Kelet-Magyarország, 1961. január (21. évfolyam, 1-25. szám)
1961-01-01 / 1. szám
RIPORTEREINK EURÓPÁBAN * RIPORTEREINK EURÓPÁBAN ☆ RIPORTEREINK EURÓPÁBAN ☆ RIPORTEREINK EURÓPÁBAN * liamtkozá* 3 \ ehunyom szememet es 5 máris látom a sok- tornyú várost. Ott vagyok a Vencel téren es nézem a szép kirakatokat, pazar fényreklámokat. Szinte magával sodor az utcán hömpölygő emberáradat. Fü- lembecsendül a harangocskák játéka, amit a zenélő tornyú tempiámnál hallottam. Talán most is sokan nézik a napórát a városháza tornyán és várják, hogy kakaskukorékolásra megjelenjenek az apostol figunák. Délelőttönként sok külföldi tehSnti meg a palota neveze- j tesrtégeit. Ott történt, hogy fényképész ismerősömmel elkeveredtünk a csoportok között, s lemaradtunk „egy íény- képfeRrételre a királyi székben”. És ez a néhány perc elég volt ahhoz, hogy a sok- > felé ágazó folyosólaborintus- jban eltévedjünk. Nagysokára keveredtünk ki az udvarra, onnan a palotakapu elé. Csoportunk valahol még a palotában ámult, bámult. Mit lelhetett tenni? Megnéztük a tér szélére kirakott korabeli ágyúkat. Am fényképész ismerősöm szívesebben ment galambókat etetni a tér közepére. Nemsokára egy csinos lányt ▼esetett oda kézenfogva az- úeal, hogy a csehszlovák ssép- iság valamit magyaráz neki. de nem éréi. Kiderült azután, hogy a fiú egy ciklámen Opera rúzst adott a lánynak, aki vi- szcnzásul orosz kölnivel akarata megajándékozni, csakhogy a kölni az autóbuszba volt becsukva. Az is kiderült, hogy a lány nem csehszlovák, hanem szovjet, a szverdlovszki turistákkal jött a palotát nézni, de eltévedt, mint mi. Csoportunk és a szverdlov- Wwkiak egyszerre jöttek ki a lpalotakapun. Rajtunk keresztiül hamar tovább terjedt az 'ismeretség. Percek alatt összekeveredett a két társaság, jel- j vényeket cseréltek, ölelkőztek, Imínt régi jó barátok. Mire a gépkocsivezető dudája beszállásra sürgetett, kész volt a fazveréBovszkiak meghívása estére szállodájukba. Tizre várták csoportunkat a szovjet barátok. Prága másik iszélén, egy 13 emeletes szállodában laktak. Egy darák prágai munkásember kísért odáig, félórányit utazott vélünk villa- \ moson, pedig a belvárosban 'lakott. Féltizenegykor azzal a szá! Hutással léptünk a szállodába, hogy már biztosan nem is várnak. Csodálkoztunk, amikor láttuk, hogy barátaink a (társalgóban estélyibe öltözve, nagy szeretette] fogadtak. A szálloda tizenharmadik emeletén lévő üvegfalú bárban ütöttünk tanyát, ahonnan nagyon szép volt a kilátás a fényben ! úszó Prágára. Ott folytatódott I az ismerkedés. A szverdlov- szkiak üzemi dolgozók voltak •egy nagy textilgyárból. Barátkozna közben sok bor elfogyott, sok magyar nóta váltotta az oroszt és úgy megta- inulták a csárdást járni, hogy •nem is akarták abba hagyni. Javában aludt Prága, a vil- jlámos sem járt, amikor egy !