Kelet-Magyarország, 1964. december (24. évfolyam, 281-305. szám)
1964-12-25 / 302. szám
Galobárdi Zoltán jobbágy Károly: Új naptár Időtlen élek két hete. Nem tudom: szombat van, vasárnap, csütörtök-e, vagy péntek-e? Csak lehullnak az esti árnyak s vége a napnak. Ünnepek? Nem azok, amik rőt betűkkel a naptár lapján fénylenek (a nagy élménynek más betű kell) nevük a mélységben remeg: Vasárnap — szürke utazás, de szombat — Riia új húsvétja, s kedd-délutáni szép varázs: Trnovo!... S az ottani néma majdnem hogy énekelni kezd az ünnep meghatottságától, csupán a korzózó tömeg figyelő tekintete gátol. így kéne élni! Lenne bár karácsonyom a nap, amelyen megláttalak; s újév, amin kézenfogtál, hogy hinnem kelljen, s a tündöklő vasárnapok, miken mosolyod rámragyog. Fodor József: Fáradtan Fáradt vagyok, ha a napokba nézek, Mert a embernek gyúnyja már e játék. Ügy táncol, mint kit rossz bűvök igéznek, Hatni vágyó betűinkre mi vár még, Álmunkra, költők? s ki tud egybefogni Mindent, mi itt őrjöng, zűrben, zsivajban? Népek bomolnak, hadak dühe zajdul, Most kelt a föld a vészből s újra baj van. Hallom a sok hírt, olvasom s legyintek, A szívemben már tompaság, letörtség, Ki győzi számbavenni, s kéz, ki rendet Tesz itt? Vagy: „Vesszen meg az ember! öljék!” Mondjam s felejtő, szép álmokba hulljak, S mi dúl körül, gúnnyal nézzem, közönnyel?! Másnak kellett volna születnem akkor! Mit látok itt: csak a vész-, tűz-özön-jel. Süllyedt világok képe van előttem, Mik elmerültek esztelen hadakban, Óriás-emlék pár kyklopsi kőben, Mit hülve nézel, néma iszonyatban. S belőlük mi marad majd? — kérdi halkan Riadva, belsőm, a gond- s félelem-vert, Ha úgy jön... De nem! Nem! Hiszen: a végső Perc s belátás megmenti még az embert! Devecseri Gábor: Jelvény 1964. december 25. Kapunk jelvényt a repülőn: legyen a repülőn ülőn jelvény, hadd tudja, hova tartozik már égre kelvén. Gépünknek apró mása ez, s nem figyelmeztet másra ez, mint arra, hogy mi jelvényként ülünk az isten gomblyukában, mígcsak repülünk; s gomblyukunkban a jelvény angyal-magasságból az ember-földet dicséri — mely ily vígan s messze fölvet — angyalok nyelvén. Búcsúzó év Búcsúzó év. Hajában hó van Visszaint még elsuhanóban: minden szavát nem mondta el. De jön majd, emlék-köntösében betoppan; lesz ideje bőven. Sokat kérdezett. Majd felel. JÉGVIRÁG :*d csorát és boldogan várom ha- ■ za az én férjecskémet. És köz- ben dalolgatok is, ugye? — Biztos — vágta rá Erik. — Többször lenne kedved da^ lolni, mint így... Úristen! — gondoltam. —- Hát ennyire jól színészkedem? ! Vagy ez az... ez az ember, ez . ilyen ostoba? — Hát idefigyelj csak ide, Erik. Tudod, mit mondok én- erre? — Na? Na? — Felugrott, hozzám lépett. Én is felálltam. Valósággal i kifröcskölt belőlem a dűlj. — Tudod, kiből csinálj te 1 vicinét? Az anyádból! Ne én- * belőlem! — Vártam, hogy " megüt. El voltam rá készül- 1 ve, dacosan odatoltam az ar- 1 comat. üssön! Üssön akkorát, hogy utána már ne legyen semmi! i Nem ütött. Le akart ültetni, t megfogta a vállamat, próbálta alám húzni a széket. — Jaj, Ilona, hát nem gondoltad meg elég jól — mondta. — Na! Iliké! Hát nem kell mindjárt a plafonon lenni.., — Ha ebben a pillanatban agyonütsz, akkor sem! — kiáltottam. — Ha száz évig gondolkozom, akkor sem! — Ej, ej, az talán nem ' munka? Azt nem embernek találták ki? — Csinálja, akinek kedve van hozzá. Akinek nincs szakmája. De nekem van! — Eredj már azzal a szakmával — prüszkölt Erik. — Az utolsók között is a legutolsó, ne haragudj, megmondom úgy, ahogyan van, a legutolsó. Jóisten, szövőnő, na, szövőnő. És az mi, hogy berángatnak éjjel, nappal, reggel, este, műszakra. Az neked jó? — Jó. Mit szólsz hozzá, ezerszer inkább, mint a gangot . mosni. Megmondtam. Ha száz évig kínozol, akkor se. Ha éhen döglöm. akkor se. — Ejnye, hát Ili, igazán... — Ne gyere ide. Ne gyere közel hozzám, mert én nem is tudom... — Na jó — mondta. — Én tudom, hogy ez neked nem az utolsó szavad. Tulajdonképpen rá is érsz. Az első negyedig ráérsz. Szerettem voina most elsejétől, de akkor is jó lesz. V égigfeküdt a rekamién, s úgy tett, mintha nem is venne tudomást rólam. Látszott, hogy erőlteti magára a nyugalmat. Lihegett, összekoccantak a fogai. Hirtelen felpattant, odaugrott hozzám, belemarkolt a vállamba. — Te az előbb az anyámat emlegetted! Szidtad! Fájt a szorítás. — Hagyj békén, te vici! Hagyj békén! — Szidtad az anyámat. Ha ezt, mégegyszer meghallom... — Az előbb miért nem ordítottál? — Csak azt mondom, vigyázz! Ha ezt mégegyszer meghallom... Különben majd beszélünk még róla... Sajnáltam, hogy nem üt meg. Ha megüt, könnyebben kimondom: itt már nincs értelme semminek. Nincs hatalom, ami annyit változtatna egyikünkön, hogy jó legyen a másiknak. Odakint hideg kék égen szikrázott a Nap. A sugarai rávertek az ablakra, s az este nőtt jégvirág, mint valami olcsó viasz a tűzben, megolvadt, összefolytak a vonalai, az egészből nem maradt más, csak egy sokágú, szürke patak, egy szürke polip, amely erőtlenül, útjában minden mocskot magába gyűjtve csúszik lefelé az üvegen. U ndorító szennyben éreztem magamat. Itt valami iszonyatos tévedés történt! Semmi nem az, aminek látszott, minden más lett, és én nem értein, nem értem! Én rettenetesen becsapódtam! Engem rettenetesen, csúnyán becsaptak! De ki? Mikor Hogyan? És miért? Miért pont engem? És kinek panaszkodjak?, — Hát az semmi, neki kell aláírni, tehozzád ragasz kodnak, mert, ugye, én meg maradnék a munkámban... M ég nem engedtem ma gamhoz a szavak értei mét. Még kapálóztam De a megvadult gondolától már ott kóvályogtak a fejen körül, már öltögették a nyel vüket, már teli pofával vihog tak rám. — Erik! Ezt komolyan gon deltád? Ugye, nem?! Játszót tál... — Butuska vagy. Miért, len ne ez játszás? Éppenhogy nen az. Csak szeretnem rendbe rázni, az életünket. Gondok ' el: egész nap itthon, a maga* . asszonya vagy, nincs éjjeli műszak, esti elmászkálás, nen állsz egy olyan egészsógtelei munkateremben... — Igen... — mondtam. - Értem. És most kíváncsi vagy hogy mit szólok hozzá... — Nem, nem! — tiltakozót Erik. — Most ne. Kicsit gon dolkozol, alszunk rá egyet holnap aztán megbeszéljük. Megcsókolt. Nagyon gondosan csókolt meg, sorban: as arcomat, a számat, a homlokomat, megint a számat, aztán a másik oldalára fordult, Hamar, gyanúsan hamar elaludt. Ott maradtam egyedül. Kicsivel előbb a végtelensége méregettem, most a kétségbeesés akart agvonlapitani. Előbb mesebeli köntösbe burkoltai a karácsonyi hangok, illátok — most hányinger környékezett. A számban keserű nyá! gyűlt, a nyelvemet nem mertem a fogaimhoz érinteni. Honnan hová lehet jutni egy pillanat alatt! Nem az fájt igazán, amit Erik mondott. Az ellen tilta- kozhatom, és ha tiltakozom, nem lesz belőle semmi. De hogyan tiltakozhatnék i megcsúfolásom ellen? Én vaksi szamár! Ahogy én azt elképzeltem! Érik a gyümölcs életem fáján. Nesze, itt a gyümölcs: légy viciné! És minden: a szava, a simogatások a csókok, minden ezért volt Hogy jó kedvem legyen hozzá... Hajnal felé aludtam el, reggel Erik ébresztett, reggelivel. Nem ettem. Otthagytam tálcástul, mosolyostul, és a fürdőszobában elkerültem a tükröt. Amikor visszamentem a szobába, Erik a rekamién hevert, mutatott közömbössége mögül ordított a mohó kíváncsiság. Leültem az asztal mellé. — Te most kíváncsi vagy — mondtam, — hogy mit szólok én a kettességhez, mi? — Igen, úgy van — felelt bólogatva. — beszéljük meg. — Elvállalnák a viciséget a barna házban — mondtam. — Én vállalnám, mert te megmaradnál a munkádban... — Igen. Gondold el: én megkeresem tovább is a kettőt, kettő hármat, a te fizetésed hétszázhatvan, a lakás ingyen..! — Na, az már majdnem ezer. Vállalhatnék takarítást is mellette. Két, három helyen. Biztos gondoltál erre... E rik boldogan felnevetett. — Hát te is gondoltál rá! Mert nézd, máma veszik a takarítónőt, mint a cukrot, tíz forint óránként, az a legkevesebb... — Akkor nézzük csak meg, milyen is lesz egy napom — mondtam. — Reggel felkelek, megfőzöm a reggelit, aztán lesöpröm a lépcsőházat, a ka- púalját, az udvart.,. — Ahogy az udvar! Megnéztem, nincs három lépés... — Három lépés. Na, azt is összesöpröm, aztán elmegyek takarítani az egyik helyre, a másik helyre, a harmadik helyre. Ha nincs takarítás, akkor mosom a kapualját, a lépcsőt, télen egy kis hólapátolás... — Amennyi hó mostanában szokott lenni — legyintett Erik. — És ott a lakók is segítenek a hólapátolásban, az nekik a társadalmi munka... —>■ Estére megfőzöm a vaba borulni, s nem volt erőm, hogy mozduljak. Sírtam. Igen, sírtam, s úgy éreztem, hogy ezzel a sírással pontot teszek minden rossznak a végére. Erik átölelt, megcsókolt. —■ Jól van, na. Hát nem kell sími. Hát minden jól van, na. És meglátod, leszünk mi még jobban is. Hamarosan, meglátod. Gondoltam én már valamit, majd meglátod... Én azt hajtogattam magamban, hogy a Krisztushoz nekem nincs semmi közöm, de ezentúl minden karácsonyt úgy ünnepiek, mint a saját ünnepemet. Odakint fagyott. Az ablak- * ra áttetsző hártya borult, a közepén, mint egy varázsló jókedvű alkotása, csodás jégvirág nyílt. Az én virágom, nem is lehet másé, az én tiszteletemre, az én örömöm tiszteletére került az ablakra, szeszélyes vonalainak minden pompájával együtt. Megvacsoráztunk, utána Erik azt ajánlotta, hogy menjünk sétálni egy kicsit, nézzünk körül a néptelen utcán. — Nem megyünk — mondtam, s megoldottam a nyakkendőjét. — Nem akarok sétálni, nem akarok utcát, téged akarlak. Addig azt hittem, hogy ismerem már a szerelem minden arcát. Azon a karácsony estén újra és újra megtudtam, hogy a szerelemnek annyi arca van, ahány a pillanat az ember életében. M int a lassan, libegve aláhulló kis papírdarab, úgy tértem vissza a földre. Erik arca mellettem világított a szuszogó párnán, Csend volt, igazi, nagy csend, karja a derekamat ölelte, csak a karácsonyfa roppant néha a teher alatt. — Akarok kérdezni valamit — szólt Erik nagysokára. Józan szín villant a hangjában. Féltettem a kába hangulatot, csókkal zártam le a száját. Arrébb húzódott. — Azt akarom megkérdezni tőled, hogy mi a véleményed arról, hogy kettes... Ja, tréfálkozni? Azt lehet! Gondterhelten sóhajtottam, majd elkezdtem sorolni. — Hát, kettes .. Van kettes villamos, kettes busz, és két forint, az is egy kettes. És mi ketten... — Nem így értettem — szakított félbe. — Kettes ház- felügyelő. Arról mi a véleményed? Közelbújt hozzám, megcsókolt. A hangjában már ijesztően sok volt a józanság. — Nézd, Ilikém, mi jól élünk, az biztos, hogy jól élünk, de nincs ám az a jó, aminél jobb ne lehetne. Nézd, én nem szeretem, hogy te a gyárba jársz, éjjel, nappal jársz, nem teneked való az. Hányszor mondtam, ugye, hogy azt szeretném, hogy egész nap itthon legyél, lennél a magad embere, 4s akkor nekem is lenne feleségem nem csak úgy, ahogyan a gyár engedi. És... — És? — És hát,, tudod, arra gondoltam, hogy szerezhetnénk magunknak egy ilyen kettes- séget. Tulajdonképpen van. is, itt a téren, az a nagy, barna ház. Négy emelet... Vártam, hogy jön a nagy, kicsattanó nevetés, együtt nevetünk, hangosan, akár a szomszédokat is felverjük... Négyemeletes barna ház, ez csak egy jó vicc lehet. Két- < lesség... — Négy emeletes? i — Négy — felelt gyorsan Erik. — Rendes ház, rendes népek laknak benne. Január elsejével, ha akarjuk, bele is I mehetünk, én beszéltem már a házkezelőséggel. Tudod, .< azok iá örülnének, ha alá- 1 írjuk... j — Aláírjuk? Mit kellene i aláírni? A déli vonattal kimentünk Érdre, anyuékhoz, de én alig vártam a négy órát, otthon szerettem volna lenni. Türelmetlenül . ettem végig az ebédet, utána átadtuk az ajándékainkat, anyunak ogy fehér nylonblúzt, apa metszőollót kapott, extra éleset, anyu az asztalra rakta az ő ajándékaikat, mutattam mennyire örülök, de csak mutattam, nem volt igazi, mert szeretem a szüléimét, igazán, mégis, most kettőnknek kellene az egész időnk, úgy kellene! Annak viszont nagyon tudtam örülni, hogy Eriken is láttam a magam türelmetlenségét, szinte ujjongtam, lám, ő is lesi az órát, az állomás tíz percre van, háromnegyed négykor elindulhatunk..: Anyu persze észrevette a feszengő nyugtalanságot, van esze hozzá, előle soha nem1 bírtam elrejtőzni, se örömömmel, se bánatommal. — Te lány, te lány! — mondta, amikor a férfiak átmentek a másik szobába. — Sietnél, mi? Jól van, nem kell . mentegetőznöd, sietnél, hát aztán... Ügy látom, most rendben vagytok. — Rendben — mondtam hálásan. — Talán egy hónapja. Erikre rá se lehet ismerni. Vagyis éppen rá lehet. Olyan, mint az elején volt. Pedig már azt hittem, hogy soha nem jöhetünk rendbe. És körülbelül egy hónapja... de igazán..! Nem akartam erről beszélni, elég volt, hogy én átéltem ezt a nyarat, nem is nyár volt, inkább pokol, alig egy hónappal az esküvőnk után már a legfenekén voltam. Mi vetette végét, mi nem — törődtem is vele! Elmúlt, Erik megint az lett, akit megszerettem a tavasszal, s úgy készültünk erre a karácsonyra, mint az elképzelhető legszebb ünnepre. öt órakor már otthon voltunk. Erik előhozta a karácsonyfánkat, ráütötte a talpat, nekikezdtünk díszíteni. Én ugyan sokat nem raktam fel, a szemem folyton Eriken járt. Milyen szép! — sóhajtottam magamban, a szeme csillog, olykor szól egy-egy kedves szót, éppen annyit, amennyi ide való. A zizegő fenyőágak között sűrűn összeért a kezünk, s mindannyiszor elektromos zsibongás futkáro- zott bennem, mint nem is oly rég, májusban, az esti csendbe takarózott érdi utakon. Igen, ez az én Erikem, ezt szerettem meg, s ezt kutattam a legsötétebb pillanatokban is, reménytelenül is. Milyen jó, hogy a hitem okosabb volt az eszemnél, az önérzetemnél! •»Tegeztünk a díszítéssel, s V kezdtük kinézni egymást a szobából. Én hátráltam meg, kifutottam a konyhába, mintha dolgom lenne ott, s jó hangosan zörögtem, amíg be nem szólt Erik, hogy valami furcsaság van az asztalon. Visszarohantam, s úgy rácsodálkoztam a fa alá terített kardigánra, mintha a világon semmit nem tudtam volna a létezéséről, mintha nem láttam volna már egy hete a szekrény tetején, ahová Erik nagybölcsen földugta. Most én lökdöstem ki öt. Gyorsan a fa alá tettem az inget, a nyakkendőt, s odatettem anyuék ajándékait is. — Lehet! Erik énekelt, úgy vonult a fához, és legalább olyan élethűn csodálkozott, mint előbb én. Mindjárt felvette az inget, a nyakkendőt — persze, akkor már én is végig- goinbollam magamon a kardigánt. Álltunk, néztük egymást. Szerettem volna Erik nyaká10
