Kelet-Magyarország, 1964. november (24. évfolyam, 257-280. szám)
1964-11-15 / 269. szám
A Balaton senki földje volt akkor: senki vize, senki jege. Alaposan inegbirta az embert is a jég, de már hetek óta csend ült a két part hosszán. Csak délről hozott ágyúzást a szél néha, meg a Fülöphegy verte vissza tompán, a nagy robbanásokat: a tó felső végén hatalmas harc kezdődhetett. Felderítő járőr, vagy húsz ember, gzéles csatárláncba fejlődött, s a főhadnagy halk jelére megindult, egyenest dél felé, ahol Boglárt sejtették. Fehér lepedőket kapott mindenki, s nyakba, biztosítótűvel összefoghatta. Hatnak volt géppisztolya, a többit puska nyomta, vagy pisztoly övezte. Arról volt szó: Boglár alatt, egy hodályban vagy tíz kincstári, katonai Botond maradt a decemberi rajtukütéskor, azt kell kimenteni szépszerével, s ha másképpen nem lehet, erőszakkal, s a műúton Fonyód felé áttörve, körül a parton visszatérni. Úgy a jég közepe táján meg is bánta Pócza főhadnagy, hogy a fogdából, ahol bogiári ' emberre lelt, magával hozta ezt a „jó kocsivezetőt”, ezt a Sü- kösdit. Ez, egész Idő alatt meg sem szólalt — valamit forgat a fejében. Ropogott a hó a bakancsok alatt. A part csendben várt rájuk. S a megbeszélés szerint az őrmester néhányadmagával, lopakodva elindult a strand felé, s onnan majd a sorompóig, a műútlg, vasútig. Fonyód felé vivő útra indult a másik részleg. Egy óra múlva az állomás alatt lesz találkozás. Pócza harmadmagával osont Villától villáig, fától fáig. Valami étterem lehetett ez a hodály, ahol a Botondokra leltek. — Vizsgáld meg, hány üzemképes — tegezte Sükösdit Pócza, s vezettette magát tovább Baloghgal bizonyos Frank-villa irányába, ahol..; Nem mondta meg Baloghnak, ki-mi van a villában, amely odább volt, mintha egy kicsit a part felé megint. — Milyen ember? — kérdezte egyszer csak Pócza. — Ismeri? Miért ült? Amaz értette, hogy Sükösdi. — Hadbíróság vár rá. Mondott valamit a németekről, állítólag szökni akart; Pócza bosszankodott. — Na, majd én.-.. Odaértek közben. Kert, a vasrács mögött, s ablakra lehúzott redőny: a Frank-villa. Csak háromszor kellett megkopogtatni a legszélső redőnyt, mindjárt felelt valaki: férfihangon. A férfi civil volt, prémes rövid kabátban. Nagyon idegesen nyitotta a szín ajtaját — Hideg a motor. S az egész faluban nem találsz annyi benzint (hacsak fegyverrel nem), hogy áttörhessünk — kapkodott a civil, s egy kicsi autó ötlött elé a színből, mellette benzines kanna. — Ha Fonyódig el is jutunk, ott páncéltörővel szétlőnek —i szólt erre Pócza, de A vén diófa lombos ágai fenyegetően, paskolták a ház tetejét.— Villámlott! — szólt Ángyán Árpika és kiszaladt a szobából. — Csukd be az ajtót, a huzat vonzza a villámot! — kiáltott az asszony. És vedd el Atílla ásóját, kapáját az ablakpárkányról. ..Nekem is félni kell, akkor talán nem szégyelli magát...” — sandított a gyerek édesanyjára, miközben, öccse játékszeréit rakosgatta. — Anya, te félsz? — Félek — válaszolt önkéntelenül. — Én is — füllentett a gyerek és szánakozva nézegette anyja reszkető kezét. Kint nagyot dörrent, homály borult a konyhára, kocogtak az ablaküvegek. — Valahol . lecsapott! — szólt az asszony inkább magának és a sámlin ülő gyerekhez szaladt. — Legyen meg az akarata — kulcsolta össze kezét — Te a legjobb anya vagy a világon, — mondta a gyermek — akkor miért félsz? — Elhallgass! Majd vihar után számolok veled! — pirított rá az asszony. — öt óra van! Attila most jön ki az iskolából! — kiáltott fel. — liléje megyek! — Majd én! — ugrott talpfa Árpika és szó nélkül elrolant. — Árpi, Árpikám! — kiélnem erősködött, hát tovább mondta amaz. — A jégre én kocsival nem megyek. — Szálljon fel — parancsol Baloghra.— Indulás! Egyessel előre...! — Balogh felszáll Sükösdi mellé. Ültében elfogja a félsz. — Megállás nincs! Az állomás táján géppuska kezd rá. A kisautó motorja kihagy. — Na, indíts már! — Minket akarnak előre küldeni!.;. — dörmög Sükösdi. — Ha szakad, alattunk szakadjon be a jég. A főhadnagy ott terem. —• Saját pisztolyoddal lőlek le, piszok! A nagy motor engedelmeskedik, megindul. Egyszerre néznek vissza ketten a partról: nyomukban a kiskocsi. Sükösdi keserűt sóhajt: — Az anyátok istenit! Miért is találtatok a kocsik mellett?! — aztán Baloghhoz: — A fene egyen meg! Rád vártam. S úgy lecsökkentette a gázt, mintha meg akarna állni. A íegyverropogásba gránátrobbanások szóltak bele. Kettő, három, négy. A kocsi legördült a jégre. S most először, felbőgött előre- rugaszkodva. — A tiéd megvan? — Micsoda? — A pisztolyod. — Meg. — Add ide. — Jó helyen van nálam, csak vezess. Hallgatnak. A lövöldözés elmaradt mögöttük. A kiskocsi meg nyomukban mindig vagy övén méterre. — Nem mer közelebb jönni... Megint csend. — Mintha mór nem is lövöldöznének. — Meg kellett volna várni a többieket. — Kinyírtak volna. Minket is. Sükösdi fejét ingatja. Nem hiszi. Halkan dudál a kiskocsi. — Előzni akar? — Fenét, hogy siessünk. Adjál gázt. Rándul a kocsi. Furcsán recseg a hó attól kezdve. A hátsó négy kerék alatt a jég roggyan. Verejték üt ki Sükösdi homlokán — milyen mély lehet itt? — Nem tudom hány méter, itt még nem mély. De majd beljebb! Balra forgatja a kormánykereket Sükösdi, kanyarodnak vissza közben; A kocsi mögöttük tülköl, megáll, kipattan belőle Pócza; — Add ide a pisztolyod! — könyörög Sükösdi, s mivel sietni keli, ráveti magát lársáUJ KÖNYV: Simon Lajos: Az otthon küszöbén (Magvető) ra. Leáll a motor. A csend ijesztő. öt lépésre ott áll a tiszt. Mindkét kezében pisztoly. — Szitává lőlek, gazember! Fordul ki a nyíló ajtóval a vezető, a motorház előtt meg Balogh áll vigyázzban, remegve. — Recseg a jég!... Főhadnagy úr kérem — szól, hangjában kétszeres rémület. A két pisztoly rezzenetlen céloz, mintha nem is halló, érző ember állna mögötte. Ha a sofőr szólna, menten halálfia lenne. — Irány az előbbi! — pattogják a pisztolyok — harmadik sebességgel! Ha megfordulsz, lelőlek, mint egy kutyát!...; Pörgő hátsó kerékkel visz- szakanyarodik a Botond. Balogh sapkája hever a havon. A főhadnagy lehajol Balogh pisz- tolyos derékszíjáért, s int a kiskocsinak. S mint akik sokallják az ötven métert, hogy a két gép bodcgás-berreg'ése egymásba olvadjon, megközelítik a nagykocsit — lőtávolba. — A sapkám!— kap a fejéhez Balogh az ülésen. De Sükösdi most már nem felel neki. Nyomukban a halál. Ha megfordulnak, lelövik mindkettőjüket! S elkezdi bő- getni a motort, hogy ne hallja a másik kocsit. A nézőtükröt is lefelé fordítja. — A sapkám... — sóhajt még Balogh, de hirtelen meg kell Húsz év telt el felszabadulásunk óta, egy új nemzedék nőtt fel — s vajon mi él bennük a húsz év előtti időkről? S a ma, húszévesek, hogyan fognak visszagondolni újabb húsz év múltán mai cselekedeteikre, hogyan emlékeznek majd mai tetteikre mások? Ezekkel a kérdésekkel foglalkozik Bíró Zuzsa és Keleti Márton filmje, a Ha egyszer, húsz év múlva... A történet két szálból szövődik. Az egyik szál mai, főhőse egy húszesztendős egyetemista fiatalember. Kicsit cinikus, könnyelmű, nem szereti az érzelmességet, hányaveti komolytalan — vagy ilyennek látszik. S egyszer a véletlen szembesíti őt az apjával — ez a történet másik szála. Nem a valóságban, hiszen az apja már nem él, épp húsz évvel ezelőtt, 1944-ben meghalt. Mostanáig az apja — akit nem is ismert — egy szűkszavú halálhírt jelentett neki. Megtudja: mi is előzte meg apja halálhírnélI ay ülést, olyan puhán billen sík jégen a kocsi. — Mi ez? Nem mer kitekinteni. A jég korpád, persze. Egy pillanatra ráugrik szeme társára, s amint lefelé célzó tébolyodott pillantását követi, csípős, nyári verejték szagát érzi. A gázpedált nézik. Sükösdi bakancsát. Balogh szeretné megszólítani ezt a bakancsot, megsimogatni. « Ha megszólalna, ha a gáz csökkenne, s vele a sebesség, elnyelné őket a süppedő jég. A motor bőg, teljes gázzal. Percenként eszi a kilométereket. Megszűnik a verejtékezés. Ruhájuk csurom víz. Nyelvük, szájuk száraz. Nem tudnak nyelni. „Itt milyen mély lehet?” Nem mernek felnézni, csakis a gázpedálra, Sükösdi lábára. Az most minden élet ura. Ez a bakancsos láb. „Négy-öt méter”. „Csak?” „Elég az!” Ha már meg kell halni, legalább... kibírhatatlanul hosz- szú idő... Egy zökkenés, megrándul a gép! És nincs tovább. Megbénul a motor. Vége. Fagyott kezük még a kilincsig sem jut el, már derekuknál a víz. Az első kortyok hűsítők, de aztán az életösztön: Fel legalább az ülésre. Mi ez? Előttük a part. S megállt, áll, nem süllyed lejjebb a kocsi. Teljes, mély csend mögöttük. Derékig vízben, eszükbe jut, hogy hátranézzenek. A nagy, fehér mezőben széles fekete szalag, nyomukban utcá- nyi széles csík, fekete víz. Nem látni végét, nem látni, hol merült el a haláL rét, mi minden történt vele, az akkor húsz esztendős fiúval, akit a háborúba szólítottak, pedig nem szerette a háborút. Sorra, rendre kiderül — előbb csak a. véletlen folytán, később már a kíváncsian megkezdett nyomozás segítségével — apja utolsó napjainak tanulságos története. Semmi különleges, semmi nagyszabású nem történt akkor ezzel a fiatalemberrel: félt, hányódott, majdnem ellenálló lett, s egy buta véletlen folytán agyonlőtték. A mai fiatalembernek a szűkszavú halálhír így tartalmat ad és az egyszerű ember félelemmel párosult csendes hősiessége lép az üres, élménytelen frázisok helyére. A mai fiatalember észrevétlen változik meg annak hatására, amit megtudott, megváltozik önbecsülése, megváltozik az emberekről alkotott képe, a gondolkodása. Erről szól a film. Két hibáját róhatjuk fel. Az egyik: a kettős szál, — a húsz év előtNagyrészt régebbről ismerős e 39 vers a figyelmesebb olvasónak. Nem a legújabb verseit foglalta kötetbe, hanem a legutóbbiakat a mostanában nyilvánosan ritkán jelentkező Simon Lajos. Verseinek megszokott csöndessége — viszonylagos halkság. Ez a sok gyengédséggel, meggyőző érzelemmel teli líra nem nélkülözi a legszélsőségesebb indulatokat, a pátoszt, a gyakran nagy mondanivalót. Ám a költő nem szeret kiabálni. Mint Az otthon küszöbén egyes versei mutatják: ezután sem. Az új kötet már láthatóan mutatja a továbbiak előzetes jelzéseit. A zsánerképek helyén egyre több, gazdagabb a gondolati líra. Gyakoribb az időmérték alkalmazása, a költői képe]- bátrabbak, megérleltebbek. A meglátott világ kibővül, elsősorban a városi élet té- nyeivel. A versek fő motívuma — mint a cím is erre utal — a megérkezésé. Haza •— tényszerűen a szülőfaluba, a falusi rokonság, az ismerősök közé. Lényeti és a ma játszódó — olykor bonyolultan szövődik egybe s ez csökkenti az amúgyis kevéssé látványos, s feltűnő mondanivaló hatékonyságát. A másik hiba a kettős főszereppel kapcsolatos, amelyet az egyébként tehetséges Búj tor István alakít. Ugyanis a bonyolult, nehéz színészi feladatot — hogy az alkatától eltérő figurát és egy vele részben rokon, részben más alakot is életre keltsen, s közben mindkettőjük finom belső megváltozását is érzékeltesse — nem tudta hibátlanul megoldani. Pedig a mondanivaló egyik fő része, á belső katharzis ábrázolása, rá lett volna bízva, a történet maga erre inkább csak utal. Keleti Márton kitűnő ritmusérzékkel, hatásosan, érdekesen, mozgalmasan rendezte meg a filmet. A főszereplő mellett néhány valóban kiváló színészi alakítást láthatunk Bánki Zsuzsától, Bessenyei Fe- renctől, Sinkovits Imrétől, Gábor Miklóstól. gében azonban egy bővebb közösséghez való érkezésé, amelynek keresése, vágya különösen a finom öniróniától színezett magányosság-versekben hallatszik meg. Kár volna egyszerűen nosztalgiát keresni, látni Simon hazatéréseiben. Érzése nem a visszavágyódásé, hiszen közegétől el sem szakadt. Az. ő életformája a ragaszkodás fogadalmáé. „Jóízű híreket hoztam haza” — szól egy helyen. A tágabb világ vívmányinak, eseményeinek hírét igyekszik valóban, költészetté átfogalmazva tudósítani oda, ahonnét küldetése szól. És nemcsak ezt. A kötet legjobb versei azok, amelyekben nem puszta nyugtázása történik a dolgoknál::, hanem ahol az észrevételek elbíráltatnak, osz- tályozódnak. A jellemző ebben a tekintetben a Képzelt mutatás Sz/ergej Jeszenyinnel című vers hilwalió i gazságkeretsiése, a Győr következik című szabadvers gátlástalanabbá vált személyessége, a merész szerelmes versek férfiassága, az úti-versek humora. Simon Lajos kötetének ezek az új vonásai az eddigieknél több személyeset tudatnak magáról a költőről is. Megtartva a népszerű, legjobb értelemben közérthető eddigi hangszínt, de új tulajdonságokkal gazdagabban. Ez a költészet nem szerény. Tény viszont, hogy egy ritka erényt következetesen őrizni igyekszik. A látszatra közhelyszerű dolgokról is úgy ír, a legelső rácsodálkozás szeretetten hangján, hogy szinte visszafrissíti eredeti szépségébe, felfedezésszerűen „ünnepel meg“’ mindent, amitől azt hinnénk, újat mondani már lehetetlen, nem érdemes. Nem a hang ereje — érvel ez a kötet —, ami a lelkesedést, a megrendülést, a boldogságot, vallomást nagy- gyá kiáltja. Egy kijelentő- mondat (ha igazságával lep meg) hangosabb, hatásosabb lehet felkiáltójel nélkül. Hars György .... __• 1 : Oravecz Paula: ANYU, TE FÉLSZ! tott utána az asszony. — Gyere vissza, a tanító néni úgysem engedi ki őket a viharba. „Jó anya, szép is, nagyon szép, mégis jobb, hogy megszabadultam a félelmétől” — gondolta. Mire az utca végébe ért, már négy • irányból gomolyogtak a fekete felhők. Férfiak és asszonyok iramodtak a mozi, s a háztartási bolt falai közé. Árpi a széllel szembe nekivágott a szomszédos cukrászdának. — Ott ül az öcséd, menj be hozzá! — tolatott el mellette edényei megrakott tálcájával a pincér. A gyermek áttörte magát az ácsorgó vendégek között. Attila a sarokasztalnál ült, a nyitott ablakon röpködő csipke- függöny be-betakargatta. — Hogy kerültél ide? — kérdezte Attila az eléje toppanó bátyjától. — Ügy, hogy anya majd megvesz érted! — felelte szemrehányóan Árpi; — Gondoltam. — Gondoltad?! Akkor miért nem jöttél haza a vihar elől?! — Haza akartam menni, de Sanyi bácsi meglátott és behívott — mutatott Attila asztaltársára, egy zömök kis öreg emberre. — Maradj csöndben, házat rajzolok neki — súgta Attila bátyja fülébe és ceruzájával egy számolócédula fölé hajolt. Kint zuhogott az eső, kihalt volt a táj. A szemközt induló autóbusz magasba csapta a járdaszéli víztócsát. — Ez a Nagybányai út, ez meg a Vörös Hadsereg útja... — magyarázta önmagának a gyerek és két-két rézsűt futó vonalat húzott a lapra... Kertet nem rajzolok, úgy sem látná meg a ház mögött. — Mit mondjak, amikor átadom neki? — kérdezte bátyja füléhez hajolva. — Azt, hogy tessék. — Jól van — rajzolt tovább a gyerek. — Megmondom anyának! kezdett rá szemrehányóan egy kis idő múlva Árpi. — Megmondom, hogy cukrászdatöltelék lettél! — Várj, csak kilincset rajzolok az ajtóra, aztán mehetünk — mondta Attila. Egy perc múlva lába elől felkapta iskolatáskáját és ceruzáját az elsőosztályos tankönyvei közé szúrta. — Tessék! — nyújtotta át az öregnek a számolócédulát. — Ezzel a házzal baj van — nézegette Attila remekét az öreg. — Olyan kicsik az ablakai, hogy megfullad az ember. — Másikat nem rajzolhatok, anya már vár, mennem kell! — mondta Attila, majd egy pillanatnyi gondolkodás után, mély lélegzetet véve a számolócédulára hajolt és a parányi ablakokra lehelt.-— Van bent levegő, már senki sem fulladhat meg ebben a házban ! — tette az öreg elé a számolócédulát. — Kézit csókolom! — köszönt el vidáman és kifutott a cukrászdából. \ — Mit mondunk anyának? — kérdezte Árpi útközben. — Hogy-hogy mit? — Hol találtalak meg? — Engem nem találtál, én megvoltam! — felelte fennkölt hangon Attila és tovább törtetett. — Ötösöm van! — szólt hátra. — Miből? — Olvasásból. — Ne gázolj a pocsolyákba, milyen lesz a cipőd?! — ordított Árpi. — Milyen? — állt meg Attila, s a legközelebbi ház oldalának dőlve lecsatolta cipőjét. — Mezítláb mégy? — Azért még nem szóltak rám, hogy sáros a lábam, csak a cipőm, a cipőm! — lódult tovább a gyerek. — Gyere elém, nem szeretem ha engem ugatnak a kutyák, ugassanak téged! — torpant meg a sarkon... No, nem baj, ugassanak csak engem — gondolta, mert bátyja nem mozdult, makacsul állt az úton. Az utca sarkán Attila nekivetette magát a közös kútnak, lábáról minden porszemet lemosott és cipőbe bújt. Ángyánné a kredenc előtt állt, feldúlt arcába hullott csapzott haja. A konnektorból ki volt húzva a rádióvezeték, a villanyvasaló a konyha- kövön csillogott. A villanyóra sem működött. Attila nyomban, hogy bátyja után a konyhába ért, nekiesett a polcos-szekrénynek, s kacatjal közül előtépte vásott nadrágját és sietve átöltözött. — Megyek kapálni! — jelentette, mert mindig meg kellett indokolnia, miért is veszi fel az alig négycentis szárú kis nadrágot, amelynek ülepén már a foltokat is felfalta a játék. — Hol voltál a viharban? — kérdezte fáradt hangon az asszony; — Sanyi bácsival, a cukrászdában. — Ki az a Sanyi bácsi? — Nem tetszik ismerni, köszörűs — dadogta Attila és önkéntelenül hátranyúlt, parányi tenyerével befedte a rongyos nadrágból kilátszó meztelen fenekét. — Anyu, én úgy izgultam. — Miért? — Mert tudtam, hogy te izgulsz miattam. És... és olyan csúnyákat gondoltam — fűzte hozzá. — Kiről? — A viharról. — Mit gondoltál? — Büdös eső, piszkos szél, hogy a fene egye meg! — Attila, Attila, igazat beszélj! Mást, csúnyábbat nem gondoltál? — De igen. — Ki vele! — De anya, nem versz meg? — Ne alkudozz! Mondd! — Isten is benne van... Mondhatom? — Jaj! „Atheisták lesznek” — gondolta az asszony. Ebben a pillanatban aprókat villant. Ismét esőfelhő közeledett. — Meg akarom nézni az eget, olyan szépen villámlik — mondta Árpi. — Én is! — ugrott talpra Attila. —- Ide, ide gyertek mellém! — kiáltott az asszony. — Itt vagyunk! — mondták mindketten és magukkal vonták anyjukat; Cseres Tibor: JEGES VILÁG lj magyar film: Ha egyszer, húsz év múlva . . .
