Kelet-Magyarország, 1963. június (23. évfolyam, 126-151. szám)

1963-06-09 / 133. szám

ÁSDI SÁNDOR

A „korunk lánya"

Gili és a cipő

ári szünidő vége felé, 3alaton menti táboro- tlusi nagymamától trtcánkbeli gyéréin ötlettel szervezőtek és így fogal- eg elhatározásukat: ott hasznosítjuk ahol arra csak le- álkozik. A nyug- ? elromlott rádió- a szervizbe, a Hornyákné hu- Jiázsa német brikett- kézikocsin szállították a „kására és utolsó darabig lehordták a pincébe. Suvik- szot, a kóbor és otthontalan farkaskutyát pártfogásba vették, közösen etették, fizették az adóját és fogadkoztak, ha igaz az, hogy kicsinyei születnek, utódjairól is gondoskodni fogtak. Részt vettek az utca rengésére irányuló társadalmi nkában, amellett gondjuk t az amputált lábú Czikány sira is, aki egyedül élt, az Ebként nagyon elfoglalt 'dók jóindulatára utal- öreg előfizetéses ebédnél tva vitték el a Sza- ’Stteremből; ha Bakán- •sbérló, nem ért rá, obáját is kitakarítot- más, a brigádvezér, a ki a fiúk között a ;t, de Gili, a hosszú os arcú Gili, parancs nél- is tudja, mit kell tennie, többiek már réges-régen ha- -íentek, vagy másutt teljenek vállalt munkát, Gili ébe veszi a seprőt, ha vég- t a takarítással, elmossa likány bácsi vacsoraedé- 'ét, Mrázza a vánkosát, •»igazítja a fekhelyét. Bizo- os, hogy a korán elárvult, igyanyjavai élő Gili, minde- pj otthon érzi magát. Czi- ; bácsi szobájában szek- £ zár, nyit, mindenbe beszagol és negyednap tudja ár, hol tartja az öreg a tisz- i fehérneműt, hol a szennyest 5 ha az amputált lábú kéri: Add ide, fiam a pipámat”! - nyújtja a dohányzacskót, az ingyújtót. Az öreg, nekivetve átát a vánkosoknak, fújja a istöt:

— Köszönöm a fáradozáso- t, fiam— Gili a neved

— Cu,ifnevem, de csak szeletből hívnak így a pajtáit m.

— Meg is érdemied, hogy veressenek, mert szíves vagy s ügyes. Bizonyos, hogy ha

rlek rá megtalálod a szek- iy alján a maszek susztérti csináltatott cipőmet. Pu- a borjúbőr, a sarkán gumi. ’ízszer se volt rajtam, mert... Mert, látod-e, így jártam a tavasszal, oda a két lábam, lines mire cipőt húzni. Mégis, tjrt&nám, ha kikezdené a •'%z. Kiteszed a napra, es- éliazajön a gyárból Ba- ’ visszarakja a helyére, lízza csak énrám. Czi- ácsi, én mindent meg- Ha nagyanyám el- valahol az ollót, vagy „nüveget, szól nekem és teszem is elébe.

:ép cipő, a talpán látszik, hogy alig viselte iája. Varrott talpú cipó, ra szinte lakkosán fé- Gili megy vele az ud- i, kiteszi a virágágyás re, ahova bőségesen süt augusztusi nap., A külvá- ház udvara üres, csak a fzkából épült fáskamra előtt két kisleány. A fűrdőruhás .rkét szorongat az ölében, mondja a kisebbiknek: „A

••• »ya alatt is megnézem, ott tt a tetű lenni...”

\ néznek errefelé. Gili megragad a cipőn, ad- "g gusztáleatja, míg lé- vandálját és felpró- nyes orrút. Nem he- j, nem divatos, de nu- ,re, amellett vadonatúj.

1963. június 9.

Az utca felól lépések közelednek, Gili nagysietve visszateszi a virágágyás szélére, bemegy a szobába:

— Czikány bácsi, leeresztem a rollót, az ágya mellé teszem a friss vizet, indulok haza, hátha nagyanyámnak is segíteni kell.

Valamely lakásból harmóni- kaszó hallatszik, a két kisleány még mindig a csirkével bajlódik. A harmonika elhallgat, valaki énekel: „Hogyha téged _ el tudnálak feledni...” Gili szíve hangosan ver, jobb keze megmarkolja a maszeksuszternél csináltatott cipőket.

Az utcán futni kezd, aztán

■ meglassúdik a lépése. Vissza-visszanéz, senki nem jön utána. A vászonkabátkája alatt jobbról is balról is, egy- egy cipő... Czikány bácsi nem viselhet többé sem varrót talpút, sem másikat... cipő csak annak kell, akinek lába van... Hiába gondolja mindezt., a hóna alját parázsként égeti a lopott holmi... Visszavihetné, ha akarná, odatenné újra a napra, a cipő nem kiáltana: ..Engem el akartak lopni”. Ha faggatnák, ha a rendőrségre megidéznék, sértődötten visz- szavágna: „Mit tehetek róla, ha eltűnt? En csak azt tettem, amit Czikány bácsi rám parancsolt. Nem vagyok felelős érte... Nem vihette el a szőnyegárus cigány, vagy valaki más”?

Szerencsére nagyi még nincs itthon. Gili a mosókonyhában, az üstház alá rejti a cipót, örökké otthagyja? Hogyisne! Éppen a lábára illik, öröm lenne viselni a sötétszürke ünnepi ruhájához, de ha ezt nem lehet, hát eladja az Ecserin. Vesz az árán légpuskát... az is lehet, hogy két csirkét. „Főzzél belőle nagyi, amit akarsz, úgyis mindig a baromfilevest és pörköltet emlegeted...” Nagyi kérdezi: „Hol vetted a pénzt, hogyan szerezted?” Bizonyos, hegy elpirul majd, de félrefordított fejjel is lehet felelni: „A HÉV- állomásról csomagot vittem, nagyon-nagyon messzi utcába...1'

D akánné hangja reszket az indulattól:

— Hült helye a cipőnek... De úgy kell magának, Czikány bácsi, mert mindenféle népséget idecsődít... A két unokám a fáskamra előtt játszott, látták, hogy az a hosszú fiú a lábára húzta.

Czikány bácsi kérdezi:

— Abban ment el?

— Bolond lett volna! Zsákba^ vagy valamibe belecsavarta. Érti az ilyen tolvaj a módját.

— Hiába pőröl velem Ba- kánné, maga is hitt volna neki, olyan szíves, kedves... Az utcabizalmi is mondta, hogy jóra szervezkedtek a fiúk, a brigádvezérük Buru tanácstag fia, kiskora óta ismerem a Tomit.

— Tisztességes család, futok oda, talán kézrekerítik a tolvajt, cipőstől együtt.

Czikány bácsi hosszat sóhajt:

— Fényes orrú, szép cipő, el akartam küldeni Zalaegerszegre, az öcsém fiának...

Ezt már nem is hallja Ba- kánné; amennyire fájós lábától telik, siet a társadalmi munkával helyrehozott gyalogjárón és meg sem áll Eu- ruék vaskerítéses házáig. Be se kell mennie, Tomi az udvaron a közös kutyát, Suvikszot keféli. Azonnal abbahagyja, a gyökérkefe kiesik kezéből meglepetésében és csak dadogni tud:

— Té... tévedés lesz... Gi- liék keservesen élnek, de ő becsületes fiú, én felelősséget

vállalok érte..-: De, ha..” ha estig nem lenne meg a cipő, a közös kasszából megtérítjük az ävßX Czikány bácsinak...

A mig Bakánné visszafelé

£X' menet azt meséli, amit a két unokája látott, odahaza tetőpontjára hág az izgalom. „Czikány bácsit meglopták... Kirámolták az amputált lábú szekrényét... Lába kelt zsebbe való ezüstórájának is..” —

ilyesféle hallatszik az udvaron, egyik ajtótól a másikig és Eu- dasné, aki még súlyos balesete előtt veszett össze az akkor még épkézláb Czikánnyal, haragot felejtve, siet hozzá; azt remélve, hogy kifeszített zárakat, feltört szekrényt talál a lakásán. Amikor kitűnik, hogy mi történt és ki a gyanúsított, némi csalódás érződik szavából, aztán dühbe csap át és, hogy fontosabbá tegye fellépését, kiáltozni kezd:

— A nyakigláb Gili? Annak

a szeme sem áll jól. Mondasson misét, hogy a pár száz forint megtakarított pénzéért nem gyilkolta meg.

— Olyanfajta? — kérdezi az öreg: az egykori haragos ránt egyet a vállán:

— Olyanfajta, mint a legtöbb mai fiatal. Mozi, szórakozás, fagylalt, krémes sütemény... Pedig az öreganyja nem ilyenre neveli. Kovácsné, leánykori nevén Derhány Borbála, nagyúri házakhoz járt mosni, vasalni, de annak a kezén egyetlen zsebkendő meg nem ragadt.

Czikány bácsi alatt nagyot nyikkan az ágy. Csodálkozással vegyes ijedtséggel bukik ki belőle a szó:

— Derhány... Derhány Borbála?

Rüdasné egyik meztelen lábfejével a másiknak a talpát vakarja:

— Mi csak Birinek hívtuk. Koszorúslány voltam az esküvőjén... Szegény Biri, nem sokáig örülhetett a Szerencsé- jenek: a jól kereső asztalos- mester-urát elvitte a spanyoljárvány, ő meg visszakerült a mosóteknő mellé.

Az amputált lábú már meg is feledkezett a csaknem új fényes orrú cipőjéről, úgy kezdi, mintha nótára akarna rágyújtani:

— Biri... szép • szőkehajú Derhány Biri...

— Talán maga is ismerte?

— En nagyon is ismertem... Mindent gondoltam volna, csak azt nem, hogy Gili az unokája. Szépen öltözteti, mint valami úri csemetét. A beszéde is olyan: „Kérem szépen, Czikány bácsi... Nagyon szívesen Czikány bácsi”. Vajon bele mer-e nézni a szemembe? Bakánnét elszalasztottam a brigádvezérükért.

— Sem Bakánné, sem a brigádvezér ide nem édesgeti cukorral sem, ha csak rendőr nem kíséri.

Dehogy is kellett rendőri

A veszedelmesnek nyilvánított tolvaj ott áll Bakánné és Buru Tomi között. Nem néz senkire, a földbe mered. A brigád vezér kezdi:

— Elhoztuk Gilit és a cipőt is... A barátom azt állítja: ajándékba kapta, azért, mert ebédhordáson kívül többféle munkát vállalt.

Az öreg nagy keservesen felül az ágyon, úgy, hogy bal kezével megkapaszkodik az oldaldeszkában, a jobbot nyújtja a megszégyenített gyerek felé:

— Azonnal gyere ide!

Tomi is közelebb lép:

— Bántani ne tessék. A büntetés a brigád dolga.

— Minek bántanám? Gyere ide. fiam.

Gib húzódik, végül megindul. Áll, nézi a feléje nyújtott kezet.

— Hajolj le fiam, mert túlságosan nagyra nőttél. hogy

isten tartson meg a száz- ’-ósz esztendőig.

'p'ílszegen lehajol és akkor

1 a megnyomorcdott ember megérinti a szeplős arcot; onnan, a füle mellett elindulva, a fejét simogatja,

szeretettel, egy kicsit játékosan is. Két ujja elbabrál a homlokba lógó hajfürttel. Úgy, mintha a boltban eléje tett szövet minőségét próbálgatná.

— Ha nem is szőke a hajad, de éppen olyan selyemtapintású, mint... — legyint, a többit lenyeli.

Bakánnénak nem tetszik az öreg ellágyulása és ezt ki is mondja:

— Ahelyett, hogy jól nyakon

verné, még hízeleg is neki?

Czikány bácsi Tamás felé fordul:

— Te vagy a brigádvezér?

— Gilit most akartuk előléptetni, lehetett volna a helyettesem, ha el nem követi ezt a... ezt a baklövést.

— Miféle baklövést? Léptessétek csak elő, mert az még nem baklövés, ha valaki elfogadja az ajándékot. Ki tisztogatta a pipámat, felmosta a szobámat: megérdemelte azt az ócska cipőt.

— Ócska, ez ócska? — jaj- dul fel Bakánné és olyan magasra tartja a lábbelit, mintha az egész világot tanúságul akarná hívni.

— Négyszemközti beszédem lenne a gyerekkel — így az öreg és türelmetlen kézmozdulattal nosztat kifelé mindenkit.

r^lyan csendbe borul a szow ba, hogy az ablakközben hallatszik a darázs dongá- sa, az is. hogy szárnyával ne- ki-nekiütközik az üvegnek.

— Mire gondolsz, kisfiam?

— Mindenfélére, Czikány bácsi... Arra is, hogy bánom, amit tettem... Ne tessék én reám haragudni.

— Apróra egye meg a fene azt is, aki haragszik. De azt nem bánnám, ha megmondanád, mire szántad a cipőt: viselésre, vagy inkább az árára számítottál?

— Czikány bácsi kérem, könnyű annak, akinek nemcsak az anyja, de még az ap- ja is él... Nekem sem ez, sem az.... Igaz, az én nagyim kap nyugdíjat, de minden drága és hiába keres hozzá mosás- sál. vasalással, ha ruhaféle kell, a gyomrunkon spórolja meg. „Ne nézzenek ki maguk közül a pajtásaid” — ilyeneket mond, ha reám adja az űi ruhát.

Gili belelovalja magát a szánandó árva szerepébe és azon erőlködik, hogy könnyet préseljen a szeméből.

— Ne sírj, kisfiam,

— Csak azért, mert... Czikány bácsi kérem, miért tetszett hazudni az én kedvemért?

— Nem hazudtam. A cipő a tied.

—■ Mit csináljak vele? Hegyes orrú a divat.

— Eladod nekem száz forintért. így mindketten jól járunk. Én elküldhetem a lábbelit Zalaegerszegre, te pedig vehetsz a pénzen amit akarsz. Na nyúlj érte, fogadd el bátran. Örülök, ha adhatok annak, áld ha meggondolom, könnyen az unokám lehetett volna. De hát a jól kereső asztalosmestert többre tartotta Derhány Biri a kis fizetésű pályamunkásnál.

— Tetszik ismerni nagyit?

— Ismertem... Harmincöt évig haragot tartottam vele, de most már tudom: nem volt igazam, mert bolond az, aki búzakenyér helyett zabkenyérre szegődik.

— Lehetséges, hogy eljön nagyi, hoz majd krumplis pogácsát, az olcsó és laktat.

Az öreg sóhajt:

— Köszönöm fiam, de az én gyomromat megfekszi a krumplis pogácsa... Ne fáradjon a nagyanyád, ne jöjjön el. Minek lássa, hogy mivé lett az, akivel rezgőcsárdást táncolt egy majálison, akire úgy nevetett rá, hogy most is beleiéiül a szívem...

Gili megy kifelé, kezében szorongatva a nagybankot.

Az udvaron odaszól Bakánné fűrdőruhás unokájának:

— Szia, csirkepásztor... Csak a szárnya alatt keresd a te- tűt, akkor nem fáradsz hiába.»

Az Asszonyok című, tíz nyelven megjelenő szovjet képes folyóirat szerkesztősége múlt év januárjában nyilvános pályázatot hirdetett. A pályázat tárgya korunk lányainak, asszonyainak ábrázolása volt rajzban, fénykép- ben, vagy képes riportban.

A nemzetközi pályázaton százötvenheten vettek részt a Szovjetunióból' és tizenhét országból. ö tszán egy ve nh at pályamunka, rajz és fénykép érkezett be. A zsűri Oreszt Verejszkijnek, a Szovjet Képzőművészeti Akadémia levelező tagjának, a folyóirat szerkesztőbizottsági tagj ának

elnökletével bírálta el a műveket.

A nyertes japán, szovjet, kínai, holland éts amerikai művek közt van egy magyar metszet is, amelyet a zs-űri a 100 rubeles II. díjjal jutalmazott. Készítője nyíregyházi képzőművész: Margittal

Jenő, civilben általános iskolai tanár.

— ötletszerűen, barátaim unszolására küldtem el Moszkvába a metszetet, s őszintén szólva meglepett a II. díj — mondja, amikor munkahelyén, a III. sz. iskolában beszélgetünk. S többet nem is mond erről, 'barátaira, művésztársaira tereli a szót:

Berecz András vezetésével dolgozgatunk néhányan

— Huszár István, Sipkay Barna — a Megyei Képzőművészeti Csoportban. Időnként összejövünk a műteremben. s megbeszéljük közös dolgainkat, segítünk egymásnak. Most éppen az Országos Grafikai Kiállításra készülünk.

— Mikor szokott dolgozni?

— Tanítás után. Van egy

kezdetlegest magamszerkesz- tette gépem, amellyel sokszorosítom a kész metszeteket.

— Hány metszete van már?

— Nem tudom. Sok. 1952. óba foglalkozom komolyabban a képzőművészettel.

— S hogyan értékesíti müveit?

— Sehogy. Ha valakinek megtetszik egy-egy, nekiaián- dékozom. Aztán minden évben van egy megyei kiállítás

— azokon valamennyien részt

veszünk.

Hiába próbálom újra és újra a nyertes, „Könyvbarát című metszetre terelni a szót, nem beszél többet róla, szerény ember. De ha ő nem mondja, mondjuk el mi, hogy ez a siker Margittai Jenő nyíregyházi képzőművész tehetségét jelzi, s jelenti azt is. hogy megyénk mai képzőművészete ápolja és követi a megyei hagyományokat

Ratkó József

Kiosztották

az idei Álpár Ignác emlékérmet

Az Építőipari Tudományos Egyesület szombatom a Technika Házában ünnepséget rendezett, amelyen dr. Rados Kornél, az egyesület elnöke átadta az idei Aipár Ignác érmeiket az építészeknek. Az egyesületben végzett kiváló társadalmi munkáért és az építészetben szerzett érdemeiért az Alpár-érem első-fokozatát kapta dr. Gabos György és Sédy Tivadar, a második

fokozatot Messinger Géza és Rosivall Ferenc, s a harmadik fokozatot dr. Letényi Árpád, Marosán Ede és Wiir- schinger Zoltán.

Az ünnepségen megjelent dr. Trautmann Rezső építési- ügyi miniszter, aki a Tudományos Egyesület elnökségének javaslata alapján az építőipar kiváló dolgozója kitüntető jelvénnyel még tíz építészt tüntetett ki.