Kelet-Magyarország, 1964. november (24. évfolyam, 257-280. szám)
1964-11-01 / 257. szám
Csűr ka Péter: ÉDESANYÁM Nemigen volt, sőt bátran elmondhatjuk, sohasem volt nekünk pénzünk egycsomóban. Krajcártalanok voltunk nagyobbrészt. Azon a nyáron pedig teljesen pénz nélkül álltunk. Apám elszegődött Cövek Nagy Gáborhoz, a cséplőgépeshez. A távoli megyékben barangoltak, bércsépléseket vállaltak. Apám mindenese volt Cövek Nagynak. Szaladj ide, szaladj oda, mérjél, írjál, számolj, fűtsél, kezeld a gépet, félóra múlva visszajövök. Holott pedig huszonnégy óra múlva se jött vissza, sokszor két napig egyfolytában ivott a kocsmában... Minden nyáron vele volt, minden nyáron becsapta, mégis mindig rá tudta beszélni, hogy vele menjen, fűt- fat ígérve hiszékeny jó apámnak. Tudtuk, hogy majd csak szeptemberben jönnek haza, ha majd a herét, a bodorkát is elcsépelik. Így hagyott otthon bennünket apóm Péter-Pálkor, azon a nyáron is. A krajcártalanság ösztökélt aztán engem arra, hogy mint másodikos kisdiákot, hogy elszegődjem a kőművesekhez, téglahordásra. Kibeszélhetetle- nül vágytam egy tornanadrágra, tornaingre, gumicipőre. Vágyamról többször beszéltem édesanyámnak. — Mit csináljak kisfiam, ha nincsen rávaló!... Ez a Cece néni se jön ide mostanában, hogy eladnék neki valamit. Cece néni vén. pipás cigányasszony volt, edénnyel és ócska ruhával kereskedett. Akkor építették a faluban az emeletes Népbankot, és én hétfőn reggel jelentkeztem Hak- ker pallérnál. Hakker italos ember volt, akkor reggel is a kocsmából jött ki a munkára. Vérbenforgó szemmel nézett rám: — Mit akarsz, te kölyök? — Téglát hordani! — feleltem. — Osztón bírod? — csodálkozott keveset. — Bírom! Barackot nyomott a fejemre, s felvett egy korona napszámmal. És én hordtam a téglát. \ ■ tégla harmadnapra kisebezte ujjaim hegyét, serkedezett belőlük a vér. Esténként vizes borogatást rakott rá édes■ anyám, és azt mondogatta, hogy nem nekem való még a téglahordás. Én azt vetettem ellen, hogy majd csak kihúzom ezt a hetet. — Hat korona, édesanyám! Milyen sok pénz az! El is jött a szombat. Felálltunk napszámfizetésre. Az utolsók között szólították az én nevemet. Egy téglarakás tetején ültünk öreg barátommal, Gyula bácsival, akivel az áll-: ványokon hozott össze a közös sors, mert hét vége felé már targoncával hordtuk a téglát: az öregember és a gyerek — múlt és jövő. Gyula bácsit azóta sem tudom elfelejteni, mert az első ember volt ezen a világon, aki belém lopta a szomorúságot, aki megtaníltatta velem, hogy vannak szánandó emberek ezen a földön. Mert Gyula bácsi szegény foltozó szabó volt, de elromlott a szeme, és nem tudott az iparban dolgozni. Dé az egyik fiából ügyvéd lett, a másikból mérnököt nevelt, a lányát pedig egy gazdag nagykereskedő vette el... Ö meg sovány napszámból tengette napjait. Hat koronát kaptam, boldogan szaladtam haza. Megveheti ük a tornainget, sapkát, cipőt. A segéd összecsomagolta szépen a tornafelszerelést, átkötötte zöld szalaggal: édesanyám a kasszához ment, leszámolta a hat koronát. A kövér rövidárus a kassza üveglapjához ütögette a koronákat. Az utolsónál lekopott képéről az 'üzleti mosoly: — Ez a korona hamis kérem! s újra verte az üveghez. — Hamis pénz!... Hamisítvány!... Nikii, nem ezüst!... De még nem is nikliből, hanem cinkből hamisították... Ott álltunk ütődötten a kasz- sza előtt. Én hófehéren, édesanyám szintjátszva kapkodta el égszínkék szemét a kereskedő gyanakvó tekintete elől. — Kérem ezt a pénzt nem fogadhatom el, tessék kicserélni! Igen, tessék kicserélni. De nem volt nekünk hetedik koronánk. így aztán a segéd elvette tőlem a csomagot, és ki- szégyenkezttink a boltból. Kint az utcán mintha édesanyám ez alatt a pár perc alatt öregker úr, kérem — mutattam neki felsebzett ujjaimat, — hanem azért, mert szombaton egy rossz koronással tetszett fizetni... Mutattam neki a rossz