Kelet-Magyarország, 1964. november (24. évfolyam, 257-280. szám)

1964-11-22 / 275. szám

Gerencsér Miklós: NEVETŐ LÁNYOK M ég tartott az aratás, ami­kor Fodor Ilon hazajött a faluba. Este megmutatta magát a főutcán, reggel már fel is ült Korsós Karcsi sze­kerére és a búzaföldek felé ro­bogtak vele az almásderes kancák. Poros bodzabokrok, süldő fehérnyárfák között ka- nyargott a dülőút, s a szekér úgy rázkódott a megkövült gö­röngyökön, hogy Ilon mind­két kezével kénytelen volt kapaszkodni. Egyfelől a lőcsöt, másfelől Karcsi gúnyáját mar­kolta. A legénynek jobb volt így, hogy nem kellett beszélnie. Egyenesen előre nézett a lovak ütemesen mozgó háta fölött, nyugodt arca fénylett a ham­vas reggelben. Bámészkodás nélkül is elég baja volt érzé­seivel; Kifárasztotta az a kí­nos gyönyörűséges élmény, hogy beléje kapaszkodik a lány, akivel most egészen ad­dig száguldana, amíg össze nem rogynak jó lovai. Ilon semmit sem gyanított meg a legény kínlódásából, fi­gyelmét lekötötte a saját új- jongása. Karcsú derekát fris­sen nyújtotta ki, feszülő mel­lét a szél elé tartotta, lehunyt szemmel élvezte a frissességet, amely hűvös kezével becézte fehér arcát. Már nem félt a száguldástól, hiszen erre vá­gyott. Az érettségi szorongás­sal teli napjai után a határ­talan szabadság öröme zen- dült meg benne és ő sem bán­ta volna, ha egészen az alélt- ságig tart a lovak robogása. T~\ e amint beértek az erdő- ^ be, Karcsi megrántotta a gyeplőt és a szekér zörejét fel­váltotta a csengő csend. Hű­vös némaság szivárgott ki a szilfák ritkás lombja alól, csak a kancák mohó fújtatá- 6a hallatszott. Ilon fehér arca még szebb és még távolibb lett az ijedt cso­dálkozástól. — Mért álltái meg?._ Karcsi mintha mogorva lett volna. Komor pillantását vé­giglegeltette a lányon; majd megint a messzibe nézett a lovak háta fölött. — Csak :.. — mondta csen­desen. Formás, erőt sugárzó fe­jét megemelte, talpát a sarog- lya rácsához vágta és mozdí­tott egyet a hajtószáron; A lo­vak e parányi buzdítástól is­mét megtáltosodtak, álló he­lyükből mindjárt vágtába kezdtek. TZ" orsós Karcsi lomhán tá- masztotta hátát a sarok­oszlopnak, lábát keresztbe rak­ta, pörölynyi ökle a zsebében pihent. Nyílt tekintete végig­vallatta a kavargó sokaságot. Megtalálta Ilont városi udvar­lója oldalán. Kísérte őket sza­kadatlanul. Az idegen volt a legelegánsabb, acélkék ruhájá­ban. Karcsi reménytelennek látta helyzetét. Az oktalan szé­gyentől kapkodta a tekintetét. Közben észrevette, hogy a lá­nyok, akik csokorba verődve rajongtak a szín túlsó sarká­ban, kivétel nélkül őt bámul­ják és leplezetlen csufondáros- sággal nevetnek át hozzá. Ez­zel nem törődött. Legalábbis úgy tett, mintha nem izgatná a dolog. A zenészek belefáradtak a csárdásba, a hegedűket sorra lerakták a cimbalomra, a bő­gőt is pihenőre támasztották és elvonultak sörözni a prímás vezényletével. Ilon visszatért a lányokhoz, gavallérja meg az öreg Fodor mellé ült beszél­getni. Karcsi Is szívesen le­nyelt volna egy korsó sört, fő­képp az öreg Fodor társaságá­ban, mert testvériesen szívlel­ték egymást. De sehogysem akaródzott elmozdulni a repe­dezett oszloptól. Gyengének érezte magát ahhoz, hogy ke- z^t fogjon a városival. Amikor visszatértek a mu­zsikusok, néhány percnyi bi­zonytalan cincogás után rá­zendítettek a Kék-Duna kerin- gőre. Elsőnek Ilon, meg az a soproni ember pördült ki a deszkaporondra. Nem is lép­tek, de úsztak. Széles íveket írtak le. Ilon nekihomorította hátát az idegen karjának, így hajlongott álomszerű kön­nyedséggel a keringő dallamá­ra. Haja éppen úgy hullám­zott, mint néhány nappal eze­lőtt a szekéren, vagy még an­nál is szebben. Karcsi arca halványulni kezdett, lába gyá­moltalanra gyengült a csizma­szárban, mintha szilaj tánc merítette volna ki. Lassú, de mély szédület lódította meg éberségét, pedig egy cseppet sem ivott az aratóbálon. ★ K övetkező vasárnap búcsú volta szomszéd faluban. Karcsi átballagott és a kocsma előtt ott látta a piros motor- kerékpárt Nem lepődött meg, számított rá. Azt is tudta, hogy ezúttal sincs valami sok re­ménye, de eszébe se jutott visszafordulni; A kocsma nagytermében leült a hideg kályha mellé, bort rendelt magának. Megint itt voltak a lányok, akik szívesen kineve­tik, de még szívesebben ülné­nek melléje, ha hívná őket De Karcsi egyikért se akarta be­fogni a lovait. Ilon kellett ne­ki, akibe öt éve szerelmes. De Ilon megint olyan önfe­ledten táncolt azzal a sopro­ni legénnyel, mintha Karcsi a világon se lenne. Észrevette, persze, hogy minden mozdu­lását számon tartják, csakhogy ezt nem árulhatta el. Karcsi viszont megelégelte a türelmet. Kalapját a kályhára tette, borát félre • tolta és a táncoló párok sűrűjébe tola­kodott. Fülhasogatóan fújta a foxot a rezesbanda. A terem közepén megállt. Egyszerűen, magabiztosan. Semmi izgalom nem látszott rajta. Ha a tán­cosok nekiütődtek a lendü­lettől, visszapattantak róla. olyan szilárdan tartották szét­vetett lábai. Várta, mikor ér­keznek a közelébe Ilonék. Most nem a lányt, hanem az ide­gent figyelte. A soproni le­gény ezúttal csokornyakken­dőt viselt, a ruhája is más volt. Fekete, mint a vőlegé­nyeké. Romantikus rajongás­sal hajtogatta fejét, szemhéj- ját félig csukva tartotta, így hipnotizálta Ilont. De föléb­redt, mert észrevette, hogy Karcsi ott áll a terem köze­pén; Gyorsan irányt változta­tott. Karcsi utána törtetett, hangosan rászólt: — Szabad? Mintha nem fogta volna föl a szó értelmét a soproni, to­vább akart táncolni. A máso­dik lépés után azonban újra hallotta a követelő hangot, még erősebben: — Szabad?! K icsit ijedten, kicsit meg­vetően nézett vissza az idegen. Engedte, hogy lecsúsz- szon a tenyeréről a lány ke­ze. Udvariasan mosolygott, így mondta kedveskedve, mintha hízelegni akart volna: — Kérem..; tessék.:. Ilon kötelességszerű közőny- nyel fogta meg Karcsi vállát. Oldalra nézett és szándékosan másképp lépett, mint ahogy kellett volna. Karcsi nem tö­rődött ezzel. Hatalmas tenye­rét gyengéden pihentette a lány rugalmas derekán. 7— Hagyhatnál... — súgta Ilon anélkül, hogy ránézett volna. A szó mellé durcásan megrándította magát. — Nem hagylak — felelte Karcsi egykedvűen. Ez volt az egész, amit mondtak egymás­nak. Miután a rezesbandát ki­merítette a falrepesztő rivall- gás, úgy váltak el, mint a ha­ragosok. Karcsi fogta a ka­lapját és odahagyta a mulat­ságot. Alig lépett a küszöbre, után., gyöngyözött a lányok nevetése. Ilon is velük nevetett. Fe­jét hátra szegte, haja a hátán ringott. Az udvarló boldog Volt, biztatta a lányt, hogy koccintsanak. Ilon gondtala­nul kötélnek állt, barna sze­me tisztán csillogatt, míg itta a bort. Már csak egy korty volt a pohárban, amikor hal­lotta udvariója szavait: — Mondd, kicsi: ennek az ürgének nincs semmi önkriti­kája? A lány elemelte a .szájától a poharat. Nevetése mosollyá szelídült, a mosoly is fogyni kezdett, végül úgy osont szí­vébe a szomorúság, ahogy a hűvösség szokott kisompolyog­ni a verem ajtaján. — Mára elég volt... — mond­ta; — Akkor menjünk haza! — ajánlotta készségesen a cso­kornyakkendős gavallér. F él perc múlva már ber­regett a motor. A ref­lektor folyosót hasított magá­nak a falu emberekkel tele­szórt utcájába és alig fordul­tak utánuk, máris elhagyták a szélső házat. A lány dideregve gubbasz­tott a hátsó ülésen. Most is olyan görcsösen kapaszkodott, mint annak idején Karcsiba. Alig várta, hogy maguk mö­gött tudják az éjszakai ország­utat, amely most egészen ide­gen volt, eperfái ismeretlenül komorlottak elhagyott őrhe­lyükön. Néhol kőrakást látott Ilon az eperfák tövénél. Egy ilyen kőrakásnál meg­állt a motor. Fényszórója ki­aludt, sötétbe borult az út imént még fehérlő pora. A férfi leszállt, kis ideig hallga­tózott, aztán minden izgalom nélkül mondta a lánynak: — Szálljál le te is, tündér... Ilon meg se mozdult a he­lyén; A nyugodt felszólítás ná- nikszerű ijedelemmel töltötte el. Fázott a háta. Gyámoltala­nul borzongott. — Eszembe sincs... men­jünk, késő van már... — sür­gette a legényt. De a férfi nem vette komo­lyan a sürgetést. Kesztyűjét le­húzta, s a lánnyal együtt meg­emelte a motor farát, lábával kiszabadította a tartóvillát és erre helyezte vissza a súlyt. Most már szabadon léphetett Ilonhoz. Megölelte n sötétben. Mihelyt megtalálta, olyan hév­vel kezdte csókolni Ilon fedet­len nyakát, hogy a lány kény­telen volt arcul vágni. —■ Hagyjon! — kiáltotta Ilon könyörögve. A férfi megsértődhetett, mert alább hagyott mohósága és szemrehányóan panaszkod- ta a sötétben: — Mit gondolsz, tündér... hónapok óta kísérgetlek és még mindig semmi? — újra a lánynak esett, buzgóbban, mint az imént. Ilon hado­nászva kapkodott levegő utón. Csak úgy szabadulhatott az erőszakoskodástól, hogy leve­tette magát az ülésről. Az árok oldalára pottyant. A férfi nyomban utána ugrott, föléje hajolt, de Ilon térden rúgta. Rémülten talpra ugrott, futás­nak eredt. Soha ilyen szokat­lannak nem érezte a szaladást; Lába furcsán könnyűnek tűnt, mintha még sohasem érintet­te volna a földet, + 5 halk járású, törékeny -T. Fodomé lekváros buktát hozott be a szobába és egy­szerre langyos kemenceillattal telt meg a dohos levegő. Az asztal egyik végén Karcsi, a másikon a városi gavallér ült. Ilon kettőjük között állt s biz­tatta őket: — Tessék fogyasztani. A két kisebbik lány, Ilon testvérei a díványon nyugta­lankodtak egyre vidámabban. Tetszett nekik a két legény el­lenségeskedése, játéknak vet­ték az indulatok vibrálását. Karcsi nyugodtan, megsza­kítás nélkül nézte az udvariét. Az csak ritkán nézett vissza, de ilyenkor súlyos utálattal volt tele a pillantása. Közben békésen illatozott az asztalon a lekváros bukta. Karcsi lassan elmosolyodott. — Te miért nem nevetsz? — kérdezte Hontól, mintaa csakugyan hiányzott volna ne­ki Ilon nevetése. A lány feljebb emelte finom arcát, de apró ujjai továbbra is a sárga abroszon matattak. — Eleget nevettem — vála­szolta minden hangsúly nél­kül. Megfogta a süteményes tányért, Karcsi elé húzta. — Egyél hát, amíg meleg... Karcsi otthonosan nyúlt a bukta után. Először a lányra nevetett aztán jóízűt harapott. A soproni legény ugyancsak nyelt. Mérget. Most ő érzete szorosnak az inge nyakát, mint Karcsi az aratóbálon. ★ H ullámzóan jajongott a cséplőgép. Ha új kéve hullott a dobba, mélyült a bő- gés, hogy aztán megint vékony vonyítássá emelkedjen. Haj­naltól tartott ez a váltakozás, az egyik asztag már el is fo­gyott. Az öreg Fodor még mindig frissein vagdosta át a kévék kötelét az élesre fent kaszadarabbal. Gyakran lené­zett az etetőhelyről Ilonra. A lány körül zsákoló emberek szaladgáltak, odament hozzá a szövetkezet tagbaszakadt elnö­ke. Belepillantott a jegyzetbe, kíváncsi volt, mennyit nyom­nak a zsákok. Aztán megkér­dezte: — Na, hogyan ízlik itthon? Ilon gondtalan nevetéssel szegte fel a fejét és igyekezett túlkiáltani a masina bőgését: — Jól! Az elnök odébhállt, 6 pe­dig tovább serénykedett a mér­legnél kék nadrágjában. Me- nyecskésre kötött kendőjét le­kapta fejéről, hogy kirázza be­lőle a port. Amíg újra felkö­tötte, rákacsintott a lányokra, akik mellette szaladtak el a pelyvával. Épp új számot akart írni az oszlop alá, amikor látta, hogy Karcsi almásderesei előbuk­kannak a kazal mögött. A le­gény magasan a kocsi tetején állt, szétvetett lábakkal tartot­ta magát egyensúlyban. Délceg alakja alatt zsongva rezegtek a búzakévék. Amikor üresen jött vissza­felé, megállt kevés időre mérleg közelében. Ültében a térdére könyökölt, közben a feje körül csapkolódott a lo­vak farka A pelyvahordó lá­nyok meglátták, de most nem az ő szemébe, hanem Ilonra kacagtak. Karcsi ekkor vette észre, hogy a lány máskép ne­vet rá, mint azelőtt Ö erre másképpen sóhajtott. Sziláiul széttárta karját, talpát olyan, erővel vágta a saroglyának, hogy az egész kocsi végigreme­gett. Az ijedt lovak magukkal ragadták a tarlók felé. A masina dobja most egy­formán sírdogált. Fodor a száguldó szekeret nézte. Akkor ocsúdott, amikor rákiabáltak a kévehányók: — Hé, Mihály! Nyessed, hadd panaszkodjon a gép. Azt a legényt nézheted még ele­get..« Várnai Zseni: Csinos a kislány... Csinos a kislány, minden a helyén! De mi az a púp a feje tetején?! S2énaboglya, méhkas, avagy talán kis csibéket rejt alatta a lány? Szegényke, ó, hogy mennyit dolgozott, míg ilyen fura frizurát tornyozott sima hajából, szinte gyötrelem, tupirozza, bodrozza szüntelen, s éjjel nincs nyugta, a sok hajcsavar álmot, nyugalmat, mindent megzavar, s ha elalszik lidércek gyötrik őt, szegény kis feje nem lel pihenőt. Miért csinálja? Mert így divatos! Hogy elcsúfítja, az egyszer bizonyos: vékony nyakán nagy kócfej imbolyog, térde fölött kis pendely kucorog, de oly rövid, hogy semmit sem takar... azt sem tudja szegényke: mit akar? Hogy megbámulják? Kis bolond leány, csak nevetnek ily fura figurán. Mi van a fejben? Az az érdekes! Homlokod mögött valami érdemes szép gondolat, tudás, mi fölemel... Kislány ez az, mi