Kelet-Magyarország, 1964. december (24. évfolyam, 281-305. szám)

1964-12-25 / 302. szám

Erdős László:

Karácsony Dachauban

„Karácsony...

Sül a kappan a nyárson!”

Ezt a felszedett ostoba kis rigmust mormoltam magamban, míg a föl alá rohangá- lók között föl alá rohangáltam a keskeny udvaron. Lábamon Krisztussarut hordtam zoknival, testemen csíkos vászonnadrágot, nyári kék lüszterkabátot rövidujjú Inggel és — tisztesség ne essék 'zólván — habselyem női bugyit. Társaimnak sem volt sokkal jobb az öltözetük, de azért — régi dachaui szokás szerint — kora hajnalban kikergettek a barakkból a mínusz tíz fokos hidegbe s mi szederjes arccal úgy cikáztunk a két drótkerítés között, mintha azt keresnék, melyik szegletben van melegebb. Ámbár engem ez alkalommal a hidegnél is inkább kergetett a belső izgalom.

Előtte való este, december

23-án, lefekvés előtt közölte velem Kis Zsiga, hogy a magyarok részére karácsonyünnepet rendezünk s azon én szavalok. Belekábultam a meglepetésbe, s örömbe.

— Józset Attilát? — kérdeztem elfogódva.

— Nem — felelte ő. — Adyt. Polgár lesz a résztvevők többsége.

Persze az is boldoggá tett, hogy Adyt mondhatok. De melyik versét válasszam? Talán azt. hogy „Nyakatokon vad, úri tatárok s mégis büszke a ti fejetek...”?

Kis Zsiga jó húsz évvel volt nálam öregebb s már nyolc éve börtönben ült. Ezen az estén különösen gyengén érezte magát, talán már benne bujkált a tífusz, mely aztán elvitte nem egészen két hét alatt. De betegsége sem tudta kiölni belőle száraz humorát. Átpillantott a szomszédos agyra, melyen Szegedi Maszák Aladár, későbbi disszi- dens New York-i követünk búslakodott magában és felnevetett:

— Tudod, van akinek büszke a feje és van akinek nem az. Nem kell túlozni. Egyébként sem tudhatjuk e pillanatban, lehet-e Dachauban egyáltalán ünnepelni. Ez így volt igaz. Könnyen előfordulhatott, hogy mire összegyűlünk az ünnepre, már szét is

. érnék bennünket, vagy utólag viszik sten-bunkerbe a • ersmondót és a szónokot. Azt ;em tudhattuk, hogyha minden rendben véget ér, nem je- unt-e föl másnap a táborparancsnokságnak egy magyar. Már eredetileg is rendkívül vegyes társaságot szállíttattak Dachauba a nyilasok: száz- százhúsz kommunistát az ország különböző börtöneiből, szociáldemokrata párt- és szakszervezeti funkcionáriusokat, ellenzéki és kormánypolitikusokat, mindenfelől összeszedett zsidókat, elitéit kémeket, toloncba hurcolt koldusokét, akik azt sem tudták miért vannak velünk, s az eltelt másfél hónap alatt különféle transzportokban elszállították a fiatalabbak jórészét, közöttük a kommunisták több mint felét. Mi. ittmaradtak, nehezen lélegzettünk a zavaros tömegben, ne tudtuk, hogy akivel beszélünk, nem talált-e már kapcsolatot a láger régebbi spiclijeivel s nem árul- jz.-e el mindenik szavunk.

Hanem a karácsonyestét mégis, meg kellett tartanunk. Ezt nemcsak a politikai kötelesség kívánta, de az életösztön is. Veszélyes járvány terjedt az emberek között, a kishitűség, az önmaguk teljes f i adása.

Például a hideg ellen sem mindenki gyors mozgással vé- dekezett. A barakk falanal fjlyt a dachaui tánc. Mintegy százötven ember. szorosan összebújva melengette egymást és jobb lábáról a bal lábára, bal lábáról a jobb lábára holdkórosan, órákon at hailaíAJZ tt. Aki bent volt a

tömegben, nem érezte a tánc borzalmát, csak a testéhez simuló testek melegét, saját leheletét s mint a ringatott csecsemő, a ringás hipnózisát. Aki kívülről nézte, azt hamar hányingerig fejlődő szédülés fogta el, s valami görcsös, tehetetlen harag. A szerencsétlenek szeme lehunyva, vagy révetegen mered a semmibe, arcukon a hasis-evőkre emlékeztető révület — mintha valami félőrült szekta végezte volna félelmetes és ocs- mány istentiszteletét.

Vagy még inkább, mintha egy falka juh bújt volna ösz- sze rémületében a farkasok elől...

Aki bent volt a körben, kevésbé érezte a hideget, mint aki magában vacogott. És mégis, ez az utóbbi viselkedés biztosított jobban a meg- fagyás s a halál egyéb formái ellen, mert ezen a borzalmas helyen aki emberségét feladta, az feladta életét is vele.

Én jól értettem, ez a mi karácsonyestünk kitűnő alkalom lehet arra, hogy széttörjük a közöny és elemberte- lenedés egyre jobban koránk feszülő abroncsát és hittem: akkor ebben a versnek is döntő szerepe lesz, amit szavalni fogok. De hogy mit válasszak, azt egyre kevésbé tudtam eldönteni.

Éjjel pedig álmot láttam.

Pivnicán voltam, egy Dráván túli falucskában, hol gyermekkoromban nyaraltam egyszer néhány hetet. Két ló húzta parasztszekéren vágtattunk a tanyára a jól ismert úton — de mire beértünk a nagy faházba, már nem nyár, hanem karácsony este volt. A terem közepén, izzó roston óriási disznó és legalább száz pulyka sült s mi gyerekek meztelenül ugráltuk körül a nagyon forró tüzet s azt kiabáltuk:

„Karácsony

Ég a kappan a rácson!”

Nagyon kövérek voltunk, nagyon boldogok és mindennek Rubens festményeihez hasonló vörös színé volt.

Aztán egyszerre minden elsápadt és kihűlt. Már nem gyerek voltam, hanem felnőtt és meztelenül dideregtem a hómező közepén. Szemben velem egy ezrednyi koldus járta a dachaui táncot. Szavalnom kellett volna nekik, de nem jött hang a számra. Pedig tudtam, hogy nekem is közibük kell állnom, ha nem tudok választani.

Hasztalan sürgetett még az álmom is, csak ebéd után döntöttem végre el, hogy mit szavalok. Akkor, mikor a Stubenältester, egy lengyei pap, — hogy részéről is megünnepeljük a karácsonyt — elrendelte a tetűvizitet megelőző általános tetvészkedést s háromszáz ember ült félmeztelenül a pádon, hogy kibányássza ine'e„ és gatyája koreaiból az undorító férgeket. Az

ostoba kis mondóka, mely egész nap, mint a férgek a testet, marta a lelkemet, váratlanéi tovatűnt és idegen fényességgel egy költemény úszott be az idétlen foglalkozásukat űző emberek fölött:

„Őrök, vigyázzatok a strázsán,

Csillag-szórók az éjszakák,

Szent — János-bugarak a kertben...”

Micsoda ötlet...! Szikrázó tűzbogarak látványa a tet- vészkedők között, a teremben, ahol reggelenként legalább húsz bolha és megfelelő számú poloska nyüzsög minden egyes pokrócon, mi pedig vakarózunk és kínlódunk a pokrócok alatt...! Párás, díszkócos tánci termek emlékei itt, ahol a dachaui tánc őrjöng...! Lélegzetem állt el az izgalomtól, mikor elhatároztam, hogy mégis ezt fogom elmondani.

Aztán jött az este s mi kö- rülálltuk a dísztelen, hosszú asztalt. Karácsony este volt, tehát elénekeltünk egy karácsonyi dalt, majd Baráti Huszár Aladár, a kormánypolitikusok egyik vezére beszélt. Aztán dideregve és borzong- va elkezdtem a verset mondani.

Azelőtt én nem szerettem ezt a költeményt. Nem jártam Flórencben és nem voltak báli emlékeim — engem szigorúbb világ neveit és szigorúbb világ nevelte azok többségét is, akik az aszta] körül ott álltak velem. Sohasem burkolóztak selymes és csiilogó fényekbe a mi örömeink. És mégis, a szenny és piszok közepén úgy éreztük, mintha nekünk írta volna a költő idegenszerű szavait, hogy tiltakozzunk velük az embertelenség ellen, mely közrefogott s mely ránk akarta kényszeríteni az erkölcseit.

„Oly szomorú embernek lenni.

És szörnyűek az állat- hős igék.

S a csillagszó ró éjszakák Ma sem engedik feledtetni

Az ember Szépbe- szőít hitét,

S akik még vagytok, őrzőn, árván.

Őrzők: vigyázzatok a strázsán.”

Óriási csend követte a költeményt. Az ünneplők sápad- I tan nézték egymást és so- ] kuknak könnyes lett a szemük. Aztán előbbre lépett Kis Zsiga és megtörölte szemüvegét:

„Emberek vagyunk, barátaim...”

★

Nincs több mesélni valóm. Csak még annyi, hogy a karácsonyi ünnepektől fogva a mi barakkunk udvaráról véglegesen eltűnt a dachaui tánc.

a kölsápad-j és so-1

Téli kép.

Foto: Papp Jenő

Czinke Ferenc ünnepi grafikája.

Fábián Zoltán:

KENÉZ

— Ember vagy te?

— Mi bajod?

— Ember?!

— Te megbolondultál.

— Tudod, mi vagy?! — Azzal otthagyta a folyosón, a kis tanácsterem előtt.

Az igazgató nem értette, mi történt Kenéz Boldizsárral, nem értette, miért támadt rá ilyen gorombán.

Gyerekkoruk óta ismerik egymást. Mind a ketten erzsébetiek; együtt kezdték a szakmát, együtt tanulóskod- tak a gyárban. Egyszerre emelték ki őket, ötven tavaszán. Annyi volt csak a különbség, hogy Kenéz Boldizsár nem vállalt semmiféle funkciót. „A gyárban is kell maradjon valaki” — ezt hajtogatta, amíg el nem eresztették.

Évekig nem találkoztak utána, de a sors végül úgy hozta, hogy őt oda nevezték ki igazgatónak, ahonnan valaha elindult, s ahol közben Kenéz Boldizsárból gyárrészlegvezető lett. Nagyokat ittak a viszontlátás örömére; csapkodták egymás hátát, felidézték a régi emlékeket, s kacagtak, hangoskodtak, ha ösz- szefutottak valahol a gyárban;

Most meg így nekihajt, mint valami részeg.

Az osztályvezetői értekezlet után lement a szereidébe, s megkereste Kenéz Boldizsárt. Behívta a műhelyirodába, az irnoklányt meg kiküldte vízért.

— Beszélj: mi bajod? — kezdte most ő, s fél testtel ráült az íróasztal sarkára; az asztal recsegett, nyiszorgott.

— Ha nem tudod magadtól, minek mondjam.

— Csak nem amiatt a részeges , miatt?

— Na. látod! — mondta Kenéz Boldizsár, s hangtalanul nevetett. — Tudod te, ha akarod.

— Jó, jó, de —

— Nincs de.

Az igazgató bosszús lett. Lehajtotta vaskos fejét; az íróasztal foltos, barna Ionjáról tompán verődött fel furcsa lejtésű hangja:

— Első a termelés.

— És az ember?

— Az ember, az ember — türelmetlenkedett, majd azt mondta: — Már aki ember.

— Ö is az.

— Az a fenét. Egy részeges... disznó.

Kenéz Boldizsár hirtelen előredőlt, két kézzel megmarkolta a szék támláját, s úgy

kérdezte, egészen az igazgató arcához hajolva:

— De miért az? Miért?

— Mit tudom én?! Az, és

kész.

— Gondolkoztál már rajta?

— Más dolgom sincs. — Széles, erős tenyerével az asztalra csapott: — Az ilyen alakokat ki kell dobni. Nincs más. — Maga elé az asztallapra nézett, rajta tenyerelő kezére, s észrevette, hogy az üjjai meg-megrándulnak. Bánta már,- hogy lejött a műhelybe.

— Mi lesz vele azután? — kérdezte Kenéz.

— Az már az ő baja.

— Meg a miénk.

— Jó, hogy azt nem mondod: az enyém. — Gyorsan elhúzta az „é”-t.

— A tiéd is.

Alacsony, sovány ember volt Kenéz Boldizsár, csupa ideg; csupa mozgás. Az arca, akár a vízgörgette kövek, sima volt, ránctalan; csak halántéka két gödre sötétedett minden évvel mélyebbre, s szálkas haja lett ritkább, őszebb.

Zsebrevágta a balkezét, * járkálni kezdett a szűk, üvegfalú irodában. A jobbkezével gesztikulált:

— Senkit sem küldhetünk el a Holdba. Senkit. Mindenkinek itt kell megélnie. Itt.

— Üzem vagyunk, nem sze- retetház.

— De szocialista üzem, ha jól tudom.

Erre az igazgató nem mondott semmit. Tükörképét nézegette az üvegfal egyik poros, légy piszkos ablakszemében, s elmosódó arcmása mögött a nyüzsgő szereidét. A daru lomhán kocsizott végig a műhely fölött, horgán nem lógott semmi.

— Beszéljünk vele — mondta Kenéz Boldizsár.

— Beszélhetünk éppen, — kedvetlenül gyűrögette álla tövében a mélyen árkolt, borostás redőt.

Behívatták.

Furcsa ember volt. Vékony nyakán szokatlanul nagy fej ingott, s pergamentvékony arcbőrén szinte átdöf tak a széjjelmeredező. hegyes csontok. Mulatságos figura lett volna, Ka szögletes csontboltozatba zárt, apró szeme nem lett volna olyan ijesztően riadt.

— Tessék velem parancsolni — állt meg szolgálatkészen az íróasztal előtt. A hangja vékonyan mekegett.

— Mit csináljak magával? — nézett rá az igazgató; nehezére esett, hogy el ne nevesse magát.

— Kérem szépen, én, én megfizetem a kárt. — Olajos, izzadtségszagú . sapkáját gyü- rögette.

— Miből? Mi a fenéből?

Kenéz Boldizsár közbe kérdezett:

— Nem próbált még leszokni az italról? Vagy legalábbis arról, hogy munka előtt igyon?

Az ember feléje fordult:

— Nem akarok én. Kenéz elvtárs, sohasem inni. Tudom, megárt rögtön: az első lelde- citől a falnak megyek. Minden reggel megfogadom, amikor felkelek, de amikor veszem a kabátot, már az jár az eszemben, hogy a sarkon, Rózsi néninél felhajtok egy kevertet.

— Hányadik esete volt ez magának? — kérdezte az igazgató”

— Én megfizetem, kérem szépen, én megfizetem. — Kétségbeesetten rázogatta furcsa, nagy csontos fejét. A hangja vékonyan hebegett: — Tetszik tudni, a családom.

— Én törődjek a családiéval?!

— Négy gyereke van — mondta Kenéz Boldizsár, * az igazgatóra nézett.

Az igazgató nem nézett vissza rá; megkérdezte az em bértől:

— Hogyan is hívják magát?

— Nagy János, kérem szépen. De inkább csak úgy ismernek, hogy — nehezen mondta ki — Kecske.

— Kecske? — nézett rá az igazgató, s nevethetnékje támadt.

— Igen, kérem szépen — mosolygott az ember. — Tetszik tudni, a fejem — mutatott az arcára —, meg, hogy a hangom.

— Értjük — szólt közbe Kenéz Boldizsár. Megfogta a vállát, s az ajtóhoz tuszkolta: — Most menjen szépen.

Az ember a nyitott ajtóban, a küszöbön megállt, vissza- tordult:

— Ügy gondolja. Kenéz elvtárs, hogy el? — Kapkodta a szemét egyik férfiről a másikra.

— Álljon vissza a pad mellé. Majd még beszélünk a dologról. — Megvárta, amíg az ember elköszönt, kiment, akkor hirtelen utánalépett, í a műhely zaját tűlkiabálvaj még azt mondta: — Mondja meg Biharinak, hogy az AS-1 délután kettőkor ki kell állítani próbára; jönnek a szerkesztésből iát

Aünnepi fncUéUtcU