Kelet-Magyarország, 1961. június (21. évfolyam, 126-151. szám)
1961-06-18 / 141. szám
Emlékezés Gorkijra Maro fka Imre A béke katonái ]V agy halottra emlékezünk, kinek váratlan elhunyta appen huszonöt éve rázta meg a világot. Még a múlt század végefelé tűnt fel hol itt, hol ott a végtelen Oroszországban egy bátor ifjú. vándorló alakja. Hatalmas íöldeket bolyongott be, átkelt sűrű erdőkön, égbenyúló hegyeken, széles folyamokon és messzi hómezökön. Bejárta majdnem felét egy hatalmas birodalomnak. Mikor egy alkalommal a cári önkény zsan- dárai gyanút fogtak és megkérdezték tőle, miért vándorol állandóan, az ifjú öntudatosan válaszolt: „Meg akarom ismerni hazámat..." Meg is ismerte alaposan. Mialatt bebarangolta a hatalmas országot, sokat látott, hallott és tapasztalt. Megismerkedett a hozzá hasonló szegény emberek éleiével. Megszerette ezeket a nehéz sorban elő munkásokat és parasztokat. S ekkor fogant meg btnne a nagy elhatározás: egész életén keresztül a nép felszabadításáért fog küzdeni. \ z ifjú Gorkij mindig szeretett olvasni. Műveltebb volt munkatársainál, s amit tudott, igyekezett a többieknek atadni. S a sok olvasás nyomán jutott Makszim Gorkij arra a gondolatra, hogy maga is tollat ragad a kezébe, így születtek első írásai, melyekben szíve egész melegével az elnyomottak és szegények felé fordul, s az ó mindennapi életüket rajzolja meg vonzo formában. S természetesen a sokat vándorló író kezdetben gyakran ír az aitala oly jól ismert csavargó alakokról. A Makar Csudra, az Éjjeli menedékhely és más ifjúkori művei érdekes színekkel festik meg a társadalom számkivetettjeinek különös és keserves eletét. Ám Gorkij nem elégszik meg a szegények bajainak feltárásával. Mélységesen felháborítja az igazsagtalan társadalom ee megkezdi ellene a küzdelmet. Lázadó lelkev-i hamarosan felismeri, hogy egyedül nem tehet semmit az embertelen világ ellen. S meg is találja az erőt, amely ugyan még csak kibontakozóban volt akkor, de már komoly reményekre jogosított harcos szellemevét. Így lett ő a munkás- mozgalom harcosa, melynek nagy ügyéhez mindhalálig hú hisradt. I! ikor meg látszólag min déri mozdulatlan volt, Gorkij látnoki szeme nagy vihar közeledtét vette észre. Egy híres versében tengeri orkán képében rajzolta meg a jövőt, hoi a lajtékozó hullámokkal, dühöngő szelekkel és cikázó villámokkal szemben büszkén száll és harsány, bátor kiáltást hallat a viharmadár. Diadalmaskodni kell, hiszen azokat jelképezi, akik nem riadnak vissza semmiféle veszélytől a szabadság érdekében. Gorkij a forradalom viharmadara lett. S 1905-ben felkelt a nép, mélynek harcát a már akkor közismert író üdvözölte, s ennek a szabadságkűzdelem- nek egyik szellemi vezére lett. Igaz, ez a forradalom akkor még elbukott. A már többször letartóztatott Gorkij számára nem volt más megoldás, mint külföldre menekülni, s ott folytatni a harcot a nép felszabadulásáért. Nehéz volt a helyzet: sokan elvesztették hitüket az igazság diadalában. Gorkij érezte, hogy mint írónak, most a legfőbb feladat ébren tartani a reményt a forradalmárok szívében. Ekkor alkotta meg leghíresebb müvét, az Anyát, mely örök emléket állít a munkásosztály harcosainak. Regénye új korszakot nyit a világirodalomban. Ez az első olyan mű, amely már nemcsak a dolgozó emberek mindennapi életét és haxxát ábrázolja, hanem egyúttal utat is mutat a jövő, a szocializmus felé. Makszim Gorkij, ki vala- mikor Oroszország vándora volt, most a nagyvilágot járta be. S amerre megfordult, — óceánon innen és túl — mindenütt hirdette az igazság diadalát. Sok barátot szerzett külföldi országokban. Amerre járt, munkások, diákok és írók egyaránt szívükbe zárták. S ezekben az években megismerkedett valakivel, akinek barátsága többet ért mindenki másénál. Rendíthetetlen forradalmár, kiváló eszű és bátor harcos volt az: Lenin. Lenin és Gorkij barátsága — melyet levelezésük oly szépen mutat be, — két nagy ember gondolatainak kicserélését és alkotó együttműködését jelentette. (1 orkij nevét felkapta az egész világ. Egész sorát alkotta híres műveinek. Megírta életének regényét, melyben küzdelmes ifjúkorát örökítette meg. A külföldre szakadt forradalmárok világából meríti tárgyát a „Klim Szángin élete” című nagy műve. Keserűen ír azokról, akik cserbenhagyják a nép ügyét. Különösen akkor mutatkozott meg ez, amikor a világháború pokla rázúdult az emberiségre. Ezekben a sötét években — mikor oly sokan meginogtak — Gorkij bátran kitartott elvei mellett. Aztán egyszerre csak új reménysugár csillant fel az emberiség előtt. 1917-ben forradalom zúgott végig Oroszíöi- dön, mely az egyszerű embereket a hatalom birtokosaivá tette. A diadalmas szocialista forradalmat — melyet barátja, Lenin vezetett — Gorkij lelkesed üdvözölte. Bár egészségi állapota miatt a következő években nem tudott olyan mértékben résztvenni a politikai életben, mint szerette volna, — állásfoglalása nem volt kétséges. A szovjethatalom megadta ^ Gorkijnak a legnagyobb megbecsülést. A nagy író számára végetértek azok az idők, amikor börtönnel és ceruzávai dacolva odahaza, csak hazájától távol írhatott szabadon. Munkáit olyan példányszárri- ban adták ki és oly nagy tömegek olvasták, amilyenre Gorkij a regi világban nem is gondolhatott. De nem is any- nyira p személyének szóló megbecsülés örvendeztette meg a toll e nagy művészét, hanem az a tény, hogy láthatta eszméinek megvalósulását. Örült ennek az új világnak, mely a szolgasorsból felemelte az embert, s megszabadította az önkénytől, a gyalázattól. Az új rend diadalát, a régi bukását megkapóan örökíti meg az Artamonovokban, ulolso nagy regényében. Élete utolsó éveiben sötét felhők gyülekeztek a világpolitika egén. Fasiszta barbárság ütötte fel a fejét különböző országokban. Gorkij — ki mindig elítélte a nép elnyomását — most elkeseredéssel látta az újfajta gonosz őrület tobzódását. Az egész világ lelkiismere- téhez fordult írásaiban. „Kivel tartanak Önök?” e kérdéssel fordult a kultúra képviselőihez minden országban. S hívó szavát visszhangozták a haladó szellemi élet, irodalom és művészet alkotói. Gorkijjal együtt ítélte el a fasiszta barbárságot mindenki, akinek drága az emberi kultúra és szabadság... JL 936-ban meghalt Gorkij. A halai elragadta a szocializmus harcosainak sorai közül. Művei azonban nem lettek az enyészeté. Élnek és világszerte terjednek. „Ember! Mily nemesen hangzik ez a szó” — irta egykor Gorkij. Azóta az ember hatalmas utat tett meg mind égen, mind földön. Gorkij nem élt hiába. Az Ember, kit ó any- nyira becsült, és szeretett, va- lóraváltja az író legmerészebb álmait. (Merényi László) Dal tol hangos az utca! A munkásőr mind egyszerre lép, napsugár ömlik arcukra s megcsillan a nép fegyverén. Szerszámhoz idomult friss kezek, külön-küiön egy-egy történelem. A Vörös zászló feléjük integet. Nem sorkatonák, ezek önkén tesek. Daltól hangos az utca; a munkásőr mind egyszerre lép, sapkájukon csillag, vállukon a puska s keményen fogjak a hevederét. Krecstnűri Lú*í*Ió Kovácsok Barátai fénynek és tűznek, érc-fiai izzó anyagnak. Karjukban vasizmok feszülnek s duzzadó erőtől dagadnak. Ha felemelik kalapácsuk, dalát az üllő vígan zengi; és ha a tűzze! összefognak: nem állhat ellent nékik semmi... Felnyóg a vas — apró kis szikrák pattognak szerte: égó könnyek — s az ütésektől megkékülve legyözölten patkóvá görnyed. Nézem őket és homlokomra kiülnek r.*s verítékcseppek. Ha lesújtanak, odafent tán megszeppenve a Nap is reszket.. Ketten vannak, s közülük egyik — az idősebbik — apám nékem, s éppen ezért, ha őket nézem, csiilagokig nő büszkeségem. — Ott nőtt fel szinte a kohó mellett barátkozva vassal és tűzzel. Most is ott áll és homlokára a fény pici gyöngyöket tűzdel. Éveinek bronz-üllöjére ötvenhatot vert már az élet s egykor még szénfekete haját megcsapta már szele a dérnek; de fürge még, mint egy hvisz éves, sose fáradt tán erős karja, ha maga körül e nagy család: a téesz munkazaját hallja.., Hadd köszöntse őt ez a versem, hadd zengjen róla most az ének: Csókoljátok olajszín arcát kohóból ömlő forró fények!... Bocsánat főmérnök,.. Nyári gyakorlaton lévő egyetemi hallgatót látogattam meg az egyik állami gazdaságban. Tíz éves ez a gazdaság, tíz évesek az épületek, a fák és cserjék a parkban, melynek szépen gondozott gyepszönyegéből falusi sétatérre emlékeztető bizarr- sággal hivalkodnak egymás mellett a különböző színű virágok. Igaz, akik a parkot tervezték, nem kertészek, hanem mezőgazdászok voltak. Szépen ápoltak az épületek, a környezet, a szobák. Ugyanilyen ápoltak külsejükben a bérelszámolónők, a motorral érkező ag- ronómusok, brigádvezetők, tiszta az ..egyenruhájuk” a kék ove- rál és ezt tükrözi Sz. Z. íöag- ronómus vasalt nadrágja, fényesre pucolt cipője is... — Aratás idején miért van bent a központban? És milyen elegánsan? Vártam a hatást. Kissé szándékosan is tettem fel a kérdést, de nem sértődött meg. Féllábát feltette az egyik kerti •* padra, felhúzta a nadrágszárát, aztán kissé fölényes mosollyal szólalt meg. — Ha az egyetemi katedrán beszél, valóban nem árt ilyeneket is megemlíteni a hallgatókI nak, mért kétféle ember van: az egyik rendetlen, hanyagul öltözött, borotválatlan. A másik rendbentartja magát és segít felemelni másokat is a maga színvonalára. Én úgy ítélem meg, hogy az utóbbi a helyes. Különben ezelőtt tíz perccel bújtam ki az overálomból, megmosdottam és egy kissé ^endbe- hoztam magam. A csatorna felől sötétedni kezdett az ég. Sz. Z. főagronó- mus mindenről megfeledkezve figyelte a távol morajlását. — Csak most ne kerülne el bennünket... Nagyon kellene az eső — szólalt meg csendesen. Aztán gondolataiba mélyedt, — Ügy tudom, egy most végzett agrármérnököt kért tőlünk, igaz ez? — kérdem meglepetésszerűen. — Igaz! — élénkült fel. De a felderült arc a csatornántúli sötét égbolthoz hasonlóan elkomolyodott. Mély lélegzetet vett, mint aki mondani akar valamit. Nem szóltam. Láttam, ez az ember még jobban ki akar lépni a hús és vér emberéből. Egy ideig szótlanul figyeltük, hogy gyülekeznek a sötét felhők Nyugat felől. Aztán váratlanul megszólalt. — Mi a véleményem, ha idekerül ez az új agrármérnök, tegezzem? Fiatalabb nálam, vajon a tegező viszony befolyásolja-e majd a tisztelettudását? Hiszen egyetlen agronómusomat sem tegezem, bár csak féliskolázott agronómusok. ö pedig diplomás. Megsértődik, ha nem tegezem. A többiek pedig azért fognak megsértődni, hogy őket nem, de ezt az újat tegezni fogom... Ügy villannak gondolatai, mint a sötét felhők távoli villámlásai, jelezve a vihari, amit az új ember jövetele felkavart benne... Ügy éreztem, választ vár. — Már kezdetben nagyon sok tügg attól, hogy fogadják, milyen lehetőséget nyújtanak szamára. Mert ha jó az emberi közeledés, a megértés, a segítési szándék, jó lehet az indulás is. Mindjárt otthonosabbá válik — kezdtem újból a szót — visszagondolva saját példámra, az első gyakorlati munkánál. Az üzemegységvezetőm nem csinált ebből nagy problémát, ridegen, ellenszenvvel, sűrű „kartásazás” közepette vezetett be a munkába. A folytatást már gondolni lehet... — Én úgy vélem, helyes ha tegezni fogja az új kollégát, mert egy fiatal ember véleményét, elindulását az érzelmek nagyon irányítják, különösen »' «*
