Kelet-Magyarország, 1961. március (21. évfolyam, 50-76. szám)

1961-03-26 / 72. szám

„ oo Knwmms mmmEmm A Déryné Színház húszezredik előadására •> LAPOZUNK egy kis könyvecs­kében. A címlapon igénytelen sorok: „1951—1961 az Állami Dé­ryné Színház bemutatott darab­jai”. De a 18 oldalas füzet, — mert inkább az, mint könyv — ennél sokkal többet mond el, mint puszta felsorolás. Elmond­ja azt is, hogy 10 esztendő hatal­mas, lelkes, áldozatos munkája van hazánk e népszerű, s leg­jobban ismert színházénak háta mögött. Lehet, hogy már el is érték, le­het, hogy napjainkban, a közel­jövőben lendül szét a függöny valamelyik kis falu művelődési házában, éppen huszadik ezred­szer, a Déryné társulat előadá­sán. Lehet, hogy éppen szabolcsi, szatmári faluban. Nálunk. Húsz­ezer előadás! Kimondani is sok nem hogy eljátszani, mégha ki­lenc társulat járja is a vidéket, mint azt az Állami Déryné Szín­ház teszi. És ebből mennyi jutott a rai megyénknek? Nem lehet azt számon tartani. De sok, igen sok. Talán a legtöbb az egész ország­ban. Mert tudták a színház ve­zetői, mert beszámoltak róla a színészek, hogy a mi megyénk­ben sok a pótolni való, és a mi megyénk dolgozó népe várja, szomjasan várja a kultúrált szín­padi játékot, a művelődés eme vonzóan nemes lehetőségét. MA FALUN, ha a művelődési lehetőségekről érdeklődik az em­ber, ritka hely az, ahol ne je­gyeznék meg az emberek érthető büszkeséggel: bennünket rendsze­resen felkeres a Déryné Színház. És akárhol fordulhatunk meg, a. legtávolabbi falvakon is, ha csak szikrányi lehetőség van az elő­adás megtartására, elmaradhatat­lan a megjegyzés: most volt és most lesz a Déryné Színház elő­adása. Persze, nem tudunk any- nyi jegyet eladni, amennyien je­lentkeznek. A DÉRYNÉ SZÍNHÁZ: a mi“ színházunk — így érzik a falvak színházlátogatói, és ebben sincs semmi különös.. Tíz év - hosszú idő — több, mint bizonyíték. Vol­tam kint színházi estén, amikor az előadás után meghívták a szí­nészeket az előadás résztvevői, beszélgetésre, vacsorára. Láttam amikor egész falu nevében lát­ták vendégül őket, mert szerete- tük így diktálta. És számtalan­szor beszéltem a társulatok tag­jaival, őszinte, keresetlen mó­don, megyénkben tapasztalataik­ról. S elmondták, hogy szeretik a színészek is a mi megyénket, mert itt nagyon hálás a közön­ség, értékelik a talujárás ne­héz munkáját, s igényesek a mű­sorral szemben E két vélemény összetalálkozásából könnyű le­szűrni: igényes játékkal jön me­gyénkbe a Déryné Színház, azt hoz, amit várunk, nem jön nagy beharangozással, hanem jön sze­rényen, művészi alázattal, és fo­gékony népünk megérti ezt a törekvést. S hogy megérti: nem véletlen. Tíz év alatt új színházi közönség nőtt a kis falvakon is, s éppen a Déryné Színház me­lengető szárnyai alatt. PERSZE, voltak szépséghibák is a hosszú idő alatt. Volt idő amikor könnyű,- úgynevezett könnyű műsorral érkeztek az autóbuszok a művelődési házak elé. Nem a műfaj volt könnyű, hanem * a tarta­lom. Lapozgatunk a már játszott darabok jegyzékében, s csodálkozunk, hogy a klassziku­sok tömege, a mai, hasznos mon­danivalóid drámák sokasága, a szocialista realista művek mellett ilyet giccsek is műsorra kerül­hettek ennél a színháznál. De nem sok ez, és nem is kizárólag a színház hibája. Emlékszem egy beszélgetésre. amelyet dr. Szabó Sándor, a színház megyén­ket patronáló egvik vezetőjével folytattam. Egy akkor játszott, habkönnyű vígjátékról volt szó. Nem a humora miatt, — tévedés ne, essék, — hanem tartalmatlan- ságáért ítéltük el a darabot. Ő is. „Sajnos, ilyet is kell játsza­nunk, — mondta őszinte bánat­tal, — mert ilyet kérnek több községben, a művelődési házak Kevzöm űrész vázlatkön wéböl Berecz András: Tanulmány, (azénrajz). igazgatói. Ázt hiszik, hogy ez a siker”. AZ IGAZI sikereket mégis a klasszikusok, és a mai darabok hozták el a színháznak. Az is­mertető kis könyvecskében áll: a „Tartuffe” 697 helyen, Shakes­peare „Ahogy tetszik”-je 282, Jókai „Aranyember’ -e 377 helyen került bemutatásra. S hány he­lyen például Dobozy: „Szélvi­har”-a? Az előadás főszereplői mondták el, hogy akárhány he­lyen játszották, előadás után al­kalmat kerestek a nézők, bányá­szok, dolgozó parasztok, hogy megvitassák a darabot a színé­szekkel, bizonyítsák saját életük­kel, a darab erkölcsi igazságát. A klasszikus, a mai magyar, szovjet és népi demokratikus al­kotások mellett szép számmal szerepeltek a haladó nyugati iro­dalom kiemelkedő művei is. Együttesen végigtekintve a szín­ház 10 évi műsorát, elfogulatla­nul azt kell mondanunk: ez szép munka volt. HA NEHÉZ IS. Különösen ele­inte. Ma már lényegesen köny- nyebb. Ma már mások a felté­telek, — hogy mondanánk, — ma már legtöbb helyen művelő­dési ház, fűtött öltöző várja az autóbuszból kilépő színészt, min­den megyében állandó jellegű szállás, szálloda, villanyvilágítás a túlnyomó részben, az előadá­sok helyein. De amikor még mindez hiányzott! Tíz év nem sok idő, ilyen szempontból. Ez a fejlődés. — mert az. r.cm lehet másként mondani, — olyan ro­hamos volt, mint az új közönség felnövése, megszületése. A legutóbbi évek. ta­lán hónapok előttünk még a legemlékezetesebbek. S kö­zülük is kiválik néhány al­kalom, amikor a városi nézők — akik gyakrabban és más színtár­sulatok előadásaihoz is hozzájut­nak, — meglepve tapasztalták, hogy a színház a kicsiny színpa­dokra épített előadásai ellenére képes a nagyházi előadások igé­nyét feltámasztani. Úgy mondhat­nánk, hogy talán éppen azért. S ez a helyesebb következtetés. Éppen azért, mert szűk téren, egyszerű díszletekkel, nehéz mozgási körülmények között kell kis színpadokon megteremteni a nagy drámák légkörét is, ket­tős feladat előtt áll mindig a színház, a rendező, a díszletter­vező, és az előadások lelke. a színész. A megnövekedett felada­tok serken+ik aztán fokozott tel­jesítésre. fokozott igényességre. HÁNY KI V Alö szereplővel is­merkedtünk meg! Nem egy kö­zülük már nagyvárosok társula­taihoz tartozik, mint most a deb- debrecenihez Sárosdy Rezső. Vagy Gerbár Tibor. Rendezőket ismertünk meg, stílusukat is, te­hát sokszor kellett látnunk mun­káját. Dehát: láttuk, valóban. És ismét csak rá kell döbbennünk, hogy a Déryné Szí-ház a mienk, hiszen olyan gyakran látjuk elő­adásait, mintha városunk, me­gyénk állandó társulata lenne. És az is! .És nem egy, hanem ki­lenc! Micsoda gazdagság ez! Mél- t-n köszönte meg az országgyű­lés legutóbbi ülésén megyénk képviselői küldötte a színház ne­tv' -f p rT Vr- • ' o ó ^ ÉS EZ LENNE a mi zársza- v ami is. Megyénk egyetlen, nagy színházi közönsége nevében kö­szönjük az előadásokat, a játé­kot, a rendezést, a fáradtságot Kö./.-hjük és várjuk továbbra is. ' egálommal, szívesen a még zárt itiggöny előtt, amelyről azon­ban tudjuk, hogy szívesen és gazdag tártaim t előmutatva nyí­lik meg az új közönség: a dol­gozó nép nagy és teljes tömege előtt. S. B. Capek: A rabló című darabjának kisvárdai előadásán ról. A művelődési ház „művésznője” fellépés előtt. (Foto: Márton György.) Még rengeteg a munkánk A sültkrumpliszagu békesség fülébe- — a kis szobában — rádió duruzsol, s mint csutkáról a hulló tengeriszemek; peregnek szánkról fürgén a szavak... Képzeletünknek kifeszitett vásznán serényen jár a gondolat ecsetje \ s élményeinknek tarka színeiből keppé festjük a száz arcú Valót. Mint cigaretták, s pipák lepke-füstje — a beszéd hosszú, sokszínű, cérnái vitánk hevében összegabalyodnak s míg kibogozzuk a legszebb szálakat, — hogy terveinknek megrajzolt betűit velük hímezzük szépen Holnapunkra — gyakran ül közénk szótlanul az éjfél... S minket nemcsak a magunk sorsa köt le: c kis szobában elfér a világ — érdeklődésünk éber antennája felfog, s továbbít minden rezdülést az értelemnek fényesedő drótján agyunk bonyolult készülékébe. Egyik percben a Kiáltványt dicsérjük s a Vénusz felé iramló rakétát, melyet az ész, s munka parittyája úgy röpített a csillagok közé, mint gyermek-csuzli a kis kavicsot; s mely betörte a mennynek ablakát de nagy-mérgesen nem, szóit ki az Ür, s ha nem szólt ki, hát biztos nincs is ott... S megkeserednek szánkban a szavak, harag szikrázik szemünk kohójában, ha népedről és hóhéraidról beszélünk barna, — immár halott testvér. &' nem értjük: miért tesz rosszat még az ember, mikor annyi jót, s nagyszerűt tehetne; mért süllyed szennyes harcok mocsarába, ha van út, melyen fölfelé mehet?! — Addig, amíg a Szabadság virága nem bontja szirmát mindenütt a Földön: nem lehet nyugodt nekünk sem az álmunk, minthogy nem lehet boldog a család, ha betegséggel vivődik egy köztük... így formálgatja bennünk itt az élet „z ember újabb, még emberibb arcát, s mikor fáradtan ágyainkra dőlünk, szívünk anyásait, puhán betakarja egy lágymosolyú, kedves gondolat, ,aig a Valóság tiszta-szép szeme. ti int Jövőt szülő Közösség tekint ránk,.. S még ilyenkor is elnézzük a képet, mit magunkról s a világról festettünk, „ tudjuk: rajta még igen sok az árnyék, u szürke folt, a sötétebb tónus, — s addig bizony még rengeteg a munkánk, míg kikeverjük a legszebb színeket... — Krecsmári László —

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom