Kelet-Magyarország, 1964. szeptember (24. évfolyam, 204-228. szám)
1964-09-20 / 221. szám
SZÜRETEN Csomagolják a csemegeszőlőt Megérett a szőlő a lágyba j latú demeeseri homokdombokon. Negyven holdnyi területen fürdik a nektárt erlelő őszi napsütésben az ízletes saszia, a piros kadarka, az illatos hárslevelű és a többi szőlőfajta a Dimitrov Tsz kertjében. Vidám a szü- retelők serege. Kacagnak a szőlőszedő lányok, viccelődnek a puttonyosok. Gémes- kútból merik, hordják a vizet az üstökbe. A hordók forrázása^ Kiss József és Juháss István dolga; Odébb Nádasi László ügyeskedik a négy nagy préssel, hogy jól foiyjoo majd az édes must Nem hiányozhat most senki, akinek valami kis köze volt a szőlőhöz. Itt van Varga Gyula bácsi a cigány, de végtelen becsületes és jószemű kerülő. Kutyája a Betyár most is lesben áll, vigyáz és őrködik. A tárolószín alatt dolgozik a válogató brigád. Lengyel exportra csomagolják a saszlát és más csemegefajtákat. Legboldogabb talán Forgács Sándor. Jár, kél, ügyel arra, hogy rendben menjen minden; Arca olyan, mint a kicsattanó rózsa, szája szegletében aa elmaradhatatlan és mindig füstölgő csibuk, mely — mondása szerint nyolcéves kom óta ég. Pazonyi Elek László nagyságos úrnál szolgált; itt tanulta a szőlész- kedést. — Több mint negyven évvel ezelőtt kerültem ide. 1929-ben kifagyott a szőlő, s nem is volt addig, míg én újra nem telpitettem — mondja. —— Szélhordta homok volt ez az egész terület még nem is olyan régen — mutat körül az egyenesen futó, gondozott szőlősorokon, ö alapította a tsz-t 12 családdal. Két évig párttitkár, 6 esztendeig elnök volt. Fogy az ereje, öregszik, s most 62 éves korára újra itt van a szőlőben, ahol mint szolga kezdte. Szép a szőlő, jó a termés, telnek a ládák. Először a korán érők kerülnek le a tőkéről. Ezekből exportálnak és 300 mázsára kötöttek szerződést a MÉK-kel. — De szeretnénk megfejelni. Van itt bőven, 500 mázsát akarunk átadni. A többiből meg bor lesz. Igaz, hogy csak 80 000 litert terveztünk, de több lesz még 100 000 li térnél is — szív nagyot a pipából. — Csak egy hiba van: nincsen pincénk. E nélkül pedig nem igaza a szüret. Mert kérem más az a bor, amelyiket a pincében tartunk, érlelünk, mint csak a föld felett; Egy dolog bántja nagyon az öreg szőlőmestert. Éltettek erre a szüretre is az óborból egy keveset itt a szőlőskert egyik tárolójába, de az épület májusban leégett. Odalett a bor i& —• így aztán nem tudjuk megkínálni a szüretelőket — mondja kedvetlenül. — Lesz majd az ideiből, mert osztunk munkaegységre. Nagy a sürgés-forgás. Mindenki foglalatoskodik valamivel. Kisúrolták már a törkölynek való betonmedencét is. A hordók dongáit pótolták, készülnek a kénezéshez. Néhány napja folyik a szüret. Forgács Sándor noteszt húz elő, s vastag, bütykös kezével írja, ki mennyit dolgozott, s figyel, hogy hibamentesen csomagolják a szőlőt a zöld, rojtozott papírral díszített ládákba: — Vigyázzunk lányok. Egy sor fehér, egy sor piros — mondja. —< Díszítsétek, hogy szép legyen. És serényen járnak az ollók a kezekben, kivágják a törött szemeket, hogy csak az. ép fürtök maradjanak, melyek jól bírják a szállítást. — Ha ezzel készen vagyunk, kezdődhet a nagy szüret — újságolja az öreg. — Sor kerül az olasz és bánáti rizlingre, a kadarkára, hárslevelűre. Mert ennek is megvan a rendje, módja. S a végén vacsora, bor és a szüreti bál zárja a munkát, így áldozunk a munkának, s búcsúzunk az idei gazdag szürettől; Vidáman nőtáznak a lányok, a fiúk incselkednek velük, az öreg Forgács Sándor pedig mosolyog. Üjra fiatalnak érzi magát. Boldog, hogy keze munkájával, szorgalmával és akaratával szőlőt telepíthetett a nagy közösségnek. — Csak lassan eljár az idő felettem is. Két-három esztendő múlva hoznak az újabb telepítések nagyobb termést. Azt jó volna megérni. S pincében kóstolni a mi borunkat. Talán még megérhetem. Jó lenne — veszi ki szájából a csibukot, s kezében gyufa lobban lángra. Farkas Kálmán Több figyelmet a Szépítkezésekre Széles Lajos, a Fehér• gyarmati Járási Tanács VB elnöke nyilatkozik Az anyaghiányról\ a tervmódosításról, a veszélybe került öntözőművekről A fehérgyarmati járás fejlődéséről, néhány problémájáról és azok megoldásáról folytattunk beszélgetést Széles Lajossal, a járási tanács vb. elnökével. — Amióta járásunk a mezőgazdaság szocialista útjára lépett, megváltozott a falu arculata, nagyobb Ütemű lett a fejlődés falun is. Ezzel párhuzamosan növekedett az emberek igénye is. Azon munkálkodunk, hogy lépést tartsunk a követelményekkel. Ezt segíti elő az évről évre növekvő beruházási összeg is. Gépesítés, vízgazdálkodás, felújítás : 72 millió 1964-ben a tsz-ek gépesítésére 28 és fél milliót, vízgazdálkodásra és öntözőtelepek létesítésére 15 milliót, gazdasági épületek felújítására és korszerűsítésére 28 és fél millió forintot ruházunk be. Jelentős az az összeg is, amit a közös gazdaságok saját erejükből erre a célra fordítanak. — Azonban van néhány gátló tényező. Amilyen jól álltunk tavaly a beruházások megvalósításában, annyival rosszabb a helyzetünk most Idén tizennyolc dohánypajtát kell megépítenünk. Pontosabban már be kellett volna fejezni. Három tsz-ben — a fehérgyarmati, sonkádi, kölesei — sajnos még a mai napig sem készült' el. Ha nem sikerül az építkezést befejezni, a tsz-ek pajtánként 250 ezer forint állami támogatástól esnek el. Hogy mi az ok? A dohánypajták tervét módosították. Viszont a módosításnak megfelelően nem biztosítottak a szükséges anyagokat. Összhang — bürokrácia nélkül — A másik problémánk a gazdasági épületek felújítása és korszerűsítése. Amikor számbavettük a legszükségesebb épületek felújítását, 109-et terveztünk be Ehhez biztosítottuk az építési kapacitást. Bár mindent idejében elkészítettünk, az építési munkálatokat mégis csak szeptember elején tudtuk megkezdeni. Számunkra is érthetetlen módon, csak az utolsó pillanatban kaptuk meg a jóváhagyást Emiatt kerültünk olyan helyzetbe, hogy a tsz-ek most már idegenkedve fogadják az építkezést, mert egyikük sem akarja a késő ősaa hidesgben a jószágait kihajtani. — Ezért most minden erőt az építkezések meggyorsítására mozgósítunk. De szint« naponta ütközünk akadályokba. Most már van terv, jóváhagyás, de nincs anyag. Például a csahold Zalka Máté Tsz július hónapban beadta a téglakiutalási engedélyét, de a mai napig sem kapta meg. Az építőkapacitásunk egy része nincs kihasználva, mert egyik helyen mész, a másik helyen fa, a harmadik helyen tégla hiányzik. Emiatt maradnak félbe a már megkezdett építkezések. — Nem kis gondot okoz a megtervezett öntözőtelepek kivitelezése. Csak egy példát. Szatmárcsekén és Kisarban az 500 holdas öntözőtelep kivitelezési munkálata most van folyamatban. A vízkiemelő szivaty- tyúkat azonban nem rendelték meg. Amikor közbeléptünk, a gyár csak 1966 végére vállalta a legyártását. Ez viszont azt jelenti, hiába kész az öntözőtelep, csak 1977-ben lehet majd öntözni. Nem jobb a helyzetünk, a csőkutas öntözésnél sem. 1961 óta lényegében kísérleti stádiumban van. Négy kutat elkészítettek. Jók és bő vízhozamúak. Viszont a kutakhoz legyártott szivattyúk valószínű gyártási hiba miatt — nem képesek a vizet felszívni. Emiatt sem üzemeltetni, sem átvenni nem tudjuk a kivitelezőtől. Intézkedés még eddig nem történt. Indulás 1977-ben?! — Mi elsősorban abban látjuk a hibát, hogy nincs megfelelő összhang a tervezés, a kivitelezés és az anyag biztosításának munkájában. Ezért fordul elő, hogy sok a huzavona, a bürokrácia, aminek végsősoron a közös gazdaságok látják a kárát. Szólnom kell arról is, hogy a tsz-ek saját kezdeményezését jobban vegyük figyelembe. A zsarolyánd és a túrricsei tsz-ek istállóit például az összedőlés veszélye fenyegeti. A sok jószágot nem tudják hová tenni. Már hosszú ideje mindent elkövetnek, hogy saját erejükből tervet készítsenek az istállók megépítésére. De sajnos; csak elutasításban van részük. Bármennyire is akarnák az építkezést megkezdeni, a bank elutasít ja őket, mivel terv nélkül pénzt folyósítani nem lehet. Ügy vélem, jobb összhangban, okosabb kivitelezéssel sokat lehetne változtatni a helyzeten — fejezte be nyilatkozatát Széles elvtárs. B. L. Érdekes újítást vezettek be kísérletképpen a Bámexbum- fért központjában. Elsején bejelentették a, tisztviselőknek, hogy abban a hónapban nem kell megdolgozniuk a fizetésért, illetményüket ig-y is, úgy is megkapják. Én tizediké táján mentem be a Bámexbumférthoz, egy bonyolult, régóta húzódó ügyben. Midőn beléptem hipták kartárshoz, ügyem■ előadójához, meglepetten láttam, hogy nyugágyban heverészik és olvas, kispárnával a feje alatt. Keze ügyében jégbehűtött szóda, s egy tálcán hamvas őszibarack. — Jó napot kívánok — mondtam tisztelettudóan. — Behoztam azt az írást, amit kérni tetszett, hat példányban... Megkaphatnám most az aláírásokat? — Minek? Jó less az anélkül is. Pont az én aláírásom hiányzik magának? Semmi jelentősége... — Azt tetszett mondani, hogy... — Az elmúlt hónapban volt — legyintett hipták, és elbocsátott. — Nem kell aláírás? — csodálkoztam. Hiszen erre az aláírásra vártam két hetet. Szédelegve jöttem ki a szobájából, és felbotorkáltam a második emelet ötbe. — Bocsánat, itt veszik fel az adatokat? A tisztviselő, akihez a kérdést intéztem, lepkegyűjteményét rendezgette az íróasztalon. MIKES GYÖRGY: 0* Érdekes újítás — Ha ragaszkodik hozzá — volt a válasz. — Ha ragaszkodik, hozzá, hogy én most ki- töltsék egy fölösleges kérdőivet, amelyben hetvenöt fölösleges kérdés van... — Én nem ragaszkodom hozzá — dadogtam, — de ön mondotta két héttel ezelőtt, ha meglesznek az aláírások, ide kell jönnöm lediktálni az adataimat... — Minek, uram, minek? Hát nem egyszerűbb az egész ha ezt elhagyjuk? Egyszerűbb, kényelmesebb és meggyorsítja az ügyintézést. Sétáljon át a másik szobába és ott kérjen az irataira pecséteket. Elég lesz az is... A szomszéd szobában egy vércse orrú, szikár, idősebb hölgy ült és zöldbabot pucolt. — Milyen ügyben? — kiáltott rám szigorúan és a szeme fenyegetően villant. — Szeretném, ha... Itt vannak ezek az iratok. ...Hat példány... Pecsét... — Nem szükséges. Minek ezekre a pecsét? Menjen fel nyugodtan a főosztályvezetőhöz, és írassa alá őket... A főosztályvezető kijelentette, hogy szívesen aláírja az irataimat — alá is írta őket, — de tulajdonképpen nem is kellett volna kérvényt beadnom, fölösleges marhaság az egész... Papír nélkül is el lehetett volna intézni a dolgot, mert az én ügyem voltaképpen nem is ügy, csak felfújták, el lehetne intézni két perc alatt, de talán még annyi sem kell hozzá. Nem akartam hinni a fülemnek, nem akartam hinni a szememnek. Azt hittem, hogy valami varázslat vagy csoda történt. A portás azonban felvilágosított. miért olyan fúr csak a tisztviselők, miért van olyan nyugalom, csend, béke az épületben. A következő hónapban ismét a Bámexbumf értnél jártam. A régi, megszokott kép fogadott: a folyosón szorongó, várakozó ügyfelek, a szobákban vadul iktattak, sorszámoztak, kimutatásokat készítettek, másoltak, kérdőíveket töltöttek ki és pe eseteitek a tisztviselők. Nekem csak egy aláírás kellett volna, de nem kaptam, azt mondták, az nem olyan egyszerű, előbb adjak be egy kérvényt, hat pél dányban... Abban a hónapban már dolgoztak a fizetésükért. Az utca forgatagából néha néha egy-ket járókelő felpillant a nyíregyházi evangélikus templom tornyára, (s majd tovább mennek). De a legtöbben észre sem veszik á torony gombjáról lelógó kötélhágcsón a parányinak tűnő embert, a toronyfestőt. Száz lépcső magasban Néhány perc múlva a simára koptatott lépcsőfokon kapaszkodik feljebb. A századik lépcsőnél megpihenek egy kicsit. Fentről, ahol az óra kalapácsa percnyi pontossággal üti a negyedeket, a feleket, szép kilátás nyílik a szeptemberi napfényben fürdő városra. A harangok fölötti nyíláson egy padlásszobához hasonló helyiségbe jutottam. Festékes dobozok, szerszámok szépen, rendberakva. Az egyik sarokban ágy, a faládán rezsó, ez itt az ő birodalma. Nemsokára lejjebb ereszkedett a kötélhágcsón. Fürgén, fiatalosan mozgott. Csak amikor egészen közel került hozzám, akkor vettem észre, hogy az idő bizony már eljárt fölötte. „Nyakamba vettem a világot — Még nem érzem magam öregnek, habár 70 éves vagyok. Szóval azt tetszik kérdezni, hogyan lettem toronyíeslö. Hol is kezdjem —, gondolkodik az öreg. — Talán ott, hogy még jóformán 10 éves sem voltam, amikor Kolozsváron a szomszédunkban lakó bádogos beszólt az egyik reggel. „Hé fiú nem akarsz-e eljönni hozzám inasnak?” • Nem sokáig gondolkodtam, rávágtam. Elmegyek én.” Edényeket készítettünk, javítottunk. Nem tetszett nekem ez a munka. Három év után egy másik bádogoshoz szegődtem, aki toronyfedő volt. Tőle tanultam meg a mesterséget, a fedést és a festést is. Amikor 1911-ben felszabadultam, a friss segédlevéllel a zsebemben, nyakamba vettem a világot. Még ebben az évben a kassai Dom tornyát fedtük. Majd később, az esztergomi és a budapesti Bazilikán dolgoztam. Nem is emlékszem, hogy azóta hány tornyot fedtem. De biztosan többet; mint 60-at. Vándor életet éltem én kérem; Jártam apró falvakban, sok magyar, de egy pár külföldi nagy városban is. Dolgoztam Münchenben, Belgrádiján, Szófiában. Franciaországban, mint hadifogoly voltam; Bebarangoltam Törökországot. Istanbulban, Ankarában, négy mecsetet, és a Kemál-pa- sa palotáját fedtük. A legszebb város, amit eddig láttam, talán Istanbul. Az öreg elhallgat, úgy látszik emlékeit rendezgeti. Egy kis idő múlva folytatja. Csalódás a Szentföldben — Törökországban, amikor elvégeztük a munkát, elindultunk Perzsián keresztül a Szentföldre, Betlehemtől Jeruzsálemig gyalog mentünk. Mindenütt kopár sziklák éktelenkedtek. Az országúton lerongyolódott csont-bőr zarándokok ezrei kószáltak. Ez bizony nem volt valami idillikus látvány. Csalódtam a „Szent- föld”-ben. Sokféle emberrel találkoztam már, megismertem a szokásaikat, többnyire a nyelvüket is megtanultam. A toronyóra tízet ütött. Az öreget, mintha munkára serkentette volna. Felállt, és serényen kapaszkodott felfelé a létrán. — Sietni kell, mert így nem élünk meg, — szólt vissza. Szabó István toronyfestő 1918 óta él megyénkben. Itt ismerkedett meg a feleségével, ide is nősült. Azóta Nagykál- lóban lakik. Mindhárom fia az ő szakmáját folytatja. Az öreg mester már jobban érzi magát a toronyban, mint a földön. Élete nagyobb felét itt töltötte el. örökre eggyé nőtt sorsa, életútja, visszavonhatatlanul a tornyokkal, a szerszámokkal, amelyeket több, mint ötven éve forgat a kezében. Erdelics Imim Mecsetet fedett Ista A 70 éves káliéi toronyfestő — Párizstól a „Szentföldig**
