Kelet-Magyarország, 1964. december (24. évfolyam, 281-305. szám)

1964-12-06 / 286. szám

Buda Ferenc:

Lennék kisgyermek

foganni könnyű. Világra jöttem. Suhogó kések között születtem, s felnőttem én is, mint más, dologra, akár az apám s az anyám: a gondra. Csináltam ezt-azt, így-úgy megéltem, arasznyi múltam el nem cserélem.

Mi volt, mi nem lett eddig, mindegy már. Felnőttem, élek. Enyém a leltár. Valami mégis hiányzik, kéne egy évig egyszer játszani kéne. Szánkázni télben, fürödni nyáron, csücsülni hajlós cseresznyeágon. Lennék kisgyermek, maszatos magzat, álmomban raknék kardokból kazlat•

Edesem, hallod? Te kis esendő, orcád ha sápadt, síró kiskendő, játszani kellene, elég a vasból, csördül a zápor, ezüstös ostort teteje ezüst, arany az alja, gurul a szívünk, két iker-alma, játszani gyerünk, játszani! Jól van!

,,Kiskacsa fürdik fekete tóban’’.

— Nem megy a játék, kezemben vas-súly Zubogó vérem verése, lassulj.

Pókok türelme segít, ha láz van.

Gondok közt fekszem, zörgő vaságyban. FOHÁSZ

Álmatlan arcom simulj ki, gyűr és, ujjunk ne vágd el, sikító fűrész, sátorozz, sötétség! Jó álom, jöjj el, kályhánkat fűtsed gyémánttal, gyönggyel.

H. Barta Lajos:

ÜZENET

Új magyar film

Mit csinált felséged 3-tól 5-ig ?

A királyi udvar hölgyei körében nagy a szomorúság. Mátyás száműzte udvarából a nők bálványát, Dóczy lovagot, mert gyanakodott, hogy Beatrix királyné körül is forgolódik. A királyné legkedvesebb udvarhölgye, Bibiána, annyira szívére veszi, hogy álmai lovagját egy isten háta mögötti faluba, Szelistyére küldte a király, hogy még Beatrix is megsajnálja. Ö maga is neheztel a királyra, mert a vadászaton három és öt óra között eltűnt, és Beatrixnak alapos okn van azt gondolni, hogy a szerelmes természetű Mátyás valami szép parasztleánynál töltötte az időt.

Mátyás végül megelégeli, hogy féltékeny hitvese állandóan azt a kétórás távollétet firtatja, és szokott módján megszökik előle: álruhában elindul országot látni.

Közben a királyi palotában Beatrix egyre nyugtalanabbul vár híreket felséges férjétől. Végül nem bír türelmetlenségével, a Dóczy után epe- dező Bibiánával együtt férfi gúnyát ölt, és egy alkalmas pillanatban mindketten kiszöknek a palotából, elindulnak Mátyás felkutatására*

Hőseink valamennyien ösz- szetalálkoznak az Egyszarvúhoz címzett fogadóban. Ide hozzák a három elrabolt szépséget, akik szemet vetnek a

Soltész Albert vázlatkönyvéből

férfiruhás királynéra és apród j ára. Beatrix mélyen felháborodik, amikor megtudja, hogy a nőket Mátyás számára szedték össze, de még magához sem tér megdöbbenéséből, amikor a királyt pillantja meg. A kavarodásban Mátyásnak sikerül kikerülnie Beatrix figyelő pillantását. A királyné és udvarhölgye azonban gyanút fog. Mátyás csak nagy nehezen menekül meg bosszúálló hitvese elől. Közben sok az izgalmas kaland, de a bonyodalmak még mindig nem értek véget. A sok izgalom a királynéval is elfeledi éti, hogy újra megkérdezze Mátyástól: „Mit csinált felséged 3-tól 5-ig?”

Mikszáth Kálmán „S'zelis- tyei asszonyok” című novellája remek humorával, kacagtató félreértéseivel korábban operett megírásra adott ihletet, amely nagy siker volt. Hubay Miklós forgatókönyve, amely az operett szövegkönyvétől teljesen független, eredeti módon modernizálta a király számára összeválogatott szelistyei szépasszonyok pikáns históriáját; a szereplők mai nyelven beszélnek, számtalan anakronizmus teszi csípősen maivá, aktuálissá Mátyás és Beatrix kalandjait. Makk Károly egyik legeredetibb tehetségű rendezőnk. A nagy sikerű Liliomfi-val bizonyította be leginkább, menynyire elemében van 3 „köny- nyű” műfajban is.

A film főszereplői Darvas Iván és Psota Irén.

1964. december 6.

A méltatás művésze

80 éve született Kárpáti Aurél

Űj Kossuth-díjasokat köszöntöttek 1960. márciusában az Írószövetségben. Az ünnepeltek egyike Kárpáti Aurél volt; egész élete művéért, elsősorban sok évtizedes kritikai munkásságáért részesült a magas kitüntetésben. Eleinte lesütött szemmel hallgatta a munkáiról szóló dicsérő szavakat, majd kiosont s csak akkor tért vissza, mikor már rég nem róla beszéltek. A sok epizódból, amit emlékeként őrzök, csupán ezt említem. Akkor is, később is egyik elbeszélésének hősét juttatta eszembe, aki valósággal menekült, ha személyére, személyes sikereire terelődött a méltató szó.

De mennyivel inkább örömmel osztotta az elismerést másoknak és mások érdemeinek. A csaknem félévszázados, hallatlanul széles körű — az irodalmat, a színművészetet, és a képzőművészet egy részét átfogó — kritikusi tevékenysége bizonyítja: ritkán tévedve, avatott kézzel tapintott rá az értékekre, s bőven elhal- mozta őket — olykor serkentésnek szánt — dicsérettel. A méltatás művészeként tartottuk számon. Ugyanakkor azonban kitűnő „vívó”-ként

is, aki nagyszerűen tette célba a művészi teljesítmény gyengébb pontjait és „találatait” sosem harsányan, hanem az igaz mesterekre jellemző atyai figyelmeztetőül adta tudtunkra. A művek értékrendjének felállításában a shakespearei mércét tartotta szem előtt, azt, hogy az alkotás „tükröt tartson mintegy a természetnek; hogy felmutassa az erények önábrázatát, a gúnynak önön képét — és maga az idő, a század testének tulajdon alakját és lenyomatát”. Minden műben, amelyet vizsgált, a humánumot, a mélyen emberi „tükrét” kutatta és igyekezett felmutatni.

Az 1884 december 5-én Cegléden született Kárpáti Aurél, a tanítóképző elvégzése után festőművésznek készült. Ezzel az „álmával” azonban hamar felhagyott. Versek publikálásával kezdte írói pályáját. Költeményei, noha két kötele (Az én örökségem, 1909; Kaláris 1920) is napvilágot látott, számos más versét pedig a különféle folyóiratok hasábjai őrzik — feledésbe merültek. Nem így elbeszélései, novellái, különösen az első világháború előttiek (Éjszakai ballada;

Budai képeskönyv), valamint regényei, elsősorban az 1918- ban közzétett Három régi esztendő. E megejtően szép, lírai hangvételű kisregény alapján — amelyben a századforduló finom hangulatát eleveníti meg — bírálói joggal rokoní- tották őt Krúdy Gyulával.

