Kelet-Magyarország, 1964. március (24. évfolyam, 51-75. szám)

1964-03-01 / 51. szám

Klub, vagy kártyaszoba és táncterem? Munkatársunk írását vitaindí­tó cikknek szánjuk. Szeretnénk ha megyénk kultúrmunkásai mind többen hozzászólnának, kifejtenék álláspontjukat. Az utóbbi években fontos gondunkká lett a népművelés. Gazdagodott a kultúrotthonok munkaprogramja: a népmű­velés hagyományos formái mellett kialakultak az új for­mák is, amelyek — ha meg­felelően alkalmazzák őket — magasabb színvonalon neve­lik, művelik a művelődési ott­honok rendszeres látogatóit. Irodalmi színpadok, klubok, különféle művészeti csopor­tok, szakkörök ezernyi lehe­tőséget nyújtanak ahhoz, hogy a népművelés végre valóban c nép művelése legyen. Ezeket a lehetőségeket azonban sok helyen csak for­mailag használják kj, tartal­milag nem, azaz megszerve­zik ugyan az egyes művészeti csoportokat, klubokat, szak­köröket, de nem tudják meg­felelő színvonalú és érdekes tematikával foglalkoztatni a művelődni vágyókat Különö­sen sok hiba van a klubfog­lalkozások értelmezése körül. Jó, hogy egyre több az ifjú­sági és egyéb klub közsé­geinkben, de az már nem jó, sőt, egyenesen káros, hogy ezekben a klubokban jobbá­ra csak táncolni és kártyázni lehet. Ez is klubszerű foglal­kozás, persze, csak így las­sacskán a klubok „kaszinók­ká” válhatnak, s az új fojfna régi tartalommal töltődhet meg, azaz annál jobbal, de mégiscsak ital nélküli kocs­mákká süllyedhetnek az ere­deti célokhoz viszonyítva. Ügy kellene minden klubot működtetni, ahogy teszik azt például Dombrádon, ahol kö­tetlen formájú, de szigorúan megtervezett egyéniség- ' és erkölcsnevelő hatású, színes tematikájú beszélgetésekkel és előadásokkal foglalkoztatják a klubtagságot. Emellett, ter­mészetesen, táncestéket is szerveznek, s kártyáznak is — de nemcsak ezt csinálják! Ideje lenne azon is elgondol­kozniuk a népművelés hiva­tásos és társadalmi munkásai­nak, hogy vajon érdemes-e a televízió korában öntevé­keny színjátszó csoportokat szervezgetni és működtetni! Tud-e egy falusi emberekből, fiatalokból álló színjátszó cso­port művészi élményt nyúj­tani? Alig hihető, hiszen még nagy színészeinknek is gondot VIDOR MIKLÓS: PA J A A szemközti pricesen a sző- ke kegskefejű pártfogón megszólalt: — Nem kell köpni. Ráér, ha már látja, mit szagoltak ki. Visszanézett jó mélyről. Ilyen tiszta kecskepofát! Állón vágta a pillantása. — Nagy ember! Kár, hogy itt kötött ki. Tagolatlan tömbbé vált az idő. A másik két cellatárs össze­bújva pusmogott. Az égimesze­lő nyakáig húzta föl térdét ül­tében háromrét hajtott col­stok. A zsumók, fekete kamasz dörmögős bunkóhangja közbe­kontrázott olykor. — Fél, hogy tetüt kap tő­lünk, — hallotta. Barátkozzon, aki hosszú idő­re készül beiratkozni közéjük. Piszok egy lekvár. Jó ragadós. Tisztességes ember sem szere­ti, ha nyitogatják benne a fió­kokat. Hát ő visszaszúrt sze­mével a láncban cigarettázó fő­hadnagyra. Hanyattfeküdt. Anyjára gon­dolt. Mi jobb, — ha értesítet­ték már az üzembeliek, vagy ha cikázik benne a bizonytalan rémület? Hallgatta a kecskét, aki a ké­ményen át mászott be valahol Üjpesten egy lakásba. Ö volt köztük a tekintély. A gyerek felröhögött néha azon az eldu­gult szurkosgombóc hangján. Beadták a vacsorát. Hozzá sem nyúlt. — Űjone még, látszik, — bökött felé a langaléta, mintha ott sem lenne. okoz egy-egy szerep, egy-egy bonyolultabb jellem hiteles, jó ábrázolása. Az öntevékeny színjátszó csoportok az edső időkben nagy szolgálatot tet­teik a népművelésnek. Felkel­tették a közönség és maguk­nak a csoporttagoknak is az érdeklődését a színház, a szín­padi irodalom iránt, s bizo­nyos mértékig nevelték a kö­zönség művészi ízlését is. Ma viszont már nincs szükség rá­juk, mert az emberek nagy része a teleyízió-sugározta drámákkal, színdarabokkal kielégítheti ebbeli igényeit. Nincs szükség rájuk, mert rosszul, vagy közepesen elő­adott műsoraikkal ronthatnak a kialakult művészi ízléseit, hiszen nem tudnak olyan él­ményt nyújtani, amely a kö­zönség egyre növekvő igé­nyeinek megfelelne. Foglal­koztatásuk, fenntartásuk még akkor sem indokolt, ha jó rendező egyéniség tanítja be a színdarabokat, mert színé­szi tehetség nélkül nem lehet jól előadni egyetlen színpadra írt művet sem. A színjtászó csoportok sze­repkörét és feladatát nagyon jól elláthatják az irodalmi színpadok is. Egy vers, vagy egy novella sokkal jobban hat, sokkal jobban fokozza a művészi ízlést — még akkor is, ha rosszul adják elő, mint egy közepesen előadott szín­darab. Mert a vers — nem' úgy mint a színpadi munka — csak szavakból, nem pedig szavakból és. mozdulatokból, arcjátékból épül. A versmondáshoz vagy egy elbeszélés felolvasásához nem kell olyan erejű tehetség, mint egy drámai jellem meg­formálásához. S jó dolog, hogy lassan-lassan nem csak a járási székhelyeken, hanem egyes községekben is felis­merik az irodalmi színpadok jelentőségét, s színjátszó cso­portok helyett egyre inkább az irodalmi színpadok meg­szervezésén munkálkodnak. S hogy mennyire helyes ez az átváltás, bizonyítják a máté­szalkai irodalmi színpadok forró hangulatú, ötletes, szép előadásai, nagy és jó hírű si­kerei. Talán nem lenne helytelen az irodalmi színpadok köré egy-egy irodalomszerető, a Versbarátok Köréhez hasonló kis társaságot szervezni — szórakoztató, ugyanakkor na­gyon hasznos művészi él­ményt szerezhetnénk egy egy vershanglemez meghall­gatásával, egy-egy vers alapos megvitatásával. Erre igény is, lehetőség is van. A népművelés korszerű módjai közé tartozik a rend­szeres, szervezett tv-nézés is. Talán módját lehetne ejteni annak is, hogy a tv-nézők ne pusztán szemlélői legyenek a jó műsoroknak, hanem érfői is: alkalmilag rögtönzött an- kétot lehetne tartani egy-egy közérdekűbb műsorról. Nem ejtünk szót a népmű­velés valamennyi ágáról, for­májáról, mert hiszen javaré­szük — a különböző szakkö­rök, tánccsoportok, nem be­szélve a mindig korszerű és szükséges ismeretterjesztésről, különféle továbbképzési for­mákról —, javarészük jó és eredményes a népművelés igazi céljáért folyó munká­ban. Az emlí tettekről is csak azért esett szó, mert népmű­velésünk új, jelentősebb for­dulóhoz érkezett: meg kell teremtenie és ki kell munkál­nia azokat a művelődési for­mákat, amelyek magasabb fo­kon és eredményesebben tud­ják növelni és ellátni a kö­zönség igényeit. Ratkó József kérdezte: — Es a cellátársairól mi a véleménye? Jól leszívta a slukkot, kicsit bele is szédült. — Nemigen szoktam ilyen emberekhez. A gyereket sajná­lom. — A gyereket? — Azt a Paját. Itt majd ki­okosítják, — Gondolja, hogy rászorul? — Szerencsétlen. Lelenc volt, ahogy meséli. — De azzal nem dicsekedett, hogy megszökött a nevelőszü­leitől ! —Ki tudja, hogy bántak vele... — Elmondta, miért van itt? — A kabátlopást, meg a bi­zományit..’ A főhadnagy elnyomta mo­hón, sebesen végigszítt ciga­rettáját. Érdeklődőén fürkészte a fémcsiszolót. — És miért érdekli magát ez a Paja? — Megpróbálnám vele, ha szabadulok. — Lebeszélném. Nem olyan egyszerű eset... Ügy ért vissza a cellába, mintha fürdőből jönne. Könnyű lett, még a pórusai is kitágul­tak szinte. Odahívta Paját. — Mennyi ideje vagy Itt? — Három hónapja lesz... — Hiszen a vizsgálati fogság nem tarthat addig! — Minden hónap végén alá­írom, hogy maradok... — A továbbképzőn! — röhin- tett a kecske. Megfogta Paja vállát, maga felé fordította. — Mondd csak, elképzelted már, milyen lenne, ha egyszer munkából élnél? A gyerek nem értette. Bá­mult rá. — Magát hittérítőnek küld­ték ide? — kérdezte a hosszú. Paját figyelte : Tizenhét éves, esetlen, dugó alakját, bujkáló szurokszemét. — Nem akarnál te rendes gyerek lenni mégis! Csak azért, mert jobb üzlet és kevesebb hasfájás. — Magát kieresztik? — jött vissza dörmögőn. — Téged is, — ha megígéred, hogy nincs több csibészség. Gondold meg. Délutánra otthon volt. Más­nap reggel pedig már a mű­helyben. Munkába állt, mintha mi sem történt volna. Csak le- mezótvételkor hívta a műveze­tőt. — írja alá maga is, Czapkó bácsi. — Unalmas volt egyedül menni? — hunyorított az öreg. De azért aláírta. Folyt minden a régiben. Két hétig. Akkor váratlanul hivat­ták az irodára. A rendőrségtől keresték telefonon. Műszak után menjen be. Mi az isten­nyilát akarnak megint? A főhadnagytól tudta meg. — Emlékszik még Pajára? — Persze, mi van vele? — Fönntartja, amit a múlt­kor mondott? — Vállalom. — Én figyelmeztettem. Fele­lős érte, hogy a‘ tárgyalásig nem csinál újabb stiklit és nem hagyja el a fővárost. Fölhozták a gyereket. Mintha tegnap látta volna: az idő is kicsorbult ezen a faragatlan hús-csont kötegen. Lesütött szemmel hallgatta a főhad­nagyot. — Vállaltak érted már va­laha felelősséget, Paja? Néma fejrázás. — Tudod mi az? Lesz kenye­red, lakásod, munkád. Életed­ben először megbízik benned valaki. Hát úgy viselkedj. — Igenis.... Aláírta a nyilatkozatot, s ki- tuszkolta a gyereket az ajtón. A ruhája mocskos, hasadt. Szaglik belőle a fogda. így te sem állíthat vele otthon, meg az üzemben. — Melyik bizományiban volt az a disznóság? Paja eldörmögte. Elindult vele egy másikba. A kamasz szögletesen, lomhán mozgott mögötte. Akkor élén­kült csak föl, mikor kiválasz­tott neki egy szürke posztóöl­tönyt háromszázhúsz forintért. — No, jó lesz? Faja nézelődött, aztán egy másikhoz nyúlt: — Ezt vegye meg nekem! Háromszázhatvanba került. Elnevette magát. — Ha negyven forinton mú­lik, hogy jó gyerek legyen be­lőled! — s leakasztotta a drappszínűt. Nyakkendőt Is kapott Paja. Olyat, amelyiken pálmafa volt, meg táncoló bennszülött nő, — az tetszett neki. És benn a műhelyben, három hét múlva egy nagy pofont is, mikor mun­kaidőben lógott el moziba. — Ha mégegyszer előfordul, mehetsz, amerre látsz! — Azt nem lehet... — rázta kipirult képét a gyerek. — Ma­ga aláírta, hogy vállal... De fél év múlva, a tárgyalá­son ott voltak a csoportbeliek is, hogy egybehangzóan tanú­sítsák: Paja ellen nem esett ki­fogás a műhelyben, alighanem mégis különb fémcsiszoló lesz belőle, mint amilyen vagány­nak készült. A bíró is így lát­hatta, mert fölfüggesztette az ítéletét. Kettesben indultak hazafelé. A gyerek egyik sarkon meg­állt, két keze zsebében kotorá-' szott, s komoran eldörmögte: — Most én akarok fizetni magának... — Mit, te majomtojás? — Egy pohár sört... vágj nem szereti? Igazán nem szerette, de mos/ az egyszer lehajtotta, akármi lyen híg volt, meg keserű is. Hogyan él tíz munkáscsalád? Tíz munkáscsalád havi költségvetését néztük meg nemrég az egyik városi üzemben. Milyenek az igé­nyek? Mit helyeznek előtér­be, mire költik a pénzt? Tíz családban négy tévé A tíz családnál az átlag- kereset 3000 forint. Hatnál dolgozik munkahelyen a fe­leség, négynél a háztartás foglalja le az asszonyok ide­jét. A családi költségvetés így oszlott meg: 45 százalék étkezésre, 25 ruházkodásra, bútorra, 15. takarékban, 10 százalék szórakozásra (mozi, tánc), 5 százalék egyéb kia­dásra. Nem vonható le teljes érté­kű következtetés a tíz család költségvetéséből. Néhány fi­gyelemre méltó tény mégis előbukkan. Elsősorban; tart­juk az étkezésben elfoglalt előkelő helyünket. Eltolódik az arány az élelmi, s egy£b élvezeti cikkek javára, bér a tartós cikkek is_ népsze­rűek. A modem bútor, a mosógép, a porszívó, a padló­kefélő, a hűtőszekrény, a gépkocsi vásárlására költött összegek egyre növekednek. Miből? Minek a rovására? Ha az élelmi, élvezeti és tartós cikkek egyaránt elő­kelő helyet foglalnak el egy-egy család költségvetésé­45 százalék étkezésre, 10 százalék szórakozásra a havi költségvetésből ben, mi az, amely elmarad ezek mögött? Ehhez az említett „10 szá­zalékhoz” kell visszamen­nünk. A tíz család havi jö­vedelméből ennyit költ szó­rakozásra. Mennyi jut ebből a hasznos, kulturált időtöl­tésre, a művelődésre? Nem egészein pontos számítás sze­rint mintegy 2—3 százalék a mozira, 1—2 százalék könyvekre, folyóiratokra köl­tött összeg. Ez persze nem egészen hiteles így, mert a tíz családból négynek van televíziója. A cél előtt és rajt után JNiyíiegyházi képeslap Soltész Albert rajza Az igények kétféle talál­kozásiról van itt szó. az anyagiról és a szellemiről. Semmi okunk azon sopán­kodni, hogy a mai dolgozó ember szeret jól étkezni, öl­tözködni, kényelmesen es gé­pesítve akarja berendezni otthonát. De... túl nagy a különbség az anyagi é.: a kulturális igények között. Két futóhoz hasonlítható ez, az egyik már a cél előtt van, a másik alig tett meg néhány lépést a rajt után. Amig egy dolgozó család ha­vi jövedelmének minden száz forintjából csupán 1—2 fo- rintocska jut könyvre, szín­házra, hangversenyre, addig nem lehetünk elégedettek. Nem érhetjük be azzal, hogy a dolgozók nagy részének művelődése egy-egy film megtekintésében, egy-egy (rá­adásul nem mindig hasznos) könyv olvasásában merül ki. Á tv-k szaporodása kétség­telen örvendetes, de nem tij- veszthet meg senkit: a tv-t manapság nem elsősorban a kultúra iránti igényből vásá­rolják az embereit, sokkal inkább tájékoztató jellege és sport adásai miatt. Bár az a tény, hogy ’ egy családnak tv-je, Van előbb utóbb rá­vezeti a nézőket a komo­lyabb, tartalmasabb műsorok megnézésére, megértésére is. Hogyan lehetne változtat­ni az igényeken? Ne gépiesen Talán a hiba egyik forrása az, hogy a kultűrmunkások nem szentelnek elég figyel­met a családnak, a „legki­sebb” egység művelődésének. Vannak például társadalmi könyvterjesztők, számuk a városban meghaladja a har­mincat, többségük azonban csak a munkahelyen ajánlja a könyveket, kevés könyv­ajánló jut el a családokhoz, egyebek közt a háztartásban dolgozó nőkhöz. Képzömű- szeti alkotásokkal is felke­resik hivatásos árusítók a munkahelyeket, de talán a régi „rábeszélő ügynök” gya­korlatától idegenkedve, a‘.ig­áiig kopognak be a házak­hoz —, pedig olykor hama­rabb kézhez kapná az em­ber a kívánt könyvei, meg­rendelne sorozatokat, mint hivatali munkájának kellős közepén foglalkozzon ezzel. Említhetnénk a színházi, mozielőadások közönség­szervezőit, azonban az ő sze­repkörük is rendszerint a munkahelyre korlátozódik. De hisz minden családból legalább egy tag dolgozik valamely munkahelyen —, vethetné közbe valaki. Kü­lönben is a kultúra házhoz szállítása nem biztos, hogy nagyobb eredménnyel járna az iménti módon. Természetes - a családhoz való közeledés csak az egyik útja az iménti. Eredmé­nyes is csak abban az eset­ben lehet, ha a színház, mo­zijegy és bérletárusok kép­zőművészeti alkotások, köny­vek. stb. hivatásos és társa­dalmi munkásai nem gépie­sen vagy zaklatásszerüen vé-' geznék ezt a munkát A nagy egész mellett Néhány évvel ezelőtt Má­tészalkán magnetofon«* este­ket (ártották, ahová néhány családot hívtak meg minri«g. ének, irodalmi előadás, könyvjegyzet, helyi gyű ítésű mese hangzott el az összejö­veteleken. Tisza vas vári ban az idegen nyelv tanulását ked- velteiték meg házíóLházig menő beszélgetésekkel, Dombrádon az olvasók tá­borát növelték így. És a pél­dák még folytathatók... Néha hajlamosak \ agyunk a nagy egészet1 látni, megfe­ledkezve n részletekről amely­ből áll. Többek között erre inti a kultúra munkásait a terítékre került tíz munkás­család és költségvetése... Páll Géz* — Adja nekem! — a brum- mogás egyenest a kölyök gyom­rából jött. — Edd meg. Azt a félórát pörgette vissza újra a kihállgató főhadnaggyal. Mikor ölt arcot ismét az idő, hogy elékerülhessen? Aztán mégis aludt valamit éjszaka. Kora hajnalban a gyerek elé- tottyant. Most vette csak szem- ügyre. Kurtanyakú, széles, csa- pottvállú figura, a feje kerek, szűkmetszésű szeme képébe da­gadt. Mintha ügyetlen ujjak formálták volna homokból. — Miért vagy itt? — Lebuktam a bízóban, — panaszkodott. Iszonyú méltat­lanságnak érezte, hogy fülön- csípték, mikor egy ruhatárból elemeit kabátot akart eladni a bizományi áruházban. — Szüleid? — A lelencből adtak ki egy spinének... aztán falun voltam sokat... meg mindenfelé... — elnézett szórakozottan, unta sa­ját történetét. — De itt most jó: van kaja, napi három staub, meg potya kégli... Figyelte, ahogy önti magába a dupla reggelit. Állkapcsa cél­szerű morzsológéppé vált, őröl­te a félökölnyi kenyérfalatokat. A langaléta ásítva nyújtó­zott, beletúrt a kecske szalma­hajába. — Ne tupírozz... A délelőtti kihallgatáson ci­vil nyomozó ült a főhadnagy mellett. Néha jegyzetelt. Tán az ötödik kérdés talált célba. A hosszúkás arc mintha föl- fénylene a borosták közül. Egyszerre megértette, hogy a lemezekről van szó. Odabenn épp eleget vitázott Cérnásék- kal, de beszélhetett, amit akart: elétartották a raktári jegyzé­ke. Azt hitte, ugratják, fakép­nél hagyta őket. Épeszű ember nem magyarázza el százszor, hogy háromszázas lemezből nem telik ki annyi keret, mint háromötvenesből. Az ő cso­portjának meg hetek óta hár­mast adnak ki a raktárból, s örökké a hiányt követelik! Most gyúlt ki benne, hogy iszonyú disznóság lappanghat e mögött a ködösítő játék mö­gött. Valakik zsebre vágták, amit itt rajta kémek számon. Az éjszakai útvesztőből egyet­len ösvény vált ki, azon sze­retné végighajszolni az ismeret­len följelentőt. Tenyerébe mar­kolta állát, megvárta, míg a főhadnagy ellobbarttja gyufá­ját. aztán papirost, ceruzát kért, s fölvázolta a lemezt, meg a keretidomot. — Ez kétszerkettő, kérem, akárhogy igyekeznék, nem be­szélhetek a levegőbe, — nyúj­totta át. Azok ketten összenéztek, a főhadnagy maga elé simította a rajzot. — Csakhogy a raktárjegyzé­ken a maga aláírása egytől- egyig háromötvenes mellé ke­rült. — Lehetetlen. Megnézem, mit írok alá! A nyomozó most szólalt meg- először: — Vagy maga nyargal dög­lött lovon, vagy az anyagköny­velésben zsonglőrködnek. Élénkszürke szeme nyugod­tan állta a másik kettő pillan­tását. — Tessék meggyőződni róla. — Attól ne féljen. Megint kettesben maradt a főhadnaggyal. — Rágyújt? — kínálta elé tömött bőrtárcáját, majd meg-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom