Kelet-Magyarország, 1964. szeptember (24. évfolyam, 204-228. szám)
1964-09-13 / 215. szám
Cseres Tibor: Amire születni kell Művészet rajzba számokban, betonban A kísértés szele először a kőbástya tövén suhintotta meg Károlyt. Valami terhet cipelt a présház felé, s még az út meredekje előtt pihent egyet. Ledobván terhét, ráült, hátát a köveknek támasztotta, egyszerű arccal s nagyon egyszerű gondolatokkal. Akkor haladtak el fent. a bástya fölött, s hallotta az emberek beszédét a budai zöldről. Mint ablakok közé zárt darázs, csakis az az egy dongott fejében, hogy a budai zöldre odafönt nem kerül sor novemberig. Egyszuszra tette meg a kapaszkodót, s csak a felső, út sarkán zuhlntotta le terhét. Ez az út kőhaj ításnyira Károlyók kicsi présházához ért, és ez szegte be amarra- íelé a gazdagság szoléit, amelyet kerítés helyett már itt csak a budai zöldek hadrendje védett. Állt s kapkodta a levegőt Károly, akár apja, s belehu- nyorgatott az októberi napba, s a tó felé tüsszentett, mely mostan egész nyáriasan világított T elépett a tőkék közé. A harmadik-negyedik sorban vette észre: „Csak a fejem látszik ki.“ Lépett még kettőt, s lehajolt, csípett erre, csipett arra. Egy-egy szemet minden fürtről. S arra gondolt: „Most egyáltalán nem látszom ki.” És ^Csakugyan érni kell ennek még egy kicsit” ilyen időjárással beérik az előbb is, mint ahogy gondolják! Apjának nem szolt. Apjának, aki tekintély volt néhány éve még a hegyközségben, de mostan semmi. És otthon is semmi, csak öreg házpásztor: csirkét étetni jó, de hegyet járni gyenge. Családjukban örökletes volt a szegénység, hetedíziglep, tí- zediziglen, s valószínűleg az idők kezdete óta. Csak héhány nap múlva mondtju — Választják a hegyközséget, apám! Magának benne kell lenni a vezetőségben! Sok a zsivány a hegyben! Mondják a népek, hogy bezzeg, ha Károly bácsi vállalna valamit mindjárt másképp lenne minden. , ,, C zérói-szóra ezt szokta ^ mondani az öreg magáról/ amikor nem vállalt semmit a tavalyi, tavalyelőtti választások idején. S fia nem tudott kitalálni semmi újat. De esztendő távlatából a saját szavai megfogták) az öreget. Egyik gondolat nem előzheti meg a másikat. S a cselekedet sem kerülhet az elhatározás elébe. Beválasztották. Ifjú Károly szüretelgetett a magukén. Nem siette el a dolgot. Némelykor naphosszat csak böngészett a levelek alatt. Ha elborult az ég, s a tő, megálltak, sőt visszavonultak a hegyet rohamozó szüretelők. S előnyomultak újra a bazalt- oszlopok felé, mihelyt kiderült az idő. Egyéb is történt. Akivel találkozott ifjú Károly, szóba vegyült azzal, holott máskor magának való, hallgatag: — Bűn-e poharanként mérni a saját termésű bort, úton- útfélen s dupla áron? Feleltek neki így is, úgy is: JVIarhaság, hogy bűn! Mindenki azt csináljon a borával, amit akar! Hát még, aki bort csinál! f \ raszám el tudott Károly ” egyféle dolgon töprengeni. Például, hogy ebbe a kádba pontosan mennyi fér bele. Szőlőből, cefréből és mustból. Külön-külön. Aztán a cukor. Várt az úton, hogy jöjjön valaki. — Ha savanyú, mondjuk a bor. Mennyi cukrot szabad beleolvasztani? Amíg nem veszik észre? Az mindenkinél más! Van, aki az édesért bolondul! Csak apját nem kérdezte Károly. Mert az öreg mindenkivel haragot tartott, akinél öt kiló cukornál többet lehetett sejteni. Bárkitől, csak az öregtől nem. Mindenki elítélte a cukrot, de Károly most már látta, hamisak az emberek. Egyedül az öreg nem. Sajnos, neki meg nincsen igaza. Merthogy a bűnösök tiszta, sőt módos ruházatban járnak, még dologidőben is. Lelkiismeretük pedig nyugodt E gy napra eltűnt neszét vette az öreg. Valami távoli ismerőshöz ment, s egy kézikocsival érkezett meg a felső úton, a présházhoz. De erről sem beszélt vacsoránál. Ezekben a napokban teljesen megnémult ifjú Károly. Számba vehető új gondolatai nem támadtak. Valószínűleg a cukor, meg a poharazásból nyerhető duplaárak foglalkoztatták. Vagy semmi. Az is lehetséges, pincézés idején. A következő éjszaka, holdkelte előtt s holdlementéig, egy kutyaszorító zsákutcában feltaszítva egy kézikocsi állt s rajta kád. Nem messze a gazdaság zsendülő budai zöldjétől. t Páros vödörrel görnyedő alak járta öt éjjel a budai zöldet a holdfényben. Senki nem látta, csak a csikorgó vödrök árulkodtak. A fennebb lakók emlékeztek a csikorgásra s a hozzáképzelt alakra. Ifjú Károly erre is csak biccentett, s eloltotta a petróleumlámpát, s kiment a hold- talan éjszakába. A pjának másnap úgykel' lett elképzelni az éjt, mintha maga járt volna fia helyett. S ezt csakis úgy tehette, hogy ismerte gyermeke elméjét. Esze járásának azt a szokását, hogy egyik gondolat soha nem előzheti meg fejében a másikat. Kereste fiát. A pincében, ahol hetek óta nem járt, mert különösen izgatták a kongó vagy kotyogó hordók éppen szüretkor. A pincében első meglepődése az volt, hogy tele találta a nagy hordót, sőt az egyik kicsinyt is. S a másik... igen az útban a lejáró lépcsőjén szabálytalanul hevert, mintha valami baj történt volna vele. Lucskos a belseje, még párázik a musttól, a murciszagtól. A must! Követni tudta a hordó nyomát. Egy dűlőn, nem messze lefelé akart menni a hordó. Aztán meggondolta magát. Nem ment tovább, kiadta a nedvét. Vagy önként! vagy muszájból. Ott a dűlőúttól egy kicsit bennebb, más földjén, nyálkás illatozó, émelyítő paplan: mustsér. Három ember kellett volna hozzá, hogy eddig is eljusson ez a hordó. Csuda, hogy egy ember csinálta. De mért nem csukta be a pincét? S vajon hová akarta dugni a hordót? /'A köäber utolsó napján ér- ték el a szüretelők a felső utat. Üresen maradt puttonyuk aznap. A felügyelő meg káromkodott, szinte repedt a vakolat odafent! Már akkorra behegedtek a fürtök kocsányhelyei, s a nyomot eltiporták a munkások, amely árulkodhatott volna. Estére azonban a hegyközségi tanács elé kerül a felháborodás. Nem akart elmenni az öreg Károly, de a fia végül megharagudott: „Hát akkor mi a fenének bíztattam fel magát, hogy vállaljon széket a tanácsban? S öltöztette apját s tuszkolta. És megvárta, mfg hazaérkezik az öreg, pedig koránfekvő. Éppen, hogy nem ment viharlámpással elébe. Leste a hírt a fiú, sürgeitő mozdulatokkal, míg vetkezett az apja. — Holnap fináncokkal végigjárjuk az összes pincéket. Vitatkoztak. Minek ezen any- nyit vitatkozni. Majd elmond mindent az illat. A budai zöld. Ennyi az egész. Nyugodtan jött haza s mégis nagyon felingerlődött az öreg. — De én magam tekerem ki a nyakát! Annyit mondhatok! A szegénység beszélt belőle. melyre most halálosan büszke volt. Hiszen egyedül ő beszélhetett odabent a gyűlésen tiszta szívvel és hévvel. Csak amint lefeküdt, hallgatott el, s azt sóhajtotta. — Kell is nekem ez a sok izgalom. Nézett le az öreg a dűlőút mentén. Az éppen egy sűrű nádasnak szaladt A délutánnal alászállt az öreg. S bár a nádat nézte, gondolta, otthon találja a fiát. Egy kései sporthorgász evezett arra, ő mentette ki a nádasból, a nádas előtt való hínárból Károly fiút Nyakig érő mélyhői a testét — Ha beleesett volna valahonnan a vízbe, ki kellett von lábalnia. A boncoló orvos viszont azt magyarázta: csuda, hogyan kerülhetett csónak nélkül a nád elébe, akkora sérvvel mintha hegyet emelt volna meg. Emiatt hát gyilkosság iránt is nyomozták a nádast IVÍ egmagyarázhatatlan volt az egész halál, mert szeszt semmit sem találtak a szervezetben. Egyedül az öreg Károly értett valamit. Ö is csak azért mert örökletes jogon szegénynek születvén, hitte, hogy még a gyanút sem szabad túiéipi. Bogy mindhárom hordó megtelt néhány napra, attól még utólag is megrendült. Mást nem tehetett, a pincét nyitva hagyta, s a kulcsot sem hozta le. A vizsgáló bizottság egyébként nem indult el útjára a határozat szerint. Megmagyarázták a szakértők: a budai zöld mustja semmiben sem különböztethető meg a másféléktől. Különösen, ha van annyi esze a tettesnek, hogy még be is cukrozza egy kicsit. Ártatlan embert pedig nem szabad bajba keverni. Nyíregyházi építészek országos elismerése Hatvanhatan vették ki a pályázati anyagot. Huszonheten készültek el határidőre és kilencen kaptak díjat. Budapesti műegyetemek neves tanszéki munkatársai és hivatásos, elismert várostervezők pályáztak sikerrel, vagy sikertelenül. Vidéki pályanyertes kettő volt, mindkettő nyíregyházi építész. Hogyan sikerült? Hogyan sikerült Nyíregyházáról, kétszáznyolcvan kilométerre a fővárostól, híján az anyagi, technikai lehetőségeknek megtervezni a jövő Dózsa György útját és Nemzeti Színházát? Ügy megtervezni, hogy a zsűri megvásárolja a munkát és felhasználja a közeljövőben meginduló munkálatoknál? A két építész boldog, de szerény. — Sok-sok munkával, sok sok éjszaka — mondja Kalo- csay István; Megtudom: nemcsak éjszaka, hanem két hétig éjszaka és nappal is. Naponta tizenhat órás megfeszített munkával. — Kalocsay kivette a terv- pályázat feltételeit és megkérdezte, lenne e kedvem vele dolgozni — említi a másik mérnök, a huszonhétéves Szegedi Ferene. —* A pályázat sokágú, s mások négyen, öten fogtak össze, hogy fel tudják bontani a programokat. Először meg kellett csinálni az új tér szerkeztét. Mind a ketten vázlatokat készítettek, majdnem egyformát. ■— Ezt finomítottuk. Kalocsay tervezte hozzá a színházat. Valaki azt hinné: egy tervezőnek ez egyszerű feladat. A tervezést másfél hónapos kemény munka előzte meg. Előtanulmány a különböző hazai és külföldi folyóiratokból, bibliográfiákból. Ezután már sokkal egyszerűbb, — A világon az utóbbi öt évben felépült összes színház épületét tanulmányoztuk. Többnyire szótár segítségével. Ez felér egy továbbképző tanfolyam anyagával. Nem volt eredménytelen a továbbképzés. Az országos szakbírálat — a zsűri tagjai Kossuth- és Ybl díjasok —- megállapította: a pályázat magas színvonalú. Alkalmas arra, hogy alapját képezze a Dózsa György út rendezésének és a Nemzeti Színház megépítésének. — összetett feladat volt, amely egy évszázadban egyszer adódik egy építész számára. Éppen ezért nem is gondoltunk a sikerre. Ezt mondja Kalocsay István, a városi tanács építészfőmérnöke, s komolyan gondolja. Izgalmas, szép munka az ilyen, az, amelyre mindenki vágyik. Ezt hívják az élet főművének, vagy értelmének inkább? Nézem a makettet: a Dózsa György út beépítetlen részén tv-torony, fedett sétány, amelynek födémébe betolható a hatezer ülőhelyes tribünsor. Az első nagyobb épület a 3000 személyes kongresszusi palota és koncertterem dísztribünnel, mellette a Lenin szobor. Azután ezerszemélyes nemzetközi étterem, ezt követően a kétezjerfős ifjúsági táncpalota. Mögüle magasodik a huszonöt emeletes nemzetközi szálló- épület — alsó szintjein ifjúsági székház, klubok, játéktermek. Kidolgozták egy hatalmas ifjúsági fesztiválcsarnok tervét, modelljét, a homlokzatán a Tanácsköztársaság domborműve. — Mindezt millimétemyi pontossággal kívül, belül. Ki- lónyi számítások segítségével. Alaprajzot, homlokzatot, metszetet tervezni. Érdekes, hogy képzelték el a Nemzeti Színházat. Alaprajza félkör és hatszög kombinációja. Alkalmazására tett javaslatuk: szokványos előadásokon ezerkétszáz személyes. Arénaszínházzá átalakítva ezerötszázas, körszínházzá ezerkilencszázas. E variációkat a színpad és a színházfalak hidralikus mozgatásával tervezték, A teret három húszemeletes épület zárja be. Alig egy hete, hogy Kalo esay Istvánnak és Szegedi Ferencnek, az építész- és tervezőmérnököknek a Magyar Építőművészek Szövetsége székházában átadták a pályázat díját, a tízezer forintojt. — Örültek a sikernek? Szokványos a kérdés, s szokatlan a válasz. — A legjobban annak, hogy az eddigi gyakorlattól eltérően kiírták az újságok a nevünk után: „...nyíregyháziépítészek...” Egyiküknél sem ez volt az első próbálkozás, valami szépet, nagyszerűt alkotni. Ki- sebb-nagyobb sikereik eddig is voltak, de mint mondják, egyik sem mérhető ehhez. Cseppet sem szerénytelenségből mondják. K. í. Bessenyei György és a húsvéti pászka NEGYEDIKES POLGÁRIS- TA VOLTAM. Magántanuló. Az év végi vizsgáimra készültem. Tanulni rendszerint a szomszédék kis házának az eresze alá ültem. Ott egész nap árnyékban voltam, mert a nádfödél majdnem a földig ért. Emlékszem, mint apró termetű gyermeknek is le kellett hajtanom a fejemet, ha be akartam bújni az eresz alá. Sokszor csodálkoztam azon, hogy kívülről miért olyan alacsony ez a ház, mert belülről majdnem olyan tágas és magas volt, mint' a mienk. Csak az ajtajai meg az ablakai voltak igen kicsikék. A napfény bizony alig tudott bejutni rajtuk, nem úgy, mint a miénken. A pitvarajtó az égre nyílt. Egyszerű egyszeres deszkából ácsolt munka volt. Kilincse lapos fából. Becsukni úgy lehetett kívülről, ha egy lyukon a furcsán meggörbített vastag drótot bedugták és elforgatták, mint a rendes kulcsot. A ház gazdája, János bácsi mindig is évődött apámmal, hogy ő nem tud olyan biztos zárat készíteni. Pedig még én is meg tudtam volna csinálni, mert egy egyszerű tolóretesz volt fából. Az viszont igaz, hogy művészet volt kinyitni. Szóval ennek a kicsinynek látszó háznak az árnyékában ültem, és a történelem könyvemet böngésztem, amikor az idős Borcsa néni, János bácsi felesége átszólt a vesszőből font kerítésen. — Fiam! Nem ugranái le a pincébe? Ügy megóhajtottunk az öregemmel egy kis aludttejet. Azt a nagy sárga csuprot hoz,d fel! Vigyázz reá nagyon, mert az még a nagyszüléké volt —1 figyelmeztetett. A háromliteres szépen pin- gált csuprot a szabadkémé- nyes konyhában a kecskelábú asztalra állítottam; — Te fiú! Mit csinálsz ott napról-napra az eresz * alatt? Attól félek, hogy egyszer a fejünkre gyújtod a nádat — szólalt meg a ritka szavú öregember. — Attól ne tessék félni! Tanulni járok oda. — Aztán mit tanulsz? — Sok mindent — és elhadartam a tárgyakat —, most éppen történelmet. •*- Mondd csak! Melyik nagyúr hőstetteivel tömik tele a fejed? — Sokéval. De most azt olvastam, hogyan lett Mária Teréziából király, meg hogyan csalogatta Bécsbe a magyar urakat, hogy elnémetesítse őket. Borcsa néni ezalatt egy görbe nyelű fakanállal leszedte a tejfölt, s óvatosan, hogy qszsze ne törjön az aludttej, öntött három tányérba. —■ Na egyél te is gyermekem! Vágjál magadnak kenyérkét is! MINDHÁRMAN EGY AKARATTAL kanalaztuk a jó hideg reszkető tejet. Nem is álmodtam, hogy olyan történetet ismerek meg, aminek még hasznát veszem valamikor. Amikor a néni elrakta az edényeket, marasztalni kezdett; — Ülj csak mégi Mondd csak! Tanultál-e valamit Mária Terézia daliás testőréről? — Egyről igen. *— Hogyan hívták? — Bessenyei Györgynek. — Még szép, hogy nem feledkeztek meg róla. Tudod édes fiam! Tőle jobb úr még nem született ebben az országban. — Honnan tetszik tudni? — Honnan? Onnan fiam, hogy a mi famíliánk az ő jobbágyai voltak. Ükapámmal történt meg az, amit most elmondok. Már akkor is megvolt ez a mi kis házunk. Ebben laktak még ükapámék szülei is. ök művelték a nemzetes út földjét. Biztosan tudod te im