De azután belevetette magát a színházi életbe. Krónikása lett a magyar színműirodalomnak, színjátszásnak és vele egyidőben a magyar irodalomnak is. Attól a naptói-, hogy az elhunyt Ambrus Zoltán kritikusi székét örökölte a Pesti Naplónál, úgyszólván egyetlen budapesti színházi bemutató sem múlott el, amelyről ne számolt volna be. Bár színibírálatainak zöme közvetlenül az előadás után íródott, mégis többet jelentenek a beszámolóknál: kortörténeti hátteret is adnak, s a nemzeti színjátszás legjobb hagyományaihoz mérve mutatják be a szóbanforgó teljesítményt. Feledhetetlen színészportrékat örökített meg: többek közt Pethes Imre Hamlet-, Odry Árpád Solness-, Törzs Jenő

III. Richárd-, Somlay Arthur Hamlet- és Ladányi Ferenc Peer Gynt alakítását. Ilyenirányú munkáit Főpróba után (1956) és Színház 1959 c. köteteiben .gyűjtötte össze.

A nemes művészet iránti rajongó tisztelet vezette irodalmi kritikái és írói portréi megformálásában is. Nagy műveltségével és megelevenítő készségével szinte személyes ismerősünkké tudta tenni a magyar és a világirodalom több kiemelkedő alakját.

így pl- Madáchot, Chdlno- kyt, Színi Gyulát, Krúdyt, Bró- dyt, Karinthyt, Molnárt, Kiss Józsefet, Dosztojevszkijt, Tur- genyevet, Defoet, és Jack Londont. Irodalomismertető munkáit tartalmazza az 1961-ben kiadott Tegnaptól máig c könyve.

Hivatásának tartotta az irodalom és a művészet legjobb értékeinek népszerűsítését. Nemcsak ilyen jellegű írásaival, hanem személyesen is részt vett a közéletben. Vezetőségi tagként aktív szerepet játszott az írószövetség újjáalakításában és a Pen Club tevékenységében, egészen 1963 februárjában bekövetkezett haláláig. E halkszavú művész élete nem volt megpróbáltatásokkal terhes. Valahol egyszer úgy határozta meg az epikus és drámai hős közti különbséget, hogy „az előbbi keresztül megy a világon, az utóbbin keresztül megy a vb lág”. Kárpáti Aurél az előbbiek közé tartozott — áthaladt a világon, küzdve, harcolva az irodalmi és művészeti közízlés nemesítéséért.

(—tt—)

lyett. Ordított: „Maga miért szökött meg?! A Hódy úr feljelentette. Szerződést csináltak, maga meg tesz a földre!” „Megdöglött a lovam” — mondtam. Végül, mert parancs volt rá, bekísért az őrszobára.

— Egész reggelig, míg feljött a Nap, jegyzőkönyvet csináltak, meg paragrafusokat mondtak a fülembe.

— Két hét zárka után, a járási szolgabíróságon elítéltek. Vagy fizetek négyszáz pengő kártérítést — mert ha később vetnek, rosszabb lesz a termés, — vagy leülöm a büntetést. Mivel fizetni nem tudtam, azt mondtam; „Leülöm.” Gondoltam: pihenek egy kicsit és passz...

A Napba néz, a kalapja szélén, mintha karima lenne, fehér haja csillog.

— A börtönben nem volt nevem. 112-es, így hívott az őr. De tudd meg, itt éreztem először, hogy az állatoknál mégis jobb az ember...

Tekintete túlszáll a gyárkapun, és megáll egy kémény tetején:

— Bekísértek a cellába. A priccsen fekete szemű ember ült. Lábát rossz lópokróc takarta. Amikor csattant a retesz, végigmért és megszólalt: „Munkás vagy?” Közel léptem, úgy feleltem: „Béres voltam.” Ennyit mondott: „Ugyanaz.”

— Hogy ne vacogjunk, átöleltük egymást, úgy aludtunk el. Hajnalban kopogást hallottam. Nem volt mellettem az ember. A cellafainál lépkedett. „Kitúrtalak” — mondtam. — Erőltetve nevetett: „Nem tesz semmit!” — Ég mellém lépett és eligazította a takarót.

— Reggel a Nap a priccsem- hez jött. Az ember már a rácsos ablaknál állt: „Csodálatos az élet — mondta, — Pesten most nyitják 3 kapuitat a házmesterek. A villamosok csilingelnek, anyám az ágyamhoz lép, hogy felkeltsen: Sanyi, mindjárt dudál a gyár... Szegény, biztos mindig elfelejti, hogy nem..vagyait otthon...” Én is az ablakhoz léptem és ahogy a Nap ránk sütött, az anyámra gondoltam. .

— Mikor a foglár kivitte a feketekávés bögrét, visszaordított a kémlelő nyíláson,: „Igyekezni! Munkára!” Biztos értetlenül néztem, mert a cellatársam azt mondta: „Ebédig babákat csinálunk. Kitömjük fűrészporral és betűket ragasztunk a hasukra, hogy a nagyságos urak gyéreikéi játékból tanulják az ábécét.” Tetszett a dolog, és nevettem rajta...

Vékony, száraz ágat kapar fel a földről, azzal rajzol a porba, hogy jobban értsem, amit magyaráz:

— A mi műhelyünkben hat pad volt egymás mögött. Futószalagon készültek a babák. Elől a cellatársam ült. ö ragasztotta az összevarrt anyagra a betűket. Előtte kis dobozkában nagyon sok, mindenféle betű... A másik fűrészporral tömte, a harmadik hajat tett a bábú kopasz fejére... s így ment ez sorba. Én, a nyílásokat varrtam be. Unalmas volt. De a többiek mindig izgalommal várták a követ Kező babákat és ha megkapták bólogattak... A műhelyben tilos volt a beszéd. Hatunkra két fegyőr vigyázott.

Az öreg hamisan hunyorít, mint áld azt mondja: na, hé- kés, figyelj, most következik a beszéd, java.

— Négy hét után azt kérdezte a fekete szemű ember: „Mondd, a babaműhelyben te nem vettél észre semmit?” — „Nem én” — feleltem az igazat. „Hát tudd meg — mondta alig hallhatóan — mi, öten egy gyárban dolgoztunk és sztrájk miatt vagyunk itt. A babákkal pedig üzenünk.” „Üzentek?” — csodálkoztam nagyot. Az ember rábólin.tott: „Üzenünk. Van harminckét betűformánk... mi kell még? A babák késről-kézre mennek, sorba, én pedig mindig ráragasztom a szöveget.” Nem értettem sehogysem. Elmagyarázta; „Tegnap az első babára K betűt ragasztottam, a másikra á-t, a. harmadikra 1-t, a negyedikre m-et, az ötödikre megint á-t, a hatodikra Drt. Na, érted már? Ez eddig, ha egymás mellé rakod, akkor Kálmán...” A teljes szöveg pedig, mint később megtudtam, ez volt: „Kálmán mindent tagadjon, hogy kiengedjék, mi mindent magunkra vállalunk.”

Az öreg új cigarettát sodor a dózniból, a füst kéken szálh

— A cellatársam egyik este, amikor már bekaptuk a fekete kenyeret és teát, azt kérdezte tőlem: „Mondd, Bakó, ismered te József Attilát?” „Az ki?” — kérdeztem vissza. A felhajtott gallérú rabkabátban elmondta egy versnek utolsó sorait. Még most is emlékszem rá... Szépen mondta.

— Kicsit később, odamentünk a rácsos ablakhoz, és kinéztünk az égre. Este volt, már fénylettek a csillagoki A cellatársam sokáig mozdulatlanul állt. Egyszerre megszólaltam: „Mit nézel annyi sokáig?” „Látom a házamat, a feleségemet, meg a gyermekemet. Szőke, amilyennek akartam.” Megint buta voltam, megkérdeztem: „Hát van neked feleséged, meg gyermeked?” Mosolygott és most nagyon szép volt az ember:

„Még nincs, de majd lesz” •— átfogta a vállamat. — „Gyere, nézd te is a csillagokat és akkor te is látod a gyerekedet.” És én is néztem a csillagokat és én is láttam a gyermekemet, pedig nekem se volt

Az öreg hirtelen feláll és kezet ad.

— Most tizenkilenc éves a

gyerekem..:

A nógymázsás bála, a gyárudvaron gyors táncot jár. Már öt ember ereje a ritmus.

A raktárépületnél két fiú birkózik. Döngetik egymást, és nevetnek: a kedvük feszül.

Közülük az egyik tizenkilenc éves.

Táncol a bála, mint vén medve. Körülötte öt ember.

— Kutyanehéz! — szusszant az egyik, és öklével a négymázsás gyapottömbre üt.

A másik a nadrágjához ejti a kezét.

— Álljunk kicsit, erőt kell szedni.

A bála a gyárudvaron mozdulatlan áll.

öregember — kis bibircsók az orrán — hüvelykujjával törli a szájára ragadt port és azt mondja.

— Hát pihenjünk.

Az öreg hűsre jön és kezet

ad. Érzem tenyere récéit.

A raktárépületnél két fiú birkózik. Döngetik egymást és nevetnek: a kedvük feszül. Hangjuk végigmegy az udvaron.

•— Jó nekik — mondja az öreg. — Kölykök még... Az évek, mint morzsák, elperegnek, és azt mondják: hohó! ötven vagy, öreg.

Rámnéz fáradtan.

— Bizony, így van ez, öcsém. A fiatalság elmegy, az emléke marad. Sokat mesélhetnék, teleírhatnád a világ összes papírját.

Alumíniumdóznit kattint, vágott dohányból kövér cigarettát sodor.

— Húsz évvel ezelőtt megdöglött a lovam. Akkor,- nagyon szomorú voltam, azt mondtam: jobb lett volna pusztulni véle. Ma meg örülök, hogy így történt-. — Rámnéz: — Kacifántos észjárás ügye?...

Szívja a dohányt, cuppogva, mintha pipát szívna. Sötét szemében, szelíd mosoly.

— Hát, tudd meg öcsém, annak a lónak a hitemet köszönhetem.

Megélénkül, beleint a levegőbe:

— Na, vedd elő a plajbászt. Elbeszélek mindent:

Süt a nap, és folyik a sző, szépen lassan:

— Falun voltam..-. Nyolcévi szolgálás után kiborítottam a szalmazsákot, az istálló kövére hullottak a dugott pengők. Megszámoltam, százötven volt. A tenyerembe fogtam és megmutattam a teheneknek: „Látjátok, gazdag vagyok, lovat veszek a vásáron. A kis molyómat a hátamra vettem és megcsókoltam őket. Akkoriban nem ismertem jobb embert az állatnál;

— A vásáron kevés volt a tó, és magas az ár...

— A tér szélén cigány állt, gebével Na, mondom, fel lebet ezt hizlalni, ha olcsón adja... Alkuba kezdtem.

— „Kétszáz az utolsó ár” — mondta a cigány. „Kehes ez! Száznál egy garassal se többet” — így én. Végül fizettem két deci bort meg százhúsz pengőt és enyém volt a gebe.

— Bérbe kaptam néhány toldat. Két napig minden ment simán, de a harmadik lapon felbukott a gebe. Mondtam nekú „Ne, te, ne! A fene beléd. Állj fel!” De az csak lem mozdult. Azt hittem, bogy fáradt, de nem. Egyszer- csak láttam, hogy női, női a basa, aztán rúg egyet és kész. Fogtam az ásót, eltemettem, ágat tűztem a dombra, aztán jónapot...

— Átkoztam még az anyámat is, hogy világra hozott, ánnyit sem mondtam senki- lek, hogy befellegzett, megindultam haza az apámhoz. Kétlábú vonaton.

— Éjjel a faluvégi szalma- ooglyából, ahol aludtam, csendőr ráncigáit elő. Ö, hogy sújódott volna fel a gebe he6