Kelet-Magyarország, 1964. március (24. évfolyam, 51-75. szám)
1964-03-15 / 63. szám
MÁTYÁS FERENC: KRÚDY A NYlRSÉQ CSENDJÉBEN A Pesttől majdnem hárora- száz kilométerre eső Nyíregyházán kódorogtam megint. Abban a városban, mely halottként feküdt bennem sokáig. Krúdy korai írásai, s a negyvenes években tapasztalt eleven látványok temették belém. A nyírségi homokbuckákra épült megye- székhely az ország legsötétebb foltjaként szerepelt a szocio- gráfusok térképén. Története is csak annyi, mint a legtöbb személytelen idevalósi emberé. Sose érezte magát fontosnak. Pedig már a tizenharmadik században élni szeretett volna, midőn ideépült a homokra Jobbágyfalunak. A viharos évszázadok hányszor taposták halálra! S mindig talpra akart állni, föl akart emelkedni. 1824-ben hétszázhar- mincezer forinttal megváltja magát gróf Károlyi Sándortól, de a jobbágyságból csak a cselédsorba juthatott. Alma a sívó homokba fúlt. A ma is meglévő, elhagyott megyei kastélyok urai gondoskodtak arról, hogy ne legyen álma. Aztán „belenyugodott” helyzetébe, szájához emelte az ördög borát, a novát, s még jobban megnyomorította életét. Elképesztő adatok bújnak meg az akkori hivatalos statisztikákban a város és megye szegénységéről betegségéről. Idejöttek nyomortémáért a falukutatók is legszívesebbén, hogy Horthyék arcába tudják vágni a néppusztításról legrögzített tényeket. Mintha csupa halottak laktak volna a házakban. Veszettkutyaként sompolygott a szomorúság és iszonyat a poros utcákon. Nem tudom bizo- zonyosan, pontosak voltak-e a fölmért társadalmi helyzetről a számok, amely szerint Magyarország ■ népességének a harmadrésze cseléd volt akkoriban, de az bizonyos, hogy itt a Nyírségben ez a szám a duplájára rúgott, vagy még többre. Ügynevezett népi fró voltam már, s mellesleg az Esti Kurír munkatársa. Harminckét oldalas jegyzetet csináltam a városról, s nagyon feldúlt nyomora, rongyossága, kietlensége és minden, amit az arisztokraták erkölcséről, az elnyelt káromkodásokról, a pofonra lendült tenyerek, kirántott bicskák hangulatáról hallottam, midőn emlékezetembe idézték a parasztok a vadászatokat. Fiatal lányokat parancsoltak éjszakára a részeg vendégek ágyaiba. Ez volt a dzsentri osztály erkölcse itt. Dehogy tréfa volt. Az unalom, a semmittevés beteges kényszere züllesztette idáig őket. Felnőtt fejjel jártam végig az utcákat, házkat, a környéki falvakat, s elhoztam magammal a középkori emlékeket; a ■ tüdőbeteg zsellérgyerekek síró arca kísért sokáig. Most se tudok másra gondolni, csak erre. Vagy a város egyetlen írófiát, Krúdyt idézzem, hogy elhiggye az olvasó állításomat, s aa ő sorain keresztül szagoljon a város régi levegőjébe? — Istenem, hányszor jártam éjféltájban a kisvárosi utcákat a nádtetős girbe-gurba, gödrös, akácos, hosszant-hosz- szant alvó utcákat és sohasem találkoztam senkivel! A lépéseim kopogását egyedül hallgattam, fütyörészésemre nem felelt senki. Hosszú, hosszú kíváncsi estéken hányszor jártam be a várost, hogy valamit észrevehessek e nyírségi nagyfalu éjszakájából. Csak egyetlen éjszakai regényt láthassak, amelyről a szép színdarahok szólnak, költők énekelnek! Egy értelmes tangót szerettem volna felfogni a nyíregyházi éjszakákból. Legfeljebb lészeg emberrel találkoztam a 3 Rózsa táján. A városban még nádas házak voltak, amelyekben kisablakok mögött epedő fiatal nők, mániákus vénasszonyok, bogarászó, elgondolkozó öregemberek laktak. S bár közöttük éltem, sohasem tudhattam meg, hogy mit csinálnak a vályogfalak mögött, Ez az álmos, álmodozó, ködös, szeles, egyhangú vidék nagyon alkalmas arra, hogy magányos embereket neveljen, akik félig elaludva, eldugulva, megeoete- sedve éldegélik, napjaikat. A Nyírség az a hely, ahol legtovább volt agaruk és vizslakutyájuk a tönkrement gavalléroknak és ahol mindig-mindig emlékeztek a régi uraságra. elkótyavetyélt tekintélyre, ősi birtokra és fenhéjázó nemességre. Itt mindenki a múltjából akart megélni. Abból, hogy valamikor volt valami az apja vagy nagyapja. Furcsa, hetyke, legénykedő, virtuskodó Magyarország hortyogott, ásíto- zott, unatkozott, dologta- lankodott, nyamorgott legtovább itt. — A Nyírségben még mindég a követválasztást várták, a takarékpénztár körül sompolyogtak értéktelen váltókkal. Alig jutott eszébe valakinek, hogy dolgozni is kellene. Legfeljebb a vármegyét nyomorították még, mert hiszen az övék volt a megye. Agarászbálokat tartottak, kártyáztak, ittak, vetélkedtek, cifra kocsin jártak, hajdút tartottak, párbajoztak, hangosok voltak a kurjantá- saik, de már mindenki tudta, hogy vége a világnak. Néni sokat törődtem vele, mert akkoriban az volt a foglalkozásom, hogy szomorú legyek — írta 1919 telén az író. Az ő lelkűkből nézett ki Krúdy először a világba, maga mögött 'ér&zvén elődeit: Krúdy Kálmánt, aiki tizenhétszer tört ki Klapka seregével a komáromi várból. Édesapja, aki nyíregyházi ügyvéd volt, s egész életében zsinóros magyar ruhában járt, — haláláig a 48-as programot képviselte. Itt fogamzott meg Krúdyban először a gondolat, hogy író lesa, s megírja Okét. — Én írónak készültem, semmi másnak. Azt sem mondhatnám, hogy bajaim voltak emiatt szüleimmel, vagy más atyámfiával. Nem sajnálták tőlem a kőolajat se, amelyből késő éjszakáig literszámra égettem. Azt hiszem, hogy nem igen törődtek különcségemmel, amely abban is nyilvánult, hogy inkább szerettem magamban lenni, mint korombeli fiúkkal, »vagy lányokkal. Két öreg ember, két öreg korhely, két kötnivaló, huncut legjobb nyíregyházi barátaim: Kálnay László, az első eleven író, akit megismerni szerencsém volt és Dalnoki Gaál Gyula, aki arról volt nevezetes, hogy ő volt az első magyar vándorszínész, aki öregségére nyugdíjat kapott. Voltaképpen előbb említett barátaim vezettek be az irodalomba is, kedvessé, mulatságossá, romantikussá me- szelgelték előttem az írói pályát. Már tizenöt esztendős koromban küldözgettem mindenféle elbeszéléseket, amelyeket ki is adtak, miután azt hitték, hogy ezeket a beszé- lyeket nagyatyám írta, aki ugyancsak Krúdy Gyula néven a Szabolcs megyei 1848/49-iki Honvédek Elnöke volt és meglehetős tekintélynek örvendett szakmájában. Folytassam, milyen felkészültséggel indult pályáján a nyíri homokról? Krúdy elaludt régen. De nem aludt el az idő, Ujarcú emberek jelentek meg Nyíregyházán s elűzték aa agaras dzsentrik utolsó maradványát is. Aki ma is azt gondolja, hogy Debrecennél véget ér az Alföld, s ami mögötte Van, örökre eltemette a homok, nagyot téved. Akkorát téved, mint az a dunántúli költő, aki csak szalmalángot, csutkalángot, mocsárlángoT meg paszuly- lángot vél fölfedezni a tájban. Tudomásul kell venni, hogy a mi társadalmunk azóta a legalsó néprétegből Is ki tudja ásni az értékeket. Nem őstehetségeket gyárt belőlük, hogy a régi szokásokhoz híven az egzotikus és primitív néptörzs életét őriztesse velük, hanem középiskolába, egyetemre küldi, szinte kényszeríti a tanulásra őket. Nincs még tele a város luxuskocsikkal. Rengeteg problémával viaskodnak még, de voltaképpen Nyíregyháza lüktető szive lett az összevont két megyének. A Bodrogtól a Szamosig szabályozza, irányítja a nyíri világ vérkeringését. Mérnökök, tanítók, agronómusok lettek a asellérfiak. Már kezd az ész uralkodni a friss fo- gantatású fejekben. Csupa kerekfejű paraszti arc sugározza szét az értelmet. Innét a szenvedély, ami viszi őket a régi álmosságból, a maradiság sötétségéből. Nehezen megy s nem mindenütt látszik még, de akiben a lelkiismeret belső parancsa megszólal, felismerheti a szellemi honfoglalók vitalitással teli kis csoportjait, előőrseit már. Annyira megváltozott ez a 125 éves város, mintha egy darabka nyüzsgő Budapest lenne a mérhetetlen homokszaharán. Zajongó villamosaival, rendezett kövesútjaival, amint hordja az özönlő tömeget, a megszámlálhatatlan vadonatúj emeletes épületekbe, neonvilágítású üzletsoraiba, jelzi a változást s hogy a kinőtt ruhát lassan kicseréli újra. Máris kilépett a tespedt, szomorúan vigadó, mindig egyhelyben topogó vadvilágból, amelybe urai taszították, Innét a szálloda ablakából látná az egész várost. Éppen este van, kezd sötétedni. Vala- honnét muzsika hallik. Képzeletemben elémgyűlnek az arcok, amelyek már a vonatkupéban belémégették a reményt, amikor velük együtt utaztam végig a megyét. S rámsütnek az arcok a lenti falvakból, hol reggeltől estig kísértek utamon. Nehéz János, Nagy Károly arca, amint néznek rám, s magyanásEák, hogy az almatermelő szövetkezet ebben az esztendőben is legalább 100 forint munkaegységet fizet. Cseppnyi öröm ez, mert nem ^mindenütt ez á helyzet. De már ilyen is van. Látom Fonalka Gábor arcát, amint idenéz rám a rádiója mellől s int, hogy üljek asztalhoz a családi körbe. Belép az unokája, aki katonatiszt. Mintha most hozta volna Bocskai István függetlenségi harcáról a hírt, s mondaná, hogy vége a cuius regio sius religio elvének, Szabolcs-Szat- már népe nem jobbágy többé, nem marhahajcsár, nem cseléd s a fenevad Panyolay-ura- ság fiai se nyílazzák le többé a vásárra igyekvő jobbágyokat. Néhány esztendő alatt száz évet változott itt a világ. Az arcokból történelmet lehet olvasni, s többet, mint a regényekből meg a statisztikákból. Magam előtt látom a nagyon alacsony termetű nyírbátori embert, aki fröccsöket fizetett á kocsmában, s elvezetett arra a helyre, ahol Báthori András kastélya állott, s Tinódi a „Sokféle részögösökről” című dalát szerezte. Nem múlik el nyomtalanul emlékezetemből a nagykállói könyvtároslány tekintete sem. Még a hangját is hallom, amint magyarázza: — Nálunk írta <z ismeretlen szerző a .,Bujdosó énekét” 1703. július 29-én. Nem csak a dátumot tudja, arról is tájékoztat, hogy azi ismeretlen szerző idevalósi ember volt, de titokban tartotta a falu. Csak az énekét terjesztették. Ideröppennek a párnapos, friss emlékek az apró falvakból. Egy-egy tekintet elém- hozza Tlszabercel büszkeségét, Bessenyei Györgyöt, aki itt született s ostorozta a babonákat és maradiságot. Az a fiatal tanárnő, aki a kertmoainál igazgatja szőke kontyát, Vá- sárosnaményból jön, hol órákon át bizonygatta, mutogatta azt a helyet, hol a fogságból hazatérő Kazinczynalt adtak szállást. Egyszerre megmozdul a megye irodalmi térképén a múlt mindenik haladó alakja. Gebe, ez a csöpp falu hozza elém az öreg tanítómesterrel arcát, s mondja ismét, hogy Csanády János házában, náluk rejtegették három hétig 1849 őszén Bajza Józsefet és Vörösmarty Mihályt. Idenéz rám Nyírvasvári népe. s figyelmeztet, el ne felejtsem, hogy innét rohant a 48-as forradalomba az 6 Vasvári Páljuk. Nem kell jegyezni, hozzák az arcok frissen a napokkal előbb gyűjtött emlékeket, élményeket. A szatmárcsékeiek a Himnusz költőjével dicsekszenek. Irodalom tudós kútfőnek csap fel az egyszerű paraszt is. Pintér Béla építész baktat a templom felől. Átvág a téren, szinte beletapos a kikericsszínű holdfénybe. Vele jártam végig tegnap a városrészt, amely 56 óta új színt ád Nyíregyházának. Végigmentünk az Arany János utcán, bejártuk a Gyár utcát, a Bocskai utcát, együtt csavarogtunk az Inczédy-soron, hol már felső- rakoztak a modern lakóházak, hogy a holnap városába vigyék a ruháját kinőtt, öreg Nyíregyházát. O mesélte, hogy 1956 előtt három új épülete volt a városnak s az a három is teljesen beleszürkült a százéves utcákba. Persae összekeverem ki ősit az arcokat. Lehet, hogy ez az építész nem járt velem sosem az új városrészben. De valahol láttam. Határozottan emlékszem rá, a nevét is tudom. Talán a hatazáz személyes új mozi tervét mutatta, amely 10 millió forint költséggel épül. Egy orvos társaságában találkoztunk. Ott hallottam, hogy 200 ezer cigány él az országban kültelki telepeken. A többi már beolvadt a társadalomba. Van olyan megye, ahol 1941-ben a cigány népesség 2 százalékról 14 százalékra szaporodott 20 esztendő alatt. Itt Sziabolcs-Szatmárban talán még szaporábbak a nomád cigányok, s a legtöbb analfabéta. ö beszélt a megye vándormunkásairól. Megdöbbentő számokat mondott: 80 ezer ember jár dolgozni a megyéből Pestre, a Dunántúlra s a környéki megyékbe^ mert nehezen települ a nyíri homokra az ipar. Kevés a gyár, a munka- alkalom a jonatán és krumpli hazájában. Egyetlen pillantásra , elém- gyűlneE az arcok, az utcák, falvak a szálloda elé kanyarodott Trabanttal. Utasait az alma tárolóban láttam, .Ök indítják hódító útjára a jonatánt, amely hazánk jó hírét viszi szét a világba. Dollárt, nemes valutát kapunk érte. Lám, nemcsak írófiáról, jonatánjáról is híres Nyíregyháza. S ez mégis csak több, elismerőbb, mint a dzsentrik vadászata, a tiszaeszlári per, amely itt folyt le az akkor 8 esztendős Krúdy idejében, Eötvös Károly védőbeszéde kíséretében. — Szabolcsban azért kék a szilva, mert verik, Krúdy azért nőtt naggyá, mivel sokat szidalmazták az irodalomtörté- nészecskék. Ha ma olvassuk regényeit, vagy amiben sokkal kimagaslóbb, novelláit, apró lírai színezetű tárcáit, cikkeit, egylélegzetű karcolatait, úgy tűnik, mintha a messzi idők távlatából zengenének vissza egy nagy költő időtálló szavai. Olyanok ezek a sorok, mint valami mellbefojtott zokogás. Ezenkívül fülembe tép a bátor bírálat hangja, a fogyatkozó ezerholdas kiskirályok, elvetélt életű ficsurok, kallódó aggszűz vénkisasszonyok undorító életéről is. — Igaz, hogy ő csak az innenső part világát látta, s tárta elénk, de innét azokat, a hölgyeket és urakat varázsolta közeliinkbe, akikről kiderült a szépen cizellált szavak mögül, hogy hitványak és erkölcstelenek. Behatolt a lelkűk mélyébe és megleste, — hogyan imádkoznak az isten házában, s miként cselekszenek, amikor azt hiszik, hogy senki se látja őket. Regényeinek és novelláinak feltűnő pozitívuma, hogy Krúdy bebizonyítja a talaját és minden vagyonát elvesztett középosztály züllöttségét és kimondja, hogy nem alkalmas már semmire, örökre elveszett a nemzet életéből. Móré Mihály debreceni festőművész rajza Sikerrel zárult a mezőgazdasági könyvhónap 234 könyvankét 170 ezer forint »zakirodalomra Jól sikerült megyénkben az idei Mezőgazdasági Könyv- hónap. Nemcsak a rendező szervek jó munkájára, hanem parasztságunk érdeklődésének rohamos növekedésére is vallanak az öszeeítő adatok. Egy hónap alatt összesen 8964 kötet mezőgazdasági szakkönyvet vásároltak meg a tsz-ek és tsz-tagok. Ennek értéke több mint 170 ezer forint. A legtöbb szakkönyv a nyíregyházi és a kisvárdai járásban talált gazdára. Megnőtt a könyvtárak szakkönyv-forgalma is. A Mezőgazdasági Könyvhónap idején több mint 9 ezer kötet könyvet kölcsönöztek ki a zömmel paraszt olvasók a könyvtárakból. Hatvannyolc szakíró-olvasó találkozó színesítette a hónap gazdag programját, s szinte valamennyi találkozót az egyes községek kérésére rendezték meg. A találkozók tematikája mindig figyelembe vette a színhely mezőgazdasági sajátosságait — azaz a község termelési arculatának megfelelő szakanyagból tartottak előadást. A szakíró-olvasó találkozók mellett helyi kezdeményezésképpen 234 könyvankétot ia tartottak. Az idei mezőgazda- sági könyvhónap eredményességét bizonyítja az is, hogy megyénk jónéhány termelőszövetkezetében mezőgazdasági szakkönyvtárat hoztak létre. A könyvhónap befejeztével azonban még nem zárult le az eddigi eseménysorozat. Fülpösdarócon és Tiszaeszlá- ron már azóta is tartottak szakíró-olvasó találkozót és a közeljövőben — de egész évben in —- több hasonló találkozóra kes-ül majd sor, a mezőgazdaság elméleti és gyakorlati szakemberei között. Megjelent a „Szovjetunió“ legújabb száma A Szovjetunió című folyóirat legújabb száma érdekes képekkel illusztrált cikkben számol be a Laser-sugár békés felhasználásáról. A „Civil atom" című cikkben A. M. Petroszjan az Állami Atomenergia Bizottság elnöke. az atomoerő békés felhasználásával kapcsolatban 'bemutatja a legújabb szovjet atomerőmüvet, ismerteti az atomszintézis reakciója terén elért legújabb eredményeket és az izotópok alkalmazását. Hogyan harcol a szovjet orvostudomány a műtétek után fellépő fájdalomérzés ellen? — ezt mutatja be Petrovszkij akadémikus, a Magyarországon is ismert híves sebész. A „Találmányok, felfedezések, hipotézisek” rovat érdekes tudományos híreket, közöl. A folyóirat remekbe sikerült grafika reprodukciókat is közöl. A Szovjetunió egyébként — változatlan áron — legközelebbi számától kezdW 8 oldalas melléklettel jelenik meg, a melléklat tartalmai sport, irodalom, film, szinháá óriás keresztrejtvény, barfcáJ csolás, lakberendezés, stb. »