pénzt. Ordítani kezdett, szidott, aztán ütésre emelte kezét. Futni kezdtem. Futottam le az állványokon; Hakker káromkodva szaladt utánam, felkapott egy malteroskanalat, hogy azzal majd agyoncsap. Utánam hajította, de nem talált el. — Csirkefogói... Én adtam néked rossz koronát?! Fél téglát dobott utánam, azzal sem talált el, és miután nem bírta szusszal, abbahagyta a fuasszonnyá vált volna, pedig még alig volt túl a harmincadik életévén. — Csalók! El akarták sózni a hamis koronát! — hangzott utánunk a boltból. + Hakker előtt álltam fent az állványon. Szája okádta a füstöt és a szilvapálinka illatot. — Mit akarsz?... Nem veszlek vissza, mert három napot lazsukáltál!... — Nem ezért jöttem én, Haktást. Anyám az épülő háztól távolabb várakozott rám, nyugtalankodott. Hallotta Hakker szitkait, ordításait és már indult is, hogy ő beszéljen vele személyesen. Tétovázott, meg- megállt. Odaértem. Megértett mindent... És már hat óra lett, fájron- tot csengettek az épületen. Gyula bácsi sietett felénk mal- terosan, meszesen. Előre kiáltotta: — Mi történt veled, kisfiam, barátom? Miért akart Hakker agyonütni? Elmondtuk. Gyula bácsi gondolkodott. — Adja csak ide jóasszony, azt a hamis pénzt! Majd én megpróbálom elsütni... Azzal otthagyott bennünket, átsietett a téren, bement a szemben levő kocsmába. Szívszorongva vártuk. Hátha sikerül neki „felváltani”. És egyszer csak — de nem is jó erre gondolni! — láttuk, hogy lökdöste ki Gyula bácsit a kövér kocs- máros, káromkodott, a csend- őrséggel fenyegetőzött... ★ Tizenkét esztendő nem az a kor, mely megérti a világ folyását, de gyerekfejjel azt már tudtam, hogy a szegényemberek olyan elhagyatottak voltak benne, mint az égi madarak. Pityergős lélekkel feküdtem le. A rossz korona felborzolta nagyon gyermeki lelkem bársonyát. Gyula bácsi! Évekig láttam még az arcát olyan szederjesen, öreglilásan, mikor a szégyentől elborult lélekkel, tétova léptekkel szelte át a teret, kapkodva a levegőt. — Hát megjártam, na!... Na, nem baj, nem baj! — vigasztalta magát. — De menjünk innen, mert hátha ez a bolond kocsmáros igazán átszól a csendőrőrsre!... Ezt a rossz pénzt pedig inkább el> kellene hajítani! — Hajítsa el — biztatta anyám lehelethalkan. Rosszakat álmodtam. Asszonyok lepték el a házat, elvittek mindent. Ott volt Cece néni is, és elcsalta édesanyám ünneplő ruháját, azt a krinolint, melyet csak nagy ünnepek alkalmával vett fel és úgy festett benne, mintha a nyári pirkadat rózsái csókolták volna erre a világra. Felébredtem hirtelen és akkor úgy tetszett, mintha Cece néni libbent volna ki a szoba ajtaján, utána édesanyám csendesen csukta az ajtót. Nem tudom már, álom volt, igaz volt, de másnap az álom megismétlődött. Megdörzsöltem a szememet. Libbent Cece néni a szobából. Kiugrottam az ágyból, a szekrényhez rohantam, kinyitottam. Édesanyám egyetlen ünneplő ruhája nem volt benne... Álltam, némán, ijedősen. Félrepillantottam. Az egyik székre esett a tekintetem. A széken pedig ing és egy tükörfényes, fekete klottnadrág díszlekedett sorjában egymás mellett... Az udvarról nóta szállt be. Édesanyám dalolt. Tiszta szép, zengő volt a hangja, s anyámmal daloltak a kiskert virágai és a madarak, a kövér birse ken... Johannes R. Becher: Háromszor reng a Föld Háromszor reng a Föld az ember életében. Először reng a Föld, amikor az ember öntudatra ébred és felismeri, mit jelent: embernek lenni. Ekkor meghajlik a Föld az ember nagysága előtt és először reng. Másodszor reng a Föld, amikor az ember a sors fölé emelkedik és felismeri, hogy ő úrrá lehet a sorson, ekkor meghajlik a Föld az ember mindenhatósága előtt és másodszor reng. Harmadszor reng a Föld, amikor az ember az emberrel összefog és együtt hirdetik: „Mi megváltoztatjuk a világot,n Ekkor egy új megtermékenyülés előérzetében harmadszor reng a Föld. És ez a rengés elvegyül időkön át, tova a végtelenségen a világ teremtését kísért mennydörgés morajával. Hollósi Tibor fordítás* Új könyv: Hat esztendő krónikája Hat forradalmi esztendő történetéről szólnak azok a dokumentumok, amelyek — a Párttörténeti Intézet gondozásában — „A Magyar Szocialista Munkáspárt határozatai és dokumentumai 1956—1962” c. kötetben a közelmúltban megjelentek.. Eseményekben gazdag, bonyolult időszak, meghatározó jelentősége volt •— és' van napjainkban is — jelenünk és jövőnk alakulására, szocialista fejlődésünk menetére. A szocialista építés bonyolult feladatainak megoldása tudatosságot, szervezettséget és az új jelenségek bátor elemzését követeli. A kapitalizmusból a szocializmusba vezető átmeneti korszak sok ellentmondással terhes. Ezek tükröződnek az osztályok, rétegek, az egyes emberek tudatában. Különösen bonyolult formában jelentkeztek hazánkban az ellenforradalmat követő években. Miben rejlik a sikerek oká? A kötet tanulmányozása választ ad erre a kérdésre. A párt mindig számba vette az ellentmondásokat, politikáját a valóság sokoldalú tanulmányozása alapján alakította ki. Valamennyi határozaton és dokumentumon végigvonul a párt hűsége a marxizmus—leniniz- mus eszméihez, és egyúttal az a bizalom, amellyel a tömegekhez fordult gondjainkkal, örömeinkkel. Bizalom a népben, amely építi és amelynek épül a szocializmus — ez a vezérelve a párt tevékenységének. Ennek a gyakorlatban történt megvalósítása alapján növekedett a tömegek bizalma a párt és a kormány iránt. Feladataink meghatározásánál pártunk gondosan ügyelt Hazánk szocialista fejlesztésében a nemzeti sajátosságokra. Ezzel együtt mind elméletileg, mind a gyakorlatban megerősítette, hogy csakis a proletár internacionalizmus, a nemzetközi munkásmozgalom ügyéhez való hűség, a szovjet—magyar barátság elmélyítése lehet nemzeti függetlenségünk, gazdasági felemelkedésünk, békénk tartós biztosítéka. A kötetben közzétett dokumentumok azt is tükrözik, hogy az MSZMP mindig merített a nemzetközi munkás- mozgalom gazdag tapasztalataiból. Nem érhettünk volna el olyan jelentős eredményeket, ha nem hasznosítottuk volna saját viszonyaink között a XX. és XXII. kongresszus és a moszkvai nyilatkozatok egyetemes érvényű tanításait. Eredményeink és az ellenforradalom óta szerzett tapasztalataink tehát a gyakorlatban igazolják a nemzetközi kommunista mozgalom fő politikai vonalának helyességét, a munkásnemzetköziség hatalmas erejét. Ez a könyv, amelynek lapjairól oly közelálló időszak története szól hozzánk izgalmas, érdekfeszítő olvasmány. A kötetben kronológiai sorrendben közölt mintegy 70 dokumentum tanulmányozásával nyomon követhetjük azt a heroikus küzdelmet, amelyet a magyar kommunisták, a magyar nép haladó erői az 1956-os ellenforradalom fegyveres leverésétől a VIII. kongresszusig, a szocializmus alapjainak lerakásáig megvívtak. Széles körű érdeklődésre tarthat számot a kötet azért is, mert hűen dokumentálja hat esztendős fejlődésünk mozgató erőit s azokat a módszereket, amelyek segítségével az MSZMP sorra megoldotta a történelem által elébe állított feladatokat. ]VT őst negyvenegy évesek vagyunk, felnőttiek, meglett emberek. Némelyikünk családapa. Az én kisfiam éppen annyi éves, mint amilyen korban mi, tízen barátságot kötöttünk Gyöngyösön. Tíz hétéves gyermek, akiket az utca, a patakpartja, s a betűvetés nehézségei hoztak össze, akik ettől az időtől együtt voltunk jóban, rosszban. Az úszó és teknőző versenyeken, a To- kaj-pataki „műkorcsolyázásokban” a moziba lógásban, az inas csínyekben, együtt léptünk meg a leventéről horgászni a Kettős Csárdához, megmászni a solymosi Cserkövet. Hogy tudtunk örülni egymásnak, s ha kellett, szenvedni egymásért. Véd- és dac- szövetséget kötöttünk az „egész világ” ellen, — nem előre megbeszélve, de ha kellett, vérrel pecsételve. Hogy sodródott össze ez a tíz gyerek, s aztán mi tartott bennünket össze, szinte egy életen keresztül? A város „jobb” emberei megvetettek bennünket — mi meg őket. Kitaszítva éltünk a gyermektársadalom perifériáján, s a polgárság, nyilván, velünk ijesztgette parfümszagú gyerekeit, nem egyszer elrettentő példaképp állhattunk előttük. A lakkcipős, fehérzoknis gyerekek, éppen ezért irigyeltek bennünket, felnéztek ránk; csavargónak tartottak ugyan, de érdekesnek, izgalmasnak. Nem ijedtünk meg sem a felnőttek, sem a gyermekek úri világától, nem hátráltunk — sőt! Ez volna a felelet arra a kérdésre, mi tartott bennünket össze. Nem szégyelltük szüleinket. Drága jó apámra is csak azért haragudtam, ha néhanapján azzal hencegett szegény, hogy „pertuba” került egy városi tanácsossal. Barátságunk a bennünket ért megvetéssel egyenes arányban erősödött. S az évek során nemhogy szétesett volna, de újabb számkivetettek találtak nálunk menedéket, megértést — szövetségest. Az egykori tíz gyermek, tizenöt—húsz felnőttre szaporodott. S a 40-es évek elején, amikor összejöttünk tréfásan névsorolvasást tartottunk, s ha ilyenkor hiányzott valaki közülünk, órákig azon meditáltunk, hol lehet, mi van vele? Suha Andor: Mi, barátok... A zután jött a háború, s mindannyian elmentünk katonának vagy munkaszolgálatosnak. Némelyik közülünk megszökött, s otthon várta meg a felszabadulást. A névsorolvasásnál eleinte nagyon kevesen voltak. Aztán szép csendben hazaszállingóztunk, ki fogságból, ki a flekktífuszos táborból. 1945 végére újra itthon voltunk, egy ember sem halt meg közülünk. Azóta eltelt húsz év, barátságunk pedig több, mint negyedszázados. ff ezdjük most is névsorol- lv vasással. Tóth Sándor: — jelen. Egerben pártmunkás. Oláh György: —jelen. Gyöngyösön váll. igazgató. Zsiska László — jelen. Gyöngyösön szabó. Czékmány László, Izsó Ferenc: — jelen. Gyöngyösön a Kisker. Vállalatnál. Schwartz Zoltán, ő nincs jelen. Elment Zoltán Jumival Izraelbe, azt híve, hogy ott boldogabbak lesznek. Pataki János: — jelen. Gyöngyösön a tanácsnál. Matya- sovszky Imre — jelen, Miskolcon az Állami Áruháznál. Szabó Ferenc: — jelen. Gyöngyösön, azt hiszem éppen egy labdarúgó-mérkőzést vezet. Tő- zsér István: — jelen, Gyöngyösön rajzoló. Tórádi Iván: — jelen. Budapesten ezredes és én is jelen vagyok! Együtt vagyunk? Folytassuk. IT add kezdjem magammal, úgyis az én kezemben a toll. Szegény anyám minden évben újra próbálkozott a kosztadással. Aztán ha már nagyon sok adósságunk volt, elment egy-két évre, nagykonyhát vivő úriházakhoz, meg ki Mátrafüredre a panziókba szakácsnőnek, hogy így segítsen rajtunk. De álmáról, hogy önálló üzletet nyit, soha sem mondott le. Mi gyerekek, akkor örültünk, ha szakácsnő volt, bár sajnáltuk, de ezekben az években nem kellett a fűszereshez, meg a henteshez járnunk, akiknek rendszeresen tartoztunk. Veszekedésbe, pofonokba került, míg engem rávettek, hogy menjek el Kovács Jakab üzletébe. Nekem erre megvolt a külön okom, de titkom soha sem tártam fel. Tizenegy évesek voltunk, „nemzeti viseletűk” a klottgatya, „hazánk” a patak. Az el- rekesztett patakban äz iménti úszóverseny győzteseként éltettek a fiúk. Boldogságtól repesett a szívem: légy őzem Zsiska Lacit is, aki akkoriban jött haza Pestről, márpedig ott igazán megtanulhatott úszni! Gyermeki boldogságomnak egy gonosz hang vetett véget. A partról egy fehérköpenyes segédúr, emigyen szólt hozzám: te lettél az első kis Suha? Én — válaszoltam boldogan. No látod, tudsz úszni, mint szüleid az adósságban, otromba viccén kajánul elvigyorodott. Ezért nem szerettem a fűszereshez járni. ITgy szép nyári vasárnap ^ délelőtt a fellocsolt Fő tér kellős közepén egy csinos 15—16 év körüli kislány a nagy templom előtti kanyarban ke-* rékpárjával együtt elterült. Én a pádon ülve néztem, s ahogy próbált feltápászkodni, szeme segélykérőén rámtekintett Odaszaladtam, de olyan szén 6 1964. november 1.