Kelet-Magyarország, 1964. június (24. évfolyam, 127-150. szám)
1964-06-14 / 138. szám
/V YÁ JACQUES PRÉVERT: Lehet-e több? Berecz András rajza. A színjátszó falu 120 szereplő11 előadás — Minden könyv elfogy ott Kirándulás a Bükkbe, este színház Miskolcon Reggeli Fékeiét töltött A csészébe Tejet A feketébe Cukrot dobott A kávéba Lassan és hosszan Kavarta Belebámult Felhajtotta Hozzám egy hangot sem szólva Rágyújtott egy Cigarettára Füstjét fujdosta Karikába Hamut szórt a Hamutartóba Rám sem pillantva Egy szót sem szólva Felkelt Kalapját Fejére tette Esőköpenyét Magára vette Mert zuhogott És elment Az esőbe Rám sem nézve Egy szót sem ejtve Es én Zokogtam Arcom két kezembe rejtve. Tamkó Sirató Károly fordítása MÁTYÁS FERENC: Nem lehet tudni pontosan mj oltotta a pusztadobosiakba a színház iránti rajongást. Azt beszélik, mindig is így volt ez. Nem érdemes kutatni az okát. Ez a falu, annyi igaz, előbb megismerte Shakespearet, Schillert, Moliert, Katona Józsefet, Kacshó Pongráezot, mint némely kis város. Apáról fiúra szállt a színjátszás tudománya, rendező, sőt díszlettervező is kinőtt a faluból. Az öreg Kovács tanító munkájának folytatója egy parasztember lett, Demcsák Miklós, aki ma már hatvan évet mondhat magáénak. HAMLET — ISKOLADARAB — A Hamlet és a Szélvihar, egy klasszikus és egy mai mű volt az iskoladarabom a rendezői tanfolyamon, Nyíregyházán. — Miklós bácsi a díszlet- tervező is — jegyzi meg Asztalos János, a művelődési otthon igazgatója. — O festi meg a hiányzó díszleteket, legutóbb az Aranyemberhez... Ki gondolná, hogy ebben a községben nem kevesebb, mint 120 állandó szereplő van. Az utóbbi egy év alatt öt dar rabot tanultak meg, tizenegy előadáson két és fél ezer nézőt szórakoztattak. A helyi három előadáson kívül jártak őrben, Ramocsaházán, Nyír- madán, Gergelyiugornyán, Tarpán, Csarodán, Apagyon. — Talán tíz évvel ezelőtt' látták néhányan a faluból az Aranyembert, Nyírmadán -a Déryné adta elő. Azóta állandóan jöttek, hogy Miklós bácsi, próbáljuk meg. Én megmondom, féltem tőle... Meghaladja az a mj tudásunkat! Valósággal nem lehetett bírni az emberekkel. így aztán, alti valamikor Aranyember akart lenni, annak teljesült a vágya... MINDEN CSALÁDBÓL EGY Vastag József gépállomási dolgozó játssza a pusztadobpsi együttesben az Aranyembert. Rajta kívül negyven-ötvenéves férfiak, nők jártak el a próbákra, három teljes hónapon keresztül. Míg nem „stimmelt” minden szó, minden rezdülés az arcokon ad dig nem álltak a közönség elé. Nem sajnálták a pénzt, Nyíregyházáról és Debrecenből hozattak korhű ruhákat, szép díszleteket. — Leg jobba A a tarpai előadástól féltünk — magyarázza Asztalos János. — Egy parasztember odajött hozzám — veszi át a szót Demcsák Miklós. — Hát aztán jól tudnak-e, mert ide csak azoknak érdemes jönni... — „Legutóbb az ilkiek jártak itt a Sportol az asszony-nyal, ott is hagyta a közönség őket még a szünetben.” A dobosi színjátszók megnyerték a tarpai közönség tetszését. Mindenütt teltház fogadta őket. őrben, ahol kevés ilyen eseménynek örülhetnek az ottlakók, negyedóráig megilletődve ültek a helyükön az emberek, pedig a függöny rég legördült... — Nálunk mindenki szívvel csinálja... kapcsolódik a beszélgetésbe Lőricz János iskolaigazgató. — Az egyik darabot a tsz-elnök felesége rendezte, a másikat Miklós bácsi, a harmadikat egy óvónő, a negyediket egy tanítónő. Ahány darab, annyi eredeti ötlet, elképzelés. Hogy a faluban nehéz határt vonni a . közönség és a színjátszók között, arra jellemző, hogy az 1600 lakosú község szinte minden családjából akad, ha más nem színfalmozgató, reflektorkezelő, rakodóember. A- tanácselnök, Jóni István, a titkár Soviczki János úgy cipeli a színfalakat, mint a szereplők, Csontos János postai kézbesítő, Szántó Antalné postahivatalvezető, s a többiek. OLVASÁS, TANULÁS Egy klasszikus darab, egy mai dráma, egy mai bohózat, s két mesejáték. Ezek a legutóbbiak. Igényes, céltudatos válogatás, a legifjabb és a legidősebb korosztály érdeklődésének figyelembevételével. — Az óvodáskorúaktól a nagyapákig szinte mindenki játszik — magyarázza Kovács Jánosné iskolai igazgatóhelyettes. —r Van óvodai, általános iskolai színjátszó csoportunk, egy a szülői munka- közösségnek, 6 egy a művelődési otthonnak. De nem kü- lön-külön utaüön járnak hanem együtt... — S mennyire érdeklődnek a könyvek iránt — folytatja Lőrincz Jánosné tanítónő, községi könyvtáros. — Mikor az Aranyembert játszottuk még a saját könyvünket is kölcsön kellett adni, a könyvtári mind elfogyott. Az utóbbi két évben kétszeresére nőtt az olvasók száma, jelenleg 250— 300 állandó olvasónk van, a kölcsönzés háromszoros, 2500— 3000 kötet. Legutóbb kiránduláson voltak negyvenen, a Bükkben, visszajőve! Miskolcon megnézték a Maricza-grófnőt. Késő éjjel értek haza, mégsem látszik rajtuk a fáradtság. Elevenen beszélnek arról, hogyan alakítja az embereket a színjátszás, hogyan szokják meg a szabatos, igényes beszédet, a rendszeres olvasást, a magabiztos mozgást, a közösségi életet. S hogyan haladnak mind tovább a szórakozásban, szórakoztatásban a nagyobb tudás felé. — Érdemes, és fogjuk folytatni — mondják egyöntetűen. Míg néhol viták folynak arról, van-e jövőjük a műkedvelő együttesnek, ahová nem jut el a színház és kevés a tv, Pusztadoboson már tudják melyik a helyes út. Páll G, Szalad a rnúlh A dülőúton, hol megyek, pipiske-per száll, jön egy dömper, a föld remeg és »Eéítépi a fellegck lebegő rongyát. Szalad a múlt a nyállal át árkon és bokron, húzza, löki a gyávaság, egy ürge két lábára állt, s figyel a dombról. Vályogviskók, ólak, tanyák, a régi Ázsia falhája vándorol a láp felé, a hemok-szaharát el kell hagynia. Nem egy akác, egész fasor ágaskodik már ki a homokból. Napközeiben egy fa tetején a fészekben remény kukucskál. Most születnek mindannyian a falucsecsemők, — Nagy bádogléggömb-víztorony, áll a templomhoz, — gondolom — szoptatni a csecsemőt. A villanymozdony gyorsan siklik előre. Hallgatva ülök a vezető mellett és nézem az alánkfutó sínek szédítően gyors mozgását. Néha erővel elfordítom a szemem, hogy el ne szédüljek és figyelem a két oldalt kitárulkozó tájat, erdők, mezők váltakozását az alföldi síkon- Örház előtt fehér libák riadnak meg, nehézkesen felemelkednek, repülnek néhány métert, aztán újból minden a régi lesz. Kislány fut elő nyírfavesszővel, kiált a libákra, de megáll és elbámul a villanymozdony szokatlanul gyors futásán, kis kezével integetni kezd felénk. Megrezzenek. Valami koppan az üvegen. Aztán újból és még egy. De nem látok semmit. Pedig most ébredek rá, hogy eddig is hallottam ezeket a halk koppanásokat, csak valahogy nem értek el a tudatomhoz, annyira magukkal vittek az új benyomások. A mozdonyvezető arca mozdulatlan, szabályos arcéle kissé előre'najoltan élesen belerajzolódik a tájba. — Verebek — mondja most kérdezetleriül és én hirtelen megértem: Verebek csapódtak neki az üvegnek! — Szegénykék — mondom és érzem, hogy elsépad az arcom. Enyhe rosszullét fog el a gondolatra, hogy egész úton így verődnek neki a mozdonynak és pusztulnak el a száll- dosó madarak. Hónapról, hónapra, egy, tíz, száz... — Belekerülnek a légörvénybe. Én is nehezen szoktam meg- Gőzmozdonyon jártam azelőtt, BALÁZS ANNA: Állatok ott nem veszi úgy észre az ember. Nem felelek, mégis mesélni kezd, pedig idáig mélyen hallgatott. Csak a szeme kutatta az utat és a keze járt. — Némelyik állat nagyon furcsa. Csak áll és... vagy ezek a madarak: olyan közeire repülnek, hogy halálukat lelik. Ha megállók mellette odalenn az úton és egy kicsit feléje lépek, már felreppen. Itt meg... De legcsúpyább emlékem egy marhacsordáról maradt. — Nem olyan könnyű ám megállni egy ilyen száguldó masinával — mosolyog. — Mi, mozdonyvezetők megszoktuk, hogy minden élőlény idejében elkotródik előlünk. Fiatal vezető voltam, természetesnek találtam, hogy ahogy az ember, az állat is elhúzódik- Hát csak van benne annyi ösztön, hogy védje az életét. Hiszen ha csak rákiált az ember a marhára, vagy ha ostort pattint meg felette, már eligyekszik a közeléből.,, De úgy látszik, a technikával nem tudnak megbarátkozni... — Ezt különben azóta tudom, mióta ezzel a villany- mozdonnyal járok. — Nehezen szoktam meg. Gőzmozdonyon csak oldaról látom a vágányt, köztem és a .sínek között ott van a hosszú kazán... itt pedig semmi sincs köztem és a Világ között, csak ez az üveg... mintha nekem rohanna minden, ami szembe jön, egyenesen nekem tart. Nem is akartam maradni eleinte, gondolkoztam, itt hagyom a vasutat és ha nem szeretném a mesterségemet annyira... szóval azt akartam elmesélni: Látom egyik napon, hogy marha- csorda áll a vágányon- Ügy álldogálnak ott, mint a mezőn. El volt füvesedve a pálya, szelíden legelésztek. Majd elmentek ti, ha közelebb érek, gondoltam. De bizony csak állnak ott, égeti őket a forró nap, még azt is látom, hogy egy nagy, foltos tehén legyezgeti magát a farkával, csípik a legyek... Sípolok, nem mozdulnak. Erősebben sípolok, egyfolytában, no esek meghallja valaki ember és elhajtja őket onnan! De semmi sem mozdul, azok a nagy, szelíd barmok meg állnak ott, mintha jobb dolguk nem is volna a világon. A távolság meg egyre fogy, sípolok kegyetlenül, de semmi eredmény. — Már csak száz méterre vagyok, aztán a felire, gyorsan fékezek, de már késő, hiába lassítok, beléjük megyek. Ott látom őket magam előtt, az a nagy, foltos tehén rámfordította a szemét, tolta maga előtt a gép egy darabig, de aztán csak eldőlt. Mire megálltam, csupa vér volt a vágány, ott vergődtek, volt amelyiket szétvágtam és elpusztult, megsérült vagy tíz állat... Sírtak szegénykék, panaszkodtak. Olyan felindultan ugrottam le, mintha embereket pusztítottam volna el... majdnem sírtam felettük... Ha meglátok azóta a mozdonyom előtt egy marhát, vagy borjút, már lassítok. Ostoba állatok ezek, nem értik, mi a vasút, csak állnak, ké- rődznek és valahogy... valahogy Úgy érzem, bizalommal várják, hogy odaérjek- És mintha én... ezzel a bizalommal éltém volna vissza, amikor közéjük szaladtam... Csöndesen ülünk. Az ablaküveghez apró koppanásokban verődnek oda a verebek, a mozdonyvezető éles tekintete a messzeségbe mélyed, g jelzők zöld lámpáit nézi és ki tudja mire gondol... Később látom, hogy oldalt egy pillantást vet rám. A szeme tiszta. Megnyugodott. — Az emberek mégis fontosabbak — mondja halkan és én megértem. A mozdony sebessége előtt kettéhasad a levegő és kinyílik a szép táj. Suhanva szágul- dunk egyre tovább, felnézek: felettünk az égen nagy szárnyú gólya száll... aztán hosszú, fehér felhő alá siklunk, egy pillanat múlva messze mögöttünk marad és nincs felettünk más, csak aez üvegtisztaságú, kéklő ég... Teljesen hiteles adatok nem állnak rendelkezésre, vajon mennyire tehető megyénkben a rendszeresen művelődök száma. Néhány járásban évek óla figyelemmel kísérik, hogyan tágul a tartalmasán szórakozók, művelődök köre. A vásárosna- ményi járásban egyiáöbcn 3ö— 40 százalékra rúgott a rendszeresen művelődök száma, illetve azoké, akik intézményesen reszt vesznek valamely oktatásban, tanfolyamon. Ezenkívül a helyi mozik és alkalmi színházi előadások közönsége is tekintélyes számot tesz ki. Örvendetes, hogy a népművelés különböző ágainak szorgalmazása mindinkább tökéletesedik, s nem elszigetelten folyik. Nem kevés gondol okoz azonban jó néhány helyen az a felfogás, hogy elsősorban azokkal kell törődni, akik úgy mondván hajlamosok a kulturáló- dásra, vagyis, akik már belekóstoltak a tartalmas művelődésbe. Művelődési törzsgárda kialakításán fáradoznak, akikre mindig lehet számítani, legyen szó könyvnapról, mozi, színház-előadásról, TIT'rendezvényről. Igazuk van-e azoknak, akik akarva, akaratlan egy szűkebb körre korlátozzák a művelődést? A válasz aligha lehet kétséges, amikor a kultúra tömeghatásáról, a népművelés mind nagyobb mértékű kiterjesztéséről van szó napjainkban. Nem is azzal kívánunk vitába- SZállni, kell-e egy törzsgárda, egy mag a művelődési munkában, hanem azzal, hogy ezt a magot nem lehet elszeparálni, s nem szabad félteni az addig művelődésen kívül maradiaktól a TlT-elödást, a tanfolyamok és egyéb rendezvények színvonalát, érdeklődési fokát• Nincs arról szó, hogy ki akarnak rekeszteni a művelődésből egyes helyeken különböző korú, műveltségű dolgozókat. Csupán kényelmességből vagy egyéb okokból megnyugszanak abban, hogy ugyanazok az arcok láthatók a moziban, a színházban, a könyvtárak olvasótermeiben, a kiállításokon. Hát baj ez? — kérdezhetné valóid. A sokoldalú érdeklődés, művelődés mindig kívánatos, nagyon jó dolog az, ha valaki nemcsak színjátszó, hanem állandó olvasó is, s aki nemcsak a különböző szakkörökben lát kulturálódási lehetőséget, hanem a múzeumlátogatástól a turisztikáig minden alkalmat felhasznál az esztétikai érzék, a műveltségi skála továbbfejlesztésére. Nem egy szűkebb réteg mindenoldalú művelése a cél, hanem az ilyen törekvések mellett azok felkeresése, akik még távolmaradnak rendszerint minden művelődési eseménytől. Bogén és még a kisvárdai járás több községében nevelők látogattak el minden családhoz, hogy feljegyezzék, ki hol akar művelődni, melyik formát tartja a leginkább vonzónak. Ebben a községben minden családból részt vesz egy fő szervezett oktatásban, a rendszeresen művelődök pedig százalékban bizonyára elérik a 60— 70-et- Természetes, hogy a második lépcső az, hogy aki tanul az általános iskola esti tagozatán, váljon rendszeres könyvtári olvasóvá, érdeklődjön a művelődés más területei iránt is. Helyesnek bizonyultak a közvéleménykutatások, melyeket egy-egy járásban szórványosán ugyan, de végeztek, választ kérve arra, milyen művelődési rendezvények érdeklik a legjobban a dolgozókat, mi a véleményük a művelődési otthon programjáról, a mozik műsoráról, és így tovább. Nem egyszerű elérni, hogy a távolmaradók rendszeres müvelödőkké váljanak. Sok fáradozást és nem kevés ötletet kíván a népművelési munkásoktól. Mindennek eredménye abban jelentkezik majd, ha mindenkor megtelnek a széksorok... P. G. 1964. június 14. 7
