Kelet-Magyarország, 1964. október (24. évfolyam, 230-256. szám)

1964-10-04 / 233. szám

V. Macsavariani:

A regényről folytatott vita után

•k

A teningrádi ülésszak, ahol a múlt év augusztusában a korszerű regény problémáit vitatták meg, világszerte igen éles visszhangot váltott ki. Az újságok és a folyóiratok — és ráadásul nemcsak a kimondottan irodalmiak — naponként hoznak kommentárokat az ülésszak munkájáról. Vitatkozni a korszerű regény problémájáról, figyelmen kívül hagyva a leningrádi ülésszakot, egyszerűen lehetetlen. Ez a vita jóval túl ment a tiszta irodalmi keretek határain, és nemzetközi irodalmi és politikai jelentőségűvé vált.

Leningrádbam lényegében csak elkezdődött a komoly vita a regényről, és ezt feltétlen folytatják még igen sok oldalról. De a vita csak abban az esetben lesz termékeny, ha a mi induló esztétikai, filozófiai pozíciónk, álláspontunk nem fog állandóan ingadozni. Ehhez az alapvető fogalomhoz tartozik a realizmus pontos megfogalmazása. A realizmus, mint művészeti módszer, Engels meghatározása szerint „jelenti, a részletek igazságán kívül a tipikus alakok, tipikus körülmények közötti reprodukciójának •az igazságát is.” Ha meghatároznánk a realizmus határait, akkor azok ott végződnének, ahol egyik vagy másik mű elkezdené feltárni Marx szavai szerint „a nagy politikai, szociális igazságokat.” A realizmus az esztétikai, filozófiai fogalom, amelyik ellentmond, ha a mi időnket tartjuk szem előtt, á modernizmus különböző árnyalatainak, az absztraktcionizmusnak, amelyik azt tartja, hogy a művészet nem tükröz, nem ismeri a valóságot, hanem csak alkalom- adtán kifejezi a művész ösztönös tudat alatti átéléseit. Éppen ezért az absztraktcionisták lemondatlak az objektív világ jelenségeinek az ábrázolhatósá- gáról. Ha az absztraktcionizmus és a modernizmus különféle magyarázkodásait beleértenék a realizmus fogalmába, akármilyen jószándékot tanúsítanának is irányába, ez a szubjektív idealizmusba sü- Tyedne.

Egyebek között, a regényt illetően a francia „új regény” követői elveinek egy sor kifogása van. A leningrádi vitán az ismert francia „új romanis- ta” Alain Robbe-Grillet azt fejtegette, hogy a gyökeres különbség a szocialista realista módszer és az „új regény” követői között abban rejlik, hogy a „szocialista realizmus írói csak azokra az értékekre szorítkoznak, — politikai, szociális, morális — amelyeket már ismernek, ugyanakkor mi

— legalább is merem remélni

— igyekszünk feltárni új értékeket is.” De hogy lehet hinni Alain Robbe-Grilletnek, hogy ő új értékeket tár fel, ha ugyanabban a beszédében, amelyikből fent idéztünk, azt mondta, hogy „az író nem egyszer nem tudja hogy mit akar.” Lehet-e ilyen körülmények között feltárni objektív iga Ságokat és értékeket? Aligha! Annál is inkább, mert Alain Robbe-Grillet beszédét egy kijelentéssel fejezte be: „Én azért írok, hogy megpróbáljam feltárni hogy miért is akarok én írni.” Ilyen szubjektív önkényeskedés mellett o felfedezés lehetetlen. Egy élesen polemikus cikkben az egyik francia újságban, az „Express”-ben Alain Robbe- Grillet már a leningrádi szim- pozion befejezése után azt írta: „Mi előnyben részesítjük a mi kutatásainkat, kétségeinket, ellentéteinket, a felismerés örömét, hogy mi még képesek vagyunk valamit felismerni.” És a szovjet írók Alain Robe-Gril- let nyilatkozata szerint semmit sem kutatnak, ők a XIX. szaregényének a fogságában

— 1 — ■ ' '* " -i

Megjelent a Kultúra és

Zrizny című folyóirat

1964. évi 8-as számában.

élnek, és a múlt formai .törvényeit akarják feltámasztani. Alain Robbe-Grillet a kutatás, a feltalálás és a kétely privilégiumát magának sajátítja ki, mintha ezekkel a tulajdonságokkal nem rendelkezne minden író, és nem tartozhatna bármely irodalmi irányzathoz. És ha az objektív világnál maradunk, és az írók törekvéseiről, szándékáról nem ambiciózus kijelentéseiből ítélünk, hanem irodalmi szinten, akkor közelebbről megnézve bebizonyosodik, hogy épp a szovjet irodalomnak, mert sajátosságait politikai, szociális és morális értékek határozzák meg, sikerül a kutatás, a feltárás és a kigondolás.

A francia „új regény” másik képviselője — Nathalie Sarraute — újból hivatkozott arra, hogy a regény kénytelen r, tudat alatti terület alá merülni. E kérdésben mi már a szimpóziumon elmondottuk a véleményünket rögtön Nathalie Sarraute beszédét követően. Leningrádban elhangzott, hogy az eszménytelenséghez való apellálás az értelmetlen és az érzékelhetetlen absztrakcióhoz visz bennünket, ahol a regény főobjektumát — az embert — nem a maga sokoldalúságában, többrétűségében ábrázolják. Mint élőlényt fogják fel, megfosztva lelki egyensúlyától, aki gyengeakaratú és visszahúzódó, nem pedig mint alkotót, aki alakítja és feltárja magán keresztül a világot és a világon keresztül magát.

Figyelmet kell még fordítani Nathalie Sarraute arra a kijelentésére, amelyet a felszólalása végén mondott: „Azt kell mondani, hogy a francia írók számára, amikor azt érzik, hogy az új utak keresése miatt eltávolodtak a közönségtől, az ebből adódó veszteség nem valami nagy, mert mi kizárólag egy szűk olvasó rétegre támaszkodunk, és nálunk igen kevés a remény arra, hogy eljussunk a széles tömegekhez.” De lehetséges ez a kör azért olyan kicsi, hogy Nathalie Sarraute ás az „új regény” hívei rossz irányban kísérletezve meglopják saját magukat és eltávolítják maguktól az olvasók széles tömegeik Ez sajnálatos, annál is inkább, mert Nathalie Sarraute és Alain Robe-Grillet M. Bjutor, _K. Simon jól írnak, és kitűnően bánnak anyanyelvűk őserejével.

Így történik aztán meg az,

hogy „az új regény” hívei újat keresnek, kísérleteznek, azt remélik, hogy felismerik az „új realitást”, be akarnak hatolni az ember és létezésének „titkai mélyébe”, nem elégszenek meg csak a tudatos szférák leírásával úgy, ahogy azt a maga sokrétűségében a klasszikusok bemutatták, de mi, hagyománytisztelők, állítólag, csak a na-' gyök által alkotottakat szajkózzuk, semmi újat iiem tudunk és haszontalanul pazaroljuk a tehetségünket. Lehetetlen egyet nem érteni Misei Bjutorrdl, hogy az író, amikor ír „mindig szem előtt tartja azt a körülményt, hogy őt olvasni fogják.” És ez valóban így van, mert az író elsődleges érdeke, hogy olvassák és értsék az olvasók széles tömegei, mert nincs ki- tüntetőbb feladat az író számára, mint szolgálni a szépet, osztani a harc, s az építés közepette kétségeit, gondolatait, bánatát és örömét. Ellenkező esetben miért ír?

Érthetetlenek az irodalmi sznoboknak azon különleges ellenvetései, melyeket valamiféle komplexushoz kötöttek, műveiket a nagyság mágjájával a jövő nemzedékhez címezik, figyelmen kívül hagyva azokat az embereket, ' kortársakat, akik velük egy korban élnek. És hol a garancia, hogy az, aki távol áll a kortársaktól, feltétlenül érthető lesz a következő nemzedékek számára. Inkább fordítva, az író, aki nem tudja és nem óhajtja észrevenni kora minden napjának az aggodalmait, reményeit, azt egészen valószínű, hogy nem fogja

számon tartani az utókor olvasó tábora sem. Ilyen minden kor és minden nép irodalmának történelmi tapasztalata.

Itt mintha magától érthetődnek, hogy az „író művészetén” kívül még jelen kell lenni egy művészetnek a leírtak elolvasásához, amelyik viszont egy meghatározott intellektuális esztétikai jártasságot követel. Az író nem tud és nem is süly- lyedhet az elmaradott ízlés színvonalára, nem idomulhat az igénytelen olvasókhoz. Az ő feladata — nem. hátul kullogni, hanem élőre vinni az olvasót, nevelni a tömegeket. És az is természetes, hogy egyetlen író sem, ha valóban alkotó, nem járhat idegen utakon, az új világot, új utakat kell feltárni.

Nyugaton az irodalmi folyamat igen sokoldalú és bonyolult. Nincs bérbe adva az „új regény” íróinak. Erről hasonlóan nyilatkoztak a szocialista országok, valamint Anglia, Olaszország, Finnország, Görögország és a skandináv államok irodalmárai is.

A realizmus és a hagyományos regény fogalmai nem azonosak, a realizmus Nyugaton is és a szocialista országokban. is kifejezheti és tükrözheti a mai élet sokoldalúságát. Ami a regényt, mint műfajt illeti, a művészi kifejezés formáját és eszközét tekintve lehet hol hagyományos, hol pedig új, és mind a két esetben a realizmus határain belül. A realizmus ebben a vonatkozásban határtalan. Érett, új, és kritikai szempontból, de még inkább a kritikai realizmus szemszögéből nincs olyan ellentét, mint amiről beszélt az ülésszakon az angol Bernand Wall: „tanító-e, vagy próféta-e az író, vagy csak belső szükséglet hatása alatt ír.” Miért kell tulajdonképpen feltételezni, hogy a próféta prófétái, a tanító pedig tanít minden belső szükséglet nélkül, ha, természetes, mi az irodalom egészéről fogunk beszélni, lehetséges, hogy ott lesz a legnagyobb a hang, ahol a morál és a művészet egybefolyik. Alaptalánul gondolja Giancarló Vigorelli barátunk, hogy ez az összefolyás már megvalósult, de nálunk még csak most kezd kirajzolódni. Reálig irodalmi folyamat, konkrét elemzésénél a szocialista országokban megmutatkozik, hogy a legjobb prózai, lírai és drámai müvekben a morál és a művészet régen megvalósult.

A szovjet népek soknemzetiségű irodalmának a gyakorlata mindenféle nyilatkozatnál meggyőzőbben bizonyítja esztétikai álláspontunk helyességét.

A próza minden formája — a regény, az elbeszélés, a novella — jelen van a mi irodalmunkban. Természetes, hogy a legkülönbözőbb kéziratok, a legkülönbözőbb stílusbeli árnyalatok bizonyítják prózánk gazdagságát, melytől távoláll a dogmatizus, a > fényképezésszerű naturalizmus, és amely azt tűzte feladatául, hogy behatol a szereplők jellemének a mélyére, hogy az élet jelenségeit a maguk összetett, dialektikusán kölcsönös kapcsolataiban ábrázolja.

Csak azok az emberek, akik egyáltalán nem ismerik a szovjet valóságot, vagy tudatosan el akarják ferdíteni igazi arculatát, csak azok beszélnek a szovjet népek sokoldalú irodalmának egységességéről, sztere- otív jellegű sokarcúságáról.

Szeretném idézni Jean-Paul Sartre nagyjelentőségű kijelentését, amelyet a leningrádi szimpózium záró ülésén mondott:- „Mi a társadalom termékei vagyunk, ebből következik, hogy kötelesek vagyunk egymást elfogadni és meghallgatni olyan mértékben amilyenben lehet és képesek vagyunk valamit mondani. A jelen pillanatban, ezt önök maguk is látják, nem olyan fontos, van-e, ahogy azt mondani szokás, „szervezett” irodalom, vagy nincs; hisz ez elkerülhetetlenül olyannak tűnik a tehetetlen ember számára, aki felett ott lebeg a pusztulás réme, mint a patkány, az atomrobbantások közepette lehetetlen ószintén és gondtalanul írni verseket a madárkákról. Elkerülhetetlen, hogy művészetében ne tükröződjék saját kora, — különböző méretekben és különféle formában.”

Az Európai íróközösség Gag- ra körzetében történt fogadásán, a leningrádi szimpózium befejezése után Nyikita Szerge- jevics Hruscsov felhívta az írókat, hogy egyesítsék erejüket a békéért, a haladásért, a népek barátságának erősítéséért.

Az az időszak, amely az írók leningrádi találkozása óta eltelt, bebizonyította, hogy a szovjet kormány vezetőjének a felhívása halló fülekre talált és lelkesíti a kultúra és az irodalom haladó képviselőit igen sok országban.

Fordította: Sigér Imre

Száz esztendeje halt meg a Tragédia költője

Madách Imre Az ember tragédiájának költője történelmünk egyik legszörnyűbb időszakában, a Bach-korseakban érleli meg magában főművének alapvető elgondolásait. Tiltakozni akar e korszak ellen a történelem, a világtörténelem nagy tanulságai alapján. Előbb a Civilizátor című darabjában még közvetlenül gúnyolja a Bach-korszakbeli bürokrácia tevékenységét, majd hozzákezd a főmű megírásához, amelyben ugyancsak a magyar nép kérdéseire keresi a választ.

Az egyik kérdés az volt, hogyan értékeljék a 48-as forradalmat? Madách szerint a polgári forradalom lelkesítő, az emberiséget előrevivő történelmi esemény. Amikor az egész művet Ádám álmaként mutatja be, a forradalmi jelenetet úgy ábrázolja mint álmot az álmon belül. Teszi ezt azért, hogy a második Kepler jelenetben megmutassa: Kepler nem ábrándul ki a forradalomból. Ugyanaz az Ádám, aki minden színből leverten távozik, ekkor mondja: „Mi nagyszerű kép tárul fel szememnek. Van-e aki isten szikráját nem érti, Ha vérrel és sárral volt is bekenve.”

A kor második kérdése a kapitalizmus fejlődésével szemben elfoglalt álláspont volt. Madách kritikai realista meglátásainak csúcspontját a kapitalizmus kritikájával kapcsolatban éri el. A londoni színben látjuk, hogyan változtatja a polgári világ áruvá a tudományt, a szerelmet és a művészetet egyaránt; hogyan jön létre ennek- következtében áltudomány, az érzések hamissága és a művészet megcsúfolása. Itt tárja fel, miképpen dönti a tőke nyomorba a tömegeket, s hogyan emberte- leníti el a kor haszonélvezőit. Ez a világ, mint a műből láthatjuk, megérett a londoni szint bezáró haláltáncra.

A kor harmadik, s ugyanakkor legbonyolultabb kérdése, hogy e tanulságok után milyen politikai-eszmei áramlat vezetheti ki a világot és a magyar népet a legsötétebb helyzetből. Az ember tragédiája a maga egészében erre a — Madáchot és a kor minden becsületes emberét kínzó — kérdésre keresi, kutatja a megfelelő választ. Milyen útmutatást ad a történelem? Melyik a legmegfelelőbb emberi magatartás? Ez a kérdés Az ember tragédiájának eszmei alapja. S a liberális nemesi világnézetű Madách — bármilyen hagy tudományos és művészi erőfeszítéssel igyekszik is a megfejtést megadni — végeredményben képtelen a feleletre.

Végigtekint szinte az egész emberiség történetén. S nem ilál egyetlen megoldást nyújtó

eszmét sem. A monumentális építkezések erejébe vetett hit éppen úgy nem megoldás, mint az athéni demokrácia szabadsághite. Az élvhajhászat éppen úgy nem, mint az aszkézis. Nem vezet eredményhez az elvont tudomány sem, és a szabadverseny sem. Madách nem kapcsolódhat ezekhez az eszmékhez. Küzdeni akar a jobb jövőért, de nincs perspektívája. Az emberiség történelme felhalmozta eszmék illúzióknak bizonyultak. Az élet célját ezért a küzdésben, a küzdelemben fogalmazza meg: „Az élet célja a küzdés maga” — írja.

Ez az eszményvesztés, ez a kiábrándultság, s ugyanakkor a lázas keresés valami eddig még meg nem fogalmazott után

— ez a küzdelem jellemzi Madách főművét — amelynek legnagyobb értéke „e küzdés maga.” A liberális nemes ugyanis nem bízott a népben, amelyet az athéni színben meg- vásárolhatónak, a párizsi színben befolyásolhatónak látott. S ezért nem találhatott rá a megoldás útjára sem; így tagadta meg a rendkívül hézagosán ismert utópista szocializmust és így jutott el — szinte kétségbeesett kiáltásként

— a falanszterjeleneten keresztül az eszkimó-színig.

S Madách költői ereje éppen abban nyilvánul meg, hogy a kiváló felismerések és az igazi út meg nem találása közötti ellentmondást általában át tudja hidalni. Ádám mindig újra küzd mindig újra lelkesedik, egészen az utolsó színekig, mikor már maga az író is elveszti műve igazi célját és perspektíváját.

