Kelet-Magyarország, 1963. június (23. évfolyam, 126-151. szám)

1963-06-09 / 133. szám

NYÍREGYHÁZI S^TAK fiz almalároló és a konzervgyár A darú hatalmas karjában betonelemeket ölelve ívet raj­zol a levegőbe, s aztán ke­zelőjének engedelmeskedve helyezi a többire, a Köl­csey utca végében. Veres La­jos művezető dirigálásával műkövekkel szépítik az új tizennyolc lakásos kétemele­tes bérházat a szorgos mun­káskezek. Előtte csaknem tel­jesen tető alatt van a gyógy- pedagógiaiak modern iskolája. Ősszel már itt oktatják, neve­lik az arra rászoruló gyerme­keket. Sietnek az építők, mert mint Lajos bácsi mondotta, már a padok, berendezések berakásra várnak. Születő utcák, formálódó házak. Kicsit szeplősök még, malter és festékszaguak, mint azok a kicsinyek, akik a porban játszanak, s várják a gondos, tisztogató kezeket... A város szélén a Budapest és Vásárosnamény felé futó sin- párak deltájában uralkodik a nyírségi, szatmári arany, a jonatán gondos önzőiéként az almatároló. Esténként csak­nem hétszáz égő, neonostorok szórják a fényt, s a vonatok ablakából kipillantó idegen valóban azt érzi iparosodó vá­ros állomására futott be a mozdony. Éjszaka csendes. Csak a hűtőgépek zakatolása hallatszik. Nappal hangos. Dolgozói készülnek az őszi szüretre. Ez évben 2500 vagon almát dolgoznak fel. Ebből TOO vagonnyit tárolnak majd. De gondoltak a nyárra is. Hatalmas termeit most is hasznosítják. Hűtik a másod­vetésre szánt burgonyagumó­kat. Naponta 200 mázsa jeget gyártanak, hogy üdítőbb le­gyen a szörp a cukrászdákban, tárolnak gyógyszert és gyógy­növényeket, az épülő konzerv­gyár részére gépeket, gyapotot és az újság számára rotációs papírt. S mikorra a természet megpirosítja a jonatánt, újra kellemes illattal telnek meg a termek, s másfél ezer nvírségi lány és asszony válogatja majd újból, hogy négy világ­tájon hirdesse hírünket. A guszevi sorompó le van zárva. A gurftón mozdony köhög, s vagonok futnak a síneken. Idébb a kisvasút Diesel mozdonya most fut be. A két éve épített aluljárón áthaladva szembe találjuk a Guszev-lakóíelepet. Vasvere- tes kapuja tárva-nyitva. Autó­busz suhan ki. Szemben a tég­laépület falai közül csicsergő gyerekhangok szállnak a ma­gasba. Valamikor lovassági laktanya volt. Most üzemek, családi fészkeli, kellemes ott­honok helye. Olyan mint egy kis város. Orvossal, óvodával, bölcsődével, iskolával, üzelet- tel, üzemekkel. A másik kapun kiérve ra­kodásra váró vagonokat pil­lantunk meg. Előtte nagy te­rületen új, színes gépek, kar­csú testű, fürge Zetorok, ola­jozott munkagépek, tárcsák, boronák, ekék sokassága. Né­hány olajos kezű, barna arcú munkás serénykedik a szortí­rozást végző Zetor körül, mely magasba emel egy-egy mun­kagépet, s a megfelelő helyé­re teszi. Ez az AGROKER ra­kodó területe. Csupán április­ban 400 erő és munkagépet szállítottak a tsz-eknek. Odébb földgyaluk marják a talajt, más gépek egyengetik. Épül a 20 millió forintos űj alkatrész-, gép-, és műtrágya raktár. Valamikor erre sem volt szükség. Most meg ami van, az is kevés. Ügy meg­szerette a gépet, a műtrágyát a nyírségi ember. Ez évben a terven felül 50 millió forinttal több gépet kapott a szabolcsi mezőgazdaság. Süt a nap, porzik az űt Előttünk szépen művelt föl­dek, haragoszöld határ. Fö­lötte csaknem másfél kilomé­ter hosszúságban mint vala­mi ezüstkigyó siklik végig a Dohányfermentálótól a Gumi­gyárig a gőzvezeték, mely táp­lálékot hoz ide is, ahol a pöttyös labdák készülnek. Uj még a gyár most formálódik az arca, s a portás annak örül, hogy már látja a mo­dem fülkét, ahol fogadja a munkába siető nyíregyházi lányokat, asszonyokat. Az irodát is inkább felvonulási épületnek nézné az ember, mely elől ellapátolták a föl­det, előtte szántó, rét, s Ide integet az ablakon keresztül a pipacs. Benn zúgnak a gépek. Csi­szolják a labdákat, érzik az aceton szag, készül a szigete­lőszalag, s azbesztszőnyeget göngyölnek itt új otthonra ta­lált gépek, a nyíregyházi mun­kások vigyázása mellett. Több mint 25 holdon terül el az új üzem, s munkáslétszáma a jö­vőben 1500 lesz. Gyalogoljunk a Derkovits utca felé. Csak a temető felé mehetünk, inert az utat le­zárták. Kövezik. Szemben a Dohánygyár, mellette a vas­úti felüljáró. S jobbra az ál­lomás. A vezetők sopánkod­nak, hogy a jelenlegi állomás eltörpül a most épülő négy- emeletes bérházakkal szem­ben. De ők is igyekeznek. Sok utazó nem tudja, miért is fúlják a sínekre tekintő te­ret. Félmeztelen munkások csákányoznak, oszlopokat ver­nek a földbe. Megkezdték az emeletráépítést a vezénylő to­ronytól jobbra. Decemberben fejezik be. S ezzel egyidőben megépül az utasellátó mellett, közvetlen szomszédságában egy 30 méter hosszú modern egyemeletes vasúti üzemi ét­kezde is. Hamarosan felszerelik 12 vágányra az új biztosító be­rendezést is, s így a központ­ból állítják a váltókat Kizár­ják a baleseteket Csak az állomás világítása gyenge. Ezért ment most viaskodni Pestre az állomásfőnökség. Ta­lán sikerrel járnak. Jobb olda­lon az új posta neonvilágítású modern épülete hívja fel ma­gára a figyelmet. A Petőfi , kertben utasok hűsölnek a fák árnyékában a padokon és a zöldön. Sok szemlélője a szemben lévő építkezésnek, ahol előregyár­tott elemekből szinte egy-egy szobának a falát helyezi az emeletre a hatalmas markoló. A másik oldalon a Vasgyár utcában bérházak szomszéd­ságában traktorok püfögnek, daruk, teherautók motorjainak búgásától hangos a környék. Itt épül az ország egyik leg­híresebb konzervgyára. A mű­szak ellenőri irodába top­panva értekező, vitatkozó mér­nököket, tervezőket és kivite­lezőket lepünk meg. Baj van. A hűtővízrendszer megépíté­séhez szükséges csövek hiánya akadályozza az őszi indulást. Most azon tanakodnak, ho­gyan is lehetne elhárítani az akadályt. A vállalás minden­kit kötelez. Az egyik műszaki karórája mint valami vekker, csörög­ni kezd. Mosolyognak. Vége a munkának, de ők azért folytatják tovább. Addig, mig bíztató eredményre nincs kilátás.­Farkas Kálmán Az első színházi élmény TÁBOROZÁS Nagy izgalommal várták » tanév végét, a vakációt a pusztadobosi úttörők, hiszen egy sor élményt és nagysze­rű szórakozást Ígérő 10 na­pos balatoni táborozás előtt állnak. Mintegy 70 iskolás és a művelődési otthon szín­játszó csoportja tagjai szom­baton indulnak Siófokra Asz­Két éve alakult meg a de- meeseri üzemi KlSZ-szerve- zet hét taggal. Kezdetben igen komoly nehézségekkel kellett megküzdeni, most azonban már szervezetten dolgozunk és sokszor nagy segítséget nyújtunk a válla­latnak. Számtalan esetben végzünk jelentős értékű tár­sadalmi munkát. Már három ízben adtunk be nyolc-kilenc- száz forint értékű hulla­dékot a MEH-nek. A múlt nyáron cefrét szállítottunk, s ebből ezer forint jövedel­műre volt. A pénzből fedez­tük a budapesti kirándulás költségeit. A mezőgazdasági kiállítást néztük meg. A té­len két vasárnap segítettünk a burgonya megmentésében. A kiszesek egyik vasárnap öt vagon burgonyát raktak ki. A közelmúltban társadalmi munkát szerveztünk: az üzem udvarát szerettük volna ki­takarítani, azonban nem volt senki a gyárban, aki irányí­totta volna munkánkat. Több segítséget várunk néha az idősebb elvtársaktól is. Bakii Erzsébet KISZ-titkár talos János pedagógus, a mű­velődési otthon igazgatója ve­zetésével. K. B. A kisiparosok nyugdíjjogosultságáról Felszabadulás előtt a kis­iparosok helyzete sem volt rózsás. Toldozó-foldozó apró munkákból bizony nehéz volt megélni. A kisiparossággal nem törődött senki, legfel­jebb csak az adóhivatal. Ha a kisiparos jövőjére, vagy öregkorára gondolt, bizonyta­lan érzés fogta el. A múlt rendszerben fél év­századon keresztül gyűléseken és küldöttségeken keresztül kértük az akkori kormányt, hogy tegyék lehetővé és való­sítsák meg a kisiparosság nyugdíjazásának lehetőségét, ígéretet kaptunk többször is. Különösen a képviselőválasz­tások idején. Annyit ígérték már, hogy a kisiparos úgy érezte; biztosítva van nyug­díjjogosultsága. De a válasz­tások elmúltak és a kisiparos­ság álma is véget ért. Népi államunk törvénybe iktatta a kisiparosság nyug­díjjogosultságát A rendele­tet nagy örömmel és meg­nyugvással fogadta az iparos­ság. Igaz, ez anyagi kötelezett­séget is jelent azonban szí­vesen vállaljuk, mert minden dolgozó kisiparos nyugodtan Rövidesen búcsúzik a ka­tedrától Kövessy Béla 61 éves leveleid pedagógus, iskola- igazgató. 1921-ben, a sáros­pataki Állami Tanítóképző­ben szerzett oklevelet. Mű­ködését 1922-ben kezdte a Békés megyed Vizesfásmel- lékpijsztán tanyasi iskolában, mostoha körülmények között 1935-ben került Levelekre, je­lenlegi munkahelyére. Igazi néptanító. Együtt él a nép­pel, jól ismeri az emberek, a község problémáit 1945-ben őt kérték fel a földigénylő bi­zottság titkárának, örömmel végezte a 4000 hold föld ki­osztásával járó nehéz mun­kát. Az iskolák államosítása­kor is tevékeny szerepet vál­lalt Három község őt isko­lájának körzeti igazgatásával bízták meg. Részt vesz a társadalmi és tömegszervek munkájában. Tagja a községi pártszerve­zet vezetőségéinek. A levelek! iskola pedagógus karában hét olyan nevelő van, akit taní­tott az általános iskolában.- Ma is igen sok hasznos ta­náccsal segíti a fiatal peda­gógusokat Szakmai szereteté- re jellemző, hogy ötvenéves fejjel szerezte meg a B. sza­kos tanári képesítését Mind­három gyermeke szintén pe­dagógus pályán dolgozik. Huszonnyolc évi munkássá­ga alatt saját készítésű szem­léltető eszközökkel gyarapí­totta az iskola szertárát A biológiai gyűjteményt nyug­díjba vonulásakor az iskolá­nak adományozza. Kricsfalussy Béla tudósító nézhet az öregsége elé. Na­gyobb összegű kötelezettség­vállalás esetén — lehetőség nyílik a nyugdíjösszeg eme­lésére is. Mégis akadnak olyanok, akik a befizetések elmulasz­tásával megfosztják magukat a nyugdíj lehetőségétől. Ez helytelen, mert nemcsak a jelenre kell gondolnunk, ha­nem öregségünkre is. Ha kor­mányzatunk lehetővé tette és módot adott a kisiparosoknak nyugdíjjogosultságra, éljünk is ezzel a lehetőséggel. A kor­mány rendelkezése módot ad arra is, hogy az idős kisipa­ros saját kérésére mentesül­jön a nyugdíjjárulék fizetése alól. Varecha József kisiparos, a KIOSZ megye titkárságának tagja. Hoó Bern át: KANADÁIG A „... kitánforgott Ame­rikába másfél millió embe­rünk. ..” egyike volt Hoó Bemát tiszakerecsényi szegény paraszt. A hetven esztendős korában megírt nemrég megjelent, és igen nagy érdeklődésre számot tartó — önéletrajzi köny­véből közlünk az egész mű­vet átfogóan néhány foly­tatást. A mű a Magyarok Világszövetsége pályázatá­nak első díját nyerte. 1. Gyermekkorom évei Kezdem a születésem nap­jától. A Tisza felső folyásánál, magyar hazánk északkeleti határszélén, ott Vásárosna­mény és Csap között, körül­belül félúton van egy sáros falu. A neve Tiszakerecseny. Ez az én szülőfalum. Keletre a következő falu már nem a magyar hazához, hanem Kár­1963. június 9. pát-Ukrajnához tartozik. Itt lógatta le a lábát Háry Já­nos a világ végén. Most mint­ha csakugyan ott volna a vi­lág vége, mivel egyetlen új­ságriporter sem mer odáig ki­menni, hogy hallanék én is a falumról. Ügy tesznek a ri­porterek, mint a rátótiak tet­tek, hogy nem merték végig­szántani a földjüket, mert at­tól féltek, hogyha nagyon a végire mennek, hát felbille­nik velük. így vannak a ma­gyar riporterek is: nem mer­nek az ország szélére kimen­ni. Félnek, hogy tévedésből a kárpáti népek hazájába té­vednek. Pedig ott is baráti népek élnek. 1891. szeptember 20-án szü­lettem. Ügy mondta anyám, hogy vasárnapi napon. Abból nincs is semmi baj, hogy mi­lyen napra esett a születésem, de az már akkor is fonákos dolog volt, hogy apám féltet­te anyámat, mert 6 ugyanis azután rukkolt be katonáék- hoz, amikor már én megte­remtődtem. így az apám fél­tékenysége sok keserű napot szerzett anyámnak, sőt ne­kem is, amikor már nagyob­bacska lettem. Mindig érez­tette velem, hogy nem az ó fia vagyok. Két évtizednek kellett eltelnie, hogy gyerme­kének ismerjen el. Mivel úgy­nevezett zabi gyereknek tar­tott, sokat szenvedtem emiatt, amikor már annyi eszem volt, hogy fel bírtam fogni, hogy engem nem szeret az apám. Ugyanis négy fiúgyermek vol­tunk a családban, én voltam a legidősebb. Leánytestvérünk nem volt. Testvéreink közül az utánam következő meg­halt az első világháborúbán, a harmadik meghalt hatéves korában, így csak ketten ma­radtunk. Én a legidősebb, és József, a legfiatalabb. És hogy apám engem nem tar­tott sajátjának, úgy csinált velem, hogy mindig mellő­zött. Persze, hogy én már ész­revettem, hogy mellőzve va­gyok. Serdülő gyerek korom­ban is már úgy tett velem, hogy ha mentünk valahova szekérrel, hát a fiatalabb test­vérnek odaadta a gyeplőt, hogy hajtson, nem nekem. Pedig úgy lett volna illendő, hogy nekem, az idősebbnek szerezzen örömet a lóhajtás- saL Nem voltunk gazdagok, de jó lovaink voltak. Hol ket­tő, hol négy is valamikor, így nőttem-növögettem. Egy szál ruhát adtak ránk, ezt úgy nevezték, hogy kantus. A mai gyerekek azt sem tudják, mi is az a kantus. Mink meg örö­kösen ebben jártunk. Csak úgy mezítláb. Ha sár volt, hát felfogtuk a kantus végit, úgy szaladgáltunk benne. Már ekkor, mint iskolás gyerek, azon gondolkoztam: nem jól van ez így, hogy a tanítónak sok pénze és sok földje is van. Mert tagban is volt neki kettő: az egyik ki- lencvenhét holdas, a másik ötvenholdas. Még amúgy is volt neki, széjjel a határban, hol két hold, hol három, vagy négy. És még a tanítói tag is harminckét hold volt, a ha­tár legjobb részén. Mégis én, egy szegényebb gyerek, hord­jam az ő pénzét a bankba, semmiért. Legalább egy pár csizmát vett volna valamikor! De nem! Csak megdicsért. Amiből pedig megélni nem lehet. Szeget ütött a fejem­be az, hogy az én apám ne­hezen dolgozik, mégis, nem­hogy bankbetétje volna, ha­nem adóssága, az volt any- nyi, hogy az a kis vagyon (nyolc-kilenc holdnyi volt ne­ki ek, az anyáméval együtt) bizony nem ért annyit, mint amennyi adósság terhelte. Pedig próbálkozott az apám is jobbléthez jutni. Vett egy járgányos cséplőgépet. Négy ló húzta. Volt lucernamag- és lóheremag-dörzsölő gépje is. Kettesben vették a gépet Bartha Józsi bátyámmal, és mikor a nyári búza-gabona- cséplésnek vége lett, hozzáfog­tunk lucerna- és heremagot csépelni. Én pedig, míg még gyerek voltam, egész napokon a lovakat hajtottam* a gép­ben körül-körül. Amikor pe­dig nagyobb lettem, etettem a gépet így teltek gyermekéveim. 1906-ban, tizenöt éves ko­romban, már a nagy embe­rekkel jártam kaszálni a ta­nítónál és a grófoknál is, hol egyiknél, hol a másiknál, ahol éppen akadt egy pár napra való munka. 906-nak a nyarán a tanító­nál voltunk kaszálni tizenné­gyen. Rajtam kívül a többiek már mind meglett emberek voltak. Csak én voltam köz­tük már a gyermekkoron túl, de az emberkoron még in­nen. Amúgy sem voltam va­lami jól kifejlődött gyerek, inkább illett rám az, hogy gyenge és vézna vagyok. Még­is ezek az emberek közrevettek, jobban mondva, a tanítóm ál­lított közéjük, hogy le ne ma­radjak, és hajtanom kellett a kaszát reggeltől estig, mert előttem is vágták, meg utá­nam is. Akkora lóherét ka­száltunk a tanítónak, hogy sok helyen, ahol pernyefű is nőtt közte, hát magasabb volt -a fű, mint én. De azért kitar­tottam egész nap, nem ma­radtam le, pedig már estefelé alig bírtam a kivágott rend­ről visszafelé vánszorogni, másikat kezdeni. A tanítónál amúgy is mindig hosszabb volt a nap, mint még a gróf­nál is, vagy bárkinél. A ta­nítónak úgy kellett a napszá­mos, hogy a felkelő nap már munkában találjon. És még olyan disznó is volt ez a ta­nító, hogy napszállatra min­dig odaért hozzánk egy fél liter pálinkával a kezében. Ezen az estén is fgy tett. Megkínálta az embereket. En­gem is. Ekkor már nem irtóz­tam én sem az italtól. Hogy a pálinkát megittuk, még hozzáfogtunk tovább kaszál­ni. A tanító pedig mindenütt a nyomunkban. Beszélgetett is, hol egyikhez, hol a má­sikhoz, amelyik éppen új ren­det ment fogni. így kaszál­tunk még tovább. Az áldott nap már jó ideje eltűnt, az esthajnalcsillag is már túl volt a láthatár felén, a nyug­vóhelye felé közeledett és mi még mindig kaszáltunk. De aztán ezt már én megsokal- lottam, és azt mondtam a ta­nítónak: — Tanító úr? A jó istenét enfiek a kutya világnak, hát talán már. estét lehetne csi­nálni! Hogy fogunk mi hol­nap ismét kaszálni, ha most éjfélig itt tart bennünket? Hát még erre azt mondja a nagy nyurgalábú: — Fiam, már ezt a egy fo­gást, amiben éppen benne vagytok, csak ezt vágjátok még le, azután estét csiná­lunk. Én meg erre a vállamra kaptam a kaszámat, odaszól­tam az embereknek, hogy: — Gyerünk emberek, haza­felé! Gazember, aki tovább marad! Az emberek mind vállra vették a kaszát, és elindul­tunk hazafelé. Ilyen napokat csináltunk sokszor azért a csekély nap­számért. Ügy emlékszem, hogy hatvan krajcár volt akkor egy kaszásnapszám. (Folytatjuk.) A héten, a Tiszalöki Járási Mű­velődési Házban vendégszerepeit az Állami Déryné Színház, Szig­ligeti: Mama című vendégjátéká­val. Telt ház előtt gördült fel a függöny, és már az első felvonás közben gyakran felcsattant a taps. A színészek — érezve a közönség hálás tetszését — szív- vel-lélekkel játszottak. A színházi est tiszteletére ün­neplőbe öltözött közönség sorai­ban — ezt ott is csak kevesen tudták — ült 150 termelőszövetke­zeti tag, akik számára különösen élményt jelentett ez az est. Most láttak először színházi előadást. A jegyeket az Állami Biztosító me­gyei fiókja vásárolta a tsz ön­segélyezési csoportja tagjainak és a termelőszövetkezetek vezetői — igen helyesen — olyanoknak aján­dékozták a színházjegyeket, akik eddig még nem ismerték a szín­házba járás örömét. Doszlop Miklós Egy üzemi KISZ-szervezet életéből 42 éves diploma — 28 év Leveleken

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom