Kelet-Magyarország, 1962. augusztus (22. évfolyam, 178-203. szám)
1962-08-26 / 199. szám
Nyíregyháza századai II. A második honalapítás A remélt szabadság, felvirágzás helyett pusztulás lett Nyíregyháza sorsa a Rákóczi szabadságharc után. A XVIII. század közepén mindössze eQV-egy tucat jobbágycsalád tengeti itt életét. Gazdát, földesurat Is cserél a helység. Egyik felének birtokosa örökösödés útján a Dessewffy család tett, a másik felét a Károlyi család kapja hűségjutalomként a királyi kamarától, mely a Rá- kócziaktól kobozta azt el. Ez a két család nem nagy reményekkel nézhetett Nyíregyházára. Hiába volt itt a majdnem 50 000 holdas birtok, nem volt munkáskéz, mely haszonra fordította volt «a a gyom nőtte pusztaságot. Érthető tehát, hogy egyik földesura. Károlyi Ferenc a maga felerészét ingyen akarta odaadni egyik tiszttartójának, Rácz Demeternek. Ez a tiszttartó nem fogadta él az ajándékot, hanem arra buzdította, telepítse be új lakosokkal Nyíregyházát. Károlyi kapott is az ötleten s a királytól és a vármegyétől engedélyt kért Nyíregyháza betelepítésére. Előbb külföldön kerestetett megfelelő népességet, majd utóbb a nemrég Békés megyébe telepedett tótok között állapodott meg Petrikovics János csizmadia mesterrel, aki megígérte, hogy egy kölcsönösen elfogadható szerződési megállapodás mellett megfelelő számú népességet hoz Nyíregyházára. Ez az egyezkedés Szarvason történt, ahol akkortájt Károlyi átutazott és lovak váltása miatt keveset időzött. Mivel Károlyi ígérete kedvezőbbnek mutatkozott, mint az ottani életviszonyok, a szarvasiak el is jöttek megtekinteni Nyíregyházát, s mert földjét termékenynek ítélték, egyesek már itt is maradtak. Ezeket az első pionírokat több száz család követte s 1754-ben a lakosság létszáma elérte a 2 és félezret, A betelepítés mintegy második honalapító» volt Nyíregyházán. S a honalapítás mindig sok bajjal, munkáPolner Zoltán: Munkások faluról Kik eiszökdöstck messzi városokba mezőket vittek szivükön s utat • tájból, hogy ritkán vagy naponta hírt hozzanak a csöndes falunak. Nem tudnak soha elszakadni innen. Valami furcsa kettős életet élnek a gyárak, földek között s minden szavukban egy termő vidék dereng. A műszakokhoz igazítják napjuk és lépkednek otthon a kert után mint hajladozó, serkentő szelek. S az éjekben asszonyt ölelő karjuk meg-megplhen a gyerek lágy haján s mennek, hogy újra viszatérjenek. 1062. augusztus 2ß val, szenvedéssel jár. Az új betelepültek azonban nem riadtak vissza semmitől. Elszánt, kemény, dolgos és önérzetes emberek voltak. Erre vallott már az is, hogy vállalkoztak az idetelepedés- re. Nagy részük ráadásul nem is engedéllyel, hanem szökve jött ide, vállalva annak kockázatát, hogy a vármegye vagy volt földesura vissza- toloncoltatja. Akik itt összeverődtek, jobban, főleg szabadabban akartak élni, mint a többi jobbágyfalvak népe, S Nyíregyházán ezt remélték. Valóban nyertek is jelentős kedvezményeket földesúrtól. megyétől egyaránt. Nem kellett természetben kilencedet adniuk, nem kellett a földesúrhoz robotra járniuk, hanem összes urasági tartozásukat pénzben fizették ki, előre megállapított szerződés alapján. Az is jelentős kedvezménynek számított, hogy az u. n. földesúri haszonvételeket kibérelték s a maguk számára hasznosították. A vármegye néhány esztendőre, — míg talpraállanak, berendezkednek. házat építenek, — mentesítette őket az állami és a megyei adózás alól is. Ilyen körülmények és feltételek között szaporodott és anyagilag is gyarapodott Nyíregyháza lakossága. A betelepedés után közvetlenül azonban az új lakosoknak élet-halál harcot kellett vívniuk azért, hogy itt maradjanak. Vesztükre nem más, mint a katolikus egyház tört, az egri püspökkel az élén. Akkoriban Magyarországon eléggé elterjedt volt az a nézet, hogy ki kell irtani minden vallásfelekezetet, csak a katolikus maradhat meg. Az egyik dunántúli püspök ki is jelentette nyíltan: inkább akar legelésző birkákat látni birtokain, mint idegen vallású embereket. Ez a fanatikus mánia az egri püspökre is átragadt s megtámadta a Nyíregyházára települt luteránus lakosokat, sőt a telepítő Károlyit is. A nyíregyházi ügy mozgásba hozta az udvart, a kancelláriát, a helytartótanácsot, a vármegyét. Sőt a nyíregyházi telepítés ügyét a pápa legkiválóbb teológusai vitatták, még , szentszéki” ítélet is hangzott el ebben az ügyben. Természetesen az ország egyik leghatalmasabb főura is nehezen viselte el a méltóságán és önállóságán esett csorbát s végül tekintélyének teljes latbavetésével a telepítést sikerült megmenteni. Később viszont több esetben ő fordult a lakosok ellen azzal, hogy feljebb és feljebb akarta emelni a földesúri adó összegét. A lakosok ennek a zsarolásnak is ellenszegültek s több esetben is kijelentették, ha a földesúr emelni akarja az adót. ők elmennek innen úgy ahogy jöttek, keressen Károlyi más népet magának. Ez az öntudatos, harcos szellem érvényesült a letelepülők között is. A néhány éves település lakói senkit nem engedtek maguk közé települni, csak aki hajlandó velük együtt, arányosan viselni az összes adókat. Mivel a nemes ember adómentes volt, nem költözhetett közéjük, legfeljebb akkor és úgy, ha letagadta a nemességét, vagy kijelentette, hogy nem kíván élni nemesi előjogaival, vállalja az adózást. Amikor a 80-as években már néhány ilyen nemes ösz- szegyült és kiváltságait érvényesíteni akarta, a lakosok velük szemben is megvédték érdekeiket s elhatározták, hogy négii kötélalj (40 hold) földnél többje serikinek sem lehet. A telepítési Szerződésben jelentős önkormányzati jogot is nyert a beköltöző lakosság, ami szintén hozzájárult fejlődésükhöz, gyarapodásukhoz. Ilyen körülmények között nőtt, terebélyesedett Nyíregyháza a XVIII. század második felében. Az újabb települések és a természetes szaporodás eredményeként a XIX. század elején már közel 1400 házat számláltak össze s több mint 2000 családot, tehát az össznépesség tízezren felül lehetett. Hársfalvi—Gál. Képzőművész vázlatkönyvéből Bereez András: Leányka portré (szénrajz) JCanníkq CfrxiqqiL oáLőqatotl muaei (Magyar KtassziHusok 1962) „Minden irodalmi mozgal- \ mat, ami jó művek, helyes politikai szempontok és szigorúan művészi célkitűzések kultúráján túl más követelményeket állít, terméketlennek tartok". Karinthy egészét, lényegét határozza meg ez az egyetlen tömör mondata. A Magyar Klasszikusok sorozatban megjelent Karinthy kötet méltó emléket állít a legnagyobb magyar nevette- tönek. Helyes azt mondani, hogy nevettető? Igen! Erre a kötet elején választ kapunk Kardos László tollából. Szerényen, a tudós-művészhez illően a „Bevezetés” címet viseli, e nagy igényű írás. Csak elolvasásakor érti meg az ember, hogy lényegében nem csupán Karinthy bemutatásáról van szó, hanem Karinthy eddigi legalaposabb értékeléséről. S ezzel az egyszerű „Bevezetés” előkelőén értékes tanulmánnyá lép elő, Karinthy 1887-ben született, Budapest gyermeke volt. Átütő sikerét fiatalon érte el 1912-ben híres karikatúragyűjteményével. Idézett mondatából világosan kitűnik, hogy polgár volt és műveit mindvégig ez a szemlélet hatotta át. írásaiban ott lapul az élniakarás, a „ne bántsanak, sokat szenvedtem” — gondolata. Soha nem is tudott kilépni ebből a szigorú osztálykorlátból. Ugyanakkor eljutott a humanitás olyan magaslatára, amilyenre csak engedték ezek a korlátok. Manapság sokszor felmerül, hogy Karinthy — mert kortársai közül többen eljutottak —, miért nem érhetett el a forradalom gondolatáig? Hiszen írásaiban lázadt, felelősségre vont, követelt? A válasz világos következménye életszemléletének: a polgári társadalom kereteiben adni valamit, szebbet, Emberibbet. Ez természetesen lehetetlen volt és marad is. Ö maga ezt az első világháború idején észre is vette. Ekkor írta legértékesebb munkáit. Gyűlölte a háborút, de ebben a gyűlöletben nem az aktivitás volt a mozgató rúgó, hanem a félelem. Félelme a léttől mindvégig elkísérte. Írásaira jellemző, hogy nem a cselekvő embert adja vissza az esetek többségében, hanem az embert túlviszi az őrület és az álom határán, amikor kénye-kedve szerint azt csinál vele, amit akar. így érzi jogát annak, hogy karíkirozza és éles torzóján keresztül mutassa be. Minthogy Karinthyt általában úgy ismerjük, mint a „jó pota embert”, ezért szükséges látnunk a művész több oldalát. Humorának egyik fő témája az emberi szabadságjog, amelyet felettébb tisztelt. Tévedése — vagy lehet, tudatosságon alapult az a felfogása —, hogy a küzdelmekben mégis az egyén pártjára állt a tömegekkel szemben. így mondja ki ebbéli álláspontját: „Ki verte belém, hogy nekem kell megoldanom a csomókat —, hogy én vagyok felelős az életért, amelyért senki sem vállalja a felelősséget?” (Vajon József Attila nem vállalta ezt a felelősséget? Vagy az időben a sztrájkoló munkások?!) Harcok közepette csakis a polgári életfelfogás indította az anvaaí biztosítékok felé. Kétségtelen, anyagi nehézségekkel küzdött Karinthy. Ez késztette arra is. hogy humoreszkjeit frissében dramatizálja. Karinthy klasszikus. Karinthy egyedüli a magyar irodalom történetében. Karinthy a századforduló tesped- ségéböl kovácsolt nagyszerű humort. Célja az emberibb élet. várának felépítése volt. Minden írása ennek az építménynek egy-egy téglájául Szolgált. Lépést tartott a világ klasszikusaival, de nem másolt. Mint minden művész — Karinthy is egyéniségében kisajátíthatatlanságában óriási. Noha magyar tolmácsa volt L ea-Cock-nak, 6 ménis maradt Karinthy, kolosszális tehetségével, idegen tolták nélkül. Elvezet kézbevenni a most megjelent válogatott írásait, mert dicséretes, igényes alaposságra vall a kötet szerkesztése. Méltó Karinthy Frigyeshez és méltó a korhoz, amely jogosan megbecsüli. Vincze György KARINTHY FRIGYES: JÁR A SZÁM Nem tudom elfelej- teni, hiába, időről időre újra eszembe jut, mint valami kín nő, pici kis viszketés, jelentéktelen és ostoba — hiába, mindig ugyanazon a helyen, agyam felszínén valahol, megújra jelentkezik az emléke. Ugyan, mondom magamnak, ostobaság Gyorsan másra próbálok gondolni. Egyszerre csak érzem, hogy a fejembe tolul a vér. Fölugram és az asztalra csapok. Nem különös ez? Nagy fájdalmakat, komisz sérelmeket el tudtam felejteni, ezt meg... De, úgy látszik, a velünk történt események emléke nem jelentőségük arányában marad meg bennünk hosszabban, vagy rövidebben — valami titkos, mélyebb törvény határozza meg, mi az, amit el kell raktároznia értelmünknek és mit kell eldobálná. Anyám arcára nem emlékszem, de kezeire. Emlékszem minden ok nélkül, hároméves koromból, egy téli délutánra, amelyen semmi sem történt — és csak hallomásból tudok róla, hogy hatéves koromban egy kútba estem és halál veszedelemben forogtam. Ez is ilyen, legjobb, ha megírom akkor talán elintéződik bennem a dolog és el tudom felejteni. Megírom, mintha fontos, vagy legalább érdekes eset volna, holott nem az: ha csak annyiban nem, hogy három év óta majdnem naponta eszembe jut. Három évvel ezelőtt gyalogos közkatona voltam, és egy délben a Várból jöttem lefelé. A propellerállomásnál megálltam és fáradtan, tűnődve néztem a vizet. Ekkor két tiszt jött velem szembe, egy főhadnagy és egy — tábori lelkész, arrtj kapitányi rangnak felel meg. Egyszerre tisztelegtem mind a kettőnek, azt hittem, összetartoznak. De nem, a főhadnagy gyorsabb léptekkel továbbsietett. A lelkész, a pap, Krisztus szolgája azonban megfordult. — Nem tud tisztelegni? — rivallt rám. Meg voltam dermedve. Az olvasó higgye el nékem, becsületszavamra mondom, szenvedélyes energiával és elszoruló torokkal esküszöm és esküdtem azóta százszor, egyedül állva a kék ég alatt, esküdtem a felhőknek és a süket térnek és a távoli csillagoknak, becsületszavamra esküszöm, hogy én tisztelegtem. Szükségem van rá, szenvedélyesen ragaszkodom hozzá, hogy ezt elhiggyék nekem, elhiggyék nekem még a Mars csillag lakói is, elhiggyék a késő századok, akik ítélnek majd fölöttem, és tanúskodjon mellettem az ég és föld és pokol, a végső ítélet napján, hogy tisztelegtem-e — mert a pap, a lelkész, a kapitány nem hitte el nekem. Ránéztem, őszintén és melegen a szemébe néztem, bará- tian. — Tisztelegtem! — mondtam szelíden és szívemből. — Nem!! — mondta a tábori lelkész. — Talán nem tetszett észre- revenni... —, kezdtem el magyarázni. Azt akartam mondani, hogy talán nem vette észre, mert egyidőben tisztelegtem neki és a főhadnagynak. Ekkor a tábori lelkész odalépett hozzám. — Még jár a szája? — ordított. És farkasszemet nézett velem és várt, hogy megszólalok-e még egyszer. Én azonban nem szólaltam meg többé, csak a szemébe néztem — és 5 farkasszemet nézett velem, vitézül és bátran, holott nála semmi fegyver nem volt, az én oldalamon pedig bajonett fityegett. Farkasszemet nézett velem, és nem félt tőlem — holott nekem igazán semmibe se került volna, hogy még egyszer megszólaljak, legfeljebb fölakasztanak, mögöttem az én igazságom állt és az, hogy tisztelegtem —, míg őmögötte csak az állam és a hadsereg és a fennálló rend. így álltunk szemben egymással és fejünk fölött komor kaszárnyák és ágyúk meredez- tek.... Nézett egy darabig, aztán látva, hogy legyőzve és megpofozva állok, gyáva vagyok és bitang, megfordult és otthagyott a faképnél. Elment és nem mehettem utána, és nem kérhettem meg alázatosan, hogy legalább a nevét mondja meg. legalább ezt tehessem el magamnak emlékül. A nevét a tisztelendő úrnak, a papnak, a hívőnek, aki hisz a föltámadásban és Isten irgalmában, de nekem nem akarta elhinni, hogy tisztelegtem. A nevét, Krisztus alázatos szolgájának, aki a mögötte álló hatalomra hivatkozva, megsértett engem, akit nem ismert, akiről semmit se tudott, akiről nem tudhatta, nem vagyok-e okosabb, iga- zabb, jobb ember őnála: — azt tudta rólam, hogy védtelen vagyok, és nem sérthettem vissza, mert százszor annyit kockáztatok, mint 6. Megsértett engem a tábori lelkész, aki abból él, hogy kétezer évvél ezelőtt az Isten fia néhány évre leszállóit a Földre — megsértett engem, holott neki, hivatásánál fogva, hinnie kell a csodában, hinnie kell benne, hogy Krisztus, ha akar, emberré válha- tik és leszállhat a Földre — tehát nem tudhatta azt se biztosan, vajon az a közkatona, aki előtte áll, nem Krisztus-* véletlenül: mert ha történetesen megjelenik közöttünk, valószínűbb, hogy közkatona külsejében és nem kapitányéban. Megsértett, mint ahogy a keresztre feszítettet sértegették és lándzsával szúrkál* ták a zsoldosok, mivel szögek voltak az ő lábán és kezén és nem tudott és nem akart védekezni, csak azt akarta, hogy higgyenek az ő szavában. Én a tisztelendő tábori lelkész kapitány úrnak már régen megbocsátottam. De azért szeretném tudni, ki volt ő, szeretnék vele még egyszer találkozni. Szeretném megkérni, hogy ő adja fel nekem a halotti szentséget, és utolsó órámban neki gyónhassak és esküdhessek meg, „a húsvéti sír mélységére”, ahogy Adler Frigyes mondta, hogy nekem akkor igazam volt, s így jogom volt hozzá, hogy a szám járjon. És megmagyarázni neki, hogy az embereiknek nincs egyebük, mint hogy a száját feltétlen ül járni kell hagyni, mivel a szájban van az ige és igazság, ha semmi egyéb nincs is benne. Megmagyarázni, hogy a szájban visszafojtott Ige és Igazság megromlik, ha a száj nem járhat, s ami szelíd és szép és barátságos himnusznak készült, abból dühöngő átok és káromlás váiha- tik idővel. Nem ismeri, tisztelendő úr, a halász és a szellem történetét, az Ezeregyéjszakából ? Száz évig feküdt a szellem palackba börtönözve, a tenger fenekén, és száz év múlva így szólt — aki kiszabadít börtönömből, két országot adok annak és százmillió drakmát. És elmúlt még száz év, és a szellem így szólt: aki kiszabadít, annak három országot és ezer- millió drakmát. De senki sem jött, és további száz év múlva így szólt a szellem: aki kiszabadít, annak abban a mnnu- tumban lecsapom a fejét. Tisztelendő kapitány Űr és tisztelendő Wilson úr és szentséges atyám, római pápa. Jó lesz már sietni azzal a békével. Most még talán himnuszt és országai és sok milliót ígér nektek a palackba zárt Szellem, ha kiszabadítjátok — de holnap, holnap mag késő lehet. 4
