Kelet-Magyarország, 1963. december (20. évfolyam, 281-304. szám)
1963-12-21 / 298. szám
Jeles Julianna tanárnő irányításával végzik az oltási—szemzési gyakorlatot a vásárosnatnényl gimnázium III.-a osztályábon. A szakközépiskola kertészjelöltjei ügyességről és rátermettségről tesznek bizonyságot. ‘ Hammel József felv. „Szüléink inéi cigányok voltak...“ Rózsika már csak csodálkozik — Bőség és bizalom Varga Károlyéknál Györteleken Ä szoba barátságos, fala ronzos olajfestékkel hengere 1- e. Fényképek. Két ágy maasra duzzad a takarók alatt, harmadik, a „kicsi”, mintás okróccal takarva. A szoba főelyén karosláda, mellette kétjtós szekrény. Műanyag abisszal terített asztalon araszát vastagabb, házi sütésű búrkenyér. A házigazda, Varga Károly lély hallgatásban ül az egyik gy előtti széken. Hallgat a felsége, unokaöccse, Lakatos ászló, s a gyermekarcú lány karosládán abbahagyja az idig nagy türelemmel vég;tt horgolást. A mély csenden elmúlt emlékek hadakozak a mával. Akarat született — A mi szüléink még —int ;jével feleségére Varga Ká)ly —, valóságos cigányok altak, itt Győrteleken. Az elejtett első szó elindított maga után a többit is. — Én például — folytatja a ázigazda —, úgy nőttem fel, ogy... bizony ilyenkor is, csiorgó télben ruhátlankodtam. . testvérek is. Ha megkerült érni rongy, mintha rajtunk se itt volna. Könnyelmű tétlenág, örökös civódás töltötte íeg napjainkat. — A régi világban nem sok iménye volt az idejutásig maának se — veti közbe cigaretíra gyújtva az unokaöccs. — Item belőle én is. Emlékszem, nnyi felől nyomtak bennün:et, az a csuda, fel nem fordulunk valahányan. Mi még lejjbb voltunk, mint a magyar segények. Megaláztak, lekopik bennünket. Sose felejtem, likőr szegény apám felment gyszer a főjegyzőhöz szegényági bizonyítványt kérni. Az z atyaisten — mert akkor az olt a faluban, — apámhoz ágta a bélyegzőt. Kizavarta, lmondta mindennek, tetves Hatnak... — hevülő beszédét irtelen abbahagyja, a leányára nézve idegesen szívja toább a cigarettát. „Ha mégegyszer mondják, szólj“ A gyermekarcú lányka, akit nyja előbb „Rózsikám”-nak zólított, mélytüzű feketeszenének minden csodálkozásával hallgatja a nagyon súlyos, száaára elbírhatatlan szavakat. Imlékszik rá, mikor második isztályos volt, megkérdezte apától, miért mondják neki a öbbi kislányok: cigány. Apja ízt felelte: „Te nem vagy az, ni nem vagyunk azok, kisláíyom. Ha mégegyszer mondák, szólj nekem...” Azóta elvégezte az általános iskola íyolc osztályát, s most másodíves mezőgazdasági szalunun lásképzős hallgató. Minden vá;ya: — mezőgazdasági technikumban érettségizni. Azután nég tovább tanulni: vegyészmérnök akar lenni. Anyja észreveszi Rózsika elképedt csodálkozását. Hozzámegy, megsimogatja két vállán is lecsüngő dús, bogárfekete haját. — Nem is azt mondtam, hogy ■ másik világban lettünk, akik vagyunk. Hanem azt, hogy már akkor elhatároztuk. — Dolgoztunk becsülettel. Ami megkerült, nem pocsékoltuk el. — Adtam volna is neked — nevet az asszony. S a nevetés derűt hint. Ha erő van hozzá, minden sikerül Erő kell ahhoz, hogy valaki ennyire legyőzze önmagát. Éveken át szorgalommal dolgozzon a faluban, állami gazdaságokban. Varga Károly pedig ezt tette. Most jól megérdemelt nyugdíját, hatszázhuszonöt forintot élvez havonta. Ha ő nem is. de mind az öt gyermeke írni, olvasi tud. Egyik fia magtáros a Nagykunsági Állami Gazdaságban, menye raktár írnok; megtakarított pénzüket haza küldik. Minden gyermekének házhelyet vett, a legidősebb fiúnak, Károlynak tavasszal épít új házat. Együtt a pénz, de a második házára is jut már belőle. — Károly bátyáméknak köszönhetem én is, testvéreim is, hogy haladunk — jegyzi meg Lakatos. — Azt hiszem, a te huszonhétezer forintod is, ami a takarékban van, mutatja ki vagy. Jő úton jársz. — Az a ház, amiben lakunk, kicsi. Szebb kellene. Tavasszal megyek én is vissza a gazdaságba, az egész családdal. Nem akarok fillér adósságot se az új házra. Jön a testvérem is, meg a sógorom. — Ha erőd van hozzá, min-Gyógyulás után új foglalkozás „Samut“ megmosdatják — Okleveles uővérek Látogatás a kocsordi tbc szanatóriumban XFettem néhány apróságot " egy divatáru üzletben és két pár sima, szürke zoknit. Ugyanis az egyszerű, szürke zoknit viselem legszívesebben, szolid ember vagyok, nem szeretem, ha a lábaim feltűnést keltenek. Amikor hazamentem, és kipakoltam a holmikat, hogy gyönyörködjem bennük, kellemetlen meglepődéssel állapítottam meg, hogy a szürke zokni helyett két csíkos zoknit csomagoltak be az üzletben* mégpedig világoskék zoknit, piros harántcsíkokkal. Éktelen düh fogott el, és már láttam magamat, amint csíkos zokniban megyek az utcán és tizenhat éves lányok egész tömege falkába verődve jön utánam. Nem vagyok még abban a korban, hogy ennek örülni tudjak. Vad ge^jcúelemmel indultam az üzlet felé, hogy visszacseréljem a zoknikat, és közben ilyeneket gondoltam: Az. élet harc, mondták már többen, és igazuk volt. Az ember harcol a pincérrel, hogy odajöjjön, a házmesterrel, hogy ne legyen fölényes, a szerelővel, hogy ne kérjen sokat, a hivatalnokkal, hogy ne nézzen levegőnek és a kereskedővel, hogy kicserélje a zoknikat. A hétköznapok eme harcában lassacskán felőrlődnek az ember idegei, elmegy den sikerül — összegezi a házigazda öccse fejtegetését. — Én harminchárom éve lakom ezen a helyen, csak nem ebben a házban. A valamikor a kunyhó annyi sem volt, mint a mostani istállóm. De akartam, hogy legyen. Nagyon erősen akartam! Rejtélyes mosollyal áll fel a házigazda. Kucsmáját fejébe teszi s az újságíróhoz fordul; — Beszélgettünk itt eleget, menjünk talán kijebb is egy kicsit. A felső szoba ajtaját Rózsika nyitja készséggel. Azt a szobát meg is nézheti akárki! Szőnyegre kell lépni s tele bútorral. De milyen bútorral?! — Rózsikénak majd még külön veszünk — mondja Vargá* né. — Neki még újabb kell. Ez meg... — néz emberére —, jó lesz nekünk, két öregnek. Az öt helyiségből álló takaros ház végiben nagyobb féleresz tele tüzelővel, kukoricaszárral, szénával, deszkával... Elkerített helyen hatalmas hízó, közel három mázsás. Egyet már öltek is... Odább, külön sertésólban két süldő, jövő hizlalásra. Garmada szarufa, Iéckötegek, magasan rakott cserép, tégla. (Károly jövőre biztosra veheti új házát). S az egész udvart — már amennyire a hótól elsepert rész engedi — ellepi a csapat baromfi köztük pulyka, gyöngyös, liba. A kertben jól „táplált”, havaskarú gyümölcsfák... — Íme, mindez nem lehetetlen! Asztalos Bálint „Samu” az első pillanatban nem valami megnyerő látványt nyújt. Kifestett szemöldökével, lógó lábával, kezével nem ébreszt rokonszenvet a látogatóban. A nővérek viszont megszokták már, mindennapi munkájukhoz tartozik. — Kérek egy önként vállalkozót, aki megmosdatja „Samut.” — szól Kovács Béláné oktató nővér. Prokai Ferencné veszi a lavórt és kezdődik a mosdatás, de -— víz nélkül. „Samu” ugyanis nem élő alak, hanem egy embernagyságú demonstráló bábú. A koesordi tbc kórház nővérei az ő segítségével sajátítják él « szakma egvfs fogásait. Ö’töz’ett'snél mosdatásnál, szállításnál Samu szerepel alanyként. Szorgalmasan tanul a 23 nővéir. Valamennyien mint tbc-s betegek kerültek az intézetbe, s bár a kezelés után teljesen meggyógyulnak, nem ajánlatos nehezebb fizikai munkát végezniük. Ezért a gyógyulás ideié alatt elsajátítják a nővérszakmát, és oklevéllel a kezükben kerülnek ki az életbe. Jövőre a tanulást a nyíregyházi tbc. szanatóriumban folytatják. Itt vizsgáznak, és itt is dolgoznak majd tovább. — Eddig meglepően , jó eredmények születtek — mondja Kovács Béláné oktató. — Az átlagos tanulmányi eredmény jóval 4-es felett van. Eddig 10 tantárgyból vizsgáztak, s aggodalomra a jövőben sincs ok. Jó szakemberek lesznek, mert. aki itt volt, mint beteg, itt. gyógyították még, az nagyra tudja értékelni A nővérek munkáját. A férfi kórtermekben nagy az izgalom. Mindenki könyvvel a kezében sétál, olykor belelapoz, majd a mennyezetre függesztett tekintettel ismétli az anyagot. Minden percet ki kell használni, mert holnap vizsga, ügy hírlik, hogy a vizsgáztató kemény ember, megköveteli a feladott leckét. A férfiak a méhész szakma csinját-binját sajátították el betegségük ideje alatt. Egyikőjük a nyíregyházi Dózsa Termelőszövetkezetből., kerüli kórházba. Már meggyógyult* hamarosan kézhezkapja & méhész szaklevelet. —; A tsz-ben földmunkát végeztem, de azt nem folytathatom. Nagyon kimerítő lenne, számomra. Már beszéljem az elnökkel is, .megígérte* hogy létesíthetek méhészetet. Először csak néhány család* dal indulunk, de később felfejleszthető. Már alig várom* hogy dolgozhassam. A mé! küszködés könnyű és nagyon szép foglalkozás. ; A 14 férfi mellett, égy nő is. a méhészkedést vállalta. ö azonban nem elégszik meg az oklevéllel, magasabb képesítést szeretne szerezni. Neki nem jelentenek újat a méhek, korábban is méhészetben dolgozott. Csakhogy akkor képesítés nélkül. A többség állami gazdaságban, termelőszövetkezetben szeretne elhelyezkedni. Márvalamennyien egészséges emberek, minden remény megvan rá, hogy a tanultakat hasznosíthatják. Bogár Feien« Az őz-köz karácsonya Új házak, új lakók, új élet Takaros házak, piros fallal, a tetőkön tv-antennák. Öz-köz. Húsznál alig több házt A város legfiatalabb utcája, 1958-ban költöztek be az első lakók. Barkócziék, Benkeiék, Pálócziék, Schmidék, Szaniszlóék az utcaalapítók, ök rakták le az első kőalapot az egykori szőlőskertek helyén. Tv. mellett találtuk a