őlc is észreveszik, amit én". Pedig éppen mert sok a gondunk és még több a dolgunk. nem engedhetjük meg magunknak azt, amit József Attila találó tömörséggel „lelki restségének nevezett. És azt sem, hogy egy részlet- kérdés ne kapjon kellő megvilágítást azért, mert X azt véli, hogy majd V lobbantja fel a fényt, Y meg azt, hogy X. A felszólalás már régen nem önigazolás, nem „jó pont” az érvényesüléshez, nyugodtan beszélhetnek hát azok, akik legbelül érzik az igazságukat. A „Mit mondanék ha felszólalnék?” nem csak egy pályázat témája és nem Is csupán az élet előtt állók ügye volt. Az, hogy kimondjuk azt, ami a szívünket nyomja, hogy — Németh László kifejezésével élve — „kiborítsuk agyunk tartalmát", az fiatalok és idősebbek, minden nemzedék érdeke és joga. És kötelessége is! Ha élvezni akarjuk egy minden árnyéktól megszabadult, bátor és őszinte közvélemény áldásait, akkor hozzá is kell járulnunk ehhez a nemcsak gyűlésekre és nagy értekezletekre szorítkozó, de kisebb közösségekben is a nagy közösség érdekeit szolgáló véleménynyilvánításhoz. A szocialista demokrácia egyik fontos ismérve, hogy hallatja-e kritikáját, javaslatokat mondó szavát a közvélemény. És mi' olyan társadalmi és atmoszférikus közegben élünk, amely nemcsak eltűri, hanem igényli is az őszlne beszédet. Antal Gábor # & Tanácsi vállalatok között legjobb: a íaipai Nyolc közül 4 brigád szocialista Takarékosság az importanyaggal ! A csípős hideg sem zavarja a munkát, a Kelet-magyarországi Faipari Vállalatnál. Az üzem udvarán kipirult arcú, munkások készítik elő a faanyagokat. A feldolgozó műhelyekben is serény munkában találjuk a dolgozókat. Megszokott, tenmészetes kép ez az üzemben már évek óta. A vállalat kollektívája az elmúlt évben teljesítette kötelezettségeit. Iparágon belül a legjobban dolgozó vállalat lett a megyében. Jó munkájuk jutalmául szép összegű nyereségrészesedésben részesülnek. NYOLCVAN FÉLE TERMÉK ÖSSZHANGJA Amikor arról érdeklődünk, hogyan sikerült a tavalyi jó eredményeket elérni, nehezen indul a szó munkások és vezetők között. — Minden munkás és műszaki dolgozó tőle telhétően megtette a magáét — egyszerűsíti a választ Oláh László igazgató. —■ Bár'év közben sok nehézség, váratlan akadály nehezítette a munkát, mégis sikerült túlteljesíteni tervünket és nyereségessé tenni a vállalatot... Persze a nyereségnek sok összetevője van. A vállalat mintegy nyolcvan féle terméket gyárt, amely önmagában is gondos tervezést, előrelátást igényel. Két megye — Hajdú és Szabolcs — Ulslakásépítke- zéséhez szükséges nyílászáró berendezések, ajtók, ablakok és más faipari termékek igényeit elégítik ki. Ezenkívül — hulladékanyagból — sok köz- használatú tárgyakat készítenek. Sőt. legutóbb több általános iskola berendezéseinek elkészítését is vállalták. ÉLEN: A TÖRZSGÁRDA / Tavaly 10 millió forinttal termeltek több értéket mint 1963-ban — a termelés volumene pedig 66 százalékkal emelkedett. Egymillió 300 ezer forint plusz a munkatermelékenysége növekedéséből, míg 400 ezer forint az önköltség- csökkentésből adódott. — Ennek elérése, bizony nem ment simán — kapcsolódik a beszélgetésbe Kébersz Károly főmérnök. — A munkások zöme megértette a vállalat, nehéz helyzetét és akkor erősítettek, amikor erre a legjobban szükség volt. A nyereség kialakításában a törzsgárda, a szocialista brigádok tagjai jártak élen. Nyolc szocialista brigád közül négy eleget tett a követelményeknek. Tomasovszki István brigádja már másodszor nyeri el a kitüntető címet. Nem érdemtelenül. Gyakran segített más műhelyeknek, és olyan ésszerűsítést valósítottak meg a gépükön, amely egy és ugyanazon művelet során megduplázza a termelést. — Olyan brigád ez — jegyzi meg a párttiíkár, — amelyikre mindig lehet számítani... — No, azért, a ti brigádotok sem adja alább — erősíti meg az igazgató. CSAK EGY REKLAMÁCIÓ A múlt év októberében még komoly problémák voltak a terv teljesítése körül. Egyrészt sok munkás hagyta el az üzemet, többen bevonultak katonának. A létszámcsökkenés, az új munkások betanítása megtorpanást okozott. Másrészt, a nyílászáró berendezésekhez gyakran hiányzott az anyag. — Fontos feladatunknak továbbra is a termékek minőségét tartottuk — mondja az igazgató. — Ennek során a dolgozók igyekeztek megtartani a technológiai utasításokat, ami nélkülözhetetlen ahhoz, hogy termékeink jó minőségben, tetszetős kivitelben készüljenek. A minőséggel nem is volt baj. Tavaly mindössze egy reklamáció érkezett a vállalathoz. Másik erénye az üzemnek — ami jelentősen befolyásolta a nyereséget —, hogy a normához viszonyítva sok a megtakarított anyag. Ezt legtöbbször új ötletekkel, ügyes anyagszabással érik el. A vállalatnál az anyagtakarékosságnak azért is nagy a jelentősége, mert termékeik kilencven százaléka importanyagból készül. Az így megtakarított anyagokból terven felül, sok faipari berendezést gyártanak. Mutatkozó szép nyereségrészesedésük mindenképpen megérdemelt. B. tm Nemcsak bizalmat, feladatot is kaptak--. Feljegyzések a UTÁSZ szakszervezeti vezetőségének új jú választásáról A közelmúltban újraválasztották a szakszervezeti vezetőséget a Tiszántúli Áram- szolgáltató Vállalatnál. Az szb-titkár beszámolója után megkezdődött a vita. A dolgozók elmondták, mit szeretnének kapni a következő vezetőségtől, hol kellene javítani, hol szorít a cipő. „Vándormadarak". A mun- káruhaellátás gondot jelent a TITÁ&Z-nál is. Hiányát különösen azok az emberek siny- lik meg. akik kinn dolgoznak a területen. Esőben, hóban, hidegben mindig derekasan helytállnak. A munkaruhára olykor 5—8 hónapot is várni kell. A kisvárdai üzem vezetője arról panaszkodott, hogy több, a vállalattól kilépett dolgozó magával vitte munkaruháját, is. Ha nem lennének vándormadarak, elsősorban a dolgozók járnának jól. Vagyonvédelem. Nem valami kedvező a helyzet a fehérgyarmati üzemben. A kályhák rosszak, néha hidegben kell dolgozni. A falak kormosak, ki tudja, mikor láttak utoljára festéket. De ennél is nagyobb baj, hogy nincs kellően biztosítva a vagyon vélelem. Az udvar, ahol értékes anyagokat tárolnak, csak részben van bekerítve. Az mehet be, akinek éppen kedve van hozzá. Ne csak panaszügyben. A szakszervezet titkára igen sokszor felkereste a vállalat igazgatóját. De csak a titkár, esetleg rajta kívül még egykét vezetőségi tag. S ezekre a találkozásokra rendszerint csak akkor került sor, ha valami panasz vetődött fel a dolgozók részéről. Nagy részét a lehetőségekhez képest elintéztek. Ez eddig rendjén is volna, viszont az igazgatót nemcsak panaszokkal lehet és kell felkeresni. Pivarnyik András Igazgató, szívesen vette volna, ha időnként termelési kérdésekben is bekopogtat hozzá a szakszervezeti titkár. Ismerni és ismertetni. Életbe lépett a Munkatörvénykönyv egyes paragrafusainak módosítása. Az emberek sokat olvastak, hallottak róla, mégis az a tapasztalat, — vetette fel Szilágyi Béla, a mátészalkai üzem vezetője, — hogy nem ismerik eléggé. Külön rendelkezés szabályozza például a művezetők hatáskörét. Erről az. értekezleten hallottak először. „Több segítséget az ismertetésben!” A vita után tizenegy tagú vezetőséget választottak. Az új titkár minden bizonnyal megfontolja az elmondottakat és munkája során jobban figyelembe veszi a dolgozók kívánságát. Kosár Ferenc Gyönyörű verőfényes vasárnap. A delet rég elharangozta mély, búgó gling-glangjával a nagy görög templom. Kint ülünk a nagy diófa árnyékéban, várjuk az ebédet. Mellettem kilencéves kislányom, velem szemben het- venhárom éves édesapám. Már felkerült az abrosz is, s éppen most hordja édesanyám mosolygó fürgeséggel h tányérokat, evőeszközöket. Nem véletlen ez a frissessége, hiszen hat évvel fiatalabb az apámnál. A nyári szellő halkan rezegted a diófa leveleit, melybe bele-bele- szűrődik a tányérok, eszközök zörgése, a felső ágról egy rigó elnyújtott füttyentése. Végre megjelenik az első fogás: aranyló zsírral beterített tyúkhúsleves. Mindnyájan az étel fogyasztásához fogunk. Asszonykám is mellém telepedik. Látom szöszke kis arcán a türelmetlen kíváncsiságot, ahogy kutatja az eddegélők kézmozdulatából, szájuk rándulásából, hogy is ízlik az ebéd. — Finom. — szól az apám ősi tapasztalatból, a hizelke- óők nyelvén, — nagyon finom. Én Is mellé csatlakozom. Ezt el is várja az asszonykám: ^ — Ez a leves olyan linóm, hogy ilyet még csak egy vaDiófa alatt Jaki tud főzni a világon; édesanyám. A drága mama rámemeli azt a még mindig fiatalosan csillogó szemét: — Ugyan, édes fiam, nem kívánom én el senkitől a bókot. Az én időm már lejárt. De fiatalabb koromban sem tudtam ilyen finom ételt főzni, mint a feleséged. Mert jegyezd meg magadnak édes fiam: jó szakács csak ott van, ahol van miből főzni. Kislányom is belekotyog. Most Írattuk fel u negyedik osztályba: — Akármilyen finom, mégiscsak ostoba vágj’, Anyu! — Miért? — meredek én a gyerekre az anj’ja helyett, — Mert olt a készétel, csak meg kellene melegíteni, s máris lehetne enni, de anj’u Izzad a forró kályha mellett, hogy aztán tiz perc alatt eltüntessük félnapos munkáját. Milyen okosan beszél ez a gyerek. Azért mégsem szabad az anyját cserben hagyni: — Ej-ej kislánj’om. ez nem valami szép tőled. Nemhogy megköszönnéd anyukád fáradozását. Ez finomabb, mint a készétel. — S itt erőt vesz rajtam az apai bölcsesség, ahogj’ az előbb én kaptam a jó tanácsot az anyámtól: — Mert jegyezd meg magadnak gyermekem, annál íinomaób nincs semmi a világon, mint ami az édesanyánk készít. A gj’erek lehajtja azt az örökké kotyogó fejecskéjét, s pislogva kanalaz. Jó étvágya van, már a második tányérral kanalazza a húslevest, örülünk is neki, mert sosincs étvágya. Talán egjt kicsit el van kényeztetve ez az egyetlen gyerek. Még elhangzik egy-egy dicséret. csattognak az evőeszközök, s én hanj’attdülve a szék támlájának, fölnézek az üde zöld diófára, melynek lombjai között itt-ott beszűrődik a nagy tüzes égi kályha aranyoá melege. S ahogy hátradőlve nézem a fa koronáit, hallgatom a sárgarigó trillázását. a kanalak zörgését, én most arra gondolok, hogy... Őh, de régen is volt. Talán húsz, vagjT huszonegy esztendeje. így ültük körül akkor is ezt az asztalt itt, a nagy diófa ámj’ékában. Azóta nem csak a világ változott meg; apám, anyám is megöregedett. Apám vastagbajuszú, fekete hajú, ötven év körüli ember volt, most egy deres, hajlott hátú, ráncos képű ember ül a he- lyén. Anyám meg hogy összeesett, kis töpörödött öregasszony lett. Én tizenhét éves apró legényke voltam akkor, most meglett családapa. Még húsz esztendő, vagy annyi se telik el, s bizony nem ülnek itt velünk szüléink. Akkorra mi i?. megvénülünk, unokáimat a mellettem ülő negyedik osztáíj’os kislányom,! az unokák édesanyja fogja rendre inteni. Húsz esztendő! Milyen nagj’ szó az ember életében. És mennyi ez a nagy diófa életében? Mi neki húsz esztendő? Mikor én gyerek voltam, akkor is ilyen fiatal volt, ilyen karcsú, esetleg egy-két gyermeke nőtt azóta az oldalából, mert a gallyai megszaporodtak. ötven. száz év múlva fogja csak legénykorát élni. Itt áll majd büszkén, telten, fiatalosan dús lombjaival akkor is, mikor mi már nem leszünk. Mért is jönnek ezek a gondolatok az ember fejébe? Miért? Nem lehet tőlük megszabadulni mert ráülnek az emlékek az ember lelkére. Nagy megkönnyebbülés végre, hogy a gyermek újból megszólal: — Anyukám, látod, most két tányérral szedtem á húslevesedből. Köszönd meg szépen. Nem rosszaságból mondja a kis butus. Ha felnő, nem mond ilyeneket az anyjának. S az anyja szépen meg is köszöni, mire a gyerek: — Hogy boldogok legyetek, eszem a sültcsirkéből is. Jó? Vagy inkább a paprikás húsból. Tudja a kis okos, hogy mi féltjük az egészségét, hiszen a nap minden szakában arra buzdítjuk, hogy egyen és egyen. Az anyja örül neki, s még egyszer megköszöni, mint valami szívességet, hogy aztán boldogan figyelje, mint tartja be vállalását, hogy eszi a csirkepaprikást az a gyerek. Szinte hízik ő is minden falattól, ami lemegy a kislány torkán. És ismét megjelenik előttem egy kép a húsz év előtti gyermekkorból: egyik vasárnap is itt ültem foltos ingben, a bátyám „pantallójából” ferdére szabott rövidnadrágban, s néztem az apámat, amint nj’elte az ízetlen, csupa rán- tásos tarka bablevest. Azon a napon kivételesen két tányérral is szedhettem, de mikor harmadikkal is kértem, apám így intett le: — Most már elég fiam. Nincs' harmadik tányérral. Ki gj’ózne annyit keresni, ameny- nyit ez a gyerek megenne? Ezt is köszönd meg az anyádnak. S én hálásan néztem rájuk a két tányér bablevesért. Nem az anyám köszönte meg, amiért eszem, amiért jó étvágyam van. Tudta ő, hogy annyira egészséges vagyok, hogy alig győzi az étvágyamat kielégíteni. Mert a legjobb étvágyat az éhség csinálja. Ki rendezi el ezt a soha meg nem érthető eletet? Milyen nagy szellem parancsára lett úrrá az a hatalmas eszme, meljmek nj’omán ma már nincsenek rongyos, éhező gyermekek? Miért növünk fel, mért öregszünk meg? S ez a nagy diófa mért maradt fiatal? Gondolkozik-e vajon ő is? Látja-e, érzi-c amit én? Lehet, lesz még idő. amikor az én unokáim, az én dédunokáim lilik körül árnj’ékos lombjai alatt a bőség kosarát. s talán akkor is így bólogat, amikor így beszélnek alatta: — Valamikor ugyanitt ült. ez alatt a fiatalos nagj’ diófi alatt Géza dédapánk, nagyapánk. miközben egyszerű tyúkhúslevest, csirkepaprikás! ebédesett uborkasalátával Szegény feje. Dénes Gist
