Kelet-Magyarország, 1964. március (24. évfolyam, 51-75. szám)
1964-03-29 / 75. szám
Budapesti színházi levél Leonyid Leonov „Hóviharijának bemutatójáról Két férfi áll a színpadon, — két fivér a Szirovarovházban. Csak az egyik beszél, a bajuszos, jólöltözött, akinek — már előzőleg megcsodált — magabiztossága egyre Véznább, egyre törékenyebb lesz saját szavainak súlyától. És a másik, akiről csak rosszat hallottunk eddig, aki félszemén kötéssel, csapzottan áll szemben fivérével és aki beszélni sem tud, mert átlőtték a torkát — a jelenet végén magasabban áll előttünk, mint öccse, a tekintélyes gyárvezető, a becsület mintaképe, az élenjáró párttag. A volt fehértiszt megjárta a poklokat, a spanyol polgárháborúban a nép oldalán harcolt és levezekelte bűnét. „Vörös’‘ öccse Viszont csak szónokolt a népről es csak frázisokat tudott mondani a szocializmusról. Ilyen élesen, Ilyen feszülten veti fel — egy család közegében, de társadalmi hatóerővel — a problémákat Leonyid Leonov drámája, a „Hóvihar”. Nehogy félreértsük: a szovjet írónak (a világhírűvé lett „Üt az óceán felé”, „A tolvaj’', és az „Orosz erdő” alkotójának) ez az eredetileg 1940-ben született, s most újjászületett színpadi műve nem magasztosítja fel a volt fehér tisztet a szovjet funkcionáriusok kárára. Sőt, az 1938-ban, egy Moszkvához közel fekvő városban játszódó dráma legmélyebb mondanivalója éppen ez: a szocialista hazát akkor sem szabad elhagyni, ha ott — ideig- ' lenesen — pusztító hóvihar dúl. Sem Porfirij, a tetteit megbánó fehértiszt, sem Sztyepán, a cinikussá züllő funkcionárius nem tipikus alakok: a dráma sok módon hangsúlyozza, hogy kivételek. Többek között azzal, hogy olyan emberek is élnek a tragikus ellentmondások, a nappali épülő lendület és az éjszakai rettegések világában, mint Mária, a régi bolsevik, Madali, a fiatal, tisztalelkű komszomolista, Lizaveta, az erélyes kolhozelnöknő, akik szocialista emberek maradnak a viharban is és konfliktusok között is a jövőt építik. Leonov — a mai szovjet irodalomnak ez a kiemelkedő egyénisége — már 1940-ben írt művében szinte előrevetítette a XX. kongresszus alkotó emberségét. Nem véletlen, hogy ez a dráma szembekerült a szovjet társadalom lényegétől idegen személyi kultusszal. S a XX. és XXII. kongresszusnak kellett, eljönnie, az új, leninista szellemű korszaknak, hogy Leonovnak kedve legyen felfrissíteni művét. S ezt a felfrissített változatot mutatta be most elsőként a világon — a budapesti Vígszínház. Ami a dráma művészi megoldását, felépítésének, jellemeinek megjelenítési eszközeit illeti, Leonov — szemmel láthatólag — a csehovi iskola híve. S a lassan kibontott cselekmény, a kis árnyalatokra is ügyelő emberábrázolás módszere valóban — alkalmasnak látszik egy igen bonyolult légkör megteremtésére. Hiszen bár a cselekmény igen nehéz időkben játszódik, a targi- kumnak nem szabad (mért nem lenné reális) eluralkodnia a színpadon és a nézőtéren. A nézőnek éreznie kell: azok egyrésze is, akik a drámában gyengének bizonyulnak, fel fognak tápászkodni a tavaszi napsugarak hatására. Hiba lenne azonban elhallgatni, hogy a dráma — éppen abban a törekvésében, hogy a helyzeteket és a szereplőket minden oldalról megvilágítsa — nem egyszer vét a színpadi logika és a drámai feszültség törvényei ellen. Például a „bizánci nagyzási mánia” ellen éppen az a Sztyepán faameíy hitelesen hozta elénk nemcsak Szirovarovék sajátos környezetét, hanem a harmincas évek végének szovjet világát is. Ezen a színpadon nincs „lakkozás” — mint évekkel ezelőtt, nem egy szovjet színműben és előadásában — de „feketére feketét festés” sem. Várkonyi rendezése — bár néhány jelenetben nagyobb tempót diktálhatna az előadásnak — azt az összhatást éri el, amit a szerző művével kad ki, aki cinikus kiszergü- lója a személyi kultusznak. És Szerpion kolhozparaszt nő- sülési kísérlete — és egyáltalán, ez a nem annyira az életből, mint inkább régi orosz komédiákból átvett figura — nem illik ebbe a derűsebb pillanataiban is nagy- igényű drámába. Művészileg tehát nem problémamentes Leonov műve, ez azonban nem vethet árnyékot arra a szellemi haszonra, amit bemutatása a magyar közönségnek is jelent. A „Hóvihar” — kisebb elérni nyilvánvalóan kívánt. Kitűnő színészi alkakításo- kat láthattunk az Elbert János hű fordításában tolmácsolt dráma előadásán. Pálos György aljas, de árnyaltan megrajzolt Sztyepánja, BenkŐ Gyula megrázó Porfírij-je, Bulla Elma fizikailag vak, de mégis tisztánlátó Máriája, Páger Antal néhány telibe találó vonással megrajzolt részeges jogásza' Sulyok Márta Zinocskája, Olthy Magda Ll- zavetája élő, izgalmas emberek. Tábori Nóra kulturáltan Az orosz nyelVfi szöveg magyar fordítása: „Síívb"’ köszöntőm a magyar közönséget „Hóvihar”-om első magyar előadásán Leonyid Leonov 1964. március 18.” hiányosságaival együtt is — a szovjet drámairodalom egyik értéke. Említettük már, hogy szép előadásban „tálalta” a Vígszínház Leonyid Leonov alkotását. Ez elsősorban Várkonyi Zoltán érdeme, aki mélyen megértette a mű mondanivalóját és olyan színpadot teremtett — Szinte Gábor díszlettervező segítségévei — igyekezett megjeleníteni Sztyepán feleségének halványabban ábrázolt alakját, Szegedi Erika a fiatal, érzékeny Zó ja és Nádasi Myftíll Zó ja barátnője, az életvidám Válja szerepében rokonszenvesek voltak, de nem elég markánsak Zách János érett játéka hitelessé tudta tenni PotáSov revizor tieffi minden vonásában hitelesen megírt alakját. Megalakult Miskolcon négy megye képzőművészeti szervezete Képzőművészeti életünk szüntelenül keresi azokat az új szervezeti formákat, amelyek legalkalmasabbak a gondtalan alkotáshoz. A vidéken élő művészek külön felfigyelnek minden olyan jelenségre vagy javaslatra, amely a Budapesten élő képzőművészekkel szembeni hátrányos voltukat van hivatva csökkenteni. Egy ilyen' elképzelésnek tekinthetjük a Magyar Képzőművészeti Szövetség javaslatát, amely a megyei, szétaprö- zódottan dolgozó képzőművész csoportok területi 'jelleggel történő összevonását tanácsolja. Bár az a tanácskozás, amely Miskolcon négy megye képzőművészeinek, tanácsi vezetőinek részvételével lezajlott, már többet mutatott fel a tanácsnál; Luzsica Lajos, a Képzőművészeti Szövetség vidéki titkára előterjesztette: — A jövőben Szabolcs, Borsod, Heves és Nógrád megye képzőművészei a Magyar Képzőművészeti Szövetség észak-magyarországi szerve-, zetében folytatják munkásságukat. Ez gyakorlatilag azt jelenti ahogy Varga Cáborné, a Borsod megye tanácsának elnökhelyettese jellemezte: — Az új szervezeti forma, a közigazgatási határok „lebontása” a képzőművészet terén megsokszorozza a vidéken élő képzőművészek erejét, tágítja kiállítási lehetőségük skáláját és a nagyközönség számára gazdagabb választéka vizuális élményt teremt. E gondolatkörbe kapcsolódtak be a három megyéből jelen lévő művészek és lanácavezetók is. Gulyás Emilné, Szabolcs-Szatmór megye tanácsának elnökhelyettese elmondotta: Egyetért azzal és örül annak, hogy a hagyományokkal és eleven képzőművészeti élettel rendelkező Miskolc, Borsod megye képzőművészeivel vállvetve dolgozhatnak a szabolcsi művészek. Ez serkentőleg hat majd Szabolcs-Szatmér megye képzőművészeti életének szélesebben történő Kibontakozására, különösen a műterem lakásépítkezésére, amelyhez nagyon szép példát mutatott fel a miskolci városi tanács. Dienes Tibor, a Heves megyei tanács művelődésügyi osztályának csoportvezetője örömének adott kifejezést a „provinciális” megyei csoportok megszűnése miatt. Hozzászólásában reménykedéssel beszélt arról a fellendülő alkotó munkáról, amely az új szervezési forma nyomán létrejöhet. Dr. Gribovszky Lászióné, Miskolc mj. város tanácsának elnökhelyettese arról beszélt, hogy ez a területi jelleggel Budapest szellemi hegemóniájának további „kiegyensúlyozását” jelentheti. Kitért arra is: a három megyében élő képzőművészekne.k nem kell érezniök a „vidék vidékének” determináló szerepét, mert Borsod megye és Miskolc nem pályázik ilyen címre. Egységes magyar képzőművészet létezik, éppen ezért a megyék szellemi termékei között illesse dicséret mindig a jobbat. Vagyis: a képek, az alkotások vitatkozzanak. Czinke Ferenc grafikusművész a nógrádiak képviseletében mondta el milyen nagy szellemi és gyakorlati hasznot hozhat négy megye képzőművészeinek összefogása, közös tárlatok r.endezése, kis galériák létesítése (mind például az Erdőbényei és a Szikszói Kis Galéria), Szabd István, Nógrád egyében élő Kossuth-díjas szobrászművész hasonló gondolatokat adott közre. A Miniszte-tanács tanács- szervek osztálya részéről jelenlévő Zagyva Imre köszöntötte az észak-magyarországi szervezetet és arra kérte a tanáeaveaetőket, messaemenS támogatást nyújtsanak mind erkölcsi, mind anyagi féren a művészeknek, mert előfeltételek biztosítása nélkül nehéz az alkotás. Ugyanakkor a művészeket pedig arra kérte: az új szervezeti forma sokszorozza meg erejüket és szép alkotással örvendeztessék meg a képzőművészet pártolóit. Párkány László Énekkari hangverseny helyi sserzö új kórusmiívével a HL számú általános iskola rendezésében Jól sikerült hangversenyt hallhatott a város zeneszerető közönsége: március 22-én délután a József Attila Művelődési Házban tartotta hangversenyét a Ili. sZ. általános iskola énekkara. A hangversenyen közreműködtek a Zeneiskola tanárai és növendékei is. Az énekkar jól fegyelmezett produkciójukat tiszta Intonáció, szép szövegkiejtés jellemzi. A gazdag műsorból talán Mozart:. Bűvös csengettyűje, valamint a kamarakórus bájos, közvetlen előadása emelkedett ki. Színessé és nívóssá tették a hangverseny műsorát a zeneiskola kamaraegyüttesei, valamint az énektanszakról közreműködő Jávorné Jobbágy Erzsébet, Kristófné Ná- dasdy Erzsébet és Dutkievitz Miklós kiforrott technikával előadott számai. A zeneiskola ifjúsági zenekara Mozart, Schubert, Bartók, Weiner művelt szólaltatta meg Schmidt Miklós lendületes vezényletével. A számok zongorakíséretét finom alkalmazkodó készséggel Légrádi Katalin és Babka József látta el. A hangverseny megrendezé1- sének fáradságos munkáját Lupkovies Tibor, a III. sz. iskola énektanára végezte nagy körültekintéssel és alapossággal. A műsor befejező száma Lupkovies Tibor: Boldog emberek dala című énekkari műve volt, amelyet az iskola énekkara adott elő az ifjúsági zenekar kíséretével. A fiatal szerző sikeres bemutatkozása még értékesebbé tette a III. sz. iskola szép vállalkozását. A közönség hosszú tapssal jutalmazta az új kórusművet és a szerzőt. Aginé Bocskay Ibolya Proletár húsvét J deje elmondanom, hogyan locsolódtunk mi, pesterzsébeti proligyerekek pendelyes korunkban. Ideje, mert lassan-lassan a mi gyerekeink fognak lányos háztól lányos _ házig járkálni, piros tojásokat, piros örömöt gyűjteni. Azon kezdem, hogy mi, mihelyt az iskoláig okosodtunk, a húsúétól meg a ka- rácsonyt, meg a mikulást mindig kis kezdőbetűvel írtuk és mondtuk. A tanító néni kormoséi ellenére — és nehezen vette be koponyánk azt, hogy efféle szavakat, mint hús, kenyér, mákostészta, szalonna, miért nem kell nagy kezdőbetűvel írni. A hús, meg a kenyér írásbeli megtisztelé- séröl már vágy húsz éve leszoktam, de a húsvét, nieg a karácsonyi ünnepek nagy kezdőbetűé Írása valahogy sohase állt rá még a ceruzám se, Pedig a húsvét nekünk is ünnep völt -— ha nem is olyan ünnepélyes ünnep, mint egy jó húsos-krumplis ebéd, amelyen r agyasig jóllakhattunk, A nagyhett böjtöt — amely a húsevéstől bűnös test tisztulásáért rendeltetett el — sohasem tafiöttuk be, Mi soványak voltunk, nem bűnösök. Édesanyám kaján örömmel kenegette el az ujjnyi zsírt a mindig-vékony kenyérszeleteken, lóhúst szerzett vagy vért hozott a Vágóhldról — azt hiszem, inkább dacból, Ünnepi konoksdgból, semmint mert bőéiben voltunk a pénznek. A nagyhét nemcsak a büntetlen törvényszegésnek, hanem a locsolódás megszervezésének ideje is volt. Mi, Bulcsú utcabeliek, ilyet kar tanácskoztuk meg. ki kivel lesz csapatban, melyik utca lesz a vadászterületünk. A megbeszélés legizgalmasabb napirendi pontja mindig a vezér kiválasztása volt. Mindenekelőtt azt vizsgáltuk meg, kinek van a legmutatósabb ruhája. Ha ez megvolt, szám- bavettük, hogy hány fillérünk van, tudunk-e igazi rózsavizet venni. Mert ha nem tudunk, nem lesz locsolódás. Följegyeziük, ki mennyi pénzt adott a kölnivíz beszerzésére, hogy a „keresetből” osztozás előtt megadhassuk. A kölni természetesen a vezérnél volt, Ö lépett be először a lakásokba, ő mondta először a verset, s míg meg nem locsolt mindenkit, mi elő sem vehettük üvegjeinket. Ez néha kínos helyzetbe hozott bennünket, de nem tehettünk másképp. Ugyanis a mi üvegjeink csak afféle orvosságOs üvegekből összemesterkedett kölnlsüvegek voltak, s nőm kölni, hanem csak szappanos viz volt bennük. Ügy kellett marokra fogni, hogy a kényesebb „rózsaszálak” ne láthassák meg zavaros, de azért jó- szagü tartalmukat, mert. ha meglátták, odavoll a pirostojás meg a krajcár is. Persze, nem mindenütt kellett szégyenkezve takargatni a szappanos vizet. Ha volt olyan hely, ahonnan kizavartak bennünket, volt olyan Is, ahol szívesen fogadtak. Csapatban, utcabeli pajtásainknál még le is ültettek, megkínáltak tésztával, tojássáu Zavartan üldögéltünk egy darabig, eszegettünk, de pirostojást sohasem fogadtunk el a mieinktől, mert ezt irattan, de igen szigorú saját törvényünk tiltotta. A tojás ugyanis drága vóH akkoriban, és mi nagy kezdőbetűvel írtuk a nevét még az iskolai füzetünkbe is... fiaiké József 1964. március 29.
