Kelet-Magyarország, 1960. december (20. évfolyam, 284-308. szám)
1960-12-25 / 304. szám
AZ ÁLMA ^OarázL A jász-vonat már a kíséri állomásról is kifütyült. A faiskola mellett pöffögött velünk a kis gőzös, amikor az új felszállókat keresve, rámszólt a kalauz: Jászapáti következik. Megköszönve a figyelmességét, azon gondolkoztam, hogy milyen jó memóriája lehet ennek az embernek. A szolnoki átszállásnál nézte meg a jegyemet és még mindig emlékszik, hogy Apátiig utazom. Vagy ennyire járatlannak, idegennek néz engem? Végeredményben igaza van. Itt cseperedtem fel ugyan, ezen a tájon, de akkoriban nem sok pénzbe került nekem az utazás. Ahová kellett, gyalog is eljutottam. Biztosan észrevette rólam azt is, hogy mindennap erre utazó — az ablate előtt elsuhanó tájra — szomszédaimat egymásután szólogatom. — Szászberekén állami, vagy téesz az a nagy istálló? — Mikor épült Ladánybam a víztorony? — A Jászki séri Gépállomás mellett mi az a sok új épület? Pedig csak egy éve, karácsonykor utaztam ezen a vonaton, akkor is a szüléimhez tartottam. — Azám — jutott eszembe hirtelen —, megnézem már az almát, meg a pálinkát, hogy állnak a táskában. Jó lesz igazítani valamit a csomagon leszállás előtt, mert a buszon biztosan nagy lasz a tolongás, pedig két éve már pótkocsival jár. Első pillantásra láttam, hogy minden biztonságban van a táskában, de milyen jé volt még- egyszer látni, kitakarni a papírból a sárgásfehér színt játszó síatmári kisüstit, az előtt, hogy apámnak a kezébe adnám. Hát az almák — a viruló, illatos Jo- nathánok nem nyomódtak-e meg? Ez az anyámé lesz. Ha olyat viszek, amit boltban is meg lehet venni: kesztyűt, fejkendőt, nyaksálat, mindig azt mondják: „Nincs már erre nekünk szükségünk, fiam. Ami kell, meg tudjuk venni, költsétek magatokra, a gyerekekre a pénzt”. — Milyen jókat fog ebből eszegetni anyám — cirógatom a tündöklő almákat. Nagy kár, hogy apám nem szeret). Meg se kóstolta soha a* almát, ha anyánk a piacról nagyritkán hozott is néhányat. — Most is ilyen gubicsokat hoztál? — mondogatta abban az időben anyámnak, amikor az letette az asztalra a kosarát. — Ilyet árultak — s közben a meglapult zsebkendőcsücsköt mutogatta apám felé. Együtt számolták meg a maradék pénzt. — Jól van, no.., — Szerettem volna legalább két kilót venni. Három gyereknek mit ér ez, de hát... —■ Egyet-egyet elvehettek — adta ki szokás szerint apám a parancsot, — a többit adjátok Ide, hadd számoljam meg. A lanka még mindig nyitva, mellettem az ülésen, szemem az almát nézi, de én messze a múltba kalandozom. A vonatfütty riasztott fel, ami már az apáti állomásnak szólt. A boldog viszontlátáskor Petőfi sem tudott semmi szépet mondani édesanyjának, én nem is készültem nagy szavakra. Ekkor Közel kétszeres a forgalom a megyei könyvtárban Sokan k«rm»ik as affcer»!« irodalmat Évről évre nő a megyei könyvtár olvasóinak száma. Csak az elműt évhez képest is majdcsak kétszeres forgalmat bonyolítanak le a kölcsönzők. Hárman dolgoznak itt, s ugyancsak igyekezniük kell, hogy a napi igényeket kielégítsék. Ötszáz-ötszázötven kötet könyv cserél gazdát minden nap. Külön egy dolgozó foglalkozik a dia-filmek kölcsönzésével. Ezekből napi hatvan-hetven tekeres Jut e! a családi otthonokba. A mesefilmeken kívül keresik az irodalmi, művészeti filmeket is, s míg a gyereknek mesefilmet választ az apa, magának komoly mondanivalójú filmet is kér. Jellemző az új könyvek iránti érdeklődésre, hogy egy-egy szállítmány néha egy nap alatt elfogy. Az utolsó hónapokban szemlátomást megnőtt és egyre nő a munkás olvasók száma. Sokan közülük új irodalmat keresnek, szépirodalmat és szakkönyveket egyaránt, összehasonlíthatatlanul megnőtt az atheista. anti klerikális irodalom keresőinek száma is. Mivel hasonló tapasztalatokról számolnak be a könyvesboltok Is, az idei évet az eddigi legjobbnak kell ítélnünk az olvasás szempontjából. is úgy volt, mint máskor szokott lenni. — Jól vannak? — Miért nem hoztad a kis unokákat? — Jó színben van édesanyám. — Gyere már a világosra, ide az ablakhoz! Nem sokat őszültél, fiam. — Üljél le, fiam! Pálinkát, bort hozzak? — Várjanak egy kicsit — szóltam. Amíg a táskámat bontogattam egy fehér literes üvegben csak az asztalra került a pálinka. — Te is hoztál, fiam? — Ezt kóstolja meg, édesapám, ez szatmári szilva. — A miénk törköly. No igyunk, fiam. — Tessék várni, édesanyámnak meg egy kis Jonathánt hoztam. — Hozd be csak. asszony, ami ott van a szakajtókosárban. Melyik a szebb vajon? — Hát maoriiknak honnan van almájuk? — Munkaegységre kaptuk, amit őtvenben ültettünk, már terem. ! — Sokat kaptak? — Jutott vagy negyven kiló. I — Ez igen. I — Igyunk már, fiam! í — Egészségünkre! — Egészségetekre — szólt köz- ;be anyám. — Ha már pálinkát nem iszik, vegyen almát, édesanyám! — Te meg kóstold meg a mi termésünket! — Engem már nem is kóláitok? — méltatlankodott nevetve apám. — Hiszen édesapám nem szereti az almát. — Négyet-ötöt megeszik naponta — válaszolt helyette anyám. — De régen nem szerette. A mosoly egy pillanat alatt eltűnt apám arcáról. Mintha valami féltett titkot árult volna el anyám. Körbenézett a szobában, szeme a régi dikót kereste, meg a három mezítlábas gyereket. Nagyot nyelt és így szólt: — Nem, mert a gyerekei miatt az ember a gyomrának is megtanult parancsolni. De most már ... No, igyunk még eggyel. Csikós Balázs. A kisvárdai művelődési házban — „civilben” próbált a tánccscport néhány tagja, Púszi. Andrásné vezetésével, amikor bskcpagíunh. Az iíjú tár. csoportvezető (balról) az egész művelődési káz művészeti tevékenységét is irányítja, ö a művészeti előadó. /jh kedvet város, ismerős utcák, terek ét /dk, kit gy. mekeim, testvéreim, jó barátok, emberek, t ti kedves madarak... Hogy aludtatok? Milyen volt ébredésiek? Igazán örülök, hogy békés és nyugodt. Tél van, de tudom, már várjátok a kikeletet. Igazatok van, mert van is valami szívet vidámító a tavaszi levegő édességében, az éledező fákban, a nyíló természetben, a könnyű záporokban, a kama- szosan heves mennydörgésekben, az első virágszirmokban... Igen, hisz a tavasz megtestesíti az életet. Most is várjuk e békés karácsonyon az ébredését, visszatérését. Lassan újabb esztendőnek emeljük meg kalapunkat, s boldogak vagyunk, hogy megőriztük a békét, a legdrágábbat, melynek olyan édes varázsa van... Ezt éreztem az este a fenyőillatos fa mellett, s csak álltam némán, elmerengve gyógyuló anyám - betegágyánál. A másik szobából gyermekeim kacaja zsongott be, s örültem anyámmal, akit az unokák, és gyermekei úgy rajzottak körül, mint méhek a mézet adó virágszirmokat... Álltam és gondolkodtam... Az elpergS esztendőn, az embereken, s azok közül is ^ elsősorban a gyermekeken... Vajon hol lehet most Lacika? Bocsánat Laci, mert talán azóta a mérnöki kar harmadik évét járja... Nekem azonban Lacika marad. Nagyanyja könnyes szemmel beszélte el az egyik kis szatmári faluban, hogy vett részt Lacika, mint csecsemő a háborúban. Szinte hallom a bomba robbanását, látom • rémült arcokat, amint felszakitják a vagon ajtaját, s egy pólyába bugyolált keservesen síró gyermek, * a haláltól eltorzult anyai arc, t az apa holt teste fogadja őket... Megborzadok... Az iratok segítségével sikerült nagyszüleihez visszaszármaztatni Lacikát, akik aztán felnevelték... Nem tudom dadog-e még, fél-e az emberektől. Hol lehet most, merre, kinél tölti a karácsonyt? Tudom, hogy vádolja a gyilkosokat, akik elrabolták tőle szüleit t öt egy életre betegessé tették talán... Leüti szemeim előtt kirajzolódik egy másik kép is... • Látóm a megtört özvegy édesanyát, Nagy Lajosnét... Három gyermekét ápolta egyszerre, s a negyediket, Pistit gyászolta... Pedig ők nem is vettek részt a háborúban... Mária mégis tizenhárom helyen sebesült meg, Lajoskába három szilánk fúródott, Zolit tizenegy repeszdarab tette talán örökre beteggé... Tudom, ők is ott állnak most a karácsonyfa körül, örülnek a békének, s Pistire gondolva borzadva gom. dóinak a szóra: háború... A fényes „játék", melyet lepkeker- getés közben találtak a kukoricásban, örökre borzalmat okozott a családnak... Ha egy pillanatra is, de felszakadnak m sebek az emberben, s ha bízunk, reménykedünk is, __ mert béke van, — nem tudunk felejteni. És nem is akarunk!... fiiunk a fénylő, csillogó fa körül, s én erre a harma- dik generációra, gyermekeimre gondolok. Marika * nyolcadik, Évike az ötödik karácsonyt éri... Békében nevelkednek, s mit sem tudnak a háború borzalmairól... Mellettük ősz anyám, akinek huszonkét unokáért, harminchárom dédunokáért, s élő fiaiért és lányáért dobog még a szíve:.. A hetvenharmadik karácsonyt érte meg... De sokat szenvedett egy életen át. S már csak egy kívánsága maradt: beké lényen a földön, s azt érje meg, hogy egyszer valám'en‘ti§t'<‘ gyermeke, unokája és dédunokája együtt legyen I- te’ Együtt ilyenkor egy boldog, békés karácsony estén.:.. (T.JKlpi sbjI Emlékek a hómezőkről Az ezüst füstöt eregető házakban már meggyújtották a gyertyákat, mikor egy szirénázó mentőkocsi hasított bele a nagy csendességbe. Az emberek megborzöngtak. Ma is? A vörösfényű kereszt a kocsi homlokán, mint a lefutó csillag távolodott, az idegek lassan felengedtek, az arcokon kirajzolódott újra a nyugalom. Egy arc azonban nem nyerte vissza színét. A földszinti házacska lakói ráíüggesztették tekintetüket. A barázdás arc egy édesapáé, akiben régi emlékek lakatját lazította meg az elsuhanó mentőkocsi. — Igen, jégvirágos karácsony volt — fordult az ajándékot váró gyerekekhez. — Jég és hó borított mindent, már azt gondoltuk, nincs más a világon a dermesztő télnél, elpusztult minden, ami meleget adna. Heten róttuk a végtelen fehér országutat, csapatunktól elszakadt, angyalbőrbe bújtatott nyírségi, somogvi pa- '•asztfiúk. A hópelyheket. osztó tél millió és millió zúzmaraszemmel rakta tele köpenyünket. Mint a fehérfényű ezüstgombok, eaillogtak a jégkristályok. De mi nem figyeltük e parádés csillogást. Húztuk a lábunkat és minden lépésnél elcsodálkoztunk: még mindig engedelmeskedik ... Äs hétfelé haraptuk a csonttá fagyott komiszkenyeret. Ahogy előpislákolt egy-egy távoli lámpa a hómezőn, úgy pislákolt bennünk is a remény. Hátba, hátha elérünk egy házat, csak egy kicsi szobát, egy meleg sarkot, egy kis meleg tejet... Egyelőre lehetetlennek látszott. Sehol, vagy az elérhetetlen messzeségben a bizakodásunkat felvillantó világ. Hát itt veszünk el? A süvítő golyó, a robbanó bomba elkerült bennünket, hát a hide®, a kegyetlen nagvúr kényszerít térdre ... ? Különben mit is a pislákoló lámpa! Néhány nappal azelőtt ernyedt izmokkal benyomtuk egy világos ablakú faház ajtaját. Végre! Végre? Béniről német katona meredt ránk, a másik a pisztolyához kapott és ránkordított: „Heraus smutzig Ungarn” (Mars ki koszos magyar). Hát ezért... ? Mégis valami hajtott bennünket, mindig előre. Számoltunk, nehogy menetközben kidőljünk a fagy, az éhség, a fáradság parancsára, 1—2 —3—4—5—6—7, s újra... S ahogy, mormoljuk félig öntudatlanul a szánkra fagyott számokat, szokatlan suhogás üti meg fülünket. Arra pillantunk, amerről a furcsa nesz jött, és földbegyökerezik a lábunk. Fehérruhás alakok néznek velünk farkasszemet a szemközti domboldalról. A hold épp- hogycsak álmosan kirajzolta alakjukat. Meg is dörzsöltük a szemünket. már álomba dőltünk? Ügy látszott a fehérruhások is megszeppentek. tanakodtak néhány, pillantig, majd mintha szél hátára kapaszkodtak volna előttünk termettek. Kezükben megvillant az elemlámpa tompított fénye. Agyunkba villant a megsejtés: partizánok, sítalpas, hőleples partizánok. Szánalmas látványt nyújthattunk, géppisztolyuk gazdátlanul lógott a vállukon, fel sem emelték ránk. Egy fülrepesztő fütty kelt versenyre a vágtázó széllel, percek alatt benépesült • fehérruhás emberekkel a környék. Tüzes vodka került elő, ami visszaadta hanyatló erőnket. Sítalpat csatoltak a bakancsunk alá.... Másnap a partizántanyán ébredtünk, valóságos városban. Szokatlan hang verte ki az álmot a szemünkből: sziréna, mentőkocsi szirénája. Kisvártatva erős kéz rázta ki belőlünk a megmaradt maroknyi álmot, a parancsnok elé vezettek. Na, most lesz nemű lass! Az őszhajú, kő- vérkés ember nagy meglepetésre csak egyet kérdezett: hajlandók vagyunk-e, ha a vércsoportunk megegyezik, egy súlyosan sebesült, sok vért vesztett partizánnak vért adni... Mit is válaszolhattunk volna, mikor ők életet adtak nekünk? Azt hiszem, ekkor kaptam,' és ekkor adtam tiszta szívvel a legszebb; a legdrágább ajándékot. r»r ’•
