Kelet-Magyarország, 1964. március (24. évfolyam, 51-75. szám)
1964-03-29 / 75. szám
BO DÓ BÉLA: KALÁCS TERSÁNSZKY JÓZSI JENŐ: Dalolnak a f — Hogyisne... Aztán nevet. — Elkaplak, agyonszoritlak... Csak nevet. Mondom neki: te Kata, a nevetéstől hízol. Olyan leszel, mint egy teli hordó, aztán csak gurítlak. Ezen is nevet. Egyszer elsózta a levest. — Te, erre a levesre egy vödör bort megiszok... — Még mindig jobb, mintha cukrot tettem volna be^ Nevet. Megy az utcán, félig csaP gondolja, félig kimondja, félhangosan: — Milyen vidám volt mindig. Pedig gondok is akadtak. Csücsöríti a száját, aztán kibuggyan a nevetés. Szippant egy nagyot a hideg levegőből, sóhajt utána: — Nekemvaló volt. A siető járókelők megnézik az öregembert: né, beszél önmagában. — Nekemvaló volt. Már öreg házasok voltak, megtanította kártyázni. — Ha nyert, úgy nevetett, hogy szinte felverte a házat. Ha vesztett, akkor is nevetett. — Nem baj öregem. Ez a pár fillér is a családban maad. Család. Család nincs. Esik a hó és nincs semmi. Ezt is kimondta hangosan: — Nincs semmi. Egy térre ért, most min- lenütt süppedő hó, a padokon is magas .hópárna. Hangosan: — Itt is ültünk sokszor. A téren egy lélek sincs. Akik átvágnak, azok is szapora lépéssel. Körülnéz. Aztán: — Menjünk el innen. Ide x jövök el többé... Elment egy kocsma előtt: — Nem... Elövette a pipát. Vissza tét te: — Nem, TVTehezen, valahogy eltelt a nap. Este kopognak az ajtón. A szomszédasszony. Szalvétával takart tényért hoz a kezében. — Egy kis kalácsot sütöttem — kezdi — hoztam néhány szeletet. — Hozzáteszi: mazsolás. Leteszi a tányért az öregember elé, feltakarja. Aztán nézi az öreget. Nézi. ICTeglehet: azon a napon kezdett már önmagával beszélgetni, magános emberek hamar rákapnak erre. Először csak a napi teendőkről, ilyen formán: — Na öregem most felkelsz, megmosakszol, beágyazol, kicsit kitakaritsz, délben jön a postás, ma hozzák a nyugdíjat... Felkelt kinyújtózott, kinyitotta a rádiót, becsukta, kinézett az ablakon. Később éhes lett. Jó. Teát főzött, a kamrában talált lekvárt, megkent egy szelet kenyeret. Gyújtsunk rá. Elővette a pipáját — most már szabad a lakásban eregetni a füstöt — a szegény boldogult nem engedte meg soha. — Eredj ki azzal a pipáddal a folyosóra... Forgatta a pipát, zsebébe nyúlt a gyufáért, aztán mégsem gyújtott rá. Pontosan nem fogalmazta meg, miért nem. Az érzések nem mindenkinél s nem mindig fordulnak át szavakba. Azt érezte csak: rágyújtani most árulás lenne, vagy kegyeletsértés. Kiadta nyomban önmagának a parancsot: — Nem gyújtasz rá, öregem és kész. Pedig nagy a kísértés: itt a pipa, jól megtömve dohány- nyai, mégis szelei, meggyújtani a gyufát és... Jól kiszívott pipa, néhány héttel ezelőtt új szárat vett bele. For- g::Lta, nézegette, nyelt, aztán hirtelen mozdulattól letette. Persze kimehetne a folyosóra mint a megboldogult életében, de most úgy gondolta, gyászához tartozik, ha nem pöfékeL Hát jó. Csak néhány szippantást? Ismét felvette a pipát. Nem, nem. Majd eltelik az idő, míg a postás jön a pénzzel, elmegy sétálni, benéz a régi üzembe, közben pipázhat amennyit akar, így • lesz ez rendben. Mostantól kezdve így kell élni, társ nélkül, egészen egyedül, de a szokásokat meg kell tartani. Tehát kinyitja az ablakot, szellőzzön az ágynemű, a párnákat megveregetni, ahogy a boldogult szokta: a teás bögrét elmosni, a kenyeret betakarni, a lekváros üveggel együtt visz- szatenni a kamrába. Tett-vett, kényelmesen néha a kisórára pillantott. De mintha az óramutatók megrokkantak volna, vagy köszvényük lenne, az idő csak vánszorgott, a percek másodpercekké zsugorodtak. Végre, nagysokára jött a postás, leszámolta a nyugdíjat, elment. Bankjegyek, aprópénz. Most mit kell tenni? Eddig odaadta a pénzt a feleségének, ossza be, tegye el. Hová is szokta tenni? A sub- lód alsó fiókjába, a zsebkendők alá. Megnyílt a „Nyírség gyümölcsía múzeuma" A nagy békeidőben, a kőművesek gúnyneve „fecske” volt: Talált rájuk, kétféle okból is. Merthogy a fecskék is nat építőművészek. Meg hogy reggeltöl-estig csicseregnek. A kőművest az állványon valami egészen különös ba gyász, bú kellett érje, hogy némán rakja a téglát, vagy csat dóssá kanalával a maltert.. Egy-egy építkezésnek minden z ge-zugából dal harsogott a világba. Aztán az első világháború után már alig-alig hangzc ének a kőművesek ajkáról. Végre pedig egészen kiment a c vatból a hangos vígság. Ez volt az a szép időszak, amelyet a társadalomtudomán néha igazán gyermeteg kedvességgel gügyögő irálya úgy fi galmazott meg, hogy: a kapitalizmus hatalmas lendülettel tői előre az egész világon és nálunk is ugyancsak kiteljesedel ereje. Hogy ez mit jelentett? Például egyik azóta elhunyt, magyar iró megírta és re gélte, süket fülek számára, hogy: a saját édesapja gyújtatta 1 szérűjét és a megye birtokosai, a párbajtól a csendőrszuronyi mindennel fenyegették. És ennek oka? Csak az volt, hogy i jámbor író, édesanyjától örökölt többszáz holdas birtokán fölemelte a mezőgazdasági munkások bérét és mégis kitű nőén, sőt több jövedelemmel gazdálkodott, mint a megy akármelyik birtokosa, viszont emberiesebb munkabérek ré mével ijesztette birtokos társait. Aztán a Tisza-háton, ahol a sétapálcát tövig lehet dugn le a televénybe, nyomorult zsellérek, sommások, hatodos-részi sek, több hiteles szemtanú szerint akácfalevélből főztek ma guknak sós vízben levest. És a külföldön negyven filléres árakon vesztegetett ma gyár cukorból nem jutott a szegény napszámos gyerekeinek mert itthon háromszoros áru volt kilója. Nemzeti dicsőség lett, hogy a francia selymet kiszoritot- tűk Franciaországból. Viszont a magyar selyem, az éhbérer megvakult, megnyomorodott, tüdővészben ziháló nemzedék számra satnyuló és korcsosulá magyar munkásnép verejtékén győzött odakinn és idebenn. És a többi, meg a többi... Ahol ezek a szörnyűségek zajlottak, ott bizony nehezen termett és tört föl a mellekből a nóta. Miért jutott most mindez az eszembe? Az ostrom utáni Budapestre gondoltam, egyik legjobban kikészített romnegyedre. Egy félig-ép épület állványain, serényen folyt a munka. És hihettem-e fülemnek? Az állványokról, mindenfelől danolás hangzott... Hahó! A fecskék megint énekelnek! 0, bárcsak soha, semmiféle átkos, páncél-pénzszekrényck- ből, meg kapzsi gonosz telkekből leselkedő új világromlás se tudná jókedveteket, betevő falatotokat és nótátokat elvenni többé tőletek! KŐBÁNYAI GYÖRGY: Történet egy nyálról H át jó. Tegyük a sublódho „ nlr alá Egy tízest magához vesz, talán iszik egy pohár sört. Majdnem felvidult a gondolatra: csurog a sör a pohárba. a habját lecsapják, a teli pohrat elibe tolják, szójához Képünk Váci András nyíregyházi kiállításáról készült. Foto: Hammel József A föld Éltem én a csendre-csülaptilván, hogy vihar se, vész se kergetett, • s nem röpültem óceáni hullám {habjain, se Jellegek felett. Mégis, újton-if juló szívemből megszerettem én a nagyra-tárt síkokat, á e drága, végtelen föld birtokát: az egy-szabad határt. Érte, mit se bánva, veszni hagytam nyugton és seregnyi álmomat, két kezem sötétedett a napban s életein se lett világosabb. (Felvidulni — gazdagítva föl- dem, Is hogy ne kösse-ronlsa gaz tovább: megnyikorduló talicska-ölben hordtam (anyja hordta magzatát,) ] s meglehet, ha vétek ez s nem I érdem: könnyű volna megbocsátnia, j hogy prakorta, hajladozva, térden, — benne túrtam egy lapátnyira; s fegyverem szorítva zord korokban, küzdelemre-gyűlt napok szelén rajta testmagasra tornyosodtam, s megsebezve rája-buktam én... Nincs erő, mi tőlem clpörölné, mit belém a föld adott-ssitott: lettem én kökénybokor-tö- mörré, s rozsdaízű, mint az oxidok. Homlokom meg arcomat befonják már a ráncok — ennyi vak redő, ennyi mély barázda lesz bizonyság mindig így fogok maradni hű, s szégyenetlen és örömtelen lám, vallhatom ma végre emberül: megmaradt a föld a körmöm alján s megragadt a véremen — belül. Ó, te föld!, te sírhelyünk, te bölcsőnk! hadd kínálom életem neked: megfizetni végül im, a kölcsönt, mely teerted élnem-engedett. Hars György fordítása Jaroszlav Szmeljakov: ! emeli, először csak a zsugorgó hab hideg ízét érzi, aztán a jó kesernyés sört... Nézegette a tízest, életében először pillantotta meg a képet rajta: nézzék csak nézzék, hiszen ez Petőfi. Elviszi magával a Petőfit, kérek egy pohárral — mi lenne, ha korsót rendelne? Hirtelen hangosan kimondta: — Nem. Gyorsan visszatette a pénzt a többihez, betolta a fiókot, kulcsra zárta, a kulcsot zseb- • redugta. Amikor kilépett a folyosóra jól megrázta a kilincset, bc- zárta-e a lakásajtót. Ez is szokás volt, így kell ezt ezentúl is csinálni. Ugyanakkor nyílt a szomszédok ajtaja. A szomszédasszony is özvegy, de már régen. Megállítja: — Hová ilyen időben? — Hát csak le az utcára. — Hull a hó„. — Hát hull. — Igaz, egy kis séta ilyenkor is egészséges — mondja a szomszédasszony. Aztán i hozzáteszi: — A sálját igazítsa meg, 1 nehogy meghűljön. Azzal már ott babrál kö- 1 vérkés ujjaival a nyakánál, elrendezi, töihködi be a sált 1 a télikabátba. Közben nézi. 1 Nézi. — Hát csak vigyázzon magára.» Nézi. — Köszönöm, majd csak ( vigyázok. Akkor a szomszédasszony s kezet nyújt, jó meleg a keze szorongatja az övét. Alig akarja elengedni. Hát jó. i Ili egy le a lépcsőházban, { óvatosan. Ilyen téli délelőttön sötét a lépcsőhöz, szegény megboldogult is majdnem leesett egyszer. Még fiatal asszony volt, valamin nagyot nevetett, megbotlott a lépcsőben. Kiért az utcára, sűrű hó f esik, de sebaj. Min is nevettek í akkor? i Most az utcán félhangosan beszélt, kérdezte önmagát, s \ felelt rá. 1 Min is nevettek, még évekkel később is ezó volt róla. De sokat nevettek. Kezdetben: i — Csókolj meg. resi, aki még mindig nem jöti haza, talán azzal a nyúila csavarog. A nyúl békét, barátságo: teremtett a környéken. A fiúi érte jöttek, levitték a térre éí elmentek focizni. Lányok vi gyáztók már csak rá, a lányok a nyulakhoz hűségesebbek. Pirult már a nyár, a füvei is lekaszálták, sárgult törzse maradt csak a nyúlnak, otthoni kosztja is leromlott szent, békés egyetértő ■ uralkodott a téren, hogy mai senki sem gondolt a fülesre nem hordták már házhoz a káposztaleveleket. Megfeledkeztek róla, napszám otthon rágcsálhatta csak a széklábakat és az ajtó deszkáját. Ezért pedig a kamrába kellett zárni. Rekkenö nyár volt és sötét kamrába zárva szenvedett a nyúl, sírt az ajtó mögött és kaparászott. Túl kellett adni rajta. Egyik gépkocsivezetőnk vállalta. Megmarkolta fülét, úgy emelte meg, s azt mondta: „Van benned vagy négy kilo hús tisztán...” Karjában akarta levinni, de karmolt, rúgott, fújt a nyúl. Elővettük a nagy kosarat, régi fűvel béleltük, s abba tettük. Szép szelíden hasalt benne, azt hitte, ismét a fiúkhoz megy, a lérre, A tér előtt hajtottunk el, lassan ment a kocsi, behallnlszott a fiúk kiabálása, s a kosárban a nyúl tudhatta, hogy rendet teremtett a játszótéren. Lent, az utcán vártam meg a sofőrt. Sokáig jött, hozta vissza az üres kosarat. Feldúlt volt. rávágott oda. ahová szokás. Nagy munkájába ke; rült és törölgette kezét, meri kézmosás után volt. néhány korosztályt testvéri egységben. Igaz, János vitéz ezekben a napokban a buzgó és szenvedélyes legeltetések ellenére sem gyarapodott, nyúzott kis nyulacska volt, aki várta a pillanatot, amikor a környék ifjúsága gyöngédségét és szeretetét megvonja tőle. A szeretet még jó néhány hétig nem hunyt ki, de a nyuszi nyugalma mégiscsak megteremtődött, mint a jog és rend a rendetlenség utón. Háborítatlanul legelészhetett — mert azért a hinta és a foci sem kutya — s otthoni kosztja ellen sem lehetett kifogása: egy egész utca hordta hozzánk a gyenge káposzíatorzsát, tavaszi karottát, s a tizenkét forintos, »senge spenótot, amit különben a nyúl sem szeret. János vitéz gyorsan növekedett, az uzsonna táskából kinőtt, s a nagy, bevásárló cekkerben kapott fűvel bélelt éji szállást. Aztán idegen fiúk csöngettek be. A fiúért jöttek: amikor megtudták, hogy a fiú nincs odahaza, elkérték a nyulat, legalább leviszik legeltetni. A fiú pedig, mint a környék egyedüli nyúltulajdonosa, rossz vonásokat kezdett felvenni. Ö már nem cipelte többé a térre a cekkert; beosztottjait rendelte fel a nyálért, mindennap mást és mást. De azért békét szövő kis diplomata is volt: mát nemcsak a Zrínyi utcabeliek jártak fel hozzánk a nyálért — a szomszédos utca ifjúságának is megengedi.® az egyre nehezedő kosár eipelését. Egy este egy édesapa csöngetett bs, s udvariasan érdeklődött: itt lakik-e a nyúl, mert fiát keAzt a nyulat már féláron kínálták szombaton délben a Népszínház utca sarkán, a technológiánál: megmaradt áru az üres kosárban, akárcsak karácsonyesti utcán a karácsonyfadísz, pakolásnál. Tavaly történt. Tízért megvettem, de még staniclit • sem adtak hozzá, úgy kellett zsebrevágni. Csak a füle ágaskodott ki a zsebből, mint egy rosszul begyűrt zsebkendő. A fiú még nem volt iskolás, de már látta és olvastatta a János vitézt. Tehát a nyulat János vitéznek nevezte el, esténként uzsonna táskájába rakta és feje fölé, ágyára akasztotta. János vitézzel aludt, János vitézzel ébredt. Délelőtt magára akasztotta kis táskáját, s levitte a nyulat a térre legeltetni. A téren, mint minden rendes pesti téren, különböző csoportok — korosztály és utcák szerint — gyakorolnak ellenőrzést és hatalmat, hintán, homokon és gyepen. A nyúl megjelenésével az eddig kialakult egyensúly megbomlott, mégpedig a Zrínyi utcaiak és az ötévesek javára. Még oly nagy lakli fiúk is simogatni, etetni akarták a pirosszemű tapsifülest, akik már nemcsak üldögélésre. hanem vésésre is használták a padokat. Az öszietűzés nem maradhatott el: a fiú kikapta a nagyfiúk kezéből a nyulat, a nagyfiúk vissza, a Zrínyi utcaiak — már együtt a nagyfiúk a kisfiúkkal — a Mérleg utcaiakra és a Nádor utcaiakra, védeni a .ingót s tulajdont: szóval újra rendeződtek a csoportok, a nyúl megjelenése egybekovácsolt mar egykenézi pirosat. Ezeknek őseit mintegy kétszázötven évvel ezelőtt ültették el a Szabolcs megye; Tiszaháton. A múzeumkert érdekessége közé tartozik számos olyan almafa, amely más kontinensről került hazánkba. Az ős fák között ott vannak már a legújabb alma fajták is, amelyek még nincsenek ugyan a köztermesztésbe. de jó tulajdor.'sá- gailc miatt elszaporitésra érdemesek. Hazánk leggazdagabb gyümölcsfa múzeuma megnyitotta kapuit a látogatók előtt. Elsőnek a nyíregyházi járás harminc termelőszövetkezetének elnöke, agrármérnöke és technikusa látogatott el az Üjfe- hértói kísérleti gazdaságba március 27-én, ahol egyetlen kertben 586 almafa fajta található. Megtekintették a szakemberek a hazánkban elsőnek meghonosított almafa fajtákat a beregi sóvárit ás a
