Kelet-Magyarország, 1961. június (21. évfolyam, 126-151. szám)
1961-06-18 / 141. szám
Szobrot állítottak Móricz Zsigmondnak Nyíregyházán Nagy megelégedéssel szereztek tudomást Szabolcs-Szatmár megye lakói arról, hogy a megyei tanács elhatározta: Móricz Zsigmondi, a megye szülötte, a kritikai-realista irodalom nagy művelőjének emlékére felállíttatja Nyíregyházán az író életnagyságú szobrát. együtt a százféle gyilkos kórt és a butaságot, az analfabétizmust. Ebben a megyében sok írással őrizte meg idetartozását Móricz Zsigmond. Papp Mihály, a „Boldog ember” Joó György-e, Ökö- ritófülpös, a szatmárököritói nagy tűzvész színhelye, s a nyírja nevezték el az új nyíregyházi színházat, a megyei könyvtárat, utcák hirdetik nagyságát. S most — Kothai* Nándor szobrászművész alkotásaként — felállították életnagyságú ülőszobrát is megyéje székhelyén. De a legnagyobb elismerés mégsem ez. Hanem hogy könyvei eljutottak és eljutnak, rongyosra olvasottak Szabolcs-Szatmár legeldugottabb falujában, tanyájában is. Kopka János Érdekes tapasztalatok egy kisvárdaj tanácskozásról A megyei népművelési tanácsadó művelődési otthon szakbizottsága két napos munkaértekezletet tartott nemrégiben Kisvárdán. Öt előadás hangzott el, majd közös vitákon megbeszélték az elhangzottakat. Az egész megyéből megjelent szakemberek sok hasznos tapasztalatot adtak át egymásnak, számos fontos kérdésben folytattak eszmecserét. Néhányat emeltünk csak ki ezekből. Az ismeretterjesztő szakkörökkel szemben az a mai követelmény, hogy minél special izáltab- bak legyenek. Állattenyésztési tanfolyamokat három helyen is szerveznek most, Tomyospálcán, Tí- szakanyáron és Pátiróhán. A kisvárdai fémszerelvénygyárban olyan politechnikai szakkör szervezését tervezik a fiatalok részére, amely közvetlen, szoros kapcsolotaban lesz a termeléssel, elősegíti a termelékenység emelését. Az a vélemény alakult ki a résztvevők között, hogy feltétje nül szükséges lenne egy nyárt tanfolyam a szakkörvezetők továbbképzésére, mert az egész megyében kevés a jól képzett, megfelelő szakköri vezető. (Foto: Hammel.) egyházi tanyabokrok almos iskolái, a szabolcsi földvár tragédiája — mind-mind kiáltó vádirat az akkori világ kíméletlen törvényei ellen. Mind olyan, amit a szabolcsi-szatmári emberek még ma sem tudnak és akarnak felejteni. A megyéből az első világháború előtt és után idegenbe szakadt, a nélkülözés, ínség es a fojtogató kilátás tólanság elől menekülő közel kétszázezer ember kálváriája miatt rajta kívül nem sokan mertek szót emelni abban az időben. A Kelet Népe című folyóiratban. - a sok-sok megjelent kötetben úgy rajzolta meg a kort, amilyen az valójában volt. Népe, unokái — az egykori zsellérek, az egykori analfabéták —, akik ma megragadják a saját sorsuk irányítását, hálával tekintenek Móricz Zsigmond élet- útjára, áldoznak emlékének, Ró— De igen! — válaszolt hirtelen. — Ön megtisztelőnek tartja arra a fiatalemberre nézve, hogy az tegezheti önt, a többettu- dót, a 20 éve gyakorlatban dolgozót? — Feltétlenül. — Akkor az a véleményem, tegeződjenek a kölcsönös tisztelet alapján. — De a többi agronómus kezén is ezer-ezer hold föld van, mint amennyi az új mérnök kezén lesz. — Ügy gondolja, hogy „tréfából” képeznek nagy anyagi áldozatokkal agrármérnököket? Hogy tíz év múlva az ezer holdakat fél-, vagy alig képzett szakemberek vezessék? Szinte láttam szeméből, hogy a kérdés már ott volt az ajkán; velük mi lesz? — Ök kiváló gyakorlati szakemberek... Kizárólag rajtuk múlik. A mi országunkban egy becsületes, tehetséges ember előtt az út nyitva áll. Még főmérnök is lehet a mostani ezer holdak télképzett agronómusa. Viszont ha megreked, ha nejn tanul, még technikus sem lehet. — Tehát tanulni kell. — Erre én mondjak választ, egy olyan szakembernek, akit egy tudományos szaklap olvasása közben zavartam meg? Vállamra tette napbarnított kezét, aztán a szemembe néŐt'fciike fa Jjotdku jobban tanultak. Soha egyetlen óráról sem hiányoztak. Amikor azt kérdezték tőlük az iskolában, hogy „nem vagytok álmosak?” — mindig azt felelték, hogy „óh, nem”, pedig akkor is fent virrasztottak egész éjjel. Édesanyjuk még akkor is küldte őket az iskolába, amikor már halálos beteg volt. Hiába küidték őket haza, azt válaszolták, hogy „édesanya úgyis visszaküld.” A két örökös még most sem tudott megbocsátani, de a falu a kicsikkel érzett. Nemcsak sopánkozásban, sajnálkozásban, hanem anyagi segítséggel is. Egy este aztán magához hívta az édesanya a két kislányt: „No, én már nem leszek többet veletek. Legyetek jók, szorgalmasak. Tanuljatok”. A sok-sok éjszakázástól kimerült két gyermek hajnalra el- szenderedett, az édesanya hét órára örökre megpihent. A kicsik még akkor is locsolgat- ták, dörzsölgették. Ezalatt az iskolában gyűjtés indult, hogy legyen az árváknak is fekete ruhájuk a teme- ■tésre. Még azt sem tudták meg, hogy méretet vettek róluk u varráshoz. Mire kellett, készen volt a ruha. Megmozdult az egész falu, gyűltek a forintok. A Moziüzemi Vállalat is ötszáz forintot küldött. Kellett is a pénz, hiszen a római katolikus pap azért csak 250 forintot kapott, hiába nem volt a kis árváknak semmijük. A helybeli református templom harangja is néma maradt, csak a temetés idejére szólaltatta meg húsz forint.Kedden halt meg Jaczku Mihályné, május hetedikén, vasárnap anyák napja volt. Erzsiké és Borika ugyanúgy befizette az iskolába a pénzt az ajándékra, mint a többi gyerekek. Szívet készítettek mindenkinek. Az ünnepségre azonban mar nem mentek et. 'u tana a tanítónénivel mentek ki a temetőbe, de a sír már friss virágokkal volt beültetve. A tanv- tónéni nyakába borulva vallották be, hogy ők addig kint voltak és a Cejla alá temették a sziveket, ha már másképp nem adhatják át. Azóta hol a tolltartójukban találnak egy-két szelet csokoládét, hol a padjukban egy csomag kekszet. — Máskor újabb takarékbélyeget találnak beragasztva a könyvecskéjükbe, hogy nekik is meglegyen a negyven forinios átlaguk. Egy nap azt kérdezik tőlük, hogy mit szeretnének, ha édesanyjuk élne. Másnap már mennek az üzletbe és zoknit, szandált, tornacipőt vásárolnak. Egy vezető funkcionárius lemondott a sörről — bár nagyon szereti — és a pénzt a két gyereknek adja mindig. Augusztusban kéthetes sosotói üdülésre viszik őket. Néhány hónap múlva az ököritófülposi gyermekotthonba mennek. Az egjik örökös nagy* bácsi megtörtén latta be durva tévedését és azóta nemcsak hivatalos gyámjuk lett... A másik azonban még mindig kitart. Az iskola és az egész falu azonban árvájának tekinti őket és. szinte vég nélkül lehetne sorolni a szerető gondoskodás megható példáit. Amióta gazdasa gilag közelebb került egymáshoz Nyírkércs népe, lelkileg, együttérzésben is sokkal közelebb kerültek egymáshoz az emberek. Szomorú, de felemelő példán adták ennek bizonysa gát és adják a jövőben is, amíg csak szükségük lesz rá a kis árváknak. Érezve a folytonos gondoskodást, a mindenfelől feléjük áradó szeretetet, ha édesanyjukat nem is, de szívbemar- kolóan megrázó fogadalmukat már bizonyára elfeledték: „Ha édesanya meghal, összefogózko- dunk és a kútba ugrunk”. Gál Béla ^^pzőtnűvéíizeU vázlatkönyvéből Huszár István: Burgonyarakodó. (Metszet) 7 Jáczku Mihály feleségén kívül két kis csöppséget is hagyott hátra árván, amikor Ütődben meghalt: Erzsikét és Borikat. Nemsokára követte a nagymama is, de előbb még vegren- deletileg a két kis árvara hagyta a kis házat. A „megcsalt” örökösöknek ennyi elég is volt ahhoz, hogy végképp elforduljanak a kicsiktől. Az édesanya az iskolában volt hivatalsegéd, ezenkívül varrogatott,, alkalmi .munkákból igyekezett megadni a kicsiknek mindazt, amit azok a gyerekek kaptak, akiknek még az édesapjuk is adhatott. Sok átdolgozott éjszaka, fáradság volt ennek a díja, de az anya boldogan végezte, mert már csak a két kislánynak élt. A nehezen szerzett pénzből kifizette a két örököst, de azok csak nem tudtak megbocsátani a két kis ártatlan gyermeknek. Az édesanyát pedig korán ha- talmábakerítette az alattomos betegség, és a múlt év decemberében ágynak dőlt. Kórházba vitték és megoperálták, de már nem segített ez sem. Erzsiké és Borika ápolta otthon hihetetlen erőfeszítéssel. E7szal<^*kon át dörzsól- gették a lábát, orvosolták, ahogy tudták és hogy 1c ne ragadjon a szemük, felváltva ültek az asztalhoz és tanultak. Erzsiké a hatodik osztályban, Borika a negyedikben eddig is kitűnő tanuló volt, de most talán még Ez a hír aüg öt hónappal ezelőtt látott napvilágot. Most pedig már áll az emlékmű. A várói egyik legszebb helyén, a sóstói erdő szélén, az Erdő-soron lévő gyönyörű parkban, az új iskola, bér házak között, s a közeljövőben megépítésre kerülő hatalmas lakónegyed szomszédságában hirdeti, hogy a megye és a megyeszékhely lakói tisztelettel adóznak annak az embernek, aki közülük indult el, hogy az ország és világ közvéleményével megismertesse ezt a Vidéket. És, hogy segítséget kérjen, hogy jelezze: nagyon nagy szükség van itt az átalakításra! Tiszacsécse zsuptetös, bogárszemű házikójában látta meg a világot, hogy aztán teljesítse írói, emberi küldetését. Bejárta az országnak ezt a részét, amely hosszú-hosszú évszázadokon át megőrizte az ősiséget, ezzel zeit, kissé habozott szóljon-e, vagy sem. Aztán mégis jobbnak látta, ha válaszol. — Először féltem — mondja —, mi idősebbek sokan félünk az újaktól, az új szakemberektől, de aki fél, az megérdemli. Elvégre a gazdaságunk járna rosszul. Ezt pedig — úgy vélem — egyetlen egy becsületes ember sem akarhatja. Igen. Segítsük a fiatalokat, nyissuk ki előttük a lehetőségek kapuját, hogy nőjenek és gyarapítsák tudásukat mindnyájunk hasznára. Megvallom, irigyeltem azt a fiatal agrármérnököt, aki ilyen gondolkodású régi szakemberhez kerül. Biztosan tudom, hogy az új agrármérnök az apjához hasonlóan tiszteli majd a íő- agronómust és ennek láttán minden segítséget megkap, hogy útja felfelé íveljen. Az égboltra tekintettem. Sűrű felhők közeledtek felénk, talán megered az eső is. így hát búcsúztam. — Viszontlátásra, íőagronó- mus elvtárs. Rámnézett, szemét kissé ösz- szehúzta, kezemet erősen megszorítva így válaszolt. — Bocsánat... főmérnök — igazított ki — még akkor is, ha egy-két vizsgát le kell érte tennem, Haraszthy József eletbeindulás első lépéseinél. Ne felejtse el, ezek már művelt, egyetemet végzett fiatalemberek és tudják azt a formát, mi- ' kor lehet szólítani Zoli bátyámnak és mikor főagronómus elvtársnak. — És a többiek? — Látszólag nehéz kérdés az ön számára, de legyen következetes. Különbenis nem törvény az, hogy „tegező” viszonyban legyenek... De eleve nem leszek következetes, mert ezt az újat tegezem. — Ez ’nagy tévedés... ■— Ez igaz — szakított hirtelen , félbe a főagronómus —, de a neve csak az, hogy agronómus, mert a főagronómus én vagyok. * — Nem, az új szakemberek . mezőgazdasági mérnökök... És Ön miért nem viseli a főmérnök címet? — A mezőgazdasági szakmának semmi köze a méréshez, a mérnöki jellegű munkához, így ez a cím helytelen nekünk. — A ’mérnök szó úgy, mint cím, mint megnevezés nem azonos a „mérés” szó fogalmával. Olyan vonatkozásban kell értelmeznünk, mint a Géniuszt, a több tudást, a szellemi emel. kedettséget, Hát ön nem tud többet, mint az agronómusai? A megtiszteltetéstől egy kissé kihúzta magát, látszott rajta, hogy jól esik az elismerés. — A többlettudás nem érdemel tiszteletet, ha az a gyakorlatban is bebizonyosodik? — folytattam tovább.
