Kelet-Magyarország, 1963. november (20. évfolyam, 256-280. szám)
1963-11-07 / 261. szám
A TUNQIR PÁRTJÁN Tizennyolcas magyar hősök nyomában a tajgán Beszélik, hogy minden folyóaak megvan a sorsa. És valóban: említsük, például a Volgát és máris megjelenik képzeletünkben a hatalmas orosz folyó, amelynek partjain húsz évvel ezelőtt dübörgött a nagyerejű ütközet. Vagy említsük a Dunát és máris látjuk, amint északról délre hömpölyög, ketté szelve a széles magyar tájat... És a Tungir-ról hallottak-e. Aligha. Tajgai, sebes sodrású folyó. Vízét észak felé viszi. A közelmúltban egész sor szibériai és központi újság megemlékezett erről a folyóról. Azok az eseményeik, amelyek egykor itt lejátszódtak, megérdemlik, hogy bővebben szóljunk róluk. „Szívvel létekkel forradalmárok“ A sebes sodrású tajgai Tungir folyón, mintegy nyolcvan kilométerre az ölj okminszki kerület központjától, Tupdk falutól, van egy zátony, amelyet már hosszú évek óta magyar zátonynak neveznek. Vajon honnan ered ez az elnevezés — hiszen ez a hely sok ezer kilométerre fekszik Magyarországtól? Miféle kapcsolat van a Tungir tajgai partjai és a között a föld között, amelyet a Duna hullámai simogatnak? Mindjárt kiderül, hogy van ilyen kapcsolat, méghozzá igen erős: mindkét tájat a magyarok és oroszok kiontott vére öntözte a szovjet hatalomért folyó harcban. 1918-ban a Vörös Hadsereg alakulatai között, magyarok is voltak: az első internacionalista magyar csapat. Szemjonov atamán fehér banditái ellen harcoltak. Ez az egykori magyar hadifoglyokból alakult csapat megérdemelt hírnevet szerzett. A magyar és egyéb nemzetiségű harcosok győzelmeiről Szergej Laze frontparancsnok így írt: „Jól harcolnak az internacionalisták. Túlnyomó többségük magyar... Valamennyien harci tapasztalatokkal rendelkező egykori katonák. A harcban hevesen, temperamentumosán küzdenek. Szívvel, lélekkel forradalmárok...” Az ismeretlen Sserdei folyón 1918 nyarának közepén bonyolulttá vált a helyzet. Az intervenciósok és a fehérgárdistak egyre erősödő gyűrűbe szorították Szovjet Szibéria és a Távol-Kelet területeit. A Bajkálon túli szovjet hatalom öszszeomlott. A szovjet katonáknak idegilenesen meg kellett szakítani a fronton vívott harcot. Partizánháborút kezdtek. Megindult a Vörös Gárda egységeinek kialakítása. Sz. Laze és D. Silov részvételével megoldódott a magyarok ügye is. A magyarok elhatározták, hogy megőrzik egységüket és egy ideig a tajgába vonulnak. Azt tervezték, hogy a Tungir folyón Tupiktól Jakutiába ereszkednek és ha a Léna mentén vörösökkel találkoznak — egyesülnek velük, hogy közös erővel folytassák a harcot a szovjet hatalomért. Laze utasítására a magyar csapatot a nehéz helyzet ellenére is felszerelték kellő menynyiségű fegyverrel, lőszerrel és élelmiszerrel. A magyarok különleges veszteség nélkül elérték Tupikot. Ez annál jelentősebb dolog volt, mert útközben Mogocstól fehérkozák portyázások volta. Megindult a munka: az ismeretlen őserdei folyón kellett útjukat folytatni. Sietve tutajokat ácsoltak, a lőszert, fegyvert, és az élelmiszert is felrakták. A Tungiron ereszkedtek lefelé, őszi, alacsony vízállás, zátonyok, lassú folyású folyószakaszok gátolták az előrejutást az északi folyón. Beálltak a fagyok, és a csapat két hét alatt Tupiktól csak hetven kilométernyire jutott előre. A magyarok nem tudták, hogy veszély leselkedik rájuk. Attól a helytől, ahol a Cserjemnaja patak ömlik a Tungir folyóba, körülbelül 10 kilométerrel lejjebb van egy zátony, amely végzetessé vált a magyarok számára. A görgelék kövek néhány tutajt öszszetörtek; a lőszer, a fegyver, az élelem mind elsüllyedt. Tizenegy ember maradt Megkezdődött a kényszertelelés. A Tungir jobb partján tábort kellett építeni. A magyarok számára a szokatlanul szigorú tél nehéz helyzetet teremtett. És itt nem egyszer a proletár-testvériség mentette meg őket: a közeli falvak és bányák munkásai utolsó falat kenyerüket, utolsó marék lőporukat is elvitték nekik a tajgába... A magyarok földbevájt Gödöllői vendégek Szinte mindennapos vendégek Tarpán a Gödöllői Agrártudományi Egyetem tudományos munkatársai professzorai. Az egyetem patronálja ugyanis a helyi Győzelem Termelőszövetkezetet. Ilyen alapon első kézből kapják a legújabb agrártudományi ismereteket, a korszerű mezőgazdasági és állattenyésztési kultúra tapasztalatait. A tarpai példa igen gyümölcsöző, mind a tudományos kutatók, mind a tsz számára. S mivel az ilyen találkozások, a tsz-tagok és a tudományos kutatok között rendszeresek, évek óta tartó tapasztalatcsere jelleget öltöttek, valóságos tapasztalatátadó központtá fejlődött a tarpai tsz. Ilyen tsz-ek másutt is vannak a megyében, ahol a korszerű agrotechnikai eljárások magas foka és a gazdaságföldrajzi és egyéb adottságai révén látogatottá váltak-e mezőgazdasági nagyüzemek. Megyeileg intézményesen is igyekeznek kifejleszteni a mezőgazdasági élet irányítói a tapasztalatcsere központokat. Természetes, hogy a kulturált gazdálkodás mögött ott találhatjuk az emberek általános és szakmai kulturáltságát. E két tényező nagyon összefügg és általában feltételezi egymást. Ebből adódik a népművelési feladat, hogy ezeket a tapasztalat átadó tsz-eket, községekben a népművelést is mintául szükséges kifejleszteni. Azaz, minta népművelési munkát szükséges végezni ezeken a helyeken különösképpen, hogy necsak a gazdálkodás kultúrájából, hanem a népművelés különböző ágainak tartalmi munkájából is mentsenek az idelátogatók. A látogatások ilyenképpen két félék: vannak akik, mint a gödöllőiek, azért jönnek, hogy átadják a tudásukat, s vannak, a gyengébb tsz-ek, amelyek tanulás céljából látogatják meg a tapasztalatcsere központokat. Az egyik látogatóhoz, a másik visz valamely hasznos ismeretet. Ugyanezen az alapon, amint erre van is példa ugyancsak a vásárosnaményi járásban, helyes lenne népművelési tapasztalatokat is átadni ezeken a helyeken. Kevés fóruma van még a megyében a népművelési tapasztalatok átadásának. Sok jó kísérlet és kiforrott módszer marad egy község, vagy járás határain belül, hogy csak a korábban alkalmazott mátészalkai magnetofonos könyvismertetéseket, vagy a tiszalöki felnőttoktatás összevont formáját említsük. Mennyivel több hasznot hozna, ha a legkorszerűbb népművelési formákat, de főképpen a tartalmi munka egyes követendő vonásait megismerhetnék széles körben a művelődési munkások. S főleg ott, ahol ennek a gazdasági feltételei is megvannak, ahol szerencsésen találkozik a gazdasági és a kulturális munka, s együttesen hasznára válnak egymásnak. kunyhókat, fedezékeket építettek, és jónéhányszor visszaverték Szemjonov atamán portyázó csapatainak támadásait. A főveszélyt a Mogocsában gyülekező fehér gárdista egységek jelentették. Igáz, a bányamunkások segítettek a forradalmi magyaroknak: rá-rá támadtak a fehérgárdistákra, egy időre megakadályozták az ellenfél közlekedését a tungirszki országúton. De az elkeseredett harc egy hónap múltán tovább folytatódott. 1919. márciusában Mogocsa körzetében több ezer jól felfegyverzett fehérgárdistát összpontosítottak, támogatásukra pedig japánok is érkeztek. Az ellenfél erői nagyok voltak. Letörték a bányamunkások ellenállását, és sikerült megközelíteniök a magyarok táborhelyét is. A harc néhány óráig tartott. Kifogytak a lőszerkészletek, sok harcos elesett a csatában. És ekkor az életben maradottak elhatározták: felgyújtják a tábort és áttörnek az ellenfél állásain, hogy egyesüljenek a vörös partizánokkal. Más választás nem volt! A mintegy 300 harcosból álló egységből egy kis csoportnak, mindössze tizenegy embernek sikerült áttörnie a vörösökhöz. E csoportban volt Selusevics, Anton Verboj' (Verebély?) és Kertész. Később ők mondták el a magyar csapat sorsának történetét. A többi harcos nevét sajnos nem sikerült megállapítani... „Magyar zátony" Múltak az esztendők. E távoli évek eseményei nagyon felkavartak. Engem, a Magyarország felszabadításáért folyó harcok résztvevőjét, szó szerint megrázott a magyar csapat hősi sorsa. Azoké a magyaroké, akik a Bajkálon túli északon életüket áldozták a szovjet hatalomért. Gondolták-e a magyarok, hogy egyszer felkel a nap és a szovjet katona eljön Magyarországra, hogy azt felszabadítsa a földesurak igája, a fasizmus uralma alól? Tudtak-e a magyarok arról, hogy azokban a napokban, amikor a magyar csapat a tajga mélyén október ügyét védelmezte és Magyarországon kikiáltották a Tanácsköztársaságot, a nagy .Lenin, a párt kongresszusáról rádión közölte: „Oroszország munkásosztálya minden erejével az önök segítségére siet”. 1962-ben a csitai kiadó megjelentette az én verses elbeszélésemet. Ez a címe: „Magyar zátony”. Ez év tavaszán a tungireljokminiek meghívtak a déli vadászatok befejezésekor, a szarvastenyésztök és vadászok ünnepére. Megegyeztünk az ünnepségen: nyáron, vagy ősszel, amikor már nyoma sincs a Tungi jegének, amikor a Tajga a legcsodálatosabb, leereszkedünk a folyón a magyar zátonyhoz és emlékművet állítunk a forradalmi magyaroknak. És ime csónakjaink máris kikötnek a parton. Szétnézek. A folyó fölé vörös fenyők hajolnak, mintha csak zöld zászlókat lengetnének. Itt, a jobb parton volt a magyarok tábora. Húsz percnyi járásra innen viharvert földkunyhók állnak. Gerendáik meghajoltak, de még most is, annyi év után, látni az emberi élet nyomait; az ablaknyílásokat, a kőből rakott tűzhelyeket, az időjárás által megviselt tetőket. Hozzá fogunk tulajdonképpeni feladatunkhoz: néhány órára kőművesekké leszünk. És ime, az őserdei folyó jobb partján egy magaslati helyen egyszerű emlékmű emelkedik. Az emlékeztető táblán felírat: „Itt, a Tungir folyón, a magyar zátonynál, 1918-ban magyar internacionalista csapat harcolt a szovjet hatalomért. Örök dicsőség a harcosoknak, akik a kommunizmusért estek el”. JirriJ Goldman szovjet költő A Nagy Októberi Szocialista Forradalom Endrődi István rajza. Értékes megyei levéltári adatok 1917—1919-ből Évről évre gazdag anyagot tárnak fel a Megyei Levéltár kutatói megyénk múltjára vonatkozólag. Szinte lehetetlen egy kis községről is tanulmányt írni anélkül, hogy a levéltári kutatásokat figyelembe ne vegyék. A magyar nép történetének megyei vetületét: tettek és eredmények összegezését őrzik a régi és új fóliánsok, könyvek, íratok. Persze, a levéltári anyag természeténél fogva inkább közigazgatási, gazdasági, szociális adatokat tartalmaz a legbővebben. Ha azt vesszük figyelembe, hogy milyen dokumentumokat tartottak a múltban megőrzésre méltónak, talán felesleges is hangsúlyoznunk, hogy a paraszt-, és munkásmozgalmakkal kapcsolatos emlékek nem szerepelnek első helyen. De az egész nemzetet átfogó megmozdulások emlékét alispáni, főispáni, rendőrségi és különböző jelentésekben megtalálhatjuk. így őrződtek meg az 1917—19-cel kapcsolatos adatok is. Ezekből az adatokból kiderült, hogy megyénk parasztsága az elmúlt századokban mindig hitet tett forradalmisága mellett, és mindig híven őrizte forradalmi hagyományait. Ha az 1917—18—19-es forradalmi évek megyei eseményeit kutatjuk, igazolhatjuk ezt az állítást. Az orosz forradalom híreit — tanúsítják a levéltári dokumentumok — nem lehetett eltitkolni Szabolcs-Szatmárban sem. A fogságban lévő katonák, a frontról hazatérők leveleiből és elbeszéléseiből a szabolcsi—szatmári parasztok erőt és hitet merítettek jövendőjük megváltoztatásához. 1918. nyarán 1762 orosz hadifogoly dolgozott a gazdák földjén megyénkben. Kaszálásra ezenkívül még 8 szakasz 19—20 fősből álló csoportot, aratásra pedig 9 század katonát osztottak be. Az orosz hadifoglyok azonban érthetően nem szívesen dolgoztak a gazdák földjein. Nagyon jól tudták,' hogy otthon már saját földjükön dolgozhatnának, vágytak haza, szerették volna testvéreikkel együtt védeni a földet és a megszerzett szabadságot. Az orosz foglyokra a legszigorúbban vigyáztak. Mégis óhatatlan volt, hogy meg ne ismerkedjenek, össze ne barátkozzanak a napszámosokkal, cselédekkel* hogy ne beszélhessék meg — nyelvi akadályok ellenére is — az oroszországi eseményeket. Az orosz hadifoglyok nagy része már 1918. szeptemberében hazaszökött, de a barátkozás hatása már megmutatkozott. A parasztok egyre' kényszeredettebben dolgoztak az urak földjén. Októberben pedig már megyeszerte forradalmi' hangulat érződött. Nyíregyházán katonák, szegény munkások, napszámos asszonyok, fogságból hazatérők hatalmas áradata támadt rá a gazdagok üzleteire,' fellázadt a huszárlaktanya legénysége is. A tiszadobi parasztok elzavarták gyűlölt főjegyzőjüket. Nagykállóban a főszolgabírónak kellett elmenekülnie, Kisvárdán 500 főből álló nemzetőrséget szerveztek — és megyénk majdnem minden községében felkeltek a parasztok. Sőt, indulatukból, úrgyűlöletükből még arra is futotta, hogy a szomszéd Hajdú vármegyében is zavargásokat szítsanak... És sorolhatnánk még a kutatómunka során megismert adatokat, tényeket, amelyek mind azt bizonyítják, hogy 1917. októberének, 1919. márciusának hatása rendkívül nagy volt megyénk szegényparasztságára, vékony munkásrétegére és haladó értelmiségére. De a felsoroltak is elegendő bizonyítékai annak, hogy Szabolcs- Szatmár népe, akár a levéltár ezeket a dokumentumokat, őrizte és őrzi híven forradalmi hagyományait. R. 1, A szovjet hatalom éri elesett magyar hősök emléktáblája a Tungir partján.