órai gyaloglás után megérkeznünk a Hotel Flórába. Fáradjak voltunk, de vidáman mondtuk, hogy megérte ez a szép prágai élmény. Orosz András. ä Utam éjjel a M Vörös téren, s —&g bámultam a Kreml fóny- • árban úszó, csipkézett rubincsillagos tornyait. Jártam udvarában, napfényben fürdő aranykupolás templomaiban a kincstárban, s megcsodáltam a cárok drága kő vekkel, igazgyöngyökkel ékesített trónsaékieit. Elbűvöltek az orosz Rembrandtnak: Rjepinnek alkotásai, a gyönyörűséges Metró, csillárok fényében sziporkázó fehér, fete te márvány oszlopos állomásai. Sétáltam a Gorkij parkban, a Lomonoszov egyetem kertjében, s láttam a Lenin hegyről a hős várost, Moszkvát. Busz- karavánnal jártam utcáit, s hallgattam hogyan lüktet, dobog a hatalmas szovjet ország szíve Csodálatos volt. Jártam éjfél előtt egy órával a Puskin szobor előtt, s néztem a vén, szakállas tanítót, aki e nagy hon ki tudja melyik csücskéből hozta el „fiait,” hogy meglássák Moszkvát. Lerakták a talapzatra a drága szülőföld mezei virágait és tovább mentek... Emlék marad ez is. Mi a legdrágább mégis? Az emberek. A kedves Konsztan- tina Ljubova, a kalauznő, aki köny- nyes szemmel mesélte. hogyan szakította el szeretteit a háború... A hűséges mb- zigépész Ivanov Fjodor Mihajlovics, aki MOSZKVA: Emlékek az embérrengetegben mindenütt jött velünk, — hogy kívánságunk teljesüljön — elmondotta, hogy neki a magyarországi harcokban fúrta keresztül egy golyó a nyakát... Az ezüsthajú Bocsámyikova Je- katyerinára pedig úgy gondolok, mint a két nép barátságának hűséges ápolójára. Három esztendeig tanított a fővárosi Lenin intézetben Budapesten, s több mint eztr orosz szakos tanárt nevelt. Az ő fordításában olvassák a szovjet emberek a magyar írók műveit... Őket köszöntőm, ne-1 kik kívánok békés |' boldog új esztendőt. A szovjet emberek- j nek, a moszkvaiaknak, akik a fasizmus j borzalmas korszakától mentették meg á világot... Igen, az ; egész emberiséget... Jártam Moszkvában a Gorkij utcában. Láttam a hatal- ! más vörös kőből épült lakóházat, melyet a győzelem mámorában megrészegedett fasiszta vezér, Hitler hozatott Moszkva alá Finnországból. Ezekből a piros kövekből kívánt magának győzelmi diadalkaput építtetni, ez alatt akart bevonulni a városba A szovjet emberek lakóházat építettek belőle. Ko- j csink csak égj- pillanatra áUt meg a mi | Irodaházunk kétsze- i résének beillő épület előtt. Hallgattuk a tolmácsot, s én néz- ; tem az emberek ar- | cát... Egyre gondol- i tünk valamennyien... j Ez a jelkép, ez az emlék talán mégis a j legmaradandóbb ne-; kém, s azt hiszem felkiáltójelként fi- j gyelmezteti azokat, ! akiknek“-szól... Farkas Kálmán. j ADRIA: Kaland 3 aktatok a tiranai utcán, egyszercsak elém áll egy magas feketehajú albán fiú és a Sóstó felől• kezd érdeklődni. Meghökkenek! ő beszél, dallamos hanglejtéssel a sóstói kis-szigetről, a tóparti csárdáról, én csak á múlok. Mikor megtudom, hogy nálunk tanult és két hetet a Sóstón töltött kezdjük ropogtatni egymás kezét, mintha földiek lennénk. Búcsúzóul a repülőtéren a zsebembe ejt egy léceikét, egy nyíregyházi kislánynak küldi. Így lettem postása egy magyar lány és egy albán fiú barátságának. Azóta is gyakran járok a tengerparti országban, csodálom az aranyat rejtő hegyeket, a kék tükrű Adriát, az égbenyúló mecseteket, s mellettünk a tiranai televízió karcsú tornyát, az acél lábon járó „darukat" — persze csak alomban. A sors iróniája, hogy mint víztől iszonyodó ember, aki a Balaton hátát is csak a vonat ablakából látta, az Adriai tenger partján kötöttem ki a nyáron. „Cápaláz” tüzelt tagjaimban, valahányszor meg- ■mártóztam a hús hullámokban, cápának véltem mindé i hullámot. Egy nap végül sor került arra is, amitől mindig tartottam, a hajókirándulásra. Kis parti naszádra szálltunk, ház- nagyságú hullámokon suhantunk mindig beljebb a nyílt tengeren. — Ide márcsal; néhány mérföld Olaszország. Estére ott lennénk. Nem akarják? — próbált mosolyt csalni megillefödött arcunkra a hajó ltormá- nyosa. De mi szárazföldi halandók csak a parti szegélyeket kutattuk. Kisvártatva feltűnt a tornyosuló hullámok mögött egy halászhajó árboca, egyenesen felé tartottunk. De amaz sem zavartatta magát, teljes erővel közeledett... Talán üdvözölni akarják egy mást közelről, — véltük, de a lélegzetünk is kezdett kihagyni mikor csak néhány méter, néhány centiméter választotta el a két hajót. És a következő percben nagy recs- csenés. Szerencsére görcsösen megragadtuk a hajó korlátot, senki nem esett a vízbe, a halász hajó felsőrésze horpadt be kissé. Este a tengeren emelt bárban jeges narancsíz mellett már szakszerűen értékeltük az összekoccanás körülményeit. A sok-sok kedves élmény mellett büszkék is voltunk a tengeri kalandra, mondván, elmeséljük unokáinknak: milyen hősiesen megverekedtünk a tajtékzó hullámokkal, milyen bátran viselkedtünk. A tengeren lcészült fényképfelvételekéi persze nem mutatjuk majd meg, mert azok túl pesszimisták. Egy dal. amit a tengeri szirének énekeltek akkor a kaland pillanatában mindig felidézi az élményt. A szél messziről odahozta a hangfoszlá- r.yokat: Marina, Marina, Marivá... De meglehet a parti bár zenekara játszotta a dalocskát. Páll Géza. Egy város születése —^ rezdában történt, a művészet kincsestárába® .. Kirándulásra indultunk egy nagy, kényeim«* M I busszal. Lassan haladtunk, mert menet kőiben állandóan magyarázott és mutogatott német ide- genvezetönk. — Látják itt balra azt a romhalmazt? Valamikor templom volt. 1945. február 13-án egy gyújtóbombától meggyűlt a íaszerkezste. Négy napig égett. Alatta, az óvóhelye* a rengeteg ember. Szerencséjük volt, mert csak négy nap múlva omlott össze teljesen és így az utolsó szálig megmenekültek. „Műemléknek” marad így. Egy évvel korábban alig fél napot töltöttem itt, nem tudtam alaposan megismerni a várost, de így is feltűnt, hogy mennyit épült ilyen rövid idő alatt. Szinte teljes utcák épültek azóta. — Előttünk négyszáz méterre, ahol valamikor egymást érték az emletes házak, most még egy épület sincs — hang zik komoran vezetőnk hangja. Ehhez csak annyit teszek hozza, hogy mindez a város szívében történt. Egy kis utcában megállunk. Az egész város történetét ismerteti röviden a vezetőnk. Közben a foghíjas teliteket, az új, modern vonalú blokk-épületeket nézzük. Sehol egy régi épület. Viccelődve hallgatjuk a város hol vidám, hol szomorú történetét. Egyszerre elkomorodnak a tekintetek, elhallgatunk. 1945. február 13. 450 ezer gyújtó, kétezer robbanó bomba, harmincezer halott 13 óra alatt és; hat kilo- méternyi területen csak rom, rom és rom. Egy előttem ülő fiatal nő megborzongva hajol oda szomszédjához és Suttogva mondja: — Jaj, csalt mennénk már. Még hallani sem szeretek ilyen dolgokról. Azokra gondolok, akik hiába próbáltak menekülni a brit légierők bombázó gyűrűjéből, mert nem volt kiüt. A kő is égett, a víz is felforrott. • — Vezetőnk azonban nem hagyja abba. „Nyolc évig tartott csak a romok eltakarítása.” Aztán az újjáépítés munkai, költségei következtek. 1965-re befejezik a város újjáépítését. - — -*•-------— Ha már nem látszanak majd a nyomok, az Üres telkek, akkor tálán nem lesz olyan megrázó majd ez az „élmény”, amit mi ekkor átéltünk. A Pilnitz felé vezető úton, a város szélén azonba í akkor is megállhat a busz, mint ahogy velünk megállt. Értetlenül néztünk körül. Még egy szál épület sem volt a közelben. Talán csak nem a motornak lett valami baja? — Ide nézzenek — mutatott vezetőnk a mtíút és az. Elba között elnyúló kétszáz méternyi széles területre, »melyet gyönyörű, bársonyos pázsit takart — négy méter vas tagon vannak itt eltemetve a város romjai. Ameddig a szem ellátott, végig zöld pázsit húzódott * folyó mentén. Ügy álltunk ott, mint egy ravatalnál. Senki nem szólt egy szót sem. Elragadóan szép tájak következtek ezután, de a fagyos hangulat nagyon nehezen engedett fel. Gál Béla. KIEV: A kre«csaíviliim , yár volt... Akik télen m Jk jártak itt, azok arra fXy , esküsznek, hogy nincs W » szebb látvány, mint " ~ amikor fehér hópaplan takarja a várost és a téli napfényben milliárdnyi zúzmara csillog az útmenti fákon — itt már igazi orosz telet lehet látni. Szerettem volna, ha a telet dicsérő ismerőseim olt sétálhattak volna velem azon a forró júliusi napon a művészi parkkultúrát, a szocialista építészet1 remekeit lépten- nyomon hirdető Krescsatyikon. Igen, csak dicsérem, de azt se mondom mi és hol van az a bizonyos Krescsatyik. Kiev legrégibb utcája. A történelmi feljegyzések szerint már Bölcs Jaroszláv is ezen vonult végig a városba érkezésekor, 1037- ben. Itt találkozott Bizánc ékszere, a Kazán és a messze Szibéria prémjével, innen fordították ekhós szekereiket a kalmárok északnak, vagy nyugatnak. A nagy kereskedelmi u*ak keresztezték itt egymást, ezer is lett Krescsatyik — magyarul keresztül — a neve. A hagyományt, nagyon tisztelő szovjet emberek a régi nevén hívják ezt az utat. Ukrajna történelmének sok lapja fűződik ehhez az úthoz —- nem nehéz megérteni őket, de minduntalan csak kéj, kép öt- lik elém, amit idegen vezetőnk megmutatott egy kiállításon és az, ahogyan a valóságban most látható. 1943 végén, amikor kiverték a betolakodott német fasisztákat, csak gyalog utakon lehetett közlekedni, minden ház az utcán romokban hever,t. Ma az 54 méter széles sugárúton éjjel-ngppal tízes sorban suhannak » gépkocsik. Két oldalt az összképben egységes, de mégis'* egyedi épületek művészi Jcóin- pozíciói márványból, műkőből, csempéből a legszebb pasztell színekben. Ez a két kép váltja egymást a fejemben. Elém tűnik Nyi- kifor Nyikitovics Solu^snko gárdaszázados égő h&rckicsija, . aki az életét vesztette a- Krescsatyik felszabadulásáért és a szovjetemberek összefogása, a szoc alizmus ereje, azoknak az embereknek ereje. tudása, akik a romokból ily én várost ‘tudtak teremteni. Nekem a békét,- a háború gyűlöletét és a szocializmus, az épülő kommunizmus erejét jelenti ez a. név: Krescsatyik. Csikós Bálám, RIPORTEREINK EURÓPÁBAN ☆ RIPORTEREINK EURÓPÁBAN ☆ RIPORTEREINK EURÓPÁBAN ☆ RIPORTEREINK EURÓPÁBAN PB. AGA: DREZDA:
