Kelet-Magyarország, 1962. július (22. évfolyam, 152-177. szám)
1962-07-07 / 157. szám
A látszat Chaslomonostorátől Felemelni az embert Eltűnt a megkülönböztetés a férfiak és nők közt. Fiataljaink még a különbség maradványait is felszámolják. A múltkor egy cukrászdában hallottam: — Ha az új munkahelyre kerülök, veszek magamnak egy fekete-fehér kockás mohaid pulcsit, és platinaszőkére festetem a hajam — magyarázta nagy komolysággal a fekete, magas jó szál fiú. Pillanatnyilag még irigyelni is tudtam. Vajon hol lesz az új munkahely? — Megjött a papír, ösz- tzel megyek a színházba. Ügy, tehát filmszínész lesz, ősszel már ő fogja játszani a hős szerelmest — gondoltam. — Már egy csomó ismerősöm van a színháznál — magyarázta és mesélni kezdte, hogy melyik színész, hogy néz ki. Azon gondolkoztam, mi lenne, ha most kérnék autogramot tőle? Ősszel, amikor már nagy lesz, esetleg elfoglalt ember válik belőle, vagy nem találkozunk és akkor majd a később felállítandó gyűjteményemből hiányozni fog a magyar színjátszás új csillagának aláírása. — Mennyit fogsz keresni? — kérdezték tőle a többiek. — Nem tudom. A többi kellékesek is elég jól keresnek. (takáts) Ugyancsak meglepődne az idegen, ha a községszéli táblán ezt olvasná: Chaslomo- nostora. Ilyen nevű községet manapság nem ismer a magyar helységnévtár. 1342-ben Chaslomonostora néven tartották nyilván. Régi monostoros helységre utal az elnevezés. 1447-ben már a mostanihoz hasonló alakban vetették papírra: Chasló. Gazdái gyakran változtak. 1378-ban a Csamavady családé, ötven évvel később a Vetésyeké. Később a Tolnay, majd a Horváth família birtoka. Ki tudja már miért: 1671- ben itt tartották a szatmári megyegyűlést. Ettől nevezetesebb esztendő mégis az 1745-ös. Ekkor fogták el az idevaló Rekettye Pilát és Varga Annát. Boszorkányság vádiával, tizennyolc tanü vallomása alapján Károlyban elevenen elégették mindkettőt. Miről mesél még a szatmári Császló régi krónikája? Egy sárgavizű gémeskútról. Senki sem emlékezett, mikor és ki ásta. Ebből ivott a falu. A mostani században pedig megszólalt egy fadoboz Bocsi Imre házában. Csodájára jártak: az első rádió Császlón. Fillérenként adták össze a kezdetleges telepesrádió árát. 80 filléres napszámból. Telepre már nem tellett... Miért hiányzik Varga Kati? "Varsa Kati elmúlt tízéves és az új tanévben ötödször iratkozik be az első osztályba. Nagy halom akta, feljelentés tanúskodik erről a városi tanács szabálysértési csoport jánáL Legutóbb is 900 forint büntetést kapott ezért Varga Zoltán nyíregyházi lakos. Éppen a kilencedik büntetése volt ez. Az indoklás: hiányzás, iskolakerülés. Ha bizonyítványt kapott volna év végén Varga Kati, 150 lenne a mulasztott napok száma. A III. számú általános iskola nevelői évközben sűrűn látogatták Vargáékat. Kértek a szülőket, hogy Katit já- rasság rendszeresen iskolába. A válasz Ígérgetés volt: Kati többet nem fog hiányozni. Padja továbbra is üres maradt. Űjabb családlátogatások következték. Az anya már nem Ígért, panaszkodott. — Nincs pénzünk (az apa közel háromezer forintot keres havonta). Nyolc kisebb testvérére kell vigyáznia kislányomnak. Varga Kati esete nem egyedülálló. Még jónéhány bejelentés érkezett a városi tanács szabálysértési csoportjához. Ha összeraknák őket, több évre rúgna az igazolatlanul mulasztott napok száma. A szabálysértési csoport kirója a büntetéseket, a pedagógusok is sokat tesznek, de ez sem elég. Kati szülei sajnos nem érzik felelősségük súlyát... (tf.) Tudósítónk írjat Jó munkáért — A székelyi Búzakalász Termelőszövetkezetben egy negyven tagú brigád célul tűzte ki, hogy megszerzik a „szocialista brigád” címet. Ennek a brigádnak csak öt férfi tagja van és azért joggal nevezhetik női brigádnak. A brigád rendszeresen teljesíti a cím elnyerésének feltételeit és már eddig is szép eredményeket értek el a teroperertelőadós melésben. Munkájuk és igyekezetük jutalmául a Baktaló- rántházi Járási Nőtanács — fedezve a színházjegy költségeit — színházlátogatásra hívta meg a brigád tagjait Bak- talórántházára. Ez alkalommal a brigád tagjai az Állami Déryné Színház művészeinek ragyogó előadásában a Vándordiák című operettet tekintették meg. Kricsfalussy Béla /A nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház Hammel József felvétele. CSÁSZLŐIG Minderről az idősebbek tudnak, emlékeznek rá. Arra is, hogy összehordták a falu valamennyi sósborsze- szes üvegét. Az ezermester Tarr Bálint ezek felhasználásával fabrikált telepet a rádióhoz. Milyen öröm, földöntúli érzés futott végig az embereken, amikor megszólalt a recsegös hang. Közben Chaslomonostorából Császló lett! Mostani estéken a távolbalátó képrádió körül szoronganak a császlóiak. Két televízió van a községben. 70-nél több rádió. Nem telepes. Néhány éve kinyúlt a villany az egykori monostori földek felett. Húsz évvel ezelőtt a két uraság, a tiszteles és a tanító járatta az újságot. Jelenleg 125 előfizetője van, csak a napilapoknak. Kíváncsi szemek fürkészik az Élet és Irodalmat, az Élet és tudományt, a Nők lapját, az Autó-motort, a Ludas Matyit, a Fülest, 3 Film-Szín- ház-Muzsikát, az Ország-Világot, a Képes Újságot, a Magyar Mezőgazdaságot, a Szövetkezetét, a Szovjet Híradót. A nagyvilág minden eseménye, gondja, baja, öröme eljut képekben, szövegben az eldugott faluba. Az öregek valamikor Törő László udvarán gyűltek össze kuglizni. Más szórakozásuk nemigen akadt legfeljebb a kártya, a tere-fere az árokparton. Művelődés? Pünkösd, húsvét, farsang előtt kidobolták: a helyi színjátszók műsoros estet rendeznék. Legtöbbször Németi Zsigmond csürjében, vagy Kopasz Béni udvarán, lombsátor alatt. Özönlöttek a fiatalok a szomszédos községekből is, hogy megnézzék a Bíró uram újra nősül, a Sárga csikó, a Tolonc, a Süt a nap, a Piros bugyelláris című színdarabokat. Mulatott a néző a puoér nyakra kötött nyakkendőn, néhány órára feledte: a 2 pengős belépőért két és fél napszámot izzad a Vécsey birtokon. Műsor után bál következet*, világítottak a petróleumlámpák, szólt a nóta. Szerencsére nem érte utói a bálozókat ököritó végzetes táncosainak sorsa. Hol vannak már a csűrökben rendezett „Bíró uram újra nősül”-féle előadások!? A lekvárkavaró, szösz-dör- zsölő, csepüfon, húshagyó nyújtotta mulatságok! A színházakat a faluba varázsolja a televízió. A színházi közvetítésnek (és a futballmeccsnek) van a legtöbb nézője. Élő színházat is látnak: a szomszédos Gacsályba mennek át a faluszínház előadásaira. A Valahol Délen-t huszonötén nézték meg. Nem marad üres egyetlen szék a moziban sem. Hetenként kétszer vetítenek, egy- egy filmet 180—200 ember néz meg, hetven az állandó mozi látogató. Huszonnégy tsz-tagnak váltott mozibérletet a kulturális alapjából a tsz. A világ, az élet keletkezésével. az űrhajók építésével, a művészettel, irodalommal ismerkednek a császlóiak. _ Más lehetőség, más kultúra van elterjedőben, mint a régebbi időkben. A fiatalság nem kényszerül művelet- lenségre. Megtalálják a megélhetést a tsz-ben. Az utóbbi három évben mindössze 8—10 fiatal ment el ipari tanulónak, városi munkára. Az itthon maradtak nem unatkoznak: minden tíz fiatal közül hat olvasója a helyi könyvtárnak. Rendszeresek a KISZ klubestek, — alkalmanként szellemi vetélkedők csiszolják a fejeket. Kedveltek a hanglemez estek. Az új soha nem jön magától. Vannak gondjaik is. Kicsi a művelődési ház, amely tulajdonképpen mozi. A fiatalok negyedrészének nincs meg az általános iskolai végzettsége. Jó lenne őszig tanulást kezdeményezni a KISZ-nek. A sár is a régi még, bár legutóbb 600 méterrel hosszabbították meg a betonjárdát, de ez még kevés. A régi sárgavizű gémeset hetyébe tiszta vizű fúrott kútból isznak a falubeliek, de még kellene egy közkút. Az új Császló népesedik, fejlődik. Amennyire érdekes a Chaslomonostora múltja, legalább annyira az lesz Császló jelene, ha majd valamikor valaki felüti a község történetét... Páll Géza Ha egyes állami, gazdasági és hivatali vezetők felejteni és megbocsátani is tudnának, nem kísérné mellőzés és talán egy életen át tartó bizalmatlanság egyes megbotlott embertársukat. Azt mondják, minden csoda három napig tart. Nem igaz! Ha a közmondás szerint lenne, akkor nem súgnának össze X mögött az emberek még évek múlva is. Nem mutogatnának Y-ra, hogy erkölcstelen, iszákos- sága miatt mellőzik. Ha a dossziékba be is kerül, ki mit vétett három vagy hat esztendővel ezelőtt, elfeledve múltját, értékelve azóta végzett munkáját és magatartását újra a becsület és a bizalom rangjára kellene emelni. Ez az emberi kötelesség. Igen, ha egyes igazgatók, elnökök, s más vezetők megbocsátanának. Erre azonban nem mindegyik képes. Aki egyszer elvétette a lépést, rossz fát tett a tűzre, azt a láng égeti, a füstje pedig évek múlva js marja. Megbélyegzett embernek tartják. Még akkor is, ha már vezekelt vétkeiért, s meg is bánta azokat. Ismerek egy fiatal elvált asszonyt, akit két évvel ezelőtt apró lopásért megbüntettek. Azóta járja a hivatalokat. Munkát keres. Mindenütt ajtót mutatnak neki. Tudok olyan párttagról, aki az ellenforradalom idején kisebb hibát vétett. Hét éve becsületesen dolgozik, mégis valahányszor szóba kerül az előléptetése, megakadályozzák, szemére vetik öt évvel ezelőtt elkövetett ballépését. Sokszor hangoztatják: csak az követ el hibát, aki dolgozik. Ez igaz. De ha ezt vallják, akkor ne feledkezzenek meg a megtévedt en*» berekről. Sajnos a tettek mást igazolnak. Észbe tartják ki, mikor, milyen hibát vétett. S múlhatnak az évek, az ilyeneknek nem adnak módot és lehetőséget arra, hogy munkájukkal bizonyítsák: „más emberek lettünk, megváltoztunk”. Az ilyen vezetők nem gondolnak arra, mit éreznének ők, ha nekik kellene az évekkel ezelőtt elkövetett esetleges ballépésükért, a csípéseket és mellőzést tűrni. Mit éreznének akkor, ha De- moklesz kardjaként nekik ía a fejük fölött lebegne: „Vigyázz, te ludas voltál”. „Hallgass, mert börtönt ültél”. És a megbotlottak ezért némán tűrnek. Tűrniük kell, mert vannak olyan vezetők, akik nem hajlandók újra és újra értékelni az embereket. Miért? Mert az embereket nem tudják vagy nem akarják a fejlődésük, változásuk alapján vizsgálni és megítélni. Azokat a vezetőket viszont megszólják, akik bátran segítik a megtévedt embereket. így járt az egyik vállalat igazgatója is, aki egyik osztálya vezetőjének egy politikailag megbízható, szakmailag jól képzett, de két évvel ezelőtt megbüntetett fiatalembert nevezet» ki. Elvtelennek nevezték. Vannak, akit hasonló tettéért bűnrészességgel vádolnak. Szó sincs ilyesmiről. Egy nagyon fontos dologról viszont igen: emberségről* humanista szemléletről. Hibát véteni könnyű. De a megbotlott embernek megbocsátani, azt nevelni, felemelni annál nehezebb. Aki erre is képes, az az igazi ember, az a jó vezető. Farkas Kálmán Nyíregyháza, Kossuth tér, városi tanács Hammel József felvétele. NYÍREGYHÁZI EMLÉKEK cÁ tujakkzttd&tíí Irta: György Endre Hinné-e valaki, aki rátekint hatvanegynéhány esztendős, ezüstsörényű fejemre, amely — mint mondani szokás — már maga is tiszteletet „kölcsönöz” (de ezt a kölcsönt ez ideig nem térítette vissza senki!), hogy valamikor én is jampec voltam!? Ha csak egyszer, egyetlenegyszer és ha csak rövid időre is, de mégis jampec. Szegény nyírségi gyerek voltam, nagy álmokkal és kevés anyagi lehetőséggel. Két krajcárokat kaptunk kegyes ajándékképpen akkoriban, mert az állandó zsebpénznek még híre-hamva sem volt. A két krajcár, vagyis négy fillér egyáltalán nem tett gazdaggá, de arra elegendő volt, hogy két Stollwerck kávé- vagy tejkaramellát vásárolhassunk belőle. Még cukrászdái törmeléket is kaphattunk apró vagyonkánkért. ' A vágyaim ezért nem is terjedtek messzire. Mindösz- sze annyit igyekeztem elérni, hogy meghozathassam Budapestről a Párizsi Nagy Áruház képes árjegyzékét, amelyet „díjmentesnek” hirdettek a Friss Újságban, csupán a postai szállítás (húsz- vagy negyvenfilléres?) díját kellett a kérés kapcsán beküldeni. A csodák színes és bennünket olyannyira elkápráztató világtárult elénk ebből. Fényképezőgépek, nagyítók, laterna magicák (a házimozi állóképeket vetítő őse) — csupa ámulni-bámulni való, de a szegénygyerek számára elérhetetlen kincs! Legfeljebb arra jó, hogy édes fájdalmat okozzon — hiszen megvenni nem tudtuk —, de játékoknak, szórakoztató gépeknek, eszközöknek híján már a nyomtatott ábra is izgalmas borzongást idézett elő a lelkűnkben, az idegeinkben! A szemem azonban megakadt valamin, amiről azt gondolhattam: hosszú hetek türelmes gyűjtőigyekezetével mégis az enyém lehet. Mit gondolnak mi volt az? Gombostűfej nagyságú villanylámpával kivilágítható nyakkendőtű! Nem izgalmas? Nyakkendő, amelyet elektromos körte világít meg, mint valami üzleti kirakatot és amelynek fénye szertesugárzik a sötét utcán. Elhatároztam, hogy ezt a csodálatos fényforrást, amely nemcsak az ingplaszt- ront, a nyakravalót és viselőjének arcát helyezi megfelelő világításba. hanem barátaim és csodálóim sárga irigységét is besugározza, azonnal megrendelem, mihelyt együtt lesz az árjegyzék által előírt két korona negyven fillér. Végre eljött a nagy nap. Megérkezett faforgáccsal bélelt bölcsőjében, selyempapírosok tömkelegébe burkolva a sárgarézből préselt mák- szemnyi rózsácska, amelynek szirmai között a szinte láthatatlan villanykörte kandikált ki. A szívem hangosan vert, a küldemény talán boldoggá is tett, mert végre volt valamim, ami személyes kincsem, az én tulajdonom. De viselni mégsem mertem! A kétkedés is elfogott: miért éppen ezt választottam az árjegyzékből? Hát kell nekem világító nyakkendőtű egyáltalán? Most már tudom: Szabolcs fővárosának esti sötétsége vezetett reá tudat alatt, ösztönösen arra, hogy magán- tulajdonú kandelláberrel igyekezzem megjavítani a közvilágítást. A bemutatóval megvártam az iskolai szünidőt. Nyárra Budapestre hívtak rokonaim. Hát ott lesz majd a „premier”. El is érkezett az a forró júliusi este. Felöltöztem, nyakkendőmbe tűztem a világitó miniatűr rézrózsát, amelyet nagy kínnal összeszereltem a zseb- becsúsztatott lámpaelemmel. A Dunakorzó felé tartottam, ahol százak szorongtak, tolongtak, imbolyogtak és köszönhettek egymásnak. Nagyon izgatott voltam. Milyen lesz a hatás? A nagy sokadalomban előrecsoszogva (mert hiszen lépni is alig lehetett!) egyszer aztán el- kattantottam a zsebemben a kapcsolót. A piciny izzó sugározni, világítani kezdett. Megijedtem. A fény sokkal nagyobb volt, széjjelebb terjedt, mintsem reméltem. Élveztem a vélt sikert. Férfiak, nők megdöbbenten* csodálkozó arccal bámultak felém. Mi ez? Többen megmosolyogtak. Két pesti ,.ma- nusz” (ma így mondanák a gyerekek) lejtett el mellettem. Két elegáns, szép szál férfi. Tipikus korzó-alak. Azt mondja az egyik a másiknak: — Nézd ezt a majmot.^ — Melyiket? — Hát azt, amelyik kivilágította a nyakkendőjét! — A nyakkendőjét!? Megszégyenülten oltottam ki a lámpát — talán köny- nyeztem is a pompás találmány meg a vágyálom bukásán — és rövid kisiklás után örökre megszűntem jampec lenni. Ekkor határoztam el, hogy végképp megkomolyodom.