belőled érdekel, s ha tudsz valami szépet, okosat, akkor nem árt a változó divat bármily bolondos, bármily ostoba! Az ifjúság, e legnagyobb csoda kibírja ezt is... szép, aki fiatal! Fejed búbjáról az a kis kazal majd elrepül, mert elfújja a szél... de te tanulj, hogy vénen is szép legyél! ÚJ MAGYAR FILM: Nehéz emberek Öröm, hogy olyan produk­cióról számolhatunk be, amely világszerte népszerű műfajt honosít meg, igen önállóan és hatékonyan, a magyar való­ság és a közönség igényének megfelelően. Kovács András Nehéz emberek című másfél­órás dokumentumfilmje az úgynevezett cinema veritémód- szerrel készült. Szövegkönyv és díszletek, kellékek és szí­nészek nélkül forgatták. Sze­replői olyan emberek, akik nem szerepet játszanak, ha­nem saját történetüket beszé­lik el, találmányuk kivitele­zése körüli gondjaikat, küz­delmeiket idézik fel. Ezzel már okát is adtuk, miért várható a film bemutatását követően országos vita, olyan széles kö­rű társadalmi visszhang, ami nemcsak az értékes művészi vállakózásra, hanem a feltárt mulasztásokra, hibákra és el­lentmondásokra is reagál majd. A Nehéz emberek ké­szítőinek és az anyaggyűjtés­ben közreműködő újságírók •célja volt, hogy filmjüket mint fontos társadalmi kérdé­sek tükrét nézze és vitassa meg a közönség. ’ Azért született ez a film, mert a valóság ellentmondáso­sabb buktatókkal telibb volt, mint gondolnánk, s mint kí­vánatos lett volna. Toulouse-Lautrec Száz esztendeje, 1864 no­vember 24-én született a festő. Alakja körül talán a legtöbb rormntika lebegett, de képei a legpőrébb valóságukban mu­tatták meg egy romantikus­nak vélt világ igazi sivárságát. Francia főumak, Toulouse grófjának született. Apja kü­löncségeiről híres francia fő­rend, aki Nagy Károly frank királyig vezeti vissza család­fáját, s aki a különcök felelőt­lenségével fordul el fiától, amikor annak gyenge láb­csontjai többször eltörnek. Igaz, a fiatal grófból nem le­hetett jó lovas, mint apjából: a törés soha nem forrt össze, a láb fejlődése megállt, s ké­sőbb, a felnőtt testet is ezek a gyereklábak hordták. A torz, törpe ember egyéniségét, éle­tét ez a baj örökre megszabta. Tehetsége hamar kiderült. Először különböző akadémikus mestereknél tanul, de jobban vonzzák az új művészet kép­viselői, az impresszionisták; ők a fáradt, műtermi képek­kel szemben a szabadban va­ló festés, a kiméricskélt, beál­(WG4-1901) lított jelenetek helyett a pil­lanatnyi benyomások — az impressziók — rögzítését, a de­rűs, eleven színeket alkalmaz­zák. Közülük is elsősorban Degas áll közel a fiatal növen­dékhez, de csak addig, amíg eredményeit felhasználva, — hamarosan az impresszionistá­kon is túllépve, — kialakítja egyéni művészetét. Legjobban a párizsi Mont­martre mulatói, színházai és nyilvánosházai vonzzák. A ha­nyatló századvég ideje ez. A művészek már megcsömörlöt- tek, a kapitalista társadalom­tól menekülnek. Rimbaud, a költő, Afrikába utazik, hogy örökre elvesszen Európa szá­mára, Gauguin, a festő, a Csendes-óceán elhagyott szi­getére, a bennszülöttek primi­tív társadalmába. Henri de Toulouse-Lautrec is emigrál, a könnyűvérű kokottok, kitar­tott táncosok és abszintivók vi­lágába. Elhatározásában nyo­morék volta ts közrejátszik: itt, a sérült lelkű és erkölcsű emberek közöli az ő sérültsé­ge fel sem tűnik, befogadják. Ezt a világot választja mű­vészete témájául, látva — és megláttatva — ennek a világ­nak a lényegét is. Képein nyo­ma sincs a romantikának. Táncosnői fáradt, elhasznált emberek, polgáralakjai élve­teg, ' visszataszító roncsok, akiknek egymáshoz való kap­csolatuk sem a romantikán, hanem a nagyon is józan, un­dorító üzletiességen alapul. Határozott vonalakkal, éles színekkel megfestett, gazdag lélektani ábrázolásé képei lát­tán érezzük, hogy a Moulin de la Galette mulatóban egyedül ő tudja: n tánc haláltánc, az ital menekülés, s a színes íep- keélet nagy tragédiákat takar. Az életen nem tudott változ­tatni — a saját életén sem. Nem is akart. Felőrlődött ő is. Korai, 37 éves korában be­következett haláláig azonban végig alkotott: becsületesen és kérlelhetetlen őszinteséggel. Életműve maradandó tudósítás egy hanyatló korról. A feltalálók helyzete nem könnyű. Amíg „csak” a ter­mészeti törvényekkel, az anyag titkaival birkóznak — állják a sarat. Nehezebb pró­ba a találmány elfogadtatása, méginkább bevezetése, gya­korlati alkalmazása. Ehhez több energia, körültekintés és alkalmazkodó készség kell« mint a kísérletekhez. A film a nehézségeket megfontoltan, demagóg hatáskeltés túlzásai nélkül érzékelteti. Drámaisá­gát is ennek az ábrázolásnak köszönheti. Figyelembe veszi« hogy minden újításnak, talál­mánynak igazolnia kell hasz­nosságát, hiszen a társadalom nem kockáztathat vakon, kel­lő megfontolás, pontos tájéko­zódás nélkül. A rendező kér­déseire adott válaszok — nem­csak a közvetlenül érdekeltek« hanem az ügyüket ismerő, és B^nne így vagy úgy állásfog­laló szereplők válaszai is — érzékeltetik: a „nehéz embe­rek” olykor vétenek a jómo­dor szabályai ellen. Indulato­sak, türelmetlenek, a meggyő­ződésük szerinti jóval szem­ben jelentkező ellenállás, a hátráltató tényezők leküzdésé­ben nem mindig körültekin­tőek. Ez hibájuk, a lényeg azonban mégis az, hogy velük az igazság, jó ügyet képvisel­nek, a találmányok alkalma­zásának, hasznosításának elemzői, akadályozói pedig akarva, akaratlan kárt okoz­nak. ’ Ezt a sokarcú magatartást, a fejlődést nehezítő gáncsos- kodók típusait a képek nyel­vén, rendkívül hatásosan lep­lezi le a film. Tanulsága azonban mélyebb. Arra is fi­gyelmeztet: nem sikerült még teljes mértékben kialakítani az intézményes gazdasági és közszellembeli erkölcsi bizto­sítékait annak, hogy az alkotó tehetség zöld pályát kapjon, a közérdekű új áttörése gyor­sabb. zavartalanabb lehessen. A Nehéz emberek fő erénye az őszinteség. Szókimondása néhány közéleti, társadalmi problémához is érdekes gya­korlati példákat kínál. A Nehéz emberek emellett igen filmszerű. El a kamera lehetőségeivel, olyan képeket mutat, amelyek hatásosabbak a szavaknál, kifejezőbbek a statisztikai adatoknál, leleple- zőbbek az élesvágású karikatú­ráknál. A rendező és együtte­se dicséretet érdemel a ha­talmas munkáért, ami filmjük hitelességének, gondolatéb­resztő, felrázó hatásának mű- vészi-lmberi fedezete. A lé­nyeg, hogy a Nehéz emberek nagysikerű dokumentumfilm. A filmet december 1-től tű­zik a megye filmszínházainak műsorára.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom