Kelet-Magyarország, 1963. szeptember (23. évfolyam, 204-228. szám)

1963-09-29 / 228. szám

Történelmünk ragyogó napja szeptember 29-e. A di­csőséges honvédseregek ezen a napon vívták meg sorsdön­tő ütközetüket Pákozdnál. Győzött a hazája szabadsá­gáért, népe boldogulásáért fegyvert fogott magyar sereg. Minden évben emléke­sünk erre a napra. A régi harcosok emléke előtt tisz­telgünk, hősi magatartásuk, önfeláldozásuk csodálatra készteti az embert. Bár a történelmi viszonyok má­tok, van valami közös az akkori honvédsereg és a mai népi fegyveres erőknél. Ak­kor is egymás mellett küz­dött céhlegény, jobbágyból lett paraszt, polgár, sőt még a nemesek egy része is. Ma a kifejlődő népi-nemzeti egység mindjobban összefor­rasztja a szocializmusért munkálkodó magyar dolgo­zókat. Fegyveres erőink, a hon­védség, határőrség, karhata­lom, rendőrség, munkásőrség, mindenki, aki fegyveres alakulatnál teljesíti köteles­ségét, a kölcsönös fegyver- barátság és megértés jegyé­ben ünnepel. Köszöntjük fegyveres erő­ink minden tagját, a- mai napon. Meleg kézszorítá­sunkkal a kiképzésben mun­kálkodó közkatonákat, tisz­teket, akik a legkorszerűbb haditechnikai ismeretek el­sajátításával teljesítik fel­adatukat. Köszöntjük a bá­tor harcosokat, akik 1956- ban elsőként fogtak fegyvert a néphatalom megvédésére. S azokat, akik az árvizek, téli hóviharok idején önfel- áldozóan, mint saját szüleik, testvéreik megmentői fára­doztak. Kezet szorítunk ma jó ba­rátainkkal a rend emberei­vel, akik hóban fagyban, kánikulában, éjrjel-nappál ott állnak az utcák köveze­tén és vigyázzák a zavarta­lan közlekedést, óvják a dol­gozók biztonságát. Megha­tottam, gondolunk a kék­egyenruhás munkásőrökre, az ősz hajú munkásokra, akik a napi fárasztó munka után öltik fel a derékszíját, hogy odaálljanak helyükre. Köszöntjük o közkatoná­kat, akik a munka eszközét felcserélték fegyverre, hogy a szárazföldön, a levegőben és a vízen úrrá legyenek minden erőn, amely zavarni akarná népünk igyekvő és békés munkáját. Kívánjuk, hogy fáradozásukat koronáz­za siker. Romantika és bátorság Riport határőreink életéből Csendes a baráti határsza­kasz, cseh, szovjet, román és magyar határőrök vigyázzák, hogy határsértő ne lépjen a tilosba. Az őszi avaron terep- színű „mackóruhában” . fiatal zöldparolinos katonák lépked­nek, vállukon a legmoder­nebb géppisztoly, A határsza­kaszukra sietnek... Ilyenkor, verőfényes napo­kon jó egy kis lazítás a zub­bony ' nyakán. De később, ha beköszönt a hideg... Hogy is volt csak akkor? Fáradtan la­lapult a fagyos földön a fiatal határőr. Barabás határában. Magas hótorlaszok zárták el a kilátást, nehezítették a já­rást. Egy mélyedésből figyel­te a' terepet, amikor távol tétován mozgó alakot vélt fel­fedezni. Követte. — Derék munka volt! — dicsérte meg az őrsparancs­nok, amikor megjelent, bekí­sérve a határsértőt. Ha ak­kor egy kicsit is enged a zsibbasztó fáradságnak, a metsző hideg szorításának, ta­lán akadály nélkül átjutott volna a határsértő a túloldal­ra. Tavaly télen történt az is,, hogy a kemény fagytól el­akadtak a kenyérszállító ko­csik, a közeli falvak napokig nem kaptak kenyeret. A ha­tárőrök segítettek, tisztítottak az utakat, gépkocsijuk fel­búgott és elindult a kenyér­szállítmánnyal. Unalmas fészeknek gondol­ná a be nem avatott az őrsi életet. Pedig van ott filmvetí­tő, televízió, rádió, könyvtár, rexasztal, pingpong és sok szórakozás a szabad időben. Különben a nóta is azt mond­ja: „Hidd el babám, jobb lesz a tanyán.” Persze a pes­ti fiúknak mégis hiányzik az ismerős villamos-csilingelés. Éjjel-nappal, forró nyáron, dermesztő télben óit vannak a határon. Jó lenne behúzód­ni védett zugba, esetleg lazí­tani egy kicsit, pihentetni a, szemet, a lábat. De nem le­het, mert nem tudja senki melyik a nagy pillanat. A hallatlan önállóság nagy fe­lelősséggel jár. Lassan isme­rőssé válik minden bokor, fasor, mélyedés, baráttá a ha tármén ti községek apraja- nagyja. Penészleken egy öreg csősz őrizte a határsértőt, míg egy fiatal gyerek 4—5 ki­lométert futott, hogy elérje a legközelebbi határőrt. Megju­talmazták őket. Aztán amikor elhalkul a riasztócsengő, s napokig csen­Perge Péter határőr őrségben, des a határ, az őrsök éppúgy élik világukat, mint a civil lakosság. Még dolgoznak is. Barabáson, Beregsurányban, de másutt is, a községbeli fér­fiakkal hordták a maltert, bontották a falakat, hogy mi­nél előbb felépüljön a helyi művelődési otthon. Egy alka­lommal egy iskola raktárában tűz ütött ki, a határőrök ol­tották el. Sűrű sorokban áll­tak a katonák a falvakban megjelent véradó-kocsi előtt is: főtisztek, tisztek, tiszthe­lyettesek, határőrök 100 liter vért adtak két ízben is a rászorulóknak. Mindig és mindenütt lehet számítani a határőrökre. Az őszi csúcsszállítások nagyon próbára teszik a vasúti dolgo­zókat, átrakó munkásokat, ömlik ilyenkor az ezerféle áru Záhonynál, hazánk és más távoli országok részére, ötven határőr dolgozik az át­rakóban jelenleg is, hogy ne csökkenjen a szállításom üte­me. megérkezzen időben a gyárak kenyere, az acél, a vasérc... Majd újra ott találja őket a reggel, az este a határnál. Nyomokat keresnek, egy leté­pett fűcsomó, rőzseszál, gya­nús tapos, mind-mind gon­dolkodóba ejtik a határőrt. És megkezdődik a nyomozás: megtalálni a. határsávon lévő lábnyom tulajdonosát. Olykor több órás megfeszített munka után derül kiy kamaszok lép­tek fogadásból a sávra, vir­tusból egy lépést a túlsó ol­dalra, hogy elmondják: „ők is voltak külföldön”. Nemcsak barátságok szö­vődnek persze a határmentén. Szerelem is. Sokan nősülnek a határmenti községekbe, Nyírbátorban külön büszkeség egy lánynak, ha határőr az udvarlója. Akik pedig nem válnak szerelmesévé a lányok­nak, megszeretik a környéket és egymást. Nemrég határőr­találkozóra jöttek el húszán az egykori gépkocsizó szakasz „sofőrjei”. Maguktól határoz­ták el a katonacimborák ösz- szejövetelét, szólt is a nóta reggelig, peregtek az együtt töltött események kockái, ömbölyön és Urán a határ­őrség hívta baráti találkozóra a volt határőröket, akik az ország különböző határszaka­szain teljesítettek szolgálatot. „Nem egyedül őrizzük a határt...” — mondják a sza­bolcsi határőrök. Munkásőrök, rendőrök, és a dolgozók szá­zai állnak mellettük. A határ­sértők egyharmadát a lakos­ság segítségével teszik ártal­matlanná. Őrt állnak, dolgoz­nak, ha kell életet mentenek, vért adnak, ha kell életüket is kockáztatják. Mert ők bé­kében is harcolnak... Páll Géza Egy tűzérszázadosró! Aranycsillagok diszitik vállát, Barna szeme a Béke tűkre*, szinte szikrázik mind a hat. benne nyújtózik, él a táj, A rozmaringok megcsodálják, a túrj biztos fészkébe ülve, ha kis faluján áthalad. a pitypang, mikor pelyhe száll. Tüzet takar a könnyű posztó, A vas, amikor forrósodva megfeszül kemény mellkasán, kokillák torkán átcsorog, v (Dózsa mellett villámot osztó a búzatáblák könnyű fodra, paraszt volt őse hajdanán.) a villanyt gyújtó házsorok... A nép küldte a Hadseregbe, Csillagoktól csillog a válla, hogy védje házát, otthonát, lépése alatt reng a föld: ha a Gyűlölet gerjedezve a hazat lan zsellér dédunokája drága földünkre csapna át. egy egész országot örökölt. Marofka Imre tudósító, Aranyosapáti A rend őre ellenőrzés közben.* Foto: Hammel József ÉLETE ÁRÁN Szeptember 8-án, vasárnap ' délután Mende, Tápiósüly és Tápiósap környékére rövid idő alatt rendkívüli erejű zi­vatar zúdult. Minden négyzet­méternyi területre a havi át­lagcsapadék háromszorosa, 172 liter víz ömlött le. Az eső víz szinte percek alatt pata­kokká, sőt valóságos folyókká duzzadva száguldott "végig a földeken, az utakon és a fal­vakon. Különösen nagy veszély fenyegette Tápiósüly észafcke-> lett részén, a vasúti töltés mentén alacsonyabban fekvő házakat, amelyeket hihetetlen gyorsasággal körülzárt a szennyes, hömpölygő áradat, beomlott az ajtóréseken, be­zúdult az ablakokon. A házak lakói rémülten menekültek a padlásokra, s a feltolt csere­pek nyílásain át nézték a víz szörnyű pusztítását, onnan . integettek és kiáltoztak segít­ségért. A víz sodrásának ne­hezen álltak ellent a • sárból épített falak: minden pilla­natban az összedőlés veszelye fenyegette a házakat. A falu magasabban fekvő utcáin emberek futottak ide- oda, kétségbeesetten és _ tehe­tetlenül nézték az áradat pusztítását. Kitört a pánik. Segítségre volt szükség. Szervezett, bátor, erős aka­ratú emberek segítségére. A ’ legközelebbi honvédségi alakulattól Cs. Bak István százados vezetésével hamaro- san útnak indult egy szakasz­nyi katona gépkocsival a ve­szélyeztetett Tápiósülyre. A helyszínre érkezve, a ka­tonák leszálltak a ' járműről. Döbbenten nézték az elébük táruló látványt. A víz böm­bölve zudult keresztül a fa­lun, s a vasúti töltés alatt át­hatoló, a töltést átszakító Tár­ná patak százszorosra duzzadt vizébe ömlött. Több házat kö­rülzárt, ahonnan ' kétségbe­esett segélykiáltások hallat­szottak. . Cs. Bak százados végigte­kintett a katonákon. — Öt önként jelentkezőt ké­rek, akik a. legközelebbi há­zig áthatolnak a vizen és ki­mentik az ottrekedteket, Egyszerre tízen is kiléptek a sorból. A víz, amelyen át kellett gázolni, szinte gyorsvonat se­bességgel vágtatott tova, leg­alább ötven méter szélesség­ben. Mélységét senki sem is­merhette. A veszélyeztetett házak padlásainak' feltolt ' cse­repei közül fejek kandikálták, kezek integettek, s jajveszé- kelő hangok hallatszottak. — Kik tudnak jó úszni? — kérdezte a tiszt. Valamennyien azt állították, hogy jó úszók. Cs. Bak százados ekkor ki­választotta az önként jelent­kezők közül a legmagasabb és legerősebb termetűeket: Tőrök Lászlót, Szántó Ferencet, Sző­rös Pált, Kancsár Attilát és Bogdán Flóriánt. Az öt harcos gyorsan ledo­bálta magáról a ruhát és úszó­nadrágban megindult, hogy áthatoljon a sebesen száguldó vizen. Egyik kezükben lapá­tot tartattak, azzal tapogatták maguk előtt a sodró ár mély­ségét, a másik kezükkel egy­másba kapaszkodtak, nehogy a víz elsodorja őket. Az élen Bogdán hondvéd haladt, a katonákhoz önként csatlakozó Aranyosi Lajos MÁV jegykezelővel. Óvato­san, minden lépés helyét a la­páttal előre kitapogatva ha­ladtak előre a vízben. Először csak térdig, majd derékig, végül már mellmagasságig merültek. Amikor a víz már majdnem a nyakukig ért, az áradat sodra hirtelen annyira meg­erősödött, hogy az élen haladó Bogdán Flóriánt és Aranyosi' Lajost, a pillanat töredéke alatt magával ragadta és elsodorta. — Vissza! — kiáltott rájuk Cs. Bak százados. — Azonnal vissza! A tiszt attól tartott, hogy az első két ember után a többit is elviszi a víz. A négy harcos megtorpant és engedelmeskedett a pa­rancsnak. A közelben álló katonák közül ekkor a kitünően úszó Tóth Sándor és Lajkó István gyors elhatározással a veszély­be került két ember után ve­tette magát. Közben Aranyosi Lajost a víz a közeli fűzfához sodorta. Kétségbeesetten kapaszkodott fel a fára. Ö már biztonság­ban volt. Bogdán Flórián azonban messze sodródott a fától és szörnyű élet-halál küzdelmet vívott az Örvénylő, kavargó, sebesen száguldó áradattal. Tóth gyors karcsapásokkal utolérte, meg is ragadta a ha­ját, Bogdán azonban ekkor már önkívületi állapotban volt Görcsösen kapaszkodott Tóthija, s már-már magával rántotta a hullámsírba. Egy örvény azonban szétválasztot­ta őket. Lajkó, a másik men­tésre igyekvő nem jutott el Bogdánhoz: néhány méterrel távolabb küzdött a gyilkos víz sodrásával. Most már tehát három élet forgott kockán. Cs. Bak százados dermedten nézte káténál élet-halál küz­delmét, majd gyors elhatáro­zással lekapott a kocsiról egy kötelet és csizmástól, ruhástól belegázolt a vízbe. A kötelet a fuldoklók felé dobta. A kötél azonban nem. ért odáig. — Százados elvtárs — ug­rott a tiszt mellé Török Lász­ló honvéd, a KlSZ-alapszerve- zet titkára. — Tessék tartani a kötél egyik végét, a másik végét beviszem a vízbe, s ki­hozom őkel Egyszerre több harcos is a tiszt mellé lépett, megragad­ta a kötelet, amellyel Török elindult a fuldoklók felé. Töröknek az utolsó pillanat­ban sikerült kimentenie a már-már elmerülő Tóthot, majd Lajkót. Bagdánt azonban ekkor már elnyelte a szennyes áradat. Hősi halált halt Tá­piósüly községben, 1963. szep­tember 8-án, délután 17 óra tájban, ifjabb Holecz .János veszélyeztetett családja és ná- za közelében. f Bogdán Flórián elvesztése mélyen megrendítette a har­cosokat, de akaraterejüket nem bénította meg. Minden pillanat drága volt. Folytatni kellett a mentést. Hamarosan sikerült megközelíteniük a hömpölygő víztől körülvett házakat és kimenteni kétség- beesett lakóikat: özvegy Likó Józsefnél Likó Istvánnét és három gyermekét, valamint Laczkó Gábort, Laczkó Gábor- nét és Bugyi Ferencnél Bogdán honvéd hősi halá­lának és társai példás helyt­állásának sok szemtanúja volt a falubeliek közül. Min­denki tisztelettel és kegyelet­tel beszél a hősi halottról, és nagy-nagy hálával bátor, élet­mentő társairól. — Inkább dőlt volna össze a házam —■, mondogatja if­jabb Holecz János, a Ganz- MÁVAG portása. — Szörnyű érzés, hogy meghalt egv de­rék katona. Értünk áldozta fiatal életét. Emlékét meg­őrizzük és nem feledjük el soha. , Bertalan István 1963. szeptember 29. 5 Kmmntjük fegyveres erőinket

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom