Kelet-Magyarország, 1963. december (20. évfolyam, 281-304. szám)

1963-12-01 / 281. szám

KONSZTANTYIN SZIMONOV:

HARCEDZETTEK

Konsztantyin Szimonov új regénye, a „Harcosok nem születnek” visszavisz bennünket 1943 elejének súlyos napjaiba — a fasiszta hadsereg Volgamenti szétzúzásához. A hatalmas történelmi események különösen határozott erővel tükröződnek a regény hőseinek — Szerpilin, Szincov és mások sorsában.

Az íré korábbi müveiből a Fegyvertársakből és az Élők Ss Holtakból az olvasó már ismeri ezeket a hősöket.

Az itt közölt részlet a regény második részéből való. Tanya Ovcsinnyikova katonai orvosnő a Volgánál levő városban való tartózkodása van itt leirva, azokban a napokban, amikor a körülzárt hitlerista hadsereget a támadó szovjet csapatok megsemmisítik.

A regény második része a „Znamja” c. folyóiratban 1364. elején fog megjelenni.

ánya felemelte a szemét az előtte álló rövid vattakabátos, derékszíjas, magas férfira, és ismerős vonásokat vélt feltedezni az arcában.

— Menjünk, — mondta és nem tudott rájönni, hogy látta e korábban ezt az embert, vagy csak úgy tűnik.

Ezt mondta és elindult. De a magas férfi nem indult el utána, hanem épp ellenkezőleg, megfogta a vállát és visszatartotta, majd visszahúzta magához; a másik nehéz, vastagon bepólyált kezét rátette a másik vállára és ekkor mondta:

— Szincov vagyok. Jó napot. Nem ismert meg?

Abban a pillanatban felismerte. És természetes, hogy hamarabb is felismerte volna, ha nem úgy tudja, hogy már rég nincs ezen a világon.

— Jó napot, Iván Petrovics! — mondta, — úgy tudtam, hogy ön elesett.

— Én pedig élek, — mondta Szincov. Még mindig ott állt mozdulatlanul és nem tudta, hogy mit csináljon a kezeivel. Ha nem tartaná a kezeit a vállain, akkor valószínű hozzásimul és átöleli. De még mindig állt hallgatagon, a kezeit pedig a vállain tartotta, nézte őt figyelmesen, kissé furcsán, mint ha ránézett volna, de mégis mintha valaki mást látna és mintha tudná azt, amiről nem Bzabad tudni. Aztán hirtelen ieengedte a karjait.

U át akkor, menjünk keresni — mondta és előre engedte, ő pedig ment hátul. Ment a priccsek között, kihúzgálta a vánkos alól a füzetlapokat, amelyen számok és vezeték nevek voltak, vagy csak egyszerűen számok, megvilágositotta őket elemlámpájával, mivel a barakkban félhomály uralkodott.

— Olyan vöröses forma. Erősen vörös, — mondta Szincov, amikor elmentek néhány sor prices mellett.

— Nálunk mindenki teljesen szőrtelenítve van. Tudja, hogy milyen tetvesek voltak?

— Tudom, — mondta Szincov. — Ezt a lágert mi szabadítottuk fel. Bementem az egyik fedezékbe.

— És az őrségből élve senkit sem fogtak el? —kérdezte Tá nya, összeborzadva a gyűlölettől.

— Nem valószínű — mondta Szincov.

— íme itt van az ön Butuszovja — mondta Tanya, előhúzva a prices második emeletén fekvő borotváltfejű. viaszsárga orrú ember feje alól a névcédulát.

— Közelebbről világítsa meg — kérte Szincov.

Tánya rávilágított a zsemblámpával.

— Az nem lehetséges.

— Ide az van írva.

— Nem, ő nem az — ismé telte Szincov. — Jobban világítsa meg.

Miközben Tánya odament a többi priccshez és megvilági. tóttá a fejvánkosok alól kihú zott füzetlapokat, Szincov csodálkozással figyelte meg egyiket a másik után, és azt, hogy mennyire hasonlítanak egymáshoz ezek a fejek, a kiszá radt bőrrel összetartott emberi koponyák. De most, amikor azt mondták — neki magának, Szincovnak, hogy ime itt, ez a príccsen fekvő ember, ez Butuszov hadnagy, az a Butuszov, akit ő keres, az ő Butuszovja, még akkor sem akarta hinni Nem azért, mert az ő Butuszovja egészséges, pirospozsgás, szélesarcú, vidám fiatalember volt, aki mindig elsőként vállalkozott minden felderítésre, aki csupasz kézzel és egyedül is kész volt elfogni, összekötözni és elhozni a németet. Ez a Butuszov pedig egy borotvált, öreg beteg, majdnem élettelen

liláskék arcával és a takarón fekvő sovány gyerekes kezeivel.

— Butuszov, hé Butuszov! Bu-tu-szov! Vltya.

Feje a vánkoson alig észrevehetően megmozdult, mélyen beesett szemei kinyíltak és fáradt szomorúsággal nézett Szincovra. Azután valahol benne, a lelke mélyén valami lassan történt és Szincov megértette, hogy ezek a szemek felismerték.

4 kkor egészen közel hajolt ■í®- hozzá arcához és mondta:

— Szincov vagyok. — Majd mégegyszer Ismételte: — Szincov vagyok!

— Hol vagyok? — kérdezte Butuszov alig hallható hangon, majd azután hangosabban, nyugtalanul, mégegyszer: — Hol vagyok?

— Kórházban vagy, — mondta Szincov.

— Igen, igen, tudom, igen,— mondta Butuszov, megnyugodva, becsukta a szemeit, majd láthatóan erőlködve ismét kinyitotta őket. És te miért vagy itt?

— Ide utaztam, hogy meglátogassalak. Pepeljájevtől tudtam meg. Ö beszélt nekem rólad.

— Ö hol van? — kérdezte Butuszov.

— Nem tudom, — felelte Szincov. — Még nem találtam meg. Régebben én ott láttam. Az első fedezékben feküdt, közvetlen a bejáratnál.

— Én már régén nem láttam, — mondta Butuszov. — Ahogy az élelmiszerosztást abbahagyták, azóta nem láttam. — Elfáradt a hosszú beszédtől, becsukta a szemét, percekig hallgatott így. Azután kérdezte csak: — Tehát ön most közvetlen a partról érkezett hozzánk?

— Igen, — mondta Szincov.

Nagyon hosszú dolog lenne

megmagyarázni, hogy hogyan jutott ide, és hogy most nem abban a hadosztályban, és nem abban a hadseregrészben van, ahol Butuszovval voltak együtt. Értelmetlen dolog lenne most ezzel fárasztani a fejét.

— Mi pedig azt hittük, hogy önöket mindkettőjüket abban a felderítésben megölték. Még csak fel sem tudtuk tételezni, hogy élnek.

— Mi talán azt gondolod, feltételeztük? — mondta Butuszov és újra kinyitotta a szemét. Valósággal a kezeikbe másztunk. Jobb lett volna meghalni.

— Ne éld át. Minek éled át? — mondta Szincov. — Sok az ami történt.

— Nem élem át, — mondta Butuszov, és a szemeit kinyitva megismételte: — Nem élem át. — Hirtelen nyugtalanul összerezzent. És hol van Pepeljájev?

Mondom, hogy-még nem találtam meg.

Várj, ne menj el, valamit még mondok neked, — suttogta csukott szemmel Butuszov egészen halkan és ahogy a fejét megmozdította, arccal a vánkosra esett.

Szincov még sokáig állt és várt, rákönyökölt a priccsre és figyelte az arcát. Várt addig, amíg meg nem értette, hogy Butuszov elveszítette az eszméletét és jobb tovább már nem zaklatni.

Tánya pedig az egész idő alatt, amíg Szincov ott állt, háttal neki, ott volt mögötte, nézte a vattakabátba bújtatott és derékszíjjal átkötött széles, majdnem hajlott hátát.

Akkor, negyvenegyben, amikor kitörtek a német gyűrűből, a szmolenszki erdőn keresztül, elől, Szerpilin vállával egysorban majdnem mindig ott imbolygóit ez a széles, ismerős, majdnem hajlott hát.

És azután, amikor a lába kificamodott, azután felvette őt a hátára és a sátorlappal szorította magához. Zolotarjewel felváltva vitték, de ő mindig hosszabb ideig, mert jóval erősebb volt Zolotarjevnél és maga mondta magáról, hogy egészséges, mint a teve.

A háta mögött ' állt és nézett erre a íelszíjazott vattakabátba bújtatott széles vállra, és arról gondolkodott, amit most ezzel a hadnaggyal beszélt, meg hogy ő is meg kell, hogy mondja neki, hogy meghalt a felesége.

Bár jól lehet, hogy ez ostobaság, mert ő seyimiben sem hibás, de kikerülhetetlen . annak a megmondása, hogy ezt ő tudta, mégis most ez neki úgy tűnt, hogy most ezzel itt hátbatámadja: Hátbatámadja ezt a széles, fáradt hátat, amelyiken keresztülcipelte őt a szmolenszki erdőn.

Ott állt még néhány percig hallgatva, azután megfordult és mondta:

— Leirom önnek a tábori számomat és ha felépül, azután majd adja át neki. Jó?

— Jó.

— És még egy vezetéknevet írjon fel — Pepeljájev. A személyi nyilvántartási jegyzéken ő nincs rajta, lehetséges, hogy ő azok között van, akik eddig még nem nyerték vissza az eszméletüket. Én végig akarom járni sorban az egészet, de a hadosztály politikai biztosa megtiltotta, hogy éjjel zavarjak. Természetesen helyes. De nappal ennek ellenére sem vagyok képes eljutni. Ha őt is megtalálja, neki is adja át a tábori postai számomat. Jó?

— Igen — ismételte Tánya, folytatva a gondolkodást arról, hogy gyorsan, egyre gyorsabban és gyorsabban közeledik az a perc, amelyben kénytelen beszélni.

Levetette katonai füles sapkáját, megigazította a haját kezével, megtörölte borostás arcát, ismét feltette a sapkáját.

— Most pedig beszélnem Kell önnel.

— Nekem pedig — önnel — mondta Tánya.

— Menjünk üljünk le.

Visszatértek a priccshez,

amelyiken akkor ült, amikor megérkezett a hadosztály politikai biztossal.

Elsőnek Szincov ült le, ő pedig vele szembe, térdével hozzáérve a vattakabátjához. De azt tenni, amit akart, — ráemelni a szemét és úgy mondani — ahhoz nem volt ereje.

Beszélnem kell a feleségéről, — mondta a padlót nézve. — Együtt voltam vele a partizán táborban. Elesett.

— Tudom, — mondta.

¥7 kkor emelte fel a fejét és a szemébe nézett. Nyugodt, fáradt arcán semmi, de semmi sem változott, mégcsak meg sem rezzent.

Tudom, ismételte és kétszer gyengéden igenlően bólintott a fejével, mintha kétszer ismételte volna: „tudom, tudom”.

És attól, hogy mindez most így történt és nem úgy, ahogy ő előre hozzákészült, ht>gy ezt már meahallotta és az arca nem árulta el, hirtelen megkérdezte:

— Régen?

— Régen, — mondta. — Két hete.

— Ki mondta meg?

— Surin mondta el. ö is itt van a fronton.

Amint megérkezett, azonnal megkeresett.

— Igen, igen, emlékszem, — mondta bizonytalanul Tanya, bár még egyáltalán nem értette, hogy mindez milyen hamar történt és hogy neki nem sikerült mindent úgy elmondani, ahogyan azt ő szerette volna.

Akkor, az első percben, amikor olyan sokáig nézett rá, amikor a kezeit a vállán tartotta, neki úgy tűnt, hogy már valamit tud. De aztán, amikor aztán mondta, hogy „Hát akkor menjünk keresni", akkor meg volt győződve, hogy semmit nem tud, hogy csak neki tűnt úgy, mert lehetetlennek vélte, hogyha ő tud mindent, akkor nem azonnal azt kérdezte, hogy mindaz hogyan történt.

De kiderült, hogy ez mégis lehetséges volt.

Kiderült, hogy tudta, és mégsem kérdezte, hanem elment, hogy. beszél jen a hadnagyával és csak azután, miután visszatért, csak akkor mondta, hogy „tudom”.

Igen. Minden érthető. Természetes. Artyemjev megtalálta, itt a fronton, és rögtön elmondott néki mindent. És, lehetséges, ott Szerpilinnél, amikor Artyemjev, menet közben, egy percre megállt, mintha akart volna neki valamit mondani, — lehetséges éppen azt akarta mondani, hogy Szincov él.

Az ön felesége hősként esett el — mondta váratlanul Tánya saját magának.

nyebb legyen. Nézte, felsóhajtott és mondta:

— Elejétől a végéig mondja el nekem, az egészet, mindazt, amit tud. Pável nekem átadta úgy, ahogy ön elmesélte neki, de én akkor nem értettem meg mindent, amikor ő elmondta. Nekem mondja el mégegyszer. Azt mondta nekem, hogy meghagyta a címét önnek, és én azt reméltem, hogy ön lehetséges, neki megírja és én így önt megtalálom. És most látja, ez minden — ő eltűnt; és alig észrevehető akadozással hangjában még hozzátette:

— Végül mégis megtaláltam.

De mégis mindez fájó volt.

Annyira fájó, hogy sehogy sem akart hozzáfogni a mégegyszeri elmondáshoz, inkább szeretett volna ülni, fogni a kezét, sírni Másenyka kettétört élete fölött, a maga élete felett, mert a maga élete is hasonlított valahogy a Másenyka befejezett életéhez — az ő felesége életéhez.

— Rendben van, hát legyen! Elmondom önnek, — mondta és elkezdett beszélni.

Ö pedig ott ült mellette és hallgatott. Levette a sapkáját, maga mellé dobta a priccsre, összekulcsolta a kezeit — az egészségest és a bekötözöttet, melyen a kötés már sáros, piszkos volt, ült és hallgatott, mozdulatlan volt, az egész idő alatt, még csak meg sem moccant, mintha félt volna, hogy kizökken ebből a lelkiállapotból.

Hallgatott amikor beszélt. És amikor már mindent elmondott, amikor már befejezte, még akkor is, valószínű még két-három percig hallgatott, nem volt ereje elszakadni azoktól a gondolatoktól, amelyek hatalmukba kerítették, attól a gondolattól, hogy milyen régen egyedül él már.

Mikor két héttel ezelőtt, amikor Artyenejev megérkezett a frontra és olvasva a „Krasznaja Zvezdá”-ban a tudósítást, ahol felemlítődött a korábbi újságíró, Szincov zászlóaljparancsnok neve — eljött hozzá és mesélt Máidról; akkor azon az éjszakán csak róla gondolkodott és arról, hogy hogyan halt meg.

¥? áemelte a tekintetét és íelsóhajtott. Lehetséges, gondolta, hogy most majd hozzáfog az egészet megszépítve úgy előadni, hogy neki köny-Í7 s most újra végighall- JLj gatva az egészet, ismét róla gondolkodott és magáról...

Végül szétfonta a karjait, felemelte a fejét és Tányára nézett. Az arca olyan volt, mintha semmit sem érezne.

És arca mozdulatlanságában ott volt minden bánata, mely' teljes mértékben hatalmába kerítette. Tánya hibásnak érezte magát és mondta:

— Hisz ön maga kérte, hogy mondjam el.

— Igen. Természetes, — mondta. — Hát lehetett-e másképp cselekednem? Én nem lélek. Már hozzászoktam.

És az arca most is teljesen mozdulatlan volt és Tánya így sem értette, igaz-e amit mond, vagy nem az, hogy hozzászokott.

— Bocsásson meg nekem, én értek mindent. De én nagyonnagyon megörültem, amikor önt megláttam, hogy ön életben maradt. Annyit szenvedtem, amikor Szerpilin megmondta, hogy ön elesett. — Fel sem tudta teljes egészében lógni az egészet, amikor Szerpilin mondta neki. Egyszerűen csak kesergett.

De most, hogy élve Itt ül mellette, néki úgy tűnik, hogy sokkal mélyebben élte át a halálát, mint amilyen az lényégében volt. És valahogy ösztönösen äzt érezte, hogy neki most erről kell beszélni, és nem bánatáról beszélt, hanem arról, hogy mennyire örül ő annak, hogy él és itt van.

Nem arról beszélt neki, ami már nincs, hanem arról, ami megmaradt, ami van, ösztönösen aláhúzva, hogy ő még kell valakinek, hogy drága valaki számára, azon az emberen kívül, akinek már nem kell és nem'drága már, mert ez az ember mér nincs ezen a világot

Arról gondolkodott, hogy meghalt az a számára kedves ember, Tánya pedig arról neszéi neki, hogy milyen fontos az, hogy ő maga él. Arra akarta késztetni, hogy megértse, és megérezze azt, amire hirtelen visszagondolt, hogy ah kor, ott, Jelnyinél, az erdőben, amikor a tenyerében vitte őt az őrházba és az erdész azt mondta róla: „Azt gondoltam, az ön felesége”, ö pedig azt kérdezte az erdésztől: „Miért”?

PAUL ELUARD.•

RENDEZENDŐ SZÁMLA

Tíz jóbarát meghalt a háborúban

Tíz asszony meghalt a háborúban

Tíz gyermek meghalt a háborúban

Száz jóbarát halt meg a háborúban

Száz asszony halt meg a háborúban

Száz gyermek halt meg a háborúban

És ezer jóbarát ezer gyermek és ezer asszony

Számlálni értjük jól a holtakat

Egyesével és ezresével

Számlálni tudunk de gyors a világ

S kél háború közt minden elmosódik

De csak egy halott legyen ki bevésse

Emlékét szívünk közepébe

És a halál ellen kezdünk el élni

És harcolni kezdünk a háború ellen

És küzdeni kezdünk az életért

Somlyó György: fordíts

Szabó Gáspár grafikai műveiből a közelmúltban kiállít! rendeztek a nyírbátori Petőfi Sándor Művelődési Házbs Felvételünk a Tavasz c. alkotást mutatja be.

Az erdész pedig azt felelte: „Nem mindenki és nem mindent cipel így a tenyerén”. Ö pedig semmit sem felelt, csak megvonta a vállát és valószínű a feleségére gondolt, aki akkor még élt, de most már régen halott.

Már reges-régen elfelejtette azt a hálát, amelyeket akkor érzett iránta, — a háború elhomályosította, befedte ezeket, mint sok mást. De most újult erővel törtek ezek rá.

— Ön nagyszerű ember. Én már réges-rég nem vagyok élő, ha ön nem ilyen.

■ J gy mondta ezt, mintha neki Is nagyon fontos lenne az, hogy még él.

— És az is nagyon jó, hogy ön él, — mondta úgy, mintha Szokat, amelyeket mondott, elengedte volna a füle mellett.

Azután megtörölte az arcát, és váratlanul megkérdezte:

— Pável azt mondta nekem, hogy ön ott volt a szobában.

— Igen.

— Én negyvenegyben mentem el onnan a frontra. — Úgy mondta ezt, mintha isten tudja milyen régen lett volna. Ennyit mondott és felállt.

— Mennem kell. Lejárt az időm.

Tánya szintén felállt és állt előtte. Állt és nem tudta, hogy miért, de úgy érezte, hogy ennek az embernek még szükségé lesz rá.

— ön melyik hadosztályhoz tartozik?

— A száztizenegyeshez. — Elővette a táboritasi^j-. i, u húzta belőle a füzetet és a c ruzát és miután ráírta a tábori posta számát, letépte a füzetlap felét és átadta Tányának. — írja majd le ennek a hadnagynak is. És Pepcljajevnek — szintén, ha megtalálja. Jó?

— Igen.

Mégegyszer látni akarta, ez volt a tekintetében.

Szincov ezt az arcáról le olvasta és mondta:

— Önt én meg fogom tals ni — s miközben gondolkodó még hozzátette ugyanúgy, mi Szerpilin, majdnem ugyanazo kai a szavakkal:

— Azután, amikor befeje tűk: Előbb aligha.

— Önök még nem egyesült a hatvankettessel, — kérdez Tánya, visszaemlékezve an amit Szerpilin mondott neki e ről.

Elmosolyodott és mondotta

— Negyedik napja már cs; ezen gondolkodom. Ez csak mesékben van így.

— Lehetséges, hogy én m gam fogom Önt megkeresni • mondta Tánya. — Nekem , valószínű könnyebb lesz.

Bólintott —, hogy hogya könnyebb — ki tudja és fárai tan ásított.

— Gyötör az álmosság. Re gél ütközetet kezdünk.

— Kikísérem — mondta T. nya.

Bólintott és elindult a kij; rat felé a priccsek között, m< azt sem nézte meg, hogy fel ti dott-e Tánya öltözni, vagy ser

Sietve, menetközben dugta 1 a karját a rövid tábori bund, ba, ment utána.

A barakk kijáratában ott ál a „harci szekere” az „Emka

íme itt van a kocsim, látj milyen gazdagon élünk.

Mosolyodott bele az éjszaki ba és hozzátette:

— Nem az enyém. A hados: tály politikai helyettes adta 1c éjszakára, hogy ideutazhassál No, engedjen el. Látja ilyen mi találkozásunk.

JjT ezet fogtak. Tánya meg szorította a kezét és eís kor érezte meg a beteg kai ján a lövést, de a kocsi ekkor ra elindult, s szégyenkezve gon dolta, hogy még csak meg ser kérdezte, hogy mi van a keze vei és hogy még csak fel ser ajánlotta, hogy átkötözi.

Fordította: Sigér Ihm*