Kelet-Magyarország, 1960. április (20. évfolyam, 78-101. szám)
1960-04-03 / 80. szám
Harmonikaszó szökik, egészen biztosan megszökik. De mi lesz a kicsivel? Azt mondták, hogy az oroszok ösz- szeszedik a gyerekeket is! Még jobban magához szorította. Aztán kopogtak az ajtón, s valami teherautót magyaráztak. Idegenek voltak, oroszok. S behajtott a teherautó az udvarra, s orosz katonák szálltak le belőle pihenőre. Egyik katona észrevette a gyermeket. Feléjük tartott. Az anyában meghűlt a vér. Futni, szaladni akart a gyerekkel, de már nem volt ideje rá. Az idegen kivette a kezéből Marikát, a karjára fektette, s babusgatni kezdte idegen, érthetetlen nyelven. Aztán visszaadta az anyjának, s a zsebéből csokoládét kotort elő. Valódi csokoládé volt... Hátul, az udvarban rázendített a harmonika. A katonák énekelni kezdtek valami édes, fájdalmas, távoli melódiát. .. Mostmár ismer. Lovásané: a Volga dal volt. S Marika is felnőtt, balettiskolába jár. Az Állami Népi Együtteshez szeretne kerülni. Férje 1945-ben került haza, s most az Építő és Szerelő Vállalat szállításvezetője. Szépen keres. Híres sportember, a megyei Labdarúgó Szövetség edzője. Az anya fél műszakot dolgozik az Állami Áruházban. S akár a pult mellett, akár otthon, a tűzhely mellett áll, gyakran gondol arra az októberi délutánra. Amikor a kislánya csokoládét kapott. És szólt a harmonika. .. gy- *• gy „Sok klopci BOJOA GYÖRGY 1944-ben, Gőmör megyében katonáskodott, távol feleségétől, hat kisgyermekétől, táv«* nyíregyházi otthonától, a kjs ONCSA-telepi lakástól. Szívét, mim szörnyű seb, marta a vágyódás . .. s egy szép napon, szeptemberben megszökött. Hazajött. Nagy volt az öröm — de az ^edtség is otthon. Bújtatni kellett az embert, mert a nyilasok, meg » németek nem kukoricáztak a szökött katonákkal. Gondban félelemben és nélkülözésben múltak a hetek. Fogytán volt már a kenyérrevaló is. Bizony volt, hogy a gyerekek kenyeret kértek, s az anya és az apa az asztalra borulva sírtak, mert nem tudtak enni adni a kicsiknek. Pedig az asszony megint gyermeket várt. S egy vasárnapi napon sikerült jobb falatot keríteni. Az asszony épp az ebédet főzte, amikor kopogtattak. Egy idegen katonatiszt és egy katona jöttek.;. oroszok voltak. NEM LEHET LEÍRNI a család örömét: vége a rettegésnek, a szörnyű bujkálásnak, a kegyetlen háborúnak! Ott tartották ebédre a vendéget. Az asszony jól beszélt tótul, s valahogy megértették egymást. A szovjet hadnagy elmesélte, hogy fojtották vízbe szüleit és testvéreit a német megszállóit. Ebéd, után eljátszadoztak a gyerekekkel és távoztak. Másnap ismét kopogtattak a Bojda-családnál. A tegnapi vendégek voltak, sertéshúst, zsírt cukrot, gyümölcslekvárt hoztak ajándékba. — Sok klopci — mutattak a gyerekekre, s attól az időtől kezdve rendszeresen ellátták a családot élelemmel. S mikor megtudták, hogy a családfő szabósegéd, jó pénzért munkát is.hoztak. ÍGY TÖRTÉNT ... A rossz emlékeket könnyebb elfelejteni, mint a jókat. Bojdáék mindig szívesen gondolnak vissza a szovjet hadnagyra és társára, meg a többiekre, akik megmentették a , családot, s reményt csöpögtettek szívükbe, a jobb jövő reményét. S a remények az évek során be is teljesedtek. Azóta tízre szaporodott a gyerekek száma, de már nem olyan gond az eltartásuk. A családfő ktsz-ben dolgozik, szépen keres. Égy lánya óvónő, a másik fodrász, a harmadik tejipari technikumba jár, a negyedik mozigépész, s a többi gyermek is hasznos dolgokat, mesterséget tanul. Az egykori ONCSA-lakós is megváltozott. 24 000 forintos költséggel átépítették, modern kom- bináltszoba-bútorral rendezték be, s a fészerben ott áll a Pannónia motorkerékpár is. S így van ez a szomszédoknál, az egykori ONCSA-telepi szegényeknél is: mindenhová beköltözött a jobb élet. Tizenöt esztendő múlt vasárnap óta. S ahogy elszállnak az éveli, egyre jobban, egyre tisztábban él a család emlékezetében a szovjet hadnagy emléke, akinek családját kiirtották a fasiszták .. . gy. i. gy. Emlékezzünk..! Megsárgult újságlapok: közelmúlt történelmünk dokumentumai. A megyei lap cikkeinek fociméi szabad életünk küzdelmes hétköznapjai? idézik. „Nincs már német katona Magyarországon!” — kiált fel a „Magyar Nép” első oldalas főcíme; „Béke!” — harsogja világgá a főcím a megyei lap első oldalán 1915. április '5-én, egy nappal az ország felszabadulása után. Aztán a többi történelmi esemény: „Miénk a föld!”, „Dolgozók lakása épül a Vasgyár utcán!”, — cs az új elet formálásáról, a nehézségekről és sikerekről beszámoló betűk. Íme: 15 év történelme. Emlékezzünk .. ! A gondolatok szárnyán KIÁLLÍTÁS A GYÓGYPEDAGÓGIAI INTÉZETBEN A nyíregyházi Gyógypedagógiai Nevelő és Foglalkoztató Intézet felszabadulásunk 15,-ik évfordulójának , tiszteletére kiál- j Htást rendez. A kiállítás célja bemutatni az esztétikai nevelési érvényesülését a munkára nevelés kapcsán. A kiállítás helye J az intézet tornaterme. Megte-' hinthető április 3-án, 4-én de. ] 10—13, du. 15—18 óráig. A ki-* állítás ünnepélyes megnyitása! !-án, de. 11 órakor lesz. 1 Jó néhány éve már, hogy Tamási könyvéből olvastam Ábel Amerikába érkezését. A magával vitt maroknyi hazai töld láttán azt mondta neki nagy nevetve az amerikai vámtiszt, náluk több és jobb föld van minek visz oda földet. Ábel gó- bésan megfelelt erre a kérdésre is. „Ez is jő — mondta — mert kétszer terem: nyáron búzát, télen pedig gondolatot.” Sokáig azt hittem, hogy a föld csau költőknek, íróknak terem gondolatot. Én abban az időben jutottam hozzá az olvasmányaimhoz, amikor a parasztok a földhöz. Akkor. amikor sokan ásóval, kapával vájtak fészket a volt urasági tarlón az első krumplitermésnek, mások egész nap emelték az ekeszarvát, hogy köny- nyebben bírja a tehén. Örültem én is a földnek, talán jobban mint a kinyílt könyvtárajtónak, de azt is láttam, hogv műgondot terem ?z. Gondot esnem gondolatot. Az évek teltek. Egyik helyen hamarabb, máshol később, de a gondok egyre fogytak. Azt azon- uan sokáig nem vettem észre, „ogy a gondolatot is megteremti már ez a föld, nemcsak az íróknak, hanem az annyit verejtékezett parasztoknak is. A minap Omboly határában, „z újdonsült termelőszövetüezeti .mzség egyik brigádvezetőjével álltunk egy vájás-parton. Komaromi Mihály volt a beszélgető társam, aki már a hatvanhatodikat tapossa. Fiatal éveit grót Károlyinak adta olcsó bérért. Amíg beszélgettünk, az ölezőp. támaszkodott. Kopott szerszám volt, lehet, hogy 15 éve is ezzel rótta a határt, amikor 10— 12 holdjával szétosztotta a Zsur.nna majort. Most négy traktor teljesítményét mérte, meg a •rrumpli földet szabdalta. Mintha csak tegnap lett volna 1945 tavasza, olyan haniai h mához értünk. Olyan keveset ■dőzött a mánál is. mintha nem hatvan, hanem húsz éves lenne és az egész élet még előtte álla na. — Mi lesz itt öt év múlva — mondta olyan egyszerűséggel, mintha azt mondaná, hogy estére paprikáskrumplit főz a felesége. — Mérik az utat Beitekről. Még az idén kövesutat kapunk. Busz jár innen is Bátorba (A megye egyetlen községe Omboly, ahová még nem lehet kö- vesúton menni.) Most mi még gyalog jövünk ki 5—6 kilométerre a határba, hogy a lófogat hasznos munkát végezzen, vagy ha éppen beteg valaki, vigye az orvoshoz. — Biztosan látta az új istállónkat balkéz felől, ahegv jöttek? Ott lesz a major, elkülönítjük a lakóházaktól. A lakások mind itt lesznek az új iskola körül, a fenyves tövében. Ne rontsák az állatok ; község levegőjét. — Ha az idén nem. jövőre lesz villanyunk is. Csak megcsavarjuk a gombot és már vi- ’ágos lesz. — Lelkesedésében me° mutatta is hogyan csavarja majd kezével a gombot. Komáromi Mihály hatvan éves és brigádvezető Ombolyon, — abban a községben, amelynek csak 1947 óta van neve, azóta számítják községnek — megcsavar egy gombot és világos lesz. Talán háromszáz kilométerrel odébb Kiss János, vagy Nagy József munkás éppen akkor irányítja a tele csillét az erőmű kazánjához, amikor ömbölyön, a drót másik végén Komáromi Mihály lényt kattint az istállóban. És ez mind természetes. Természetes. Komáromi 'Mihálynak, természetes a többieknek is. Terem már gondolat nálunk, terem az ömbölyi sivó homokon is. Teremhet, mert összefogtak. A földnek ura lett az ember. Ahol eddig 5 mázsát termett a rozs.- most Westsik módszerével már 8—10 mázsát, vesznek le egy holdról, jövőre többet, öt év múlva, hát mé* újabb 15 év múltán. kétszer- háromszor annyit mint ma. Nemcsak dús kalászok, hanem szárnyaló gondolatok jővőtee látó tervek is teremnek mér a mi földünkön. Csikót 3 Csúnya, barátságtalan őszi nap volt: 1944 október 22. Szaggatottan kelepelt a géppuska, ijesztően sivítottak a távolból az aknák. Lovász Mihályné ijedten szorította magához a kis nyolc hónapos Marikát. Egy erősebb becsapódásra összerezzent, s az ablakhoz szaladt. Csukaszürke SS katona rohant át a Szent István úton, hóna alatt oáncélöklöt szorongatott. Az úttest közepén azonban elvágó- dott, s a hosszú vascső egészen a járdáig gurult. Elég volt! Lovászáé elfüggönyözte az ablakot, s a szoba sarkába húzódott, ringatta karján a si- ró kisgyermeket. Gondolatai elkalandoztak. Vajon hol van most a férje? Szent Isten, ha ő is úgy járt, valahol Sopron környékén, mint az a német! De nem, neki lesz esze! Meg-