Kelet-Magyarország, 1964. október (24. évfolyam, 230-256. szám)
1964-10-04 / 233. szám
Fe! lehel számolni a konyvlerjeszlés fehér foltjait! wA falusi könyvterjesztés gondjai” címmel Varga Sándor a Földművesszövetkezeti Könyvterjesztő Vállalat igazgatója cikket írt a Népszabadság szeptember 10-i számában. Csak a földművesszövetke- zeü könyvterjesztés által eladott könyvek értéke ebben az esztendőben eléri a 120 millió forintot. A múlt évi országos könyvfórgalom 722 millió forint volt. Az ország lakosságának több mint feléhez — írja többek között — az eladott könyvek alig egynegyede kerül. Óriási a város és a falu „könyvfogyasztása” között tátongó szakadék. A cikk további adatai szerint Gsongrádban ez év első felében 9,74, Hajdú-Biharban 4,83, a dunántúli kapuvári járáshoz tartozó Edvén 13,70, Beledben 11,80, a szomszédos Hó' * vej, Himód és Csapod községekben már az 1 forintot sem éri el az évi egy személyre eső könyvvásárlás. Míg a járások könyvterjesztési térképeinek fehér foltjai között böngészve a szentesi járás egy lakosra eső évi könyvvásárlása 34,25 forint; Vajon mi lehet az oka ezeknek a kirívó eseteknek? — teszi fel a kérdést a cikkíró, de joggal kérdezheti az olvasó is, hogy miért vannak ilyen művelődést gátló különbségek falu és város, vagy éppen falu és falu között, holott a kormányzat művelődési politikája mindegyiknek egyforma művelődési lehetőségeket biztosit. Mielőtt részleteiben megválaszolnánk a kérdést, tegyük hozzá a magunk adatait: megyénk az elsők között jó helyezéssel áll 1964 első felében 16,55 forint fejenkénti könyv- vásárlással. A pálmát a tisza- löki járás viszi 19,63 forinttal. Tisza vasváriban a múlt évi fejenkénti könyvvásárlás 10,20 forint volt. Éppen ezért a megyei könyvhetek idejére eső múzeumi hónap, valamint a kultúrház zsúfolt programját és a tiszavasvári múzeumbarátok körének állandó szervezési mozgalmát kihasználva, elhatároztuk, hogy 1965 január 31- re Tiszavasvári lakosságának fejenkénti könyvvásárlását 16,20 forintról, 18,82 forintra emeljük. A község, nagy szülöttjének, Pethe Ferencnek, a nagy kál- váriás sorsú „Betűvetőnek emlékére, kétszázéves születési évfordulója alkalmával a Vasvári Pál Múzeumban, „Pethe Ferenc könyvtár”-t alapít. Az erre a célra vásárolt könyvek a múzeumbarátok köre bélyegzőjével ellátva, „Édesanyámnak” „Testvéremnek”, „Fiamnak” dedikálva, valamint öt éven belül családi fényképpel, népi szokásokkal, s egyéb családi vonatkozású bejegyzésekkel telt borítékkal kerülnek a „Pethe Ferenc könyvtár”-ba. Ne mondja senki, hogy ebből nem lehet kultuszt teremteni! Tiszavasvári- ban 3600 dolgozó család közül sokan lesznek, akik szívesen áldoznak egy-két könyvet erre a célra. Idők múltával nemcsak az unokák generációi tisztelegnek majd e múzeumi könyvtárnak a nagyapák példát mutató emléke előtt, de a jövendő kutatói előtt is hitelesen elevenedik meg a napjainkban zajló, az egész emberiségnek oly nagy tanulságot jelentő korfordulónk sok, egyszerű hétköznapja. Minden gyakorlati könyvterjesztő, szervező és könyvboltos tisztába van veié, hogy a fenti felajánlás milyen nehéz munkát jelent. De bizonyságot akarunk szolgáltatni arra, hogy igenis fel lehet számolni a könyvterjesztés fehér foltjait, ha szervezettebbé építjük ki a földművesszövetkezeti bizományosi kart. A háromezer falu kilencezer földművesszövetkezeti könyvárusító bizományosa, minden munkarend, irányítás és a legelemibb könyvterjesztési képesítés nélkül kilencezerféleképpen, ösztönszerűen külön- külön, ki-ki a maga módján járja a könyvterjesztés útját, így is megérdemelnek minden elismerést. Nemcsak a könyvterjesztési térképek fehérfol'tos helységei okoznak gondot általános művelődési szempontból, hanem a könyvterjesztési területek nagyobb fele is szervezésre szorul. A kérdéses cikkben éppen a Szövkönyv igazgatója állapította meg: „ez a bizonyos egy falusi lakosra eső mutatószám is félreértésre ad alkalmat... a 7 ezer lakosú Jászkíséren 120 ezer forint az évi könyvforgalom. Az egy lakosra eső mutatószám 16 forint. E könyvmennyiségnek éppen a fele csupán 180 családhoz kerül, ennyien fizetnek elő a sorozatokra, a másik fele — még két-háromszáz családhoz, tehát közel kétezer családnál Jászkíséren —, ahol pedig jó bizományos dolgozik — vagy egyáltalán nincs, de legalábbis nincsen intenzív könyvterjesztési munka. Többé-kevésbé vidéki viszonylatban így van ez országszerte. Éspedig azért, hogy — a jászkíséri példánál maradjunk, 180—200 család könyvekkel való állandó kiszolgálása (sorozat, részlet, készpénz- árusítás; részlet-inkasszó) a legmozgékonyabb könyvterjesztő idejét minden hónapban leköti. Az fmsz-i könyvterjesztő bizományosi kart fel kell tölteni központilag mozgatható, irányítható, megyeileg, já- rásilag, községileg egymásba kapcsolódó, szervezési kérdésekben jártas, irodalmi tájékozottsággal rendelkező bizományosokkal. Hogy mit jelent az irodalmi műveltséggel rendelkező bizományos, elég példa erre a 19 ezer forintos saját könyvtárral rendelkező Pethe Gábor, a tiszavasvári Alkaloida Gyár dolgozója, aki bizományosi munkásságának első három hetében csupán a gyár dolgozói között több mint hatezer forint értékű könyvet adott el. Gombás Bálint Tiszavasvári A Budapesti' Zenei Hetekre Magyarországra látogatott Pablo Casals. A világhírű csellóművész feleségével. Bczsán Endre felvétele. Aló nyitja kapuját: Múzeumi kiállítás a vajai várban (Soltész Albert rajza a Vay v árról). MEGYÉNK LEGJELENTŐSEBB történeti emléke a vajai várkastély, amely mai formájában közel három évszázados múltra tekinthet vissza és viszonylag épségben vészelte át az idők viharait. Az Országos Műemléki Felügyelőség 1861—62 folyamán a külső részein és belső berendezésében több ízben átalakított várkastélyt jelentős költséggel eredeti formájának közel megfelelő állapotban állította helyre. Tavaly tavasszal az érdekelt minisztériumok, a helyi párt- és tanácsszervek együttes határozata szerint a kastély épületét, a XVIII. században épült földszintes gondnoki lakást és a 14 holdas parkot a felállítandó Vay Adám múzeum kapta meg, azzal a kötelezettséggel, hogy a két emelet helyiségeiben állandó kiállítást rendez be. A második emeleten rendezett történeti kiállítást ma délelőtt 11 órakor nyitja meg dr. Köpeczi Béla, a Rákóczi kor neves kutatója, az MSZMP Központi Bizottság osztályvezetője. A VAJAI KASTÉLY, egyetlen épségben maradt tanúja a táj eseményekben gazdag történetének és szerencsés körülmények folytán az egykori berendezésének jelentékenyebb darabjai jórészt meg is maradtak. A kiállítás célja elsősorban az volt, hogy ezeket, az idők folyamán többfelé szóródott történeti emlékeket az eredeti helyükön mutassa be. A vajai kastély sohasem dicsekedhetett különös ritkaságokkal, nagy értékekkel és emellett állandóan lakott is volt. A lakói mindenkori kényelmének a történeti múltú berendezés több darabja áldozatul esett. Ennek ellenére a második emeleti nagyteremben a XVII—XVXIi. századi bútordarabok faragott és fényezett faládák, olajfestmények, szekrények, székek és asztalok némiképpen segítenek felidézni az elmúlt korok berendezésének képét. Az ugyancsak itt kiállított faragott és festett egylovas szánkó a ' XVIII. századból egyedülálló művelődéstörténeti emlék. A meg- . újított családi/ nagyrészt XVIII—XIX. századi — arcképek szintén az eredeti berendezéshez tartoznak. A kastély egykori állapotának helyreállítása mellett a falu közel ezeréves töx'té- netét, a névtelen nép erőfeszítéseit is bemutatja a kiállítás. Az egykori határvédő gyepűőrök utódai közül emelkedett ki a falut birtokló Vay család, míg a katonáskodó nép nagyrésze jobbágysorba süllyedt. A határnevek és a jobbágynevek 400 —500 éven keresztül alig változtak, az oklevelek, térképek, grafikonok és tárgyi emlékek a falu népének küzdelmes életét idézik fel. A FALU ÉS A KASTÉLY a magyar történelemben a Rákóczi felkelés idején két ízben is jelentős szerepet játszott. 1703 júniusában itt nyerte meg a fejedelem a felkelés ügyének Vay Lászlót és Ádámót. Ők voltak az első nemesek, akik Tiszántúlon csatlakoztak a felkelő néphez. Ádám lett a fejedelem udvari őrségének patát, és egy kibelezett vadgesz- enyébe dugtuk. Aztán mély yukat fúrtunk a lándzsával az ireg fa tövén, az ipszilon két ;zára közt s belenyomtuk a yukba a gesztenyét. Most következett volna az Eskü. Baj volt.vele; lehet, szégyelljük hangosan kimondani. Ki- éptem hát a zsebnaptáramból ;gy lapot — a szeptember első letet, mert az már lejárt ak- ior —, s arra írtam az eskü szövegét. Ilyesmit írtam, csak :eruzával, hevenyészve: „Mi örök barátságot foga-. lünk, jóban-rosszban kitartunk, egymást segítjük.” Ledugtak a papírost is. a gesztenye után, s ezzel kész volt a szertartás. Talán hamarabb a kelleténél; én legalábbis úgy éreztem, elsiettük a dolgot, és nem volt eléggé ünnepélyes. . A fogadalmat különben sohasem említettük egymás között. Talán szégyelltük a gyerekes felbuzdulást — nem tudom. Az is igaz, nem lettünk olyan ha- lálraszánt barátok, mint azt a kétlábú fánál elképzeltük, csak éppen együtt jártunk néha, együtt játszottunk, _ tanultunk vagy verekedtünk, és csak később, felsős korunkban melegedtünk össze megint. A diák életében van egy furcsa időszak, amikor csupa érthetelen dolgot követ el. A fésűjét ilyenkor gyakrabban használja, mint a ceruzáját, a nyakkendőjébe újságpapírt dug, soványka zsebpénzéből hajneccet vásárol, a cipőjét minden reggel kipucolja, a fejére illatszert csurgat. S a szobafőnöktől elcseni az önborotvát, és — csak úgy. szárazon — levakarja áliáról a pelyheket, az" orra alól kétszer is levakarja, mert hallotta már, hogy úgy gyorsabban nő a szőr. Nos, a mi időnkben kietlen sorsa volt Patakon a kamaszodó diákseregnek. Gimnázium, tanítóképző, teológia — volt itt annyi diák, hogy déli egy óra tájban majd saétvetették • az utcákat, de: fiúk, csupa fiúk! Mennyi gondosan megkötött nyakkendő (minden bőlintás- nái ropogott benne a papiros), mennyi párna alatt vasalt hosszúnadrág — és ki veszi észre?! Sehol egy lányiskola vagy lányinternátus, melyet napközben többször is útbaejthetne az ember. Legalább a környéken lett volna. Kispalákon vagy akár a szomszédos falvakban valahol, mert miből áll az egy szerelmes diáknak, az iskolától a konviktusig — az utca szemközti oldaláig — menet útbaejteni Végardót vagy akár Makkoshotykát is azzal a dobogó reménységgel, hogy annak a bizonyos leányinternátusnak bizonyos ablakán meglibbenjen a fehér függöny. De ilyen lányinternátus nem volt, s fehér függöny is elég kevés, szerte a városban. És előtte annyi sétálgató diák, hogy szegény kislány odabent az ablak mögött azt a függönyt akár egész nap libegtethette volna. „Igaz, a gimnáziumba vettek fel lányokat „bejáró magántanuló” címen, s minden osztályba jutott belőlük egy-kettő udvarlóból is megárt a sok. Ez a kemény diáksors újra összehozott Nyeszivel. Mi nem álltunk be sokadiknak a vasárnapi vizitelők hadába ; feltérképeztük inkább — függöny szempontjából — a város perifériáin a fehér foltokat, és hol Kispatakon, hol az Újtelepen kergettek meg bennünmutatóban. A csinosabbakhoz huszonöt—harminc fiú is eljá- rogatott vizitelni vasárnap délután, körülülték a nagy asztalt, és azt hiszem, mindnyájan rosz- szul érezték magukat a házi- kisasszonnyal együtt. Mert ha a lányból megárt a kevés, az két az odavalósi suhancok, csak Hécén nem, mert az volt a Nyeszi hazája. Közös szerelmeink is voltak, de sohasem haragudtunk ösz- sze emiatt. Ugyanígy megértettük egymást másik nagy közös szerelmünk, az irodalom dolgában is. írói művekkel akartuk feirázni a világot. Mert ha az emberfia tenni nem tehet kedvére, mint a bibliai Űr, legalább mondja ki, hogy: „Légyen világosság!” Tervekkel voltunk tele, csorduló nagy érzésekkel, feszengő akarattal. Persze amolyan tehetetlen és zabolátlan akarattal, sem a cél, sem az út nem volt tiszta előttünk, csak az a bizonyosság, hogy, tenni kell, tenni, tenni. A felszabadulás után ellátogattam egyszer Patakra, égy őszbe hajló vasárnapon. Sétálgattam az iskolakertben, futballoztam a gesztenyékkel, és sokáig elidőztem a kétlábú fánál. Magamat is megmosolyogva, egy száraz ággal kotorni kezdtem a tövét, ott valahol, ahová a kibelezett gesztenyét dugtuk húsz évvel azelőtt. < A fülledt avar alól szétmálió' gyufásdo- boz került elő, valamilyen fosz- ló papirossal a belsejében. Mi ez? Utódaink is tesznek egymásnak fogadalmat? Üres volt az iskolakert, és kihaltak voltak az utcák. Patak áhítatos csendben várta a szeptembert, mint évszázadok óta annyiszor; várta diákjait, akiken nem fog az idő. Örökké fiatalok maradnak, szépek, töprengők, álmodozók, s az iskolakertben évről évre megvívják a világról mintázott harcaikat, és megteszik szent fogadalmaikat. rancsnoka. A felkelés h>U- doklása idején, 1710 decemberében a kastélyban találkozott Rákóczi tejedelem a császár megbízottjával, Pálf- ly János tábornokkal. A fejedelem az emlékiratában így ír erről a találkozóról: „Estefelé megérkeztem e helyre. Pálffy tábornok és én ugyanabban a kastélyba szállottunk... Amikor egyedül maradtunk Pálffyval, biztosított a császár jóakaratáról, buzdított, írják a fejedelemnek hódoló levelet, ha ezt megteszem, a császár a nemzetnek megadja a törvényeken alapuló minden szabadságát és általános bocsánatot mindazoknak, akik még fegyverben vannak. Ami pedig az én személyemet illeti, nincs olyan becsület, méltóság, kedvezmény és vagyon, amelyet ne remélhetnék az erdélyi fejedelemség kivételével.” A fejedelem a felkínált személyes előnyöket visszautasította, csupán a nemzet részére adandó biztosítékok pontos meghatározását követelte. „Késő éjszakáig beszélgettünk Pálffyval a háború elmúlt ütközeteiről. Másnap reggel egy- időben távoztunk”... A KIÁLLÍTÁS KÖZÉP. PONTJÁBAN az 1703 június —október közti három hónap eseményei állanak. Ebben az időszakban elsősorban Szabolcs, Szatmár, Sereg, Ugocsa és Ung megyék népének lelkesedése és lendülete tette Kelet-Magyaror- szág urává a felkelőket. A felkelés katonai megszervezését a fejedelem ebben az időben és itt végezte el. A kastély következő termében a XVII—XVIII. századi magyar ötvösművészet és kerámiai mesterség jellemző és szép darabjai vannak kiállítva. A keleti toronyszoba képes tábláin és tárlóiban a nép körében ma is élő Rákóczi hagyomány emlékeit látja a néző. Égy asztal, amely mellett a hagyomány szerint a fejedelem is ült; népies ponyvanyomtatványok; Rákóczi emlékét őrző fák, források képei, a bujdosók hamvainak 1906-ban történt hazaszállításáról felvett képek, ábrázolások adnak eleven tájékoztatást a nép körében kétszáz év óta elevenen élő történeti hagyomány mélységéről. AZ EGYKORI VÁRKASTÉLY múzeummá való átalakítása a legjobb értelemben vett helyi történeti hagyomány ápolásának középpontjává válhat, a közeljövőben kialakítandó természeti környezetével, a tervezett természettudományi kiállítással megyénk legvonzóbb népművelési intézménye és látnivalója lehet. Balogh István dr. a megyei levéltár igazgatója 7 1964. október, 4.