Schmid-családot, a napokban vették a szép vonalú Álba Régiát. — Ezzel leptük meg magunkat karácsonyra — mond ja Schmidné. — És mit szeretnénk jövő karácsonyra? Berendezni a másik szobát... . Ház után Wartburg A falon kiváló gépkocsivezető oklevél. Schmid Ferenc tizánhárom éve ül a volánnál. Karácsonykor egy kicsit megpihen az otthonosan berendezett szobában. Aztán folytatódik az út... Szemben a 23 szám alatt Pálóczi Andrásék örömmel sorolják mivel gazdagodtak az elmúlt karácsony óta. Nemrég vettek új Wartburg-személykocsit. — Eddig csak a könyvekbe ismertem az országot, pedig földrajzszakos nevelő vagyok — meséli Pálóczi András. — Az idén aztán a család úgy határozott, félreteszünk minden fillért és megvesszük az autót. Persze OTP kölcsönnel, csakúgy, mint a házat. — Azt is mondd, hogy készült el a g'arázs — veti közbe a felesége, aki óvónő az egyik városi óvodában. — Ügy, mint a ház, magunk raktuk ki a • követ a vagonból — emlékezik a férj. — Lassan elfelejti a szűkös Nyírfa utcai szobácskát a Pálóczi család, ahol négyen hú zódtak meg évekig. Óriási filodendron hívja fel magára a figyelmet Szaniszló Jánoséknál. Sajnálkozva mondja a ház gazdája, hogy nem tudja megmutatni féltett rózsáit. Legalább húszfajta rózsa pompázik nyáron a kertben, az udvaron, különösen kedveli a Peace (béke) nevűt, amely francia eredetű. — Mit várunk a karácsonytól? Sokat szeretnénk tanulni — jelenti ki moso’lyal Szaniszló János. — Együtt tanulunk Pápai szomszéddal a Felsőfokú Mezőgazdasági Technikumban. Újév második napján állnak a vizsgáztató elé, az ünnepe-GÁDOR BÉLA: Piros csíkos zokni a patikába ideg csillapítóért, és harcol a patikussal, mert a <recepüröl hiányzik egy pecsét. Az ember mindent megpróbál, hogy ne bukjon el a harcban, és összetört, önbizalommal ne söpörjék korai sírba fölényes halottkémek és pökhendi sírásók. Mire az üzlet elé értem, sikerült elég jól felhergelnem magam, és már láttam magamat, amint berontok az üzletbe, rikácsolva kérem a panaszkönyvet és elvisznek a mentők, anélkül, hogy a zoknikat kicserélték volna. Persze, tudom, hogy én túlságosan érzékeny vagyok. De ki tett azzá, könyörgöm, kik tettek azzá? Embertársaim, akik mind arra szövetkeztek, hogy engem megtiporjanak és legyőzzenek. Mindent megkíséreltem, mindent. Voltam agresszív, közönyös, jópofa, tragikus, kedélyes és hűvösen előkelő. Semmi sem használt. Nos, ma halk leszek és finom, ez az utolsó kísérletem. Ezzel a szándékkal léptem az üzletbe, és megszólítottam a hölgyet, aki nekem a zoknikat eladta. Magas, erős nő volt, szemöldökei összenőttek, ami nem jó zoknikicserélésnél. — Jó napot kívánok — mondtam. — Az imént vettem itt két pár szürke zoknit, de piros csíkost csomagoltak be helyette... — Az lehetetlen! — mondta ingerülten. — Ha ön piros csíkos zoknit vitt haza, akkor biztosan azt is kéri. Hohöl mondtam magamban, te még nem is sejtesz semmit. Most persze, azt hiszed, hogy izgágáskodni kezdek, és üvöltve követelem az üzletvezetőt. Tévedsz, drágám, mert most jön az, amikor én halk leszek és finom. Így szóltam tehát halkan és finoman: — Én vagyok a hibás, asz-, szonyom, belátom, mert nem néztem meg a csomagot. Nézze, kérem, én idősödő ember vagyok,. gyomorsav-túltengá sem van és az érrendszerem is kopik már. Néha bizseregnek a végtagjaim. Lássa be, hogy nem járhatok piros csikós zokniban. Nagyon kérem, ha csak egy mód van rá, cserélje ki... Szavaim nagy hatással voltak rá, mert szemöldöke megenyhült és így válaszolt halkan, finoman: — Nekem savhiányom van, az én végtagjaim is bizseregnek, és mégis piros csikós zoknit hordok... Ezt mondta, és megmutatta a lábát egy pillanatra, amelyen drapp zokni volt. Újabb finom- és halk érveim hatására valósággal könnyezve adta elő, hogy ő nem tart engem idős embernek, és a csíkos zokni egészen meg fog fiatalítani. Ezután röviden ismertette azt a bonyolult blokkolási rendszert, amely a zoknik kicserélését lehetetlenné teszi. Még hoszszan beszélgettünk, és amikor elmentem, egészen az ajtóig kísért. Jobb egészséget kívántunk egymásnak, majd halkan és finoman búcsút vettünk. Kinn az utcán, lelkes hangulat vett rajtam erőt. Igen, így kell bánni az emberekkel! Minek az a sok idegeskedés, kiabálás, hercehurca. Halkan és finoman. Ezentúl mindenkivel így fogok bánni. Csak azt tudnám mit csinálok a piros csíkos zoknival! két is ki kell használni a tanulásra. Pápai András foglalkozása méhész a technikum tangazdaságában, de itthon is van égy kis „háztáji” méhese, harminc családdal. — Nekünk a méhek egy Kékes televíziót hoznak karácsonyra. Jövő karácsonyra... Benkei Józsefeknél, a 21. szám alatt a köz örömei* gondjai is szóbakerülnek. Olyan: az Öz-köz, mint égy nagy család, mindenki ismer mindenkit. Ha segítség kell sosem késlekedik a jó szomszéd. — Az utcánk öröme* hogy megnyitották az átjárót a piac felé — sorolja Benkei József. — Azelőtt csak körül lehetett menni az Óz utca felé. Gondunk, hogy nincs jó ivóvizünk, a legközelebbi kút az iskolában van, járda, út és csatorna kellene. Ezt várnánk* hogy jövő karácsonyig meglegyen... Albérleti szobába is bekopogtunk a 15. sz. alatt. Kertész Miklós ültetvényíe1 ügyelő lakik äz egyik szobában feleségével. A szobában két ágy* asztal, szekrény. És egy táskarádió... — Olvasta a Ludasban? Az üj házasoktól megkérdezik ml a. vagyonuk, s azt felelik; egy táskarádió. Mi is így vagyunk. Különben jól érezzük magunkat Törökéknél. Vágyunk? Minek is mondani: egy igazi saját lakás. Jövőre még nem. de azután megszeretnénk venni, szövetkezet! alapon... Tizenkét kereszt gyermek A házigazda cipész, szaporán vezeti az öltéseket, ilyenkor ünnepek előtt mindenki szereti rendbehozni a megfeslett lábbeliket. A felesége ír valamit.. — Kérvényt a gázkiutalásért. Nagy szükségünk lenne rá. A harmadikos Anikó négyes bizonyítványa még a főtéma a családban és a karácsonyi ajándékok; — Itt van ez a gumicsizma* az egyik keresztlányomnak vettem — mondja az asszony. — Tizenkét keresztgyerekem van, úgyhogy nem unatkozom az ünnepekig. Dolgos emberek laknak itt a pedagógus, a gépkocsivezető, a főelőadó, a karácsonykor is készenlétben á’ló tűzoltó. Zúzmara rakódik az ikerházakra, bent a kályha melege hervasztja az ablakok jégvirágait. Egy kis utca békési télies nyugialma fogadja a Iái togatót. Páll Géza,
