Kelet-Magyarország, 1964. május (24. évfolyam, 101-126. szám)
1964-05-01 / 101. szám
Szikár, nagycsontú, szívós ember Tomasovszky András. — Mindig ilyen voltam. De erő, az van. Nem sokat apadl tíz év óta. — Hogy lett zsákoló? Bizalmat kérőén néz rám. — őszinte legyek?... önkényes volt a munkakönyvem. Ügy kerültem ide a Gabonafelvásárló és Feldolgozó Vállalat nyíregyházi kirendeltségéhez. Ha másképp alakul, talán nekem is könnyebb kenyér jut — mondja elgondolkozva. Faggatom, hogyan történt. — Akkor még a dohánygyári építkezései-.' dolgoztam. Innen vonultam be katonának. Mikor leszereltem, már befejezték a munkát Átirányítottak Sajószentpéterre. Nem akartam itthagyni a családomat. A barátokkal írtam egy kérvényt a vállalathoz. Felsoroltam benne minden indokot. Nem fogadták el. Postán kaptam meg a munkakönyvemet. — Azelőtt soha nem zsákoltam. Az első hetek nagyon megtörtek. De belejöttem. Csak a kezdő napokon éreztem magam úgy, mintha agyonvertek volna... Mert higgye el, ezt is kell tanulni. Fortélya van, mint minden más munkának. Eleinte dupla erővel dolgoztam. Még kacagtak is a többiek. Nánási Miska, Bankó Jani, aztán megszántak. Megtanítottak a fogásokra, mert bizony előtte nem egyszer megtörtént, hogy elejtettem a nyolcvankilós zsákot... De hadd MII EMBEREK BOGÁR FERENC, FARKAS KALMAN, SAMU ANDRÁS ES TOTH ÁRPÁD RIPORTJA HAMMEL JÓZSEF FELVÉTELEI Negyven szerelvény terhe repüljön a zsák, csak az embernek ne történjen semmi baja — oktattak akkor. S így tettem. Első perctől úgy kellett zsákolnia, mint a régieknek, ha meg akart élni. Az elmúlt csaknem tizennégy esztendő alatt annyi tehert cipelt a vállán raktárakból ki, padlásokra fel, vagonokból, gépkocsikról, hogy negyven vonat- szerelvényt lehetne vele megrakni. — Nekünk nem nagyon van vasárnapunk, vagy ünnep. Most is itt töltöttem a szilvesztert, a húsvét hétfőt. Nem állhatnak a vagonok kirakat- lanul. Sok pénzt jelent. Meg várják a malmok, cseretelepek, a szövetkezetek a búzát, gabonát, kukoricát. — Negyvenhét raktárát, 4 malmot, s kilenc cseretelepet kell ellátnunk — szól közbe Búzák Mihály, a kirendeltség helyettes vezetője. — Ilyenkor tavasszal, nyáron még hagy- ján. De képzelje el télen, fagyban, sárban ezt a munkát. Sokszor már én sajnáltam az embereket, amikor este a kilenc órai zsákolás után azt kellett mondanom: fiúk, ki kell menni Kótajba, Deme- cserbe vagy Rakamazra, • s ennyi vagy annyi gabonát bezsákolni. És mentek. Dolgoztak éjszaka is. Tomasovszky és a többi zsákoló reggel hétkor kezdenek mindennap. — Otthon reggelizek. Egy kis sült szalonna, tojás, vaj, tej, mikor mi. Az ebéd aztán A csoportvezető télen, nyáron mindig szalonna. Valamikor ilyen darabokat megettem — mutatja nagy kezét kinyújtva. Harminc-negyven dekát. Ma már tíz deka is elég. Nem esik jól évről évre a száraz koszt. Ráun az ember. Lehetne ide hordani valamelyik üzemi konyháról, ha kiszámítható lenne a munkánk. De hát egyik órában itt vagyunk, a másikban mór valamelyik faluban. — Kereset? — Hát az is változó. Havonta úgy kétezer körül. De dolgozik a feleségem is a konzervgyárban. így aztán kijövünk. Két gyermekünk van. A lányom most ősszel megy iskolába. A fiú, Bandi, festő tanuló, ö már tanult ember lesz. Nem úgy mint az apja. A nyolc általánost én is elvégeztem volna, mert csak hat elemim van. De hát ebben a munkában nincs már az embernek arra se ideje, se ereje. Olvasni nagyon szeretek. Különösen a történelmi könyveket. A gyerek hordja haza, mert ő beiratkozott a könyvtárba is. Sokszor azonban ehhez sincs kedvem. Haza megy az ember, megmosakszik, eszik s bedül az ágyba. A rádiózás a szórakozásom. — Vettem egy Danuviát is. Három napig azzal járok be, hármat pedig a kerékpáron. — Miért? Mosolyog. — Nem vagyok iszákos, mindenki ismer. Néha azonban megkíván az ember egy féldecit. S ha kerékpárral van, megengedhető — s mosolyog. — Hát ezért. — Nem unja ezt a zsákolást? — Fene se tudja. Ha rendben mennek a dolgok, akkor nem. Ha éjszakázni kell, túlórázni, akkor zsörtölődök, „itt hagyom, nem csinálom tovább” — hajtogatja magába, de aztán lecsillapodik. Dolgozni kell. Munka nélkül nem élhet az ember. Őszintén szólva nem jut idő még szórakozásra sem. Hányszor jártam már úgy, hogy megvetettem a mozijegyet a feleségemmel, s benn kellett maradni. — Ezt a munkát nem lehet gépesíteni? — Vannak már gépek, egyes helyeken felvonó, nem kell lépcsőzni. Mert ez, az emeletre mászás csinálja ki az embert. Itt a nyíregyházi telepen kevesebb a cipelni való. De kint a járás területén Üjfehértón, Kótajban, Halászban még meg kell mászni a raktárakat — magyarázza, — Beteg volt-e már? — Kisebb megfázás. Más nem... Néha a derekam fáj. Két évvel ezelőtt zsábám volt. Aztán tavasszal és őszszel két esztendeig visszavisszajött. Most vártam mi lesz.. Mert rettenetes nyava- ja. De úgy látszik megszűnt. Ennek örülök. S, hogy van erőm. — Meddig? Rámnéz. Mosolyog. — Míg bírom magamat. Épül a baktalórántházi gimnázium. Tarpal vezetéket szereli. Gyula a vín Pihenőben Tizenhárom éves volt* amikor először felvették időszakos munkára. Napi hetven fillérért szedte a hulladékot, tisztította a dohányleveleket a válogatók után. Boldog volt, hogy ezzel is enyhített a nyolc tagú család megélhetési gondján. 1932-őt írtak akkor. Balázs Katalin azóta sem dolgozott más munkahelyen. Mégis majdnem másfél évtizednek kellett eltelnie, amíg véglegesen is magáénak mondhatta az üzemet. 1946-tól kapott végleges beosztást a vásá- rosnaményi dohánybeváltóban. Az idő mégsem telt el nyomtalanul. Volt szertáros, csoportvezető, meós. Tíz éve már, hogy újra csoportvezető. Harminc em. bér vezetője, fontos szállítmányok összeállítója, irányítója. Mert innen „utazik” az illatos dohánylevél Debrecenbe, Sátoraljaújhelybe, Egerbe, Pécsre és Lágymányosra, az NDK-ba, a Német Szövetségi Köztár. saságba, Hollandiába, Cseh. Szlovákiába, Franciaországba és a Szovjetunióba. Minőségi kifogás még sehonnan sem érkezett. Pedig szakértők veszik át az árut, mindert átvevőnek megvan a maga speciális kívánsága. Használt gömgyszerben egy bála sem hagyhajta el s határt, át kell öltöztetni az árut Legigényesebbek a franciák, akik még azt is előírják, hogy a bevarrt bá. Iákat még külön kötéllel is átkössék. S nem is akárhogyan; kettő vastag és egy vékony, csak így veszik át Pontosan, precízen. Az elmúlt évben egy holland gyár vásárolt na« gyobb mennyiséget, most a Szovjetunió kért 34 vagon árut. Hatezerháromszáz bála ez, ennek az ellenőrzését átcsomagolását végzik most különös .gonddal. Ugyanis a Szovjetunió az egyetlen állam, ahonnan nem küldenek átvevőt. Hosszú évek figyelmes, lelkiismeretes munkájának az eredménye ez. Bizalom a jó munkáért. Kicsit büszke is erre Balázs Katalin, hiszen az elismerés az ő csoportjának szól. A hollandok is elégedettek a minőséggel, többször küldtek már köszöntő levelet a központba. Pedig a dohány kényes áru. Még a különböző illatokra is érzékeny, csak kimondottan tiszta vagonokban lehet szállítani. Vigyázni kell a levelek nedvesség-tartalmára is, mert az ötven kilós, egy mázsás bálák belseje könnyen meg- penészedik, selejtté válik. Balázs Katalin már gyakorlatból tudja: a lapos túl kemény bálákat minden esetben fel kell bontani, mert abbarí valami nincsen rendjén. Olykor a szaga Is elárulja* hogy a bálában penészes az áru..• Az üzemben ő kapta meg először a Kiváló dolgozó jelvényt, de úgy érzi, mindannyiuknak szólt. Az ő külön kitüntetése a törzsgárda jelvény arany fokozata, amelyet harminc év becsületes munkája után kapott meg. Jelvény a tokban Lgronőmusok. A klslétai Rákóczi és a márfapőcs! Zöldmező ísz mezogazil iái közösen vitatják meg a tavaszi tennivalókat. Tavaly a mándi Rákóczi Termelőszövetkezet tagjai kaszálták a takarmányfé! é- ket. A kaszát markoló férfiak között ott volt egy asszony is: Szilágyi Lajosné. Az akkor hatvanhat esztendős asszony olyan szénarendeket kaszált, amelyben a férfiak sem találhattak kivetni valót. Kora délután van. Szilá- gyiné rugós ásóval forgatja a főidet. az udvaron lévő kiskertben. Igyekszik, hogy. a tehenek tojáséig végezzen a munkával. Közben arra gondol, hogy vele egykorban levő fejőtársa ott lesz-e idejében, s ma ugyan ki fogja megfejni a rugós tehenet. Tudja, ismét neki kell aláülnie, mert a férfit a tehén valami oknál fogva, nem tudja megszokni. Szilágyi Lajos, a bénult emberek apró, idegrántaita lassú lépteivel kerül elő a kertből. Néhány éve leesett a tetőről, amikor egy kéményt épített. Azóta keze- lába rokkant. A termelőszövetkezettől 260 forint rokkantdíjat kap. — Kétszázötven pedig a párttól van — mondja lassú, halk beszédével. — Tizenhétben, a Vörös Hadseregben, Bugyonijnál szol- . galtam. Huszonegyben jöttünk haza Terézzel, a feleségemmel. Valahol Vityebszk környékén állomásozott a lovasezred. Szilágyi Lajos itt ismerkedett meg későbbi feleségével, egy árva kislánynyal. Szilágyiné, több mint negyven esztendeje él Mán- don, de beszédén, kiejtésén erősen érződik a régi anyanyelv. — Hétfőn volt esküvő, szerdán Lajos indult a front — szedi elő emlékezetéből a pontos dátumot. — En sírtam, ő ment. Halálhírt hozták, utána ő jött Férje még mostani keservében is elmosolyodik, amikor az- asszony visszaidézi aggódását. Ez a mosoly az együtt töltött hosszú-hosszú éveknek szól, a gondokban- bajokban való egymásmelletti hű kitartásnak, amely ma sem fakult meg. Teréz néni az utóbbi években teljesen támasza lett férjének, s odaadó tagja a termelőszövetkezetnek. Tavaly a tojás mellett jutott ideje a fölValamennyien túl vannak már a hetedik x-en. A kemény munkával eltöltött esztendők után a megérdemelt pihenést élvezik. „Mi úi'ság, fiatalember V* Amikor bekopogtattunk Oláh Jenő nagykállói lakására, csak a felesége volt otthon. Jénő bácsi az MHS járási értekezletén vett részt. A délutáni órákban került elő. — Én is tag vagyok — magyarázza. — Meg szoktak hívni. Bajusza, minden hajszála hófehér, Fiatalos mozgású, teljesen friss, szemüveget ritkán használ. 79 éves. A nyugdíjas hétköznapjairól kérdezem. — Aki egyszer megszokta a munkát, sohasem tud meglenni nélküle — mosolyog. — Hosszú éveken keresztül méhészked- tem, de azt is abba kellett hagyni. Hiába, a 79 év nagy idő. Néhány perc múlva megkontrázza saját kijelentését. — Amikor kijön az SZTK főorvosa, mindég megveregeti a vállamat és azt mondja: „Mi újság van, fiatalember?” Pedig igencsak a lányom lehetne. A kertben rendszerint van munka, gondozza kedvenc galambjait is. — Két éve leszoktam a dodeken is dolgozni, s a ház körül, a férje körül is ellátta a tennivalókat. Télen — beteg volt a társa — egyedül, Rózsika, unokája segítségével végezte a tehenek körül a teendőit. Kezei — kérges férfimarkok! A fejés, a szerszámforgatás nem tette lággyá azokat, kérgesek, kirepedezettek. És a bal karja meg van erőltetve. Hogy, s mint élnek? Nem panaszkodnak. — Szűkösen lehet kijönni, de jó — mondja Szilágyiné. — Amíg bírod — veti közbe férje. — Bírok, bírok, ne búsuljál Ha Rózsika férjhez megy, fogadunk majd másik unoka. Gyerek? Volt sok. Van kettő. Inkább mi segítenénk ókét, mint ők nekünk. A kis rózsaszínű kártya maszatos a sok fogdosástól. Igazolvány ez. Az van benne, hogy Szilágyi Lajosné, a mándi Rákóczi Tsz fejőnője 1964 március 8 óta a „Kiváló termelőszövetkezeti tag“’ jelvény tulajdonosa. Az igazolvány már megkopott, de a piros tokban lévő jelvény • csillog. S míg a 67 esztendős asszony a jelvényt nézegeti arra gondol: sok egyéb munkája mellett lesz-e ereje, ideje az idén is megfogni a kaszát a széna betakarításakor? hányzásról. Sok volt a napú két csomag Terv. Ezért a feleségem hálából minden héten megajándékoz három lottószeL. vénnyel. Már volt néhány kettesünk, meg egy hármasunk. A múltkorábah 5000 forintos vásárlási utalványt nyertünk. Jój jött, kevés az 591 forint nyugdíj... Mamika Töpörödött anyóka élvezi a simogató napfényt a Kossuth tér egyik padján. Felette is eljárt az idő, a 73. életévét tapossa. Dézsi Istvánné, vagy ahogy a család nevezi, Mamika, mindennap megteszi ezt az utat a lakása és a Kossuth tér között. — A napfény életet ad. Ha javul az idő, rendszeresen elüldögélek itt néhány órát. Otthon is van egy kis kert, de ez valahogy más. Az emberek között vagyok. Olykor leül mellém egy-egy hasonló korú nyugdíjas, jólesik elbeszélgetni vele. — Ez az egyetlen szórakozásom. Meg a virágok. Nagyon szeretem a rózsát, szegfűt. Ha az unokáim kedveskedni akarnak, meglepnek néhány szállal. Csintalan gyerekek, de azért jó szívük van. A legidősebb orvos akar lenni. Mindég mondogatja: Mamikám, ha beteg leszel* én foglak gyógyítani. ÍOO évig is élni fogsz. — Pedig nem akarok én lOff évig élni, csak még egy keveset. A családom boldog, s úgy érzem, mindent megtettem értük. Kerf, gyümölcsfák Simon Lajos bácsi régi vasas. Több, mint 30 évet dolgozott Csepelen. Kérges keze kemény munkáról árulkodik. — A gyerekek szétröppentek az országba. Egyik lányom a Dunántúlon lakik, a másik Nyíregyházára jött férjhez. Nagyon szeretem mindkettőt, s alig várom a tavaszt, hogy meglátogassam őket. Pesten még csak elmegy a tél, de a nyár!... Magas házak, sok ember, villamosok. Ügy érzem magam, mintha be lennék zárva. — Munkatársaim megbecsültek, most is szeretnek. Néha összejövünk egy pohár sörre. Tisztességes nyugdíjat kapok, megélünk belőle a feleségemmel. Ruha, bútor alig kell, csak az élelemre valami. Világéletemben egy kis családi házra vágytam. Kertre, néhány gyümölcsfával. Sohasem sikerült elérnem. — Ahogy lehet, pótolom. Mindkét lányom kertes házban lakik. Minden tavasszal szépei! rendbehozom nekik. Ügy te* kintem, mintha a sajátom leni ne. Este egy-egy mozi, s utána kiadós séta a Bessenyei tér árnyas fái alatt, - legalább még 20 évig. j Szabó László, a nyírbátori 1 Vörös Csillag Tsz traktorosa < tavasznyilás óta kettős műszakban dolgozik váltótársával a földeken.