Az a Madách, aki fiatalkorában lapja mottójául Berzsenyi gondolatát választotta: „Az ész az isten, mely minket vezet” — most ahhoz a végkövetkeztetéshez jut el: „Ember küzdj és bízva bízzál.” S noha Madách célokat nem tud adni, de mindig tartja magát ahhoz a programhoz: „Küzdeni erőnk szerint a legnemesbekért.” Maga nem lát kiutat, de azt látja, hogy a legnagyobb bűn: semmit sem tenni. Ez a legbecsületesebb álláspont volt, amely korának liberális köznemességén belül létrejöhetett. Ezért nevezzük küzdelemnek, egy küzdelem képének Az ember tragédiáját, amelyből mind a mai napig tanulhatunk. Száz év múltán is tudatosítja bennünk a társadalmi küzdelmek emberformáló jelentőségét. A mai olvasó megérti Madách problémáit, becsületes harcát és rokonszsnvvel szemléli egy magyar hazafi és költő belső vívódásait. Rokonsaenwel szemléli abban a tudatban, hogy ma már választ tudunk adni a nagy kérdésre: mit kell tennünk, miben kell bíznunk és mi a célja küzdelmünknek!

Hermann István

Fekete Gyula:

Örök szeptember

Vége a beiratkozásnak, kezdődik az iskola.

Tele az állomás, amikor befut a délutáni vonat, s a mozdonyvezető figyelmesebben indít ilyenkor, hogy időt adjon egy utolsó csókra, kézszorításra a búcsúzkodóknak.

„Vigyázz magadra! írjál” — Mintha összebeszéltek volna, szeptemberi papák és mamák, valamennyien ezt kiáltják még egyszer a lépcsőről meg a vonat ablakából.

A mi korosztályunk sem különbözött a többitől, ugyanolyan megilletődve fogadtuk az első tanárt, aki átlépte az osztályterem küszöbét, mint bizonyára elődeink beláthatatlan sora. Másnap, szünetben már nálunk is röpködött a kréta meg a szivacs, harmadnap a folyosón nehéz csatát vívtunk az A osztállyal. Délutánonként felvertük az iskolakertet, kardot, lándzsát szerkesztettünk és zajos háborúkat rendeztünk.

Akkor kötöttünk örök barátságot Nyeszivel. Tűnődve piszkálta lándzsájával a söp* pedős avart.-— Tudod mit? — nézett a igazi vérszerződést kössünk, szemem közé. — Kössünk sző- igazi esküvel, igazi vérrel, vétségét. és egyáltalán mindennel, ami

— Vérszerződést — bólin- vérszerződő feleknél szokás.

tottam rá, bár ném szó sze- Abban mégis megállapod- rint értettem én, csak úgy a tunk, hogy nem vágjuk fel az •hatás és a komolyság kedvé- ereinket.

ért. Hanem Nyeszinek tetszett ez az ötlet nagyon, hogy mi

— De valami vér csak hellene — vélte ő. Kezdte nyomkodni az orrát, gyúrni, dö- möckölni, mondván, hogy ő azt kipróbálta, és ha akarja, elered az orravére. — Te meg szúrd meg az ujjadat. Nem akartam gyávának látszani, hát ráhagytam, csak akkor szóltam neki, amikor erősen kíve- resedett már az orra:

— Tudod... nem is a vér számít, hanem a fogadalom.

Ezen ismét elgondolkoztunk. Én mindenesetre elhajítottam a tövises akácfagallyat.

— Jól van — mondta később. — De valami ... valami csak kellene.

Épp az iskolakert túlsó végében kószáltunk. Akkor láttam először a kétlábú fát.

Valamikor két szomszédos, fiatal csemetét összesodortak, mint a drót két végét szokás. Idővel a két fa egymásba nőtt, csak egy csiga vonalú forradást őrzött meg a közös kéreg. Olyan volt a vastag fatörzs, mint egy fejére állított Y.

Ott, a kétlábú fa alatt ta« nyúztunk le.

A csupasz fogadalom- nem elég, az akár volna, akár se — ebben egyetértettünk. Mondjuk a vér se jó, de akkor ki kell találni valamit helyette. Ott van például az ember ha-< ja — jobb híján az is megteszi..

Kéznél Volt a bicska, le* nyiszáltunk néhány szálat az 4 göndörülő fekete hajából, majd az én fakó, szálkás tincseimből is. Összesodortuk a hajszálé

1964. október, 4.

6